Part 19

Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán, hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket, kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly fájdalmasan az éjben.

Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az alak megállapodott és a felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége, rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét. Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. Artur állt legközelebb hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.

A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska, a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól. Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.

Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával mondta:

– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!

Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a sirboltba akarna menni.

Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes egy percig, a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:

– Feleljen nekem oh barátom! Folytassam-e megkezdett munkámat?

Artur térdre vetette magát és arcát kezeivel elfödve felelt:

– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását. Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni. Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.

Mikor ezt elvégezte, fölvette a gyermeket a földről mondván:

– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés lesz. Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk. – Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:

– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.

Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza, hát valahogy csak sikerül elaludnunk.

_Szeptember 29. éjjel._

Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna, fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. Fél egykor értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.

Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk. Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte Van Helsingtől:

– Valósággal Lucy teste-e ez, vagy csak egy démon az ő alakjában?

– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja olyannak, a milyen volt és a milyen.

Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:

– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni, de tovább kell élniök, időkről időkre, mindig több áldozattal szaporitva soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott, megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én kezem volt az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna, ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy ilyen?

Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket; ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér volt, mint a hó:

– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet. Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a vállára tette a kezét és igy szólt:

– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem, de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni.

– Lássunk hozzá, szólt Artur rekedten. Mondja meg, hogy mit kell tennem.

– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.

Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett. Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.

A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.

A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes föladat teljesitve volt.

A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült, boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak megkövesült kifejezését.

Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt, hasonlithatatlanul édes szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk. Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.

Van Helsig Artur vállára tette a kezét és kérdezte tőle:

– És most, Artur, barátom, kedves fiam, megbocsájt-e nekem?

Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán felelte:

– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt, mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van Helsing igy szólott hozzá:

– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja. Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben.

Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv, boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy szólott:

– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk; megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket. Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak.

Mindegyikünk kezet adott neki, a mint elindultunk még igy szólt:

– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet. Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával. Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják, mit kell tenni és mitől kell félni.

XVII.

_Seward doktor naplója – folytatás._

Mikor a hotelba értünk, Van Helsing egy rá váró telegramot talált.

– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. _Harkerné Minna._

A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna – kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell menni a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.

A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak Whitbyben irott naplójáét.

– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.

Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem, hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid arcu, elegáns fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:

– Seward doktor, nemde?

– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét nyujtotta.

– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.

Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.

Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk. Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön.

_Harkerné Minna naplója._

_Szept. 29._

Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.

Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant érdekelt.

– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van itt valaki.

– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam elfoglalva.

– Napló jegyzeteivel? – kérdeztem meglepetve.

– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:

– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani?

– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.

– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én megpróbáltam kisegiteni zavarából:

– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert nagyon szerettem őt.

Meglepetésemre riadt tekintettel arcában, felelte:

– Az ő haláláról szóljak önnek? A világ minden kincséért sem!

– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:

– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem egészithetné ama bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:

– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre halálosan elsápadva felelte.

– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.

– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer, természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.

Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy szólt:

– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban kellett volna önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta. Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét már ismerem.

_Seward doktor naplója._

_Szept. 29._

Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott. Halkan mondtam neki:

– Attól félek, hogy nagyon megkeseritettem kegyedet.