Part 29

Éjjel. – Ezt a bárkánk gőzkazánjának tüzénél irom. Godalming lord a fütő. Jól érti a mesterségét, mert már máskor is volt ilyen kis vizen járó gőzmasina tulajdonosa. Nekem meghagyta, hogy aludjam, mert egyszerre elég, ha egyikünk virraszt. De nem birok aludni; hogy alhatnám, a mikor az én drágám oly borzasztó veszedelembe indult. Csak az az egy vigasztal, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ha ez nem volna, hát jobb volna meghalni és elfelejteni minden bajunkat. Morrisz és Seward még előttünk indultak hosszu utjukra. A jobb parton indultak, elég távol a folyótol arra, hogy kanyarodásait elkerüljék és mégis elég közel, hogy jó nagy távolságban szemmel tarthassák mind a két partot. Hat lóval indultak, hogy esetleg egyesithessük erőinket. A fölösleg négy lovat maguk gondozzák. Az egyiknek a nyerge olyan, hogy Minna is könnyen megülheti, ha rá kerül a sor.

_Október 31._

Folyton haladunk fölfelé. Megvirradt és most Godalming alszik, én vagyok az őrszem. Kegyetlenül hideg a reggeli levegő és jól esik a gőzkazán melege, noha bundában vagyunk. Még eddig csak néhány nyitott bárkával találkoztunk, de egyikben sem volt láda vagy más efféle teher. Szegény, együgyü hajósok rettenetesen megijedtek, valahányszor rájuk forditottuk éjjel a villámos sugárlámpánk fényét, térdre estek és imádkoztak.

_November 1. este._ Egész nap semmi ujság; semmi ahhoz hasonlót nem találtunk, a mit keresünk. Most már a Besztercében vagyunk. Minden utunkba akadt bárkát és csónakot, kicsit és nagyot megvizsgáltunk. Az egyik bárka oláh hajóslegényei beszélték, hogy találkoztak egy jó nagy bárkával, a mely a rendesnél gyorsabban haladt a vizen fölfelé, mert duplán meg volt rakva evezősökkel. De ez még Fundu előtt történt, hát nem tudták megmondani, hogy a bárka a Besztercébe kanyarodott-e, vagy folytatta utját a Sereten. Funduban nem hallottunk semmit sem a bárkáról, lehet, hogy éjjel haladt el mellette. Nagyon elálmosit ez a hideg idő. Godalming azt mondja, hogy az éj első felében ő fog őrködni. Az Isten áldja meg őt minden jóságáért, a melylyel Minna iránt és irántam viseltetik!

_November 2._

Fényes nappal van. Az a jó fiu nem keltett föl egész éjjel. Azt mondja, hogy vétek lett volna, olyat jól aludtam. Igaz is, hogy az üditő mély álom után egészen uj embernek érzem magamat, ma reggel, a mint itt ülök és virrasztom az ő álmát. Vajjon hol járhatnak most Minna és Van Helsing? Ha minden rendén ment utjukban, akkor most körülbelül a Borgó szorosban lehetnek. Isten vezérelje őket utjokban! Nem is igen merek arra gondolni, a mi történhetnék! Csak gyorsabban tudnánk haladni, de lehetetlen, a gép már teljes erejével müködik. Vajjon Seward doktor és Morrisz hogy vannak. Remélem, hogy mielőtt Straszhát érjük, találkozunk velük; mert ha addig nem értük utól a grófot, esetleg meg kell egymással beszélnünk, hogy mihez kezdjünk legközelebb.

_Seward doktor naplója._

_November 2._

Három napja uton. Semmi ujság és semmi idő bejegyezni, ha lett volna is, mert minden perc drága. Csak a lovak kedveért pihenünk néha. De nagyon jól birjuk a strapát. Előre; nem vagyunk nyugodtak mig a gőzbárkával ujra nem találkozunk.

_November 3._

Funduban hallottuk, hogy a gőzbárka a Besztercén fölfelé folytatta utját. Csak ilyen átkozott hideg ne volna. Aligha hó nem lesz, pedig akkor nehéz lesz előre haladnunk, ha csak oroszosan szánkán nem folytatjuk az utunkat.

