Part 30

Aztán hozzá láttam rettenetes munkámhoz. Pedig irtóztam tőle. Ha csak egy lett volna. De három! Még kétszer belekezdeni, azután, hogy egyszer már befejeztem ezt a borzalmas dolgot; mert ha már rettenetes volt a szegény szelid Lucy kisasszonynyal, milyen lesz még ezekkel az idegenekkel, a kik századokig éltek, a kiket csak megerősitett a muló idő és a kik, ha hatalmukban lett volna, küzködtek volna undok életükért.

Óh barátom John, rut mészáros munka volt; és ha nem erősitett volna meg az élőkre való gondolat, nem lettem volna képes folytatni és befejezni. Reszkettem és reszketek még most is, noha hál Istennek erőm nem hagyott cserben, még mindennek vége nem volt. Ha nem láttam volna a nyugalmat az első arcban, a menyei megnyugvást kifejezésében a végső rögtönös föloszlás előtt, mintegy megerősitéseül a lélek fölszabadulásának, tán nem birtam volna folytatni a mészárlást. Nem birtam volna elviselni a rémes sikoltást, a mint a karó befuródott; a test rángatózását és a vértől habzó ajkat. Megfutottam volna irtózatomban, teljesitetlenül hagyva föladatomat. De vége, elmult!

Mielőtt elhagytam volna a várkastélyt, ugy elláttam a bejáratát, hogy soha többé a gróf halottlanul oda be nem juthat.

Mikor a körbe léptem, a melyben madame Minna aludt, fölébredt álmából és meglátva engem, fájdalmasan fölkiáltott, hogy mennyit kellett nekem szenvednem.

– Jőjjön! – kiáltotta – gyerünk erről az irtózatos helyről! Siessünk a férjem elé, a ki, tudom, hogy felénk jön.

És igy bizalommal és reménynyel s mégis félelemmel tele indulunk keletnek, hogy barátainkkal találkozzunk – és _vele_ – a kiről madame Minna azt mondja, hogy _tudja_, hogy szembe jő velünk.

_Harkerné naplója._

_November 6._

Késő délután volt, mikor a professzor és én keletnek indultunk, a honnan tudtam, hogy Jonathán közeledik felénk. Nem mentünk gyorsan, noha meredeken lefelé vitt az utunk, mert meleg pokrócokat kellett magunkkal cipelni, nem mertük kockáztatni, hogy meleg ruha nélkül maradjunk esetleg a hidegben és hóban. Még egy kevés elemózsiát is vittünk magunkkal, mert sehol a közelben emberi tanyát nem láttunk. Alig mentünk egy mértföldnyire, én elfáradtam a nehéz járásban és le kellett ülnöm. A távolból farkasok orditását hallottuk. Van Helsing körülnézett, hogy nem találna-e valahol jó helyet, a hol támadás esetén egy kicsit védve volnánk. Az ut még mindig lefelé haladt. Egyszerre csak intett a professzor, hát fölkeltem és oda mentem. Nagyon jó helyre akadt, egy üreg formára a hegyoldalban, olyan bejárattal, mintha két ajtószárfája volna sziklából. Kézen fogva vezetett be. Lássa, mondta, itt jó helyen lesz; és ha jönnének a farkasok, innen egyenkint lepuskázom őket. Behozta a pokrócainkat és jó helyet készitett belőlük a számomra, aztán elővette az ennivalót és kinált vele. De én nem birtam enni; még csak megpróbálni is undorodtam; és bármennyire szerettem volna is a kedvében járni, nem birtam magamat rávenni. A professzor nagyon szomoruan nézett rám, de nem tett szemrehányást. A messzelátóját kivéve a tokjából, a szikla tetejére állt és vizsgálni kezdte a látóhatárt. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! madame Minna, nézze! nézze! – Én fölugrottam és melléje álltam a sziklára, ő kezembe adta a messzelátót és mutatott. A hó még sürübben esett, mint eddig és csak ugy kavargott, mert viharos szél kezdett fujni. De néha egy-egy pillanatra megszünt a hóesés, vagy a szél másfelé terelte és ekkor messze el lehetett látni az uton, onnan a magasból, a hol álltunk. Egyenesen előttünk és nem nagy távolságban, sőt oly közel, hogy csodálkoztam, hogy hamarább észre nem vettük őket – jött nagysietve egy csoport ember lóháton. Egy hosszu szekeret fogtak körül, a mely futtában ide-oda lóbálódzott a göröngyös uton. Az emberek ruhájukról itélve parasztok vagy oláhcigányok lehettek.

A szekéren egy nagy láda volt. A szivem nagyot dobbant a láttára, mert érzem, hogy közel a vég. Esteledett és én jól tudtam, hogy a nap nyugtával az, a ki addig abban a ládában van fogva, fölszabadul és sokféle formában menekülhet üldözésünk elől. Félelmemben a professzor felé fordultam; és ijjedtemre láttam, hogy nincsen ott. De egy pillanattal későbben megláttam lejebb. Egy kört vont a szikla körül, olyat, a mely az elmult éjjel is ótalmat adott nekünk. Mikor befejezte, mellém jött, ujra mondván:

– Igy legalább biztosságban leszen _tőle!_

Elvette tőlem az üveget és a förgeteg legközelebbi szünete alatt végig nézte vele a tájt.

