Part 18

– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi lyukat ejtve vele, a melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek oda.

Közelebb léptem és néztem. A koporsó üres volt.

Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott. Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom John? – kérdé.

– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez csak egyet bizonyit.

– És mi az az egy, barátom John?

– Az, hogy nincs itt.

– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt, hogy nincs itt?

– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta el. – A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar? Jőjjön hát velem.

Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem – hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe eső sirkövek között el nem tünt.

Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.

Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit, mint egy fehér árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé. A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém nyujtotta mondván:

– Hát most meg van már győzve?

– Nem! – feleltem sértő konoksággal.

– Nem látja a gyermeket?

– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? – kérdeztem vissza.

– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.

Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és megnéztük a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk rajta.

Hát nem volt igazam? – kérdeztem diadalmasan.

– Éppen jókor érkeztünk, – felelte a professzor megkönnyebbülten.

Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira akadtunk és haza hajtattunk.

Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele.

_Szept. 27._

Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.

Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt, mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.

– Micsoda szemfényvesztés ez? – kérdeztem Van Helsingtől.

– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett, és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát.

– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?

– Hátha csak vissza hozta valaki tegnap éjjel óta.

– Ugyan ki?

– Nem tudom. De valakinek csak meg kellett tenni.

– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:

– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől. Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől. Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban bolyong halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte, örvendezve mondta:

– Oh most már hisz ugy-e?

– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?

– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes karót verek a testén keresztül.

Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a testét, a kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a táskája csukóját és megszólalt.

– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell, de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára. Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor, mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy tévedésből élve temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának. Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit. És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva. Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba. Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta előtt vissza kell ide érnem.

Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig.

_Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára._

(_Nem kézbesittetett._)

_Szeptember 27._

_Barátom John!_

Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját, hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit tudom én. Ha ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet, hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy öreg ember őrködik.

Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét, vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen tőle.

Ha igy lesz, Isten veled

_Van Helsing._

_Seward doktor naplója._

_Szeptember 28._

Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni, hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme titokzatos dolgoknak van valamely okszerü magyarázata. Vajjon nem lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni. Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál, ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.

Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna. Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni, folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt, a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg, hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog haragudni, hát az igérete kösse.

– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy becsületes, ennyi nekem elég.

– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az amerikainak. Erre Artur is megszólalt.

– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe, vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit. De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs róla, hogy mi a szándéka.

– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől, ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.

– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk tenni.

– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi temetőbe.

Artur arca megnyult, a mint megdöbbenve kérdezte:

– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát, Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.

– Bemegyünk a kriptába! Artur főlállt.

– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült, jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát. Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:

– És ha a kriptában leszünk?

– Kinyitjuk a koporsót.

– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.

– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!

Artur merev, sápadt arccal nézett a professzorra, mondván:

– Vigyázzon!

– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok. Folytassam?

Némi szünet után Van Helsing némi megerőltetéssel mondta tovább:

– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki. De hogyha nem volna halott…

Artur talpra ugrott.

– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés volt a dologban? Elevenen temették el?

– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt. Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.

– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz álom, vagy mi.

– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.

– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy megbecsteleniti a sirját. Megőrült ön, hogy ilyeneket beszél vagy én bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is fogom tenni.

Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta: Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az, hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor – akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is. Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán szánalommal tele hangon folytatta:

– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, mit ember tehet, hogy önt megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan, szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és megtört hangon szólt:

– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok.

XVI.

_Seward doktor naplója. Folytatás._

Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk, csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb; Van Helsing felém fordulva szólt:

– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste ebben a koporsóban?

– Benne. – A tanár erre a többiekhez fordult.

– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan sápadt volt, de hallgatott; mikor a koporsó födelét leemelték, egészen közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van, vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy, hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán visszatántorodtunk.

A koporsó üres volt!

Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a csöndet.

– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal, mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön cselekedte ezt?

– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót, a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán vártunk és láttunk valami fehéret közeledni a fák között. Másnap eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?

– Igaz.

– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni. Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az ajtót.

Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien meg voltunk indulva. Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva; aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá, nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.

– Elzárom a sirt, hogy a halottlan vissza ne térhessen bele.

– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte Morris.

– Azzal.

– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal Artur volt a kérdező. Van Helsing ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:

– Szentelt ostya. Amsterdamból hoztam magammal. Külön engedelemmel.