Part 28

– Barátom John, a ki már olyan sokat tapasztalt és magának kedves madam Minna, a ki még olyan fiatal, fölolvasom most, a mit Jonathán valamikor ide irt. Gondolkozzanak rajta és lássuk, hogy hárman minő eredményre jutunk: „Nem ez a Drakula volt-e, a ki inspirálta fajának azt a másik sarját, a ki egy későbbi korban ismét és ismét a törökre vitte hadait a Dunán keresztül. A kit ha levertek, visszatért ujra és ujra, még ha csak egymaga menekült is haza a vészes csatából, mert tudta, hogy végre mégis csak az övé a győzelem!“

– Mit mond ez nekünk? nem sokat? Nem! A gróf legalább azt hitte, hogy nem és azért beszélt olyan szabadon. Nekem sem tünt föl mindjárt. Önöknek sem. Nekem is csak most ötlött föl, hogy ez mit jelenthet. Nem értik. Nos, majd én megmagyarázom. Először is tanulmányozták-e valaha a bün filozofiáját? _Igen_ és _nem_. Ön John, igen, mert ez hozzá tartozik az elme kórtanhoz; kegyed madame Minna nem, mert önnek soha semmi köze nem volt hozzá. Minden gonosztevőnek meg van egy bizonyos sajátsága és az oly egyforma minden országban és minden időben, hogy még a rendőrség is, a mely nem sokat tud a filozófiához, tapasztalatból tudja, hogy ez ugy van, a gonosztévő, a ki mintegy végzetszerüen vétkezik, mindig egy és ugyanazt a gonosztettet fogja elkövetni és soha sem esik más bünbe. Az ilyen gonosztevőnek az elméje nincs tökéletesen kifejlődve. Okos, furfangos és ravasz, de az esze azért csak gyerekész. Már most ez a mi gonosztévőnk is végzetszerüen az, de ő is csak gyerekészszel dolgozik. Ah! a szeméből látom kedvesem, hogy maga már megértett. Mert Harkerné szeme szikrázott és örömébe tapsolt a kezével. A professzor folytatta:

– Na most hát beszéljen, mondja meg nekünk száraz tudományon rágódó férfiaknak, hogy maga mit lát azzal a ragyogó két szemével – ezzel megfogta Harkerné kezét és tartotta, a mig beszélt. Az ujjai önkéntelenül az ütőért keresték és tartották az egész idő alatt.

– A gróf, fejtegette Harkerné, gonosztevő a gonosztevők sajátságával, tehát tökéletlenül kifejlődött agyvelővel. Igy, ha bajba kerül, csak egyféle, régtől fogva megszokott módon segit magán. A multjáról nyomra akadhattunk, mert az egy lap, a mit a saját elbeszélése nyomán ismerünk belőle, tudatja velünk, hogyha ezelőtt bajba jutott, visszatért a saját szülőföldjére, abból az országból, a mely ellen hadakozott és otthon ugyszólván pihenés nélkül készült el ujra egy ujabb erőfeszitésre. Ujra és ujra visszatért az ellenséges földre, jobban elkészülve a föladatára és végre nyert. Igy jött Londonba is, hogy egy uj országot foglaljon, de leveretett és midőn a siker minden reménysége oda volt, sőt az életét is veszedelem fenyegette, visszamenekült tengereken keresztül régi hazájába, épp ugy, mint hajdanában Törökországból menekült a Dunán keresztül.

– Helyes, nagyon helyes, maga kis okos asszony, mondta Van Helsing elragadtatva, a mint lehajolt, hogy megcsókolja Harkerné kezét. Aztán felém fordulva oly nyugodtan, mint ha betegszobában konzultáltunk volna, jegyezte meg.

– Csak hetvenkettőt ver, a sok izgatottság dacára ujra remélni kezdek.

Ezzel ismét Harkernéhez fordulva, biztatta.

– De folytassa kérem, látom, hogy még több mondani valója is van. Ne féljen semmit sem, John és én tudjuk. Beszéljen nyiltan és félelem nélkül.

– Meg fogom kisérleni, de megbocsátanak, ha tán kissé önzőnek látszom.