– Nézze, mily gyorsan közelednek; verik a lovaikat; és vágtatnak, a hogy csak birnak. – Elhallgatott és egyszer csak halk, szomoru hangon folytatta:

– A nap nyugtára számitva sietnek ily őrült gyorsasággal. Lehet, hogy elkésünk. Legyen meg Isten akarata! Vakitó hóförgeteg takarta el pár pillanatra a tájat, de gyorsan elmult és a professzor ismét az utat kémlelte messzelátójával. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! nézze! nézze! Két lovas ember közeledik gyorsan délről, fogja gyorsan az üveget. Nézze hamar, a mig a hóförgeteg el nem takarja őket ujra. Én fogtam az üveget és néztem. A két férfi Morrisz és Seward doktor lehetett. Azt tudtam, hogy egyik sem Jonathán. De egyuttal tudtam azt is, hogy Jonathán sincs messze. Körül nézve, a szekeres csoporttól északra másik két embert láttam lóhalálában vágtatva közeledni. Az egyikről tudtam, hogy Jonathán, a másik tehát csak Godalming lord lehetett. Ők is a szekereseket üldőzték. Mikor mondtam ezt a professzornak, örömében kiabált, mint egy iskolás fiu és puskáját kézhez készitette rejtekünk nyilása mellé. Valamennyien itt előttünk fognak találkozni, mondta. Ha itt lesz az ideje, a cigányok minden oldalról be lesznek keritve. Én is kézhez vettem revolveremet, mert a mig beszéltünk, a farkasok orditása hangosabb lett és mintha közeledett volna.

A várakozás minden perce egy örökkévalóságnak tetszett. Az óránkat nézve, nehéz volt elhinni, hogy egy órába sem tellett, a mig a különböző csoportok közel értek hozzánk. Már jól meg tudtuk egymástól különböztetni az egyéneket, ugy az üldözők, mint az üldözöttek csoportjában. Közelebb, mind közelebb értek. A professzor meg én leguggoltunk a sziklánk mögött és készen tartottuk fegyverünket; láttam hogy el van szánva arra, hogy nem ereszti el őket az uton. Jelenlétünkről senkinek sejtelme sem volt.

Egyszerre csak két hang kiáltotta egyszerre hogy _megálj!_ – Az egyik Jonathánnak a szenvedélytől kiélesedett hangja volt; a másik Morris ur erős elszánt és mégis nyugodt parancsszava. A cigányok ha nem értették is a nyelvet, a hangot félre nem érthették. Ösztönszerüen meglassitották futásukat és abban a pillanatban mellettük termettek egyik oldalon Godalming lord és Jonathán, a másikon Seward doktor és Morris ur. A cigányok vezére, egy pompás fickó, a ki ugy ülte meg a lovát, akár egy centaur, visszaintette őket és dühödt hangon kiáltott az embereire, valamely parancsszót. Ezek a lovak közé vágtak és előre ugrattak, de a mi négy emberünk rájuk fogta puskáját és félreérthetetlenül megállást parancsolt nekik. Ebben a pillanatban Van Helsing és én is fölálltunk a szikla mögött és rájuk fogtuk fegyverünket. A cigányok látva, hogy minden oldalról körül vannak véve, szorosra fogták a gyeplőt és megálltak. A vezetőjüknek egy szavára, a csapat minden tagja fegyvert ragadott, ki kést, ki meg pisztolyt, a mi épp volt nála és készen tartotta magát a támadásra.

A vezérük egy gyors mozdulattal kiugratta a lovát a csapatból és először a napra mutatva, a mely már nyugovóra hajlott a hegyek fölött, aztán a nem nagy távolságban fölöttünk emelkedő Drakula várára mondott valamit, a mit én nem értettem, felelet gyanánt mind a négy emberük levetette magát a lóról és a szekérnek rohant. Gyors, elszánt mozdulatukat látva a cigányok vezére, kiáltott egyet; mire emberei rögtön körülfogták a szekeret, egymást taszigálva a nagy igyekezetben, hogy gyorsan engedelmeskedjenek a kapott parancsnak. Közöttük az egyik oldalon Jonathánt, a másikon Morris urat láttam, a mint utat akarnak maguknak nyitni a szekérig; nyilvánvalónak látszott, hogy föladatukat napnyugta előtt akarják befejezni.

