Part 1

BRAM STOKER

DRAKULA

ANGOL REGÉNY

HARKER JONATHAN NAPLÓJA

Budapest

Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása

M DCCC XCVIII

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I.

_Május 3. Beszterce._ Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át, keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant szomjas ételnek bizonyult. (_Megjegyzés_. A recipéjét megszereztem Minna számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez _paprikás csirke_ és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos, Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely. Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen érdekesnek igérkezik. (_Megj_. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt, tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl. Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak, hogy _mamaliga_, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett vágott husfélét, kitünőnek találtam. (_Megj_. Ennek is elkértem a recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül. Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze, csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt. Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve, egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem, köszönt és szólott:

– Az angol uraság?

– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel a kezében:

Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön barátja: _Drakula_.

_Május 4._ – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a melyben meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett; legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is, meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem, hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak látszott.

Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte hiszterikus indulattal mondá:

– Hát igazán muszáj elmennie? Oh, ifju uram, hát muszáj elmennie?

Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is elfelejtette, a mit tudott és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok, ismét kérdezte.

– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.

– Oh igen! Azt én is tudom! Hanem hát maga tudja-e, hogy ez miféle nap?

– Feleletemre, hogy nem értem őt, igy folytatta:

– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel, ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e, hogy hová indul és hogy mire mén vele?

Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába. Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is megakadályozzon. Azért hát felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:

– Az édes anyja kedveért – és ezzel kisietett a szobából.

Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső bucsum. – No valahára itt a kocsi!

_Május 5. A várkastély._ A reggeli szürkület elmulott és a nap magasan áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és egyebet semmit sem.

Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam, hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek, szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek, mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt a csoportban; hát én szép csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert _ördög_-öt, _sátánt, poklot_ jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (_Megj_. felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)

Mikor elindultunk, az egész tömeg, a mely ezalatt jócskán felszaporodott a vendégfogadó kapuja körül, keresztet vetett és két ujjal rám mutatott. Nagy nehezen sikerül egyik utitársammal megmagyaráztatnom, hogy ez mit jelentsen. Eleinte nem akart beszélni, de a mint megtudta, hogy angol vagyok, megmagyarázta, hogy ez babona, vagyis védelem a gonosz szemverés ellen. Ez ugyan nem volt valami megnyugtató rám nézve, a ki ismeretlen helyre, ismeretlen ember elé indultam; de mindenki elég szivesnek, elég szomorunak és elég résztvevőnek látszott, hogy szinte megindultam belé. Soha sem fogom elfelejteni az ódon fogadó udvarát és a festői alakok tömegét, a mint ott álltak az udvar közepén mind keresztet vetve. A kocsisnak, a kinek bő fehér gyolcs nadrágja (ők gatyának hivják) az egész ülést elboritotta, félreállt, megdurrantotta az ostorát, négy, egymás mellé fogott apró lova fölött és mi utnak indultunk.