– Nem baj, csak legyen önző, mi is csak mind magára gondolunk.

– Jó, hát folytatom; tehát a gróf, mint hogy gonosztévő, hát önző is, minden cselekedetének a rugója merő önzés. Csak egy cél felé igyekszik, de ennek az elérésében könyörtelen. Most is, mint hajdanában, csak a biztosságára gondol és semmi egyébbel nem törődik. Önzésében lazitotta meg borzasztó hatalmának, a melyet akkor éjjel nyert rajtam, a kapcsait. Én érzem, éreztem mindjárt, hála érte a jó Istennek, a ki megkönyörült rajtam. A lelkem szabadabb, mint bármikor, azóta a borzalmas eset óta. És csak az az egy félelem üldöz, hogy vajjon álmomban nem használta-e föl fölöttem való hatalmát, a saját önző céljaira. A professzor fölállt.

– Igenis, hogy fölhasználta önt és azért hagyott itt bennünket Várnán, mig a hajót, a mely vitte őt, ködben és szélben kergette Galacig, a hol nyilván azt hitte, hogy elmenekülhet előlünk. Azt gondolja nyilván, hogy mivel megszabaditotta magát kegyedtől, hogy mi nem tudhatjuk meg kegyed által, hogy ő hol jár és mit csinál. Pedig ebben téved. Az a borzasztó vérkeresztség, a melyben kegyedet részesitette, képessé teszi önt arra, hogy gondolatban kövesse őt, valamint eddig napkelte és napnyugtakor követte, mert akkor az én akaratomnak engedelmeskedék és nem az övének. Ennélfogva nekünk módunkban lesz őt föltalálni és haladéktalanul indulunk is utána. Barátom John, ez az óra fontos volt ránk nézve, mert megvilágositotta utunkat. Irja le mindezt, hogy a mikor a többiek visszatérnek, velük is közölhesse.

A professzor parancsának engedelmeskedve, leirtam mindent, a mig a többiek visszatértek.

XXVI.

_Seward doktor naplója._

_Október 29._

A következőket a vonaton irom Várnától Galacig. Tegnap este napnyugta előtt mind együtt voltunk. Valamennyien tehetségünk szerint eleget tettünk a ránk bizottaknak és mindent elkészitettünk az utra. A rendes időben Harkerné elkészült a hipnotikus álomra, de ez uttal Van Helsingnek nagyobb megerőltetésébe került a rendesnél, hogy őt elaltassa. A professzornak máskor első kérdésére meg szokott felelni, de ez utból a professzornak ismételten és kemény hangon kellett kérdezni, mig végre felelt.

– Nem látok semmit, csöndesen vagyunk, nincsen hullámverés, csak sebes viz gyors futását hallom. Hallom az emberek hangját közel és távol a mint egymásra kiáltanak. Hallom az evező csikorgását, puska lövést is hallok, többszörösen ismétlődő viszhanggal. Lábdobogást hallok a fejem fölött. Kötelek és láncok hurcolását. Mi ez? Mintha világosodnék. Érzem a szellő suhanását az arcomon.

Ezzel elhallgatott; gyorsan, ösztönszerüleg fölemelkedett a diványról, a melyen feküdt és fölemelte mind a két kezét, a tenyerét fölfelé forditva, mintha valamely sulyos tárgyat emelne. Van Helsing és én jelentősen néztünk egymásra. Morris is fölhuzta szemöldeit és élesen nézett az asszonyra, mig Harker keze önkéntelenül a tőre markolata után nyult. Hosszu szünet következett. Egyszer csak Harkerné fölnyitotta a szemét, fölült és a legszivesebb hangján mondta:

– Senki sem akar egy csésze teát, hisz mind olyan fáradtak és szomjasok lehetnek. Ezzel feleletet sem várva, elsietett. Alig tette be maga után az ajtót, Helsing szólt:

– Látjátok barátaim. Ő közel van a földhöz, kiszállt a ládájából, hanem azért még nem ment partra. Éjjelre csak elrejtőzhetik valamerre, de ha nem viszik a partra, vagy a hajó nem érinti a partot, akkor nem léphet szárazföldre. Ha a hajó éjjel érne partot, akkor ő alakot változtatva, a partra ugorhatna vagy repülhetne, mint Witby-ben tette. De ha fölkel a nap, mielőtt ő partra juthatna, akkor már csak ugy szabadulhat, ha kiviszik; hát ha ez éjjel nem sikerül neki hajnal előtt menekülni, akkor a holnapi nap elveszet rá nézve és mi az esetben még jókor érkezünk.