_November 4._

Ma reggel azt hallottuk, hogy a gőzbárkát valami baj érte, a mint forcirozei akarta az utját a viznek egy sebes esésén fölfelé. De tudtam, hogy Godalming maga valóságos amatőrgépész és bizonyosan ő maga hozta rendbe a hibát és némi késedelemmel és a helybeliek segitségét is igénybe véve, mégis csak átjutottak az akadályon. Az oláhok az ilyen nehéz helyeken kötelekkel szokták fölvontatni bárkáikat. Tartok tőle, hogy a bárkát a baleset megviselte, mert a parasztok beszélik, hogy mikor már rendes vizbe ért is, még gyakran meg-megállt, a mig láthatták. Sietnünk kell, mert lehet, hogy segitségünkre szorulnak.

_Harkerné naplója._

_Október 31._

Délben érkeztünk Verestibe. A professzor azt mondja, hogy ma reggel alig birt hipnotizálni és hogy mindössze csak annyit mondtam, hogy – „minden sötét és csöndes“. Most oda van kocsit, lovat venni. A vidék gyönyörü. Mily élvezet volna Jonathánnal együtt utazgatni erre! De sajnos!

_Későbben._ Van Helsing megjött. Megvette a kocsit, lovakat, most csak megebédelünk és egy óra mulva indulunk. A vendéglősné egy olyan kosár elemózsiát pakolt be, hogy elég lenne egy század katonának. A professzor meg még biztatja és azt sugja nekem, hogy egy hét is eltelhetik, mielőtt ismét valami jó ennivalót kapnánk. A hideg ellen is vásárolt egy egy egész sereg helyes kis bundát és pokrócféléket, aligha fogunk megfázni.

Nemsokára indulunk. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk. Igazán Isten kezében vagyunk. Csak ő tudhatja, hogy mi vár ránk és én szomoru és alázatos szivem teljes erejéből könyörgök hozzá, hogy védelmezze meg szegény férjemet és hogy bármi történjék is, Jonathán tudja meg, hogy szerettem és tiszteltem őt jobban, hogy sem ki tudnám mondani és hogy az utolsó gondolatom is az övé volt.

XXVII.

_Harkerné naplója._

_November 1._

Egész nap utaztunk, még pedig sietve. Van Helsing nem sokat beszél, csak annyit mond a parasztoknak, hogy Besztercére sietünk és jól megfizeti őket, hogy gyorsan váltsák a lovakat. Egy kis forró levest iszunk, aztán gyorsan hajtunk tova. A vidék remek, a népe egyszerü, bátor, erős és kedves, de nagyon babonás. Az első házban, a hol megpihentünk, az asszony, a ki a levest hozta, meglátva a jegyet homlokomon, keresztet vetett magára és két ujját felém nyujtva tartotta, hogy az igézet ellen védje magát. Napnyugtakor a professzor ismét hipnotizált és azt mondja, hogy mint rendesen, csak ezt feleltem, hogy locsogó viz és csikorgó evezők – ellenségünk tehát még mindig a folyón van. Nem is merek Jonathánra gondolni, ámbár nem féltem sem őt, sem magamat. Ezt egy utszéli tanyán irom, a mig lovakat váltanak, Van Helsing alszik. Szegény jó öreg ur, olyan fáradtnak és törődöttnek látszik. Majd ha elindulunk, én hajtom helyette a lovakat, hogy ő pihenhessen. Készen vannak a lovakkal – indulhatunk.

_November 2 reggel._ Csakugyan sikerült a tervem; fölváltva hajtottunk egész éjjel. Hajnalban Van Helsing ismét hipnotizált és azt mondja, hogy azt feleltem: „sötétség, csikorgó fagy és zuhogó vizesés“, ugy látszik, hogy fölfelé változik a folyó futása.

_November 2 este._ Egész nap hajtottunk. A tájék mind vadabb lesz. Van Helsing azt mondja, hogy reggelre elérjük a Borgó-szorost. Nem nagyon sietünk, mert napvilággal akarunk oda érni. Vajjon mit hoz a holnap? Arra a helyre megyünk, a hol az én drágám annyit szenvedett. Isten őrizzen bennünket és azokat, a kik halálos veszedelemben vannak miattunk.