A remek vidék, a melyen keresztül haladtunk, csakhamar elfelejtette velem a kisérteties aggodalmakat, bár talán, ha a nyelvet, vagyis inkább nyelveket értettem volna, a melyeken utitársaim beszélgettek, nem egyhamar sikerült volna tőlük megszabadulnom. Az ut rosznak látszott, hanem azért őrületes sebességgel repültünk rajta végig. Nem tudtam, hogy mit jelentsen az a rémes sebesség, de a kocsis ugy látszik, minél korábban akatt elérni a Borgo szoroshoz. Azt mondták nekem, hogy ez az ut nyáron is igen jó szokott lenni, hanem hogy az idén még nem tudták rendbehozni a tavaszi olvadások után. A bukós, dombos vidéken tul kezdődtek a rengeteg erdőkkel boritott hegyhátak, a melyek föl egész a Kárpátok magas csucsáig huzódtak. Jobb és balra emelkedtek fölöttünk, a délutáni napfénynyel rajtuk, a mely minden szépségét kiemelte a remek hegyláncnak. A csucsok árnyában rejlő sötét kék és biborszint, a zöld és barnát, a hol a szikla a füvel vegyült, aztán végtelennek látszó láncolatát a szakgatott csucsoknak, mig végre ezek is belevesztek a távolba, a hol a havas csucsok emelkedtek a maguk nagyszerüségében. Imitt-amott hatalmas szakadások látszottak a sziklás hegyekben, a melyeken keresztül, a mint a nap lefelé hanyatlott, néha-néha rohanó vizek esését láttuk. Egyik utitársam megérintette a karomat, a mint egy hegy lábát megkerülve, egy magas, hófedett csucs tünt a szemünk elé és igy szólt „nézze uram, Isten széke!“ és ájtatosan keresztet vetett magára. A mint végtelennek látszó utunkon fölfelé kapaszkodtunk és a nap lejebb-lejebb hanyatlott mögöttük, az esthajnal homálya kezdett bennünket körülfogni, a mig a hegyek havas csucsa még mindig rózsás fényben ragyogott fölöttünk. Egy-egy parasztot hagytunk el utunkon, székelyt és oláht, mind festői ruhában. Az ut mentén sok helyt keresztet láttunk és minden utitársam keresztet vetett magára, a mint arra hajtattunk. Egyik-másik szentkép előtt egy-egy paraszt vagy parasztasszony térdelt, de csak meg sem fordult a kocsi közeledtére, annyira el volt merülve buzgó ájtatosságában, hogy sem látni sem hallani nem kivánt a külső világból semmit sem. A mint jobban beesteledett, nagyon hideg kezdett lenni és az esthomály egyetlen sötét árnyéka boritotta a fákat, völgyeket, hegyeket, csak a mint fölebb kapaszkodtunk a szorosban, egy-egy sötét fenyő vált ki élesen a havas háttérből. A kapaszkodó néha oly meredek volt, hogy a lovak, a kocsis biztatása ellenére is csak igen lassan haladtak. Ilyenkor én szerettem volna kiszállni és gyalog menni a kocsi mellett, mint otthon szoktuk, de a kocsis hallani sem akart erről.

– Nem, nem, nem lehet itt gyalogolni, – állitotta – nagyon vadak erre felé a kutyák, – és hozzátette, még pedig olyanformán, mintha valami jó tréfa lenne, most körülnézett, hogy a többiek helybenhagyó mosolyát arassa – pedig aligha nem nagy módja lesz ma még az effélékben. Csak egyetlen egyszer állitotta meg lovait, a mig a lámpákat meggyujtotta.

Mikor egészen besötétedett, mintha bizonyos izgalom vett volna erőt az utasokon, folyton szólongatták a kocsist, egyik a másik után és mintha fokozott sietségre nógatták volna. Könyörtelenül ostorozta lovait és vad kiáltozással nógatta őket erejük megfeszitésére és sietésre. Végre a sötétségben, épp előttünk, mintha a világosságnak egy szürke foltja támadna, mintha a hegyek ott ketté volnának hasadva. Az utasok izgatottsága fokozódott, a kalandos ósdi kocsi ugy himbálódzott óriás bőrrugóin, mint egy csónak a viharos tengeren. Bele kellett kapaszkodnom, hogy ki ne essem. Az ut egyenesebb lett és mi csak ugy repültünk rajta. A hegyek meg mintha rohantak volna velünk és sötéten fenyegetőn szorosan mellettünk emelkedtek fölénk. Beértünk a Borgo szorosba. Az utasok közül néhányan egymásután valami ajándékot erőltettek rám, annyi komolysággal, hogy lehetetlen volt el nem fogadnom; ezek között ugyan nehány nagyon fura tárgy volt, de mindez őszinte jóindulattal, egy-egy jó szó és áldás kiséretében adták és azzal csodálatos mozdulattal, a melyet már a besztercei vendéglő kapujában észrevétlen – keresztvetéssel és a szenvedés ellen védő jellel. A mint rohanva haladtunk, a kocsis előrehajolt és az utasok is két oldalt kihajolva a sötétséget fürkészték tekintetükkel. Nyilvánvalónak látszott, hogy valami nagyon izgató dolog, nagy esemény bekövetkezését lesik, várják, de noha mindegyik utast külön megkérdeztem, egyik sem adta a legcsekélyebb fölvilágositást sem. Ez az izgatottság igy tartott egy darabig, mig végre a tulsó vége tárult ki előttünk. Nehéz sötét viharfelhők gomolyogtak a fejünk fölött és a dörgést megelőző fuladt levegő nyomását éreztük.