Többet nem beszélhettünk a dologról, hát nyugodtan vártunk hajnalig, hogy Harkernétől tán megtudunk még valamit.

Mikor elérkezett az ideje, aggodalmasan lestük Harkerné minden szavát. Nagyon nehezen merült hipnotikus álmába és mire végre elaludt, oly rövid volt az idő a nap teljes fölkeltéig, hogy van Helsingnek alig sikerült egy pár szót kicsikarni belőle.

– Minden sötét, a viz locsogását egy szinben hallom magammal, ezen kivül csikorgást, mintha fa, fához vágódnék. Ezzel elhallgatott, mert a fölkelő nap piros fénye lövelt be az ablakon. Most már várnunk kell estig.

És igy siettünk, telve nyugtalansággal Galac felé. Hajnali két és három óra közt kellene oda érnünk, de már Bukarestig három órát késtünk, hát csak jóval napkelte után érhetünk oda. E szerint még két hipnotikus hirt kapunk Harkerné utján.

_Későbben._ A nap nyugta jött és ment. Harkerné még nehezebben engedett a hipnotikus befolyásnak, mint reggel. Attól tartok, hogy gondolat olvasó hatalmát a gróffal szemben éppen akkor vesziti el, mikor legnagyobb szükség van rá. Mikor végre meg is szólalt s szavai talányszerüek voltak.

– Valami kimegy innen, mint hideg szelet érzem magam mellett elsuhanni. Hallok nagy távolból zavaros hangokat, mintha emberek beszélnének idegen nyelven. Vizesés dörgését, farkasok üvöltését hallom.

Elhallgatott, és megrázkódott. Nem szólt többet, a professzor hiába kérdezte a legparancsolóbb hangon. Mikor fölébredt, dideregve fázott, és ki volt merülve. Nem emlékezett semmire sem, de kérdezte, hogy mit mondott és a mikor megmondták neki, sokáig hallgatagon tünődött rajta.

_Október 30. 7 óra reggel._ Közeledünk Galachoz. A napkeltét aggodalmasan vártuk. Van Helsingnek, noha jókor hozzá fogott, csak egy pillanattal napkelte előtt Harkernét elaltatni. Azonnal hozzá fogott a kérdezéshez és a felelet is rögtön következett:

– Minden sötét. A vizet hallom velem egy szinben suhogni és fát a fához dörzsölődve csikorogni. Marhák bőgését hallom a távolból. Még valami különös hangot is hallok, mintha… elhallgatott és arca elfehéredett.

– Tovább! tovább! Beszéljen, parancsolom! – kiáltotta a professzor kétségbeesett hangon. De a kelő nap piros fénye árasztotta el Harkerné arcát és ő felnyitotta szemét, a legszendébb hangon és látszólag a legnagyobb egykedvüséggel mondva valamennyiünk meglepetésére.

– Oh professzor, mit kiván olyat, a miről ugy is tudja, hogy nem tehetem meg? Én semmire sem emlékszem. – Aztán elámult arcunkat látva, kérdezte:

– Mit mondtam? Mit csináltam? Én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy itt fekve, félálmamban hallottam, a mint a professzor mondta „tovább! tovább! beszéljen parancsolom!“ – Olyan különösnek tetszett, hogy olyan hangon beszél velem, mintha rosz gyerek volnék.

Fütyül a vonat, Galacban vagyunk.

_Harkerné naplója._

_Október 30._

Morris ur hozott a hotelbe, a hol szobáink meg voltak rendelve, mert őt nélkülözhették legjobban, tekintve, hogy ő az egyetlen köztünk, a ki semmiféle idegen nyelven nem beszél. Lord Godalming a konzulátusra, Jonathán és a két doktor pedig a hajó agenturára mentek a _Katalin cárnéról_ tudakozódni.