_Van Helsing memoranduma._

_November 4._

Ezt az én igaz és régi jó barátomnak, Seward John drnak irom abban az esetben, ha nem látnám többé. Meg fogja neki magyarázni a történteket. Reggel van és én a tüz világánál irok, a melyet madame Minna segitségével egész éjjel égve tartottunk. Hideg van, nagyon hideg, olyan hideg, hogy a hó, a mely fölöttünk a levegőben van, nem is tud leesni. Ugy látszik, madame Minnára hat a kemény idő, mert egész nap kábult volt a feje és aludt, aludt, folyton csak aludt és nem csinált semmit sem egész nap, még csak nem is evett. Napnyugtakor megpróbáltam hipnotizálni, de sajnos! hiába; fölötte való hatalmam napról-napra gyöngült, mig végre ma este teljesen cserben nem hagyott. Jó, hát legyen meg az Ur akarata, akármi legyen is és akárhová juttasson bennünket!

Tegnap reggel épp napkelte után értünk a Borgo-szorosba. Még hajnal elött hozzá készültem a hipnotizáláshoz.

Megállitottuk a kocsit és leszálltunk, hogy semmi se zavarjon bennünket. Én ágyat vetettem a hundikból és madame Minna leheveredve, lassan lassan engedett a hipnotikus álomnak. Mint már azelőtt, most is csak azt felelte: sötétség és csobogó viz. Aztán fölébredt, jó szinben és jó kedvben és tovább indultunk utunkon és nemsokára láttuk a Borgo-szorost. Minna asszony, a ki figyelmesen nézett körül, egyszer csak egy mellékutra mutat és azt mondja:

– Erre visz az utunk.

– Honnan tudja, hogy erre? – kérdeztem én.

– Csak tudom, felelte ő és egy kis szünet mulva tette hozzá: – Hát nem ezen járt-e Jonathán és nem irta-e meg naplójegyzeteiben?

Igy hát arra az utra kanyarodtunk. Az eddig csak ritkásan szállingozó hó sürübben kezdett esni. Lassan-lassan a szemünkben ötlik mindenféle, a miről Jonathán irt a naplójában. Aztán hosszu órákig és órákig megyünk, megyünk. Eleinte biztattam madame Minnát, hogy aludjék, ő próbálgatta és egyszer csak elaludt. Aztán meg aludt folyton, mig végre én félni kezdtem és költögetni próbáltam. De ő csak alszik, alszik, hiába költögetem. Végre azt hiszem, hogy jó magam is elaludtam, mert egyszerre csak olyan bünösnek éreztem magamat, mintha vétettem volna valamit, pedig ugy ültem, mint a cövek és fogtam erősen a gyeplőt, a lovak meg csak mentek tripp trapp, tripp trapp, mint rendesen. Lenéztem és láttam, hogy madame Minna még mindig alszik. Most már nem messze lehet a nap nyugta és a havon végig sárgás fényt vet a nap, ugy, hogy a hegyek árnyéka hosszura nyulik rajta. Mindig fölfelé-fölfelé kapaszkodunk és minden ah, olyan vad körülöttünk és olyan zord és sziklás, mintha itt volna a világ vége.