Mintha a hegylánc kétféle atmoszferát választott volna el egymástól és mi derültből beértünk volna a viharosba. Már most magam is kinéztem a kocsiból az alkalmatosságot keresve, a melyen a grófhoz kellett volna mennem. Minden pillanatban vártam, hogy meglátom a kocsi két ragyogó lámpáját a sötétségben; de hiába, nem láttam semmit sem. Az egyetlen világosság saját lámpáinknak rezgő fénye volt, a melyben agyonhajszolt lovaink párája fehér köd gyanánt szállt föl. Láttuk a homokos fehér utat magunk előtt, de kocsinak semmi nyomát sem rajta. Az utasok megkönnyebbült sóhajjal dültek hátra, a mely, mintha az én csalodásomat gunyolta volna.

Már épp azon kezdtem tünődni, hogy mittévő legyek, a mikor a kocsis, óráját nézve, mondott valamit a többieknek, de oly halkan és csöndesen, hogy én nem igen birtam megérteni. Mintha azt mondta volna, hogy egy óra hiányzik még, a kitüzött időből. Hozzám fordulva, még az enyémnél is rosszabb németséggel igy szólott hozzám:

– Itt nincsen kocsi. Az urat, ugy látszik, hogy még sem várják. Tán velünk jönne Bukovinába, aztán vissza jöhetne holnap, vagy holnapután: igen, még jobb lesz, ha holnapután.

A mig beszélt, a lovai egyszerre csak nyeriteni, horkantani és ágaskodni kezdtek, ugy, hogy alig birta őket féken tartani. Aztán az utasok kiabálása, sikoltozása és kereszthányása közben egy négylovas hintó ért utól bennünket és szorosan mellettünk megállt. A lámpája fényénél láttam, a mint az idegen lovakra esett, hogy azok koromfekete remek állatok. Egy szálas, barna szakállas férfi hajtotta őket, nagy fekete kalappal a fején, a mely arcát elrejtette előlünk. Csak egy ragyogó szempár villanását láttam, a mely szinte vörös fényünek látszott a lámpa világánál, a mint felénk fordult. Igy szólott a kocsisunknak.

– Kend nagyon korán ért ide ma földi.

A kocsis dadogva felelte:

– Az angol uraságnak igen sietős volt az utja – mire az idegen igy szólott:

– Persze fél, ezért biztatta őt, hogy folytassa az utját Bukovina felé. Engem ugyan meg nem csal kend, én nagyon sokat tudok és a lovaim sebesjárásuak. – A mint beszélt, mosolygott és a lámpa fénye rideg metszésü, duzzadt, piros ajkát és hegyes, éles, vakitóan fehér fogait világitotta meg. Egyik utitársam Burger Leonórájának egy sorát susogta egy másik fülébe:

– Mert hisz a halottak gyorsan járnak.

Az idegen alighanem meghallotta az idézetet, mert kegyetlen mosolylyal fordult az utas felé, a ki keresztet vetett magára és két ujját kinyujtotta.

– Adják ide az angol ur bagázsiját, – szólott az idegen; – és minden holmimat széditő sebességgel adogatták ki és át a hintóra.

Aztán magam is lemásztam a kocsiról, és a mint a mellette álló hintóba szálltam, az idegen segiteni iparkodván, fél kézzel ugy megfogta a karomat, mintha vasmarka lett volna: bámulatos erejének kellett lenni. Szónélkül megrázta a gyeplőt, a lovak visszafordultak, és elnyelt bennünket ujra a hegyszoros sötétsége. Visszatekintve, még láttam a kocsiba fogott négy ló fehér páráját a levegőben és a lámpák fényénél utitársaimat, a mint keresztet vetettek magukra. Aztán a kocsis kieresztette ostorát és kiáltott a lovaira, és eltüntek a Bukovinába vezető uton.