_Későbben._ Godalming elsőnek tért vissza. A konzul beteg, egy hivatalnoka fogadta és a legnagyobb előzékenységgel ajánlotta, hogy megtesz minden tőle telhetőt a kedvünkért.

_Harker Jonathán naplója._

_Okt. 30._

Kilenc órakor reggel Van Helsing, Seward dr. és én, elmentünk a kikötőbe, a hol az agenturán igen szivesen fogadtak és azonnal a Dunán horgonyzó _Katalin cárné_ fedélzetére kisértek bennünket. Fölkerestük a kapitányt, valami Danelson nevü ur, a ki az utjáról beszélve, azt mondta, hogy életében sem volt még ilyen kedvező szele.

– Mondhatom – beszélte, hogy már szinte félni kezdtünk, hogy valahogy megkeserülteti velünk a sors a szerencsénket, nehogy elbizzuk magunkat. Mert nem tiszta dolog, olyan széllel futni Londontól a Feketetengerig, mintha az ördög a maga hasznáért fujna a vitorlába. Az egész idő alatt nem tudtunk semmit sem látni. A mint közel értünk hajóhoz, kikötőhöz vagy parthoz, hát olyan köd szállt körülöttünk és jött velünk, mindaddig, még el nem hagytunk mindent, mintha csak meg lettünk volna babonázva. Mindaddig, mig a Dardanellákhoz nem értünk, a hol várnunk kellett, a hajózó engedélyre, nem láttunk sem hajót, sem embert, sem semmit. A mikor elhagytuk a Boszporuszt, az embereim már morogni kezdtek. Volt közöttük nehány román, azok hozzám jöttek és kértek, hogy engedjem meg, hogy a tengerbe dobjanak egy nagy ládát, a melyet egy fura öreg ember bizott ránk, mikor már épp indulni akartunk Londonból. Láttam már akkor is, hogy gyanus szemmel nézik az idegent és valahányszor meglátták, két ujjal mutattak feléje, hogy az igézet ellen biztositsák magukat. Mondhatom, hogy nevetségesen babonásak ezek az idegen matrózok. Persze, hogy én a dolgukra küldtem őket. Igaz, hogy a mikor mindjárt azután megint olyan sürü köd fogott bennünket körül, hát magam is egy kicsit gyanakodni kezdtem, csakhogy nem éppen a ládára. Mentünk, uram, mentünk mint a szél öt napig, de semmit sem láttunk a ködben. Mondok, már nyilván oda jutunk, a hova az ördög visz bennünket. Azért nem mondom, hogy nem vigyáztunk volna, de bizonyos, hogy kitünő szelünk, mély vizünk, szerencsés utunk volt az egész idő alatt és mikor két nappal ezelőtt a kelő nap eloszlatta a ködöt, éppen szemközt találtuk magunkat a Dunán Galaccal. A románok egészen neki vadultak és követelték tőlem, hogy azt a ládát hozassam föl és dobassam a folyóba. Furkos bottal kellett őket észretéritenem és mire az utolsó is a fejét fogva elkotródott a fedélzetről, hát meggyőztem őket arról, hogy akár meg van babonázva, akár nem, a megbizóim által átadott jószág jobb helyen van az én kezemben, mint a Dunafenekén. Ők a ládát már fel is hurcolták a födélzetre, hogy engedelmemmel azonnal a vizbe dobják és minthogy rajta állt: Galac via Várna, hát ott is hagytam, hogy kéznél legyen, ha érte jönnek. Aznap nem sokra mentünk a kirakodással és ott kellett horgonyoznunk éjszakára, de másnap korán reggel vagy egy órával napkelte előtt egy ember jött a hajóra, irott megbizással Angliából, hogy átvegyen tőlem egy bizonyos Drakula gróf számára föladott ládát. Ez volt az a bizonyos láda és én örültem, hogy megszabadultam az átkozott jószágtól, mert már csakugyan magam is nyugtalankodni kezdtem miatta.