Ekkor fölkeltettem madame Minnát. Ezuttal fölébredt sok költögetés nélkül és megpróbáltam hipnotizálni. De nem engedett, nem aludt el, mintha csak nem is lettem volna. Azért én csak próbáltam és próbáltam tovább, mig egyszer csak sötétben találtam magamat; hát körülnézek és látom, hogy lement a nap. Madame Minna kacagott és én visszafordulok és ránézek. Teljesen ébren volt s oly kitünő szinben, a milyenben nem láttam amaz éjszaka óta, a mikor először kerestük föl a gróf házát Carfaxot. Én el voltam ámulva és nagyon nyugtalan lettem, de ő oly kedves és gyöngéd s gondos volt velem szemben, hogy minden aggodalmamat elfelejtettem. Én tüzet raktam, mert fát is hoztunk magunkkal és ő elkészitette a vacsorát, mig én a lovakat kifogtam és megetettem. A mikor visszatértem a tüzhöz, készen volt mindennel a vacsorára. Én először neki akartam adni, de ő csak mosolygott s azt mondta, hogy ő már evett, hogy oly éhes volt, hogy nem birt megvárni. Nekem ez nem tetszik s komoly aggodalmaim vannak, de nem akarom őt megijeszteni, hát nem szólok neki. Ő tálalt nekem és én magam ettem, aztán a bundákba burkolóztunk és a tüz mellé heveredtünk és én meghagytam neki, hogy aludjék, a mig én őrködöm. De én egyszer csak teljesen megfelejtkezem az őrködésről és a mikor hirtelen eszembe jut, hogy őrködöm, hát látom, hogy ő nyugodtan fekszik, de ébren van és folyton rám néz fényes szemével. Ez még egyszer-kétszer megtörtént és én bizony jó sokat aludtam reggelig. A mikor fölébredtem reggel, hipnotizálni próbáltam őt; de sajnos! noha engedelmesen lehunyta szemét, sehogy sem aludt el. A nap fölkelt és mind jobban-jobban följött és ekkor, a mikor már későn volt, egyszer csak elaludt, de olyan mélyen, hogy nem is birtam fölébreszteni, föl kellett őt emelnem és alva a kocsiba vinnem, a mikor a lovakat befogtam és mindent elkészitettem az utra. Madame Minna még mindig alszik és alszik és álmában sokkal egeszségesebbnek és sokkal pirosabbnak látszik, mint azelőtt. És én ezt nem szeretem. És én félek, félek, félek! – én félek mindentől – még gondolkozni is félek; de azért folytatnom kell utamat. Élet és halál, vagy még ennél is több forog kockán és nekünk nem szabad ingadoznunk.

_November 5. reggel._ Hadd legyek pontos mindenben, mert noha ön Seward John és én sok különös dolgot láttunk már együtt, ön hamarosan még is azt hihetné, hogy én, Van Helsing megörültem, hogy a sok borzalom és idegeim végleges kimerülésétől megbicsaklott az eszem.

Tegnap egész nap utaztunk, mind magasabbra érve a hegyek közt és folyton a legvadabb és legelhagyatottabb vidéket járva. Madame Minna folyton aludt és csak aludt; és még akkor sem birtam fölkelteni hogy egyék, a mikor én már olyan éhes voltam, hogy meg kellett állani és valamit enni. Attól kezdtem félni, hogy talán ennek a vidéknek a végzetes igézete van rajta, minthogy vérében van a vampirok mérge. No jól van hát – gondoltam magamban – ha ő igy alszik egész nap, én meg fogadom, hogy nem alszom egész éjjel. A mint baktattunk a régi rossz elhagyatott uton, lesütöttem a fejemet és aludtam én is. Egyszer csak a mint ijedten és ugy tetszett nagy sokára fölébredtem, madame Minnát még mindig alva találtam, a napot még közel a nyugtához. De körülöttem minden megváltozott; a rideg hegyóriások távolabbaknak látszottak és mi közel jártunk egy meredek hegy tetejéhez, a melynek a koronáját egy olyanforma várkastély képezte, a milyenről Jonathán emlékezett meg a naplójában. Én egyszeriben örültem és féltem; mert most már akár jóra, akár rosszra, de közel a vég. Fölkeltettem madame Minnát és ismét próbáltam hipnotizálni, de sajnos! nem sikerült sehogy sem. Aztán mielőtt az éj sötétsége ránk borult volna – mert még napnyugta után is, a nyugtától aranyos felhők sárgás vizfénye maradt a havon és egy ideig kellemes félhomályban volt minden – én kifogtam a lovakat és a lehető legvédettebb helyen megetettem őket. Aztán tüzet raktam és közel a tüzhöz kényelmes ülő helyet készitettem madame Minnának, a ki az este bájosabb volt mint valaha, a bundák és meleg pokrócokból. Aztán ennivaló után láttam; de ő nem akart enni, csak azt mondta, hogy nem éhes. Én nem erőltettem, mert ugyis tudtam, hogy hiába lenne. De én magam jól hozzáláttam az evéshez, mert tudtam, hogy kettőnk helyett kell erősnek lennem. Aztán attól való félelmemben, a mi lehetne, egy tágas kört huztam madame Minna pihenő helye körül; a kör szélét pedig tele raktam apróra tördelt ostyaszeletekkel. Olyan finomra tördeltem az ostyát, hogy mindenüvé jusson és egy pont se maradjon üresen. Madame Minna csöndesen ült az egész idő alatt, oly csöndesen, mint a ki meghalt – és arca mind fehérebb és fehérebb lett, mignem fehérebb volt már a körülötte levő hónál is, de nem szólt egy szót sem. De mikor melléje mentem, a szegény gyermek belém kapaszkodott és akkor éreztem, hogy egész testében reszket, mint a kit a hideg ráz. Mikor egy kissé megnyugodott, azt mondtam neki:

– Nem akar egy kicsit a tüzhöz jönni? – mert meg akartam tudni, hogy mire képes. Ő engedelmesen fölállt, egy két lépést tett, aztán megállt, mint a kit a villám sujtott.

– Miért nem jön idébb? – Kérdeztem tőle. Ő a fejét rázta, megfordult, visszament a helyére és leült. Aztán tágra nyilt szemmel rám nézve, mint a ki most ébredt álmából, egyszerüen ezt mondta:

– Nem tudok! – és ezzel elhallgatott. Én örvendeztem, mert tudtam, hogy a mit ő nem tud, azt ezek közül, a kiktől félek, sem tudja egyik sem megtenni. Ha tehát a testét veszedelem fenyegetné is, a lelke mentve van.

Egyszerre csak a lovaink elkezdtek riadtan horkolni és kötőfékeiket tépni, mig én oda nem mentem és le nem csöndesitettem őket. Mikor a kezemet nyakukon érezték, halkan nyeritettek, mintha örülnének és nyalták a kezemet és egy ideig csöndesen maradtak. Az éj folyamán még gyakran kellett hozzájuk sietnem, mig csak el nem érkezett az éj leghidegebb szaka, a mikor az egész természet mintegy dermedten hallgat és jövetelem mindenkor megnyugtatta őket. A dermesztő hidegben a tüzem lankadni kezdett és én indultam, hogy jobban megrakjam, mert a hó néha zivatarosan söpört végig rajtunk és vele egyszerre hideg, fagyos köd szállingózott. Még a sötétben is volt egy kis világosság, a milyen a hó fölött mindig szokott lenni és ugy tetszett, mintha a hóförgeteg és a ködfoszlányok asszonyi alakot öltöttek volna, hosszu uszályos köntösekben.

Minden néma és csöndes volt, csak a lovak nyöszörögtek és bujtak össze, mintha a legrosszabbtól rettegnének. Én is félni kezdtem, rettenetes félelem szállt meg; de ekkor eszembe jutott a büvös kör, a melyen belül nem bánthat semmi. Azt is kezdtem hinni, hogy képzelődéseimet az éj, a sötétség és a sok izgalom okozta, a melyen keresztülmentem, meg a tenger aggodalom. Ugy tetszett, mintha Jonathán borzalmas tapasztalatainak az emléke járna velem boszorkánytáncot, mert a hópelyhek és ködfoszlányok lebegni és forogni kezdtek, mignem ugy tetszett, hogy azoknak a rettenetes asszonyoknak, a kik az ő torkát véresre szerették volna csókolni, az árnyalakjai váltak volna belölük. Ekkor a lovak is mind szorosabban bujtak össze és nyöszörögtek és nyögtek félelmükben, mint az emberek fájdalmukban szoktak. Én rettegni kezdtem az én drága madame Minnámért, a mint azok a kisérteties lebegő alakok közelebb huzódtak és körül-körül forogtak. Rá néztem, de ő nyugodtan ült és rám mosolygott. Mikor a tüzhöz akartam menni, hogy megrakjam, megkapott és visszatartott és suttogva, oly halk hangon, a milyet csak álmában szokott az ember hallani, mondta:

– Ne! ne! Ne menjen a körön kivül. Itt belül biztosságban van! – Én feléje fordulva szemébe néztem és mondtam:

– Hát kegyed? Én csak kegyed miatt félek! – erre ő elnevette magát, halkan, elhalón és igy felelt:

– _Miattam_ fél? És miért félne miattam? Senki sincsen tőlük nagyobb biztosságban a világon, mint éppen én! – és a mig én szavainak az értelmén tünődtem, egy szélroham meglobogtatta a tüzet és a fölcsapó láng fénye megvilágitotta a vörös bélyeget homlokán. És ekkor fájdalom! megértettem. Ha még nem értettem volna, csakhamar rájöttem volna, mert a lebegő, keringő, ködös alakok mind kőzelebb, közelebb huzódtak, de mindig kivül tartották magukat a büvös, szentelt körön. És végre tömörülni kezdtek, mig egyszer csak – ha ugyan Isten el nem vette a józan eszemet, mert tulajdon szememmel láttam őket – előttem állt megtestesülve ugyanaz a három asszony, a kiket Jonathán látott a szobában, a hol egymást biztatták a véres csókra. Megismertem az ingó telt alakokat, a ragyogó szemeket, a fehér fogakat, a hamvas orcákat és kéjtől duzzadó piros ajkakat. Mindig csak a szegény édes madame Minnára mosolyogtak; és a mint halk nevetésük hallatszott az éj csendjében, összefogózkodtak és rá mutogattak és édes, idegcsiklandó hangon suttogtak:

– Jer testvér. Jer velünk. Jer! Jer! – Én félelemmel telve fordultam szegény madame Minna felé és a szivem nagyot ugrott örömömben; mert oh! édes szép szemének a rémülete, az irtózat, az undorodása, megérttették velem, hogy még remélhetünk. Még ő nem volt közülök való. Hál Istennek érte! Én fölkaptam a mellettem levő tüzelő fából egy hasábot és másik kezemben az ostyából egy csipetnyit tartva közeledtem feléjük és a tüz felé. Ők vissza huzódtak tőlem és halk szemérmetlen kacajra fakadtak. Én megraktam a tüzet és nem féltem tőlük, mert már láttam, hogy biztos védelmünk van ellenük. Nem közelithettek meg, a mig ilyen fegyverrel birtam, sem madame Minnához nem juthattak, a mig a büvös körön belül maradt, a melyet ő csak ugy nem birt elhagyni, mint amazok nem birtak átlépni. A lovak is elcsendesedtek és összebujva feküdtek a földön; a hó csöndesen hullott rájuk és egészen fehérek lettek tőle. Ekkor már tudtam hogy szegény párákra nézve megszünt minden félelem.

– És igy maradtunk, mig a hasadó hajnal piros fénye nem derengett a havazás fátyolán keresztül. A félelem a hideg és elhagyatottság megdermesztettek, de a mint az isteni nap fölfelé szállt az égen, uj életre keltem. A hajnal első piros sugarára a hó és köd forgatagába olvadtak a borzalmas alakok és a viharral együtt, mintha Drakula vára felé huzódtak és tüntek volna el.

Én a hajnal hasadásával önkénytelen fordultam madame Minna felé, hogy hipnotizáljam, de őt hirtelen mély álomba merülten találtam, a melyből lehetetlen volt felköltenem. Ekkor álmában próbáltam hipnotizálni, de ő nem engedelmeskedett sehogy sem és ez alatt ránk virradt a nap. Még nem merek mozogni. Megraktam a tüzet és megnéztem a lovakat, mind megvannak halva. Ma sok dolgom lesz még itten, várok hát, mig a nap magasan jár; mert azokon a helyeken, a melyeket föl kell keresnem, a nap világa az egyetlen védelmem, még ha csak homályosan világit is a havon és ködön keresztül.

Megerősitem magamat a reggelivel, aztán hozzálátok rettenetes föladatomhoz. Madame Minna még mindig alszik; és Istennek legyen hála, egészen nyugodt az álma.