Semmi sem tarthatta őket vissza. Sem a cigányoknak előttük villanó kései, sem a mögöttük orditozó farkas csorda, a melyre nem is ügyeltek. Jonathán féktelen elszántsága mintha megdöbbentette volna azokat, a kik utját állták; ösztönszerüen visszahuzódtak előle és áteresztették. Egy szempillantás alatt a szekéren termett és hihetetlennek látszó, emberfölötti erővel fölemelte a nehéz, nagy ládát és a keréken körösztül az utra lökte. Ez alatt Morris ur is körösztül vágta magát a tulsó oldalon a cigányokon. Az egész idő alatt, noha lélekzetvesztetten figyeltem Jonathánt, Morris urat sem tévesztettem szem elől, láttam kétségbeesett küzködését és láttam a cigányok kését, a mint feléje döftek, mig ő körösztül vágta magát rajtuk. Ő elháritotta nagy bowie késével a döféseket és eleinte azt hittem, hogy sértetlen maradt, de a mikor Jonathán mellette termett, a ki már leugrott a szekérről, jól láttam, hogy bal kezét az oldalára szoritja és hogy ujjai közül bugyog ki a vére. De még ez sem tartotta őt vissza, mert a mig Jonathán kétségbeesett elszántsággal feszegette a láda tetejének egyik végét nagy késével, ő dühösen esett a másik végének erős bowie késével. A két férfi erőfeszitésének rögtön engedett a láda teteje, a szögek csikorogva huzódtak ki és a láda födele a földre hullott.

A cigányok ezalatt látták, hogy Godalming lord és Seward doktor gyorstüzelő fegyverének a hatalmában vannak és nem ellenkeztek tovább. A nap már majdnem lecsuszott a hegycsucsok mögé és az egész csoport hosszu árnyékot vetett a hóra. Láttam a grófot a ládában levő földön fekve, a melynek egy része az esés következtében ellepte őt. Halálosan sápadt volt, mint egy viaszkép és vörös szemei rettenetes bosszuálló tekintettel meredtek az ürbe.

A mig néztem, nyitott szeme a nyugovó napot látta és gyülölködő tekintete diadalmasra változott.

De ebben a pillanatban suhant és villant meg Jonathán élesre fent kése a levegőben. Én sikoltottam, látva, hogy mint szeli át egy csapással a gróf nyakát, mig ugyanebben a pillanatban Morris ur hosszu, hegyes kését a gróf szivébe mártotta.

Valóságos csodának tetszett; de ott a szemünk láttára, és csaknem egy lélegzet vételre, az egész test porrá vált és eltünt szemünk elől.

Mig élek, örülni fogok annak, hogy a végső föloszlás e pillanatában, a béke és nyugalomnak oly édes kifejezését láttam az arcán, a milyenre soha sem hittem volna képesnek.

A cigányok nyilván nekünk tulajdonitva a halott ember csudálatos eltünését, lóra vetették magukat és kantárt eresztve vágtattak el. A kiknek lovuk nem volt, a szekérre ugráltak és orditozva kiabáltak a lovasok után, hogy ne hagyják őket cserben. A farkasok pedig megfordulva a lovasok irányában vágtattak el.

Morris ur a földre hanyatlott, fél kezét az oldalán tartva, a másikra könyökölt. A vér csak ugy ömlött az ujjai közül. Én oda rohantam hozzá, a büvös kör immár nem tartott vissza; a két doktor is velem. Jonathán melléje térdelt és a sebesült a vállára hajtotta a fejét. Egy mély sóhajjal fogta kezemet az övébe, a melyik nem volt véres. Szivem kétségbeesését a szememből láthatta, mert rám mosolygott és igy szólt:

– Nagyon is boldog vagyok, hogy szolgálhattam önnek! Óh Istenem! kiáltotta el magát hirtelen és ülő helyzetbe erőltetve magát, rám mutatott: Ezért érdemes volt meghalni! Nézzétek! Nézzétek!

A lenyugvó nap aranyos fénye világitotta meg arcomat. A férfiak mind egyszerre hullottak térdre, a mint szemük a haldokló ember mutató ujjának irányát követte. Végső megerőltetéssel még azt mondta:

– Hála legyen Istennek, hogy nem volt minden hiába. Nézzétek! a frissen esett hó nem tisztább az ő homlokánál! Elmult róla az átok!

És keserves bánatunkra mosolyogva és csöndesen halt meg bátor, nemes emberhez illően.

Megjegyzés.

Hét esztendeje annak, hogy mindnyájan keresztül mentünk a lángokon és némelyikünk boldogsága azóta, azt hiszszük, hogy megérte az eltürt szenvedéseket. Minna és én boldogok vagyunk, hogy kis fiunk születése napja ugyanaz, a melyiken Morris Quincey meghalt. Az anyja tudom, hogy titokban meg van arról győződve, hogy vitéz barátunk bátor szellemének egy része belé költözött. Keresztségben valamennyi barátunk nevét rá ruháztuk, de rendesen csak Quinceynek hivjuk őt.

Most már, ha a régi időket szóba hozzuk, valamennyien szomoruság nélkül tekintünk vissza rá, mert Godalming lord és Seward doktor is boldog házas emberek. Van Helsing professzor pedig, kis fiunkat a térdén himbálva, ezt szokta mondani:

– Mindenki azt mondaná, hogy bolondok voltunk, ha elmondanók neki azt a történetet. De mi nem is kivánjuk, hogy elhigyjék. Mi tudjuk, hogy igaz és valamikor ez a kis fiu is megtudja, hogy milyen bátor és elszánt asszony volt az anyja és meg fogja érteni, hogy voltak olyanok, a kik annyira szerették, hogy mindent kockára tettek érette.

_Harker Jonathán._

– VÉGE. –