– Hogy hivták azt az embert, a ki a ládát elvitte, kérdezte Van Helsing leküzdött izgalommal.

– Azonnal megmondom, felelte a kapitány és a kabinjába ment egy, a láda átadását igazoló elismervényért, a mely alá Hildesheim Imanuel volt irva. Cime: Burgen-utca 16. Ennél többet a kapitány sem tudott, köszönetet mondva neki, elhagytuk a hajóját.

Hildesheimot az irodájában találtuk, zsidó ember volt, birka fején vörös fezzel. Rövid alkudozás után elmondta, a mit tudott, nem sok volt, de fontos. Ő levelet kapott egy bizonyos de Ville urtól Londonból, a melyben meghagyták neki, hogy lehetőleg napkelte előtt, hogy a vámhivatalnokokat kikerülje, egy ládát vegyen át a mely nemsokára a Katalin cárnén érkezik Galacba. Ezt a ládát adja át egy bizonyos Skinnsky Petrovnak, a ki oláh fuvarosokkal szokott a folyam mentén kereskedni. A levélben egy angol bankjegy volt, a fáradtságáért. Ő Skinnskyvel egyenesen a hajóra ment és ott adta át neki a ládát, hogy a fuvart megkimélje. Ez volt minden, a mit tudott.

Aztán Skinszkyt kerestük fel, de nem birtuk megtalálni. Az egyik szomszédja azt mondta, hogy két nappal ezelőtt elutazott, senki sem tudja hova. Ez tiz és tizenegy óra közt történt tegnap este.

A mig tanakodtunk, hogy most mittévők legyünk, futva jött valaki és lélegzetvesztve ujságolta, hogy Skinszkynek a holttestét a temető falain belül találták és hogy a torka fel van hasitva, mintha valami vadállat tépte volna meg. A szomszéd, a kivel beszéltünk elszaladt a hirhozóval, hogy ő is lássa a rémesetet, az asszonyok meg sopánkodva mondogatták – Ezt csak oláh tehette! – mi elsiettünk, nehogy valami módon belekeveredjünk a dologba és nehéz szivvel siettünk vissza a hotelünkbe Minnához.

_Harkerné naplója._

_Október 30, este._ Oly fáradtan és kedvetlenül érkeztek haza tegnap este a férfiak, hogy semmihez sem birtak fogni, mig egy kissé ki nem pihenték magukat. Én biztattam őket, hogy düljenek le egy fél órára, mig én mindent bejegyzek, a mi ez ideig történt. Van Helsingtől kértem el a följegyzéshez szükséges adatot, a mit eddig nem láttam; mig a férfiak pihennek, gondosan átnézek mindent, hogy világosan lássak a dologban. Ha nem csalódom, hát nyomra jutottam. Mindjárt előveszem a térképet és megnézem, igazam van-e?

Most még jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem tévedtem. Fölfedezésemet közölni fogom az urakkal, mihelyt felébrednek. Majd ők megmondják, hogy föltevésem helyes-e.

_Harker Minna memoranduma._

A fölvetett kérdés megfejtése ez: Hogy Drakula gróf föladata, hogy vissza jusson a tulajdon várába.

Hogy ezt megtehesse, vissza kell magát valakivel vitetni. Ez nyilvánvaló, mert ha hatalmában volna, hogy tetszése szerint mozoghasson, akkor mehetne akár ember, akár farkas, akár denevér képében.

De hogyan vitesse magát vissza? Uton, vasuton vagy vizen.

Uton nagyon sok nehézségbe ütközik. Az emberek kiváncsiak; aztán ott vannak a vámhivatalok, meg az üldözői is utól érhetnék. Ez utóbbitól fél legjobban és hogy ennek elejét vegye még, a mennyire lehet, tőlem, az ő tulajdon áldozatától is megszabaditotta magát, hogy el ne árulhassam.

Vasuton, senki sem kiséri a ládát, esetleges késedelemnek lenne kitéve, a késedelem pedig végzetessé válhatnék, ellenségeivel a nyomában.