_Harker Jonathán naplója._

_November 4. este._ A gőzbárkát ért baleset rettenetes volt ránk nézve. E nélkül már rég utól értük volna a csónakot és most már szegény Minnám szabad volna. Félek rá gondolni, ott azon a zord vidéken, azon a borzalmas helyen. Lovakat vettünk és nyomon követjük a ládát vivő oláh cigányokat. Ezt addig irom, mig Godalming mindent elkészit az utra. Oh csak Morris és Artur is velünk volnának. De reméljük a legjobbat. Isten veled Minna, ha nem irhatnék többet. Isten áldjon és óvjon meg.

_Seward doktor naplója._

_November 5._

Hajnalban láttuk az oláh cigányok csapatját hosszu szekerükkel vágtatva, a folyótól elindulni. Szorosan fogták körül a szekeret és ugy rohantak, mint ha a roszak lennének velük. A hó folyton esik és még a levegő is izgalommal van tele. Távolról a farkasok orditása hallatszik, a hó lekergeti őket a hegyekről és veszedelem fenyeget bennünket minden oldalról. A lovak készen állnak az elindulásra. Valakinek a halálára indulunk. De csak az Isten tudja, hogy hol, mikor és miképpen éri utol sorsa az embert…

_Van Helsing doktor memoranduma._

_November 5 délután._ Az eszem hál’Istennek még megvan; ámbár nagy csuda. Mikor madame Minnát alvahagytam a büvös körben, a várkastélynak vettem utamat. A sulyos kalapácsnak, a melyet Verestiből hoztam magammal, jó hasznát vettem; noha az ajtókat mind nyitva találtam, levertem rozsdás záraikat, nehogy valamely gonosz szándék, vagy gonosz véletlen bezárja őket utánam és én ne tudjak kijönni. Jonathán keserves tapasztalásain okultam ebben. Az ő naplójának a nyomán találtam meg a düledezett kápolna utját is, mert tudtam, hogy ott lészen dolgom. Tudtam, hogy legalább három sirt fogok találni – a melynek lakója van; hát kerestem, kerestem és végre megtaláltam az egyiket. Ott feküdt a vampir álmában, ugy tele élettel és igéző ingerlő bájjal, hogy szinte megborzadtam, mint a ki élőt jött gyilkolni. Igen, én Van Helsing borzadoztam és egyben meg is voltam hatva, én, a kinek oly erős volt a szándéka és a kinek annyi oka volt a gyülöletre, én annyira meg voltam hatva, hogy szinte zsibbadás fogta el testem-lelkem és csak halogattam a dolgom, a mikor a hóterhes, csöndes levegőn keresztül egy halk, hosszu, vontatott jajszó szállt felém, annyira telve panaszszal és fájdalommal, hogy ugy fölébresztett, mint a trombitaharsogás. Mert a hang, a melyet hallottam, az én drága madame Minnám hangja volt.

Ekkor ismét erőre kaptam borzalmas föladatomra és sorra vizsgálva a koporsókat, megtaláltam a másik testvért, a másik sötéthajut is. Nem mertem sokáig nézni, mint az elsőt, nehogy ismét igézet fogjon el; de tovább kerestem, mig végre egy diszes, magas szárkofágban megtaláltam a harmadik testvért, a szőkét, a kit, mint Jonathán, én is a ködből láttam életre kelni. Oly gyönyörü volt nézni; oly ragyogón szép, oly csodásan ingerlő, hogy a fejem csak ugy szédült a fölindulástól, a mint bámultam. De hál Istennek a kedves, drága madame Minna jajszava még nem halt ki fülemből és mielőtt a csodás szépség teljesen megigézett volna, elszántam magamat vad munkámra. Ezalatt már az összes sirokat végigvizsgáltam a kápolnában; és minthogy az éjjel is csak ezt a három halottlan kisértetet láttuk, hát bizonyosra vettem, hogy nincsenek is többen. Egy nagy koporsóra akadtam diszes, külön rekeszben. Csak ez az egy szó volt rajta:

=Drakula.=

Ez volt tehát a vampir király otthona, azé, a kitől a többi is eredt. Mielőtt borzalmas föladatomhoz láttam volna, egy szentelt ostyát tettem Drakula koporsójába, hogy örökre elzárjam tőle halottlan otthonát.