A mint elenyésztek a sötétségben, sajátságos borzongás futott rajtam végig és az elhagyatottság érzése vett rajtam erőt; de egy köpeny hullott a vállamra és meleg pokróc a térdeimre és kocsisom korrekt németséggel szólalt meg:

– Az éj hideg uram és gazdám, a gróf meghagyta, hogy jól gondját viseljem uraságodnak. Egy üveg sligovicát is talál az ülés alatt, ha szükségét érezné. – Nem fogadtam el a kináját, de azért jól esett tudnom, hogy egy kis sziverősitő van a kezem ügyében.

Egy kissé különösen éreztem magamat, nem akarom mondani, hogy meglehetősen féltem. Ha lett volna választásom, nem igen hiszem, hogy folytattam volna ezt a titokzatos éjjeli utazást. A hintó sebesen haladt egyenes uton előre, aztán hirtelen fordult egyet és egy másik egyenes után haladt. Nekem ugy tetszett ugyan, mintha ugyanazt az utat tennők meg ismét és ismételve és hogy meggyőződjem róla, a kiválóbb pontjait kezdtem figyelni és ugy láttam, hogy csakugyan ugy van. Szerettem volna megkérdezni a kocsistól, hogy mit jelentsen ez, de igazán nem mertem, mert azt gondoltam, hogy helyzetemben hiába volna minden ellenkezés, ha ő neki célja a megérkezés halogatása. Végre már szerettem volna tudni, hogy hány óra lehet, gyufát gyujtottam hát, a lángjánál az órámat nézve láttam, hogy nehány perc hijja van csak az éjfélnek. Ez szinte megdöbbentett, azt kell hinnem, hogy az éjféli órát illető általános babonás hiedelmét fokozták, bennem a mai nap eseményei. A félelemnek bizonyos émelyitő kelletlen érzésével néztem a bekövetkezendőket.

Ekkor egy kutya kezdett valahol egy utmenti majorban vonitani – hosszas, fájdalmas, gyötrő vonitással, mintha félne valamitől, folytatta a vonitást egy másik, aztán még egy és ismét egy, mig végre a hegyszorosan mély sóhajtásképpen átsuhanó szél szárnyain, rémes vonitás szállt felénk, a táj minden irányából, a meddig csak ért a képzelet az éj homályán keresztül. Az első vonitásra a lovak elkezdtek rugni és ágaskodni, de a hajtójuk csititgatón szólott hozzájuk, hát lecsendesedtek, de remegtek és folyt róluk a viz, mint valami hirtelen ijedség után. Aztán a messze távolban, a hegyekben két oldalt felettünk egy másik, hangosabb, élesebb orditás kezdődött – farkasoké – a mely egyforma hatással volt a lovakra és rám is – mert én kiszerettem volna ugrani a kocsiból és futásnak eredni, mig a lovak ismét ágaskodtak és kapálóztak félőrülten a félelemtől, hogy a kocsis óriási erejével is alig birta őket megfékezni és visszatartani az eszeveszett vágtatástól. Alig néhány perc alatt azonban a fülem hozzászokott az üvöltéshez és a lovak is annyira lecsendesültek, hogy a kocsis képes volt leszállni és elejbük állni. Simogatta és cirógatta őket, a fülükbe sugott valamit, mint a hogy hallottam, hogy a lóidomitók szokták tenni és pedig csudálatos eredménynyel, mert hizelkedésére a lovak egészen megszelidültek, noha még mindig reszkettek. A kocsis ismét elfoglalta a helyét és megrázva a gyeplőt, sebes trappban indult. Ezuttal a hegyszoros tulsó oldalára érve, hirtelen egy keskeny utra kanyarodott le jobbra.