Vizen, ez volna egy részt a legbiztosabb, de más részt a legveszedelmesebb ut. A vizen, az éjjelt kivéve, tehetetlen. Hajótörés esetén pedig, ha a viz elnyelné, teljesen tehetetlen és el kell pusztulnia.

Azt tudjuk bizonyosan, hogy vizen van, most már csak azt kell bizonyosan megtudnunk, hogy milyen vizen van.

Én átnéztem a térképet és ugy láttam, hogy a legalkalmasabb vizi ut a Sarét. A jegyzetekben olvastam, hogy hipnotikus álmomban barmok bőgését és a velem egy szinben lévő viz csobogását és az evezők csikorgását hallottam. A grófnak ennélfogva nyitott bárkában kell valamely folyón fölfelé haladni, a melyet vagy evezőkkel vagy csáklyákkal hajtanak, mert közel van a part és a csónak viz ellen halad, mert ha a vizzel menne, nem hallottam volna a viz surranását a bárka oldalán. Hogy miért gondolom, hogy a gróf a Sareten utazik, mert Fundunál ebbe ömlik a Beszterce, a mely a Borgó szorost kerüli meg. Ezen a vizen lehet legjobban megközeliteni Drakula várát.

_Harkerné naplója. Folytatás._

Mikor fölolvasásomat elvégeztem, férjem megölelt és megcsókolt. A többiek pedig mind a két kezemet rázogatták. Van Helsing doktor pedig igy szólt:

– A mi kedves madám Minna világosan látott ott, a hol a mi szemünk vak volt. Most ismét nyomon vagyunk. Rajta urak, tartsanak hadi tanácsot, mert itt és most kell elhatároznunk, hogy mindegyikünk mit tegyen.

– Én gőz-bárkát rendelek és a vizen követem őt, – mondta Godalming lord.

– Én lovak után látok és a partmenti uton haladok, arra az esetre, ha kikötött volna valahol, – mondta Morris.

– Helyes, mondta a professzor, helyes mind a két terv, de egyiküknek sem szabad magának menni. Seward doktor erre azt mondta: Azt hiszem, legjobb lesz, ha én megyek Morriszszal. Mi sokat vadásztunk együtt és ketten jól fölfegyverkezve legyőzhetünk mindenféle akadályt. De Arturnak sem szabad magában menni. Lehet, hogy harcba keveredel a grófot szállitó oláhokkal és jobb ha ketten vagytok. Ezzel Jonathánra nézett, Jonathán pedig én rám, láttam, hogy erősen küzködik magában. Szeretett volna velem maradni, de nagyon csábitotta a gőzbárka, mert legvalószinübbnek látszott, hogy az abban menők érik el a bárkát és pusztitják el a – a – a vampirt. (Miért haboztam e szó leirásával?)

Egy darabig hallgatott és ez alatt Van Helsing beszélt:

– Barátom Jonathán, magának két oknál fogva is a gőzbárkán kell mennie. Először azért, mert fiatal, bátor és erős, erre pedig mind nagy szükség lehet a harcban. Másodszor pedig magának van a legtöbb jussa elpusztitani azt, a ki annyi bajt és bánatot okozott magának és szeretett nejének. Ne féltse madame Minnát, ő az én gondom leszen, ha megengedi. Én öreg vagyok. Az én lábam már nem olyan gyors a futásban, mint volt és már nem vagyok elég erős a fegyverforgatásra a harcban. De azért én is tehetek szolgálatot, én is harcolhatok, ha nem is földi fegyverekkel s én is meg tudok halni, ha kell, csak ugy, mint a nálamnál fiatalabbak. Az én tervem ez. A mig Godalming lord és Jonathán barátom a gyorsan járó gőzbárkán haladnak fölfelé a folyón, a mig Morris és Seward John a partmenti uton haladnak figyelve, én madame Minnát magammal viszem az ellenséges terület kellő közepébe. A mig azt a vén rókát a folyó vizen fölviszik a ládájában, a melyben fogva van – mert nem meri a tetejét még csak meg sem emelni, nehogy babonás oláhjai bele dobják a vizbe, a hol elpusztulna – addig mi azon az uton, a melyen Jonathán ment Besztercétől a Borgo-szoroson keresztül, elmegyünk és megkeressük Drakula várát. Ott madama Minna hipnotikus álmának hatalmánál fogva meg fogjuk találni az utunkat, hogy elpusztitsuk azt a vipera fészkét. – Jonathán hevesen félbeszakitotta az öreget:

– Azt akarja-e mondani Van Helsing doktor, hogy oda akarja vinni Minnát az ő beteges állapotában, mérgezett vérével, annak a démonnak a pokoli csapdájába? Nem, ezért az egész világért sem! Nem engedem! Tudja ön, hogy milyen egy hely az? Látta-e ön valaha azt a borzalmas tanyáját a pokoli rémeknek? Érezte-e valaha a vampirok ajkát a torkán? – Ezzel felém fordult és a mint meglátott pirosra bélyegzett homlokommal, az ég felé emelte két karját, kiáltva: – Oh, Istenem! Istenem, mit vétettünk, hogy igy büntettél bennünket! – ezzel kétségbeesetten borult a divánra. A professzor nyugodt, tiszta hangja téritett bennünket magunkhoz izgatottságunkból.

– Oh, barátom, épp azért akarok menni, hogy madame Minnát megmentsem attól a borzalmas helytől. Isten mentsen, hogy őt is magammal bevigyem oda. Olyan dolgot kell ott végbevinnem, a mi nem az ő tekintetének való. Mi férfiak, a kik itt vagyunk, önt kivéve, mind tudjuk, mert a saját szemünkkel láttuk, hogy milyen föladat ez, egy ilyen helyet megtisztitani. De jusson eszébe, hogy mily borzasztó bajban vagyunk. Ha a gróf ezuttal is elmenekül előlünk – pedig sikerülhet neki – hát akkor ha kedve tartja, alhatik egy századig; és ezalatt az idő alatt a mi drágánk – ezzel megfogta a kezemet – kénytelen volna ide jönni, hogy neki társa legyen és olyanná lenne, mint azok a többiek, a kiket ön Jonathán a saját szemével látott. Ön maga beszélt nekünk mohó piros szájukról és ön maga hallotta kaján kacagásukat, a mikor a zsákot fölkapták, a mit a gróf dobott nekik. Ön borzadozik; és én nem csodálom. Bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam, de kénytelen voltam vele. Higyje el, hogy komoly ok és szükség nélkül én sem mennék oda, a hol az életemet, sőt annál többet is kockáztatok.

– Tegyen akarata szerint – mondta Jonathán följajdulva. Mindnyájan Isten kezében vagyunk.

_Későbben._ Oh, milyen jól esett látnom, hogy ezek a bátor férfiak miképpen láttak dologhoz. Hogy ne szeretnék az asszonyok a férfiakat, a mikor azok oly komolyak, oly igazak és oly bátrak! És ah, milyen nagy hatalma van a pénznek! Mit nem lehet vele elérni, ha jól használják. Olyan hálás voltam, hogy Godalming lord és Morris ur oly gazdagok és hogy oly bőven bánhatnak a pénzzel.

Mert ha ez nem ugy lett volna, aligha indulhattunk volna alig egy óra mulva teljesen fölszerelten utnak. Jonathán és Godalming lord gőzbárkája készen várja őket. Seward doktor és Morris egyfél tucat gyönyörü és jól fölszerelt hátas ló fölött rendelkeznek, Van Helsing és én pedig a 11 óra 40 p. vonattal indulunk ma este Verestibe, a hol kocsit, lovat veszünk, hogy a Borgó szorosba menjünk. Magunk fogunk hajtani, mert senkit sem merünk magunkkal vinni. A professzor sok mindenféle nyelven tud, hát majd csak eligazodunk valahogy. Az idő óráról-órára hidegebbre válik és hópelyhek szállingóznak a levegőben.

_Későbben._ Minden bátországomat össze kellett szednem, hogy bucsuzni tudjak férjemtől, az én egyetlen drága szerelmemtől. Talán soha sem látjuk egymást többé ebben az életben!

_Harker Jonathán naplója._

_Október 30._