Part 17

– Oh, maga olyan okos asszony! – mondta. – De hát nem lenne oly kegyes és segiteni elolvasni? Sajnos! de én bizony nem ismerem a gyorsirást. – Ezalatt én már szinte restelkedni kezdettem éretlen tréfám miatt, hát gyorsan kivettem a géppel irott másolatot munkakosaramból és átnyujtottam neki.

– Bocsásson meg – mondtam – de nem tudtam ellentállni; gondoltam előre is, hogy Lucy felől fog kérdezősködni, hát hogy ne kelljen várnia, legalább miattam ne, mert tudom, hogy drága az ideje, az egészet lemásoltam irógépemen az ön számára.

– Ő átvette és szeme megenyhült. – Kegyed nagyon jó – mondta. És el szabadna most mindjárt olvasnom? Lehet, hogy kérdéseket fogok intézni kegyedhez olvasás után.

– Kérem, csak olvassa – feleltem – a mig én a villásreggeli után látok és evés közben aztán kérdezhet tőlem, a mit akar. – Ő meghajtotta magát és azonnal helyet foglalt egy karosszékben, háttal a világosság felé, én pedig távoztam, leginkább azért, hogy ne zavarjam. Mire visszatértem, izgatottan föl s alá járkálva találtam őt a szobában, lángoló tekintettel. Nekem rohanva, mind a két kezemet megragadta.

– Oh madame Minna, – kiáltotta – nem is mondhatom, hogy mennyivel tartozom önnek! ez a papiros olyan, mint a napvilág. Egész kaput nyit nekem. Meg vagyok szédülve, elvakitva ennyi világosságtól; és mégis sötét felhők gomolyognak a világosság mögött. De ezt kegyed nem értheti. Én hálás vagyok magának, maga oly okos asszony. És ha Van Helsing Ábrahám valaha tehet valamit magáért vagy a hozzátartozóiért, hát remélem, hogy hozzám fordul. Vannak sötétségek az életben, de vannak világosságok is – és kegyed is ilyen világosság.

– De doktor ur, maga tulságosan dicsér engemet – holott nem is ismer.

– Én ne ismerném – én, a ki öreg vagyok és egész életemben férfiakat és asszonyokat tanulmányoztam; én, a kinek speciálitása az agyvelő és minden, a mi vele össze függ! Én ne ismerném magát madame Minna. A jó asszonynak nyitott könyv az élete, a melyet el tud olvasni az, a ki ért hozzá. Az ön férje nemeslelkü és ön is az, mert ön megbizik benne, a bizodalom pedig nem talál helyet az alacsony természetü ember lelkében. De a férje – beszéljen a férjéről. Egészen és teljesen meggyógyult? Elhagyta az a csodálatos lázbetegség és ép és erős ember ismét? – Ezt én jó alkalomnak vettem, hogy Jonathán felől beszéljek vele, hát ezt mondtam:

– Már majdnem teljesen helyreállt, de Hawkins ur halála ismét nagyon fölizgatta. – Ő félbeszakitott:

– Oh igen, ezt tudom. Olvastam a kegyed két utolsó levelében, a melyeket Lucynak irt. – Én folytattam:

– Én legalább azt hiszem, hogy ennek kellett fölizgatni, mert a mikor utoljára a városban voltunk, sajátságos rohama volt.

– Rohama, ily gyorsan az agyláz után! Ez nem volt jó. Miféle rohama volt?

– Azt hitte, hogy lát valakit, a kinek a jelenléte valami borzalmasra emlékeztette, valamire, a mi az ő hagymázos lázát okozta. És ezzel egyszerre erőt vett rajtam mindeneknek az emléke – az aggodalom Jonathánért, naplójának félelmes titokszerüsége – és azt hiszem, hogy magam is megbomlottam, mert térdre vetettem magamat az orvos előtt és fölemelt, összekulcsolt kézzel kőnyőrögtem neki, hogy gyógyitsa meg az uramat. Ő megfogta mind a két kezemet, maga mellé ültetett a divánra és végtelen gyöngédséggel nyugtatott meg. Végre igy szólott:

– Örülök, hogy valamiben hasznára lehetek magának, mert ha a férje szenved, az én tudásom és tapasztalásom rendelkezésére állanak. Igérem, hogy mindent megteszek érte, a mit tudok, hogy életét és a magáét boldoggá tegyem. Már most egyék valamit. Tulságosan fölizgult és tán tulságosan aggódik is. A férje bizonyosan nem szivesen látná ilyen sápadtnak és az megint neki is ártana. Azért hát az ő kedveért egyék és mosolyogjon. Most már Lucyról mindent tudok, erről ne beszéljünk többet. Ez éjjel Exeterben fogok maradni, mert gondolkoznom kell azon, a mit megtudtam és ha majd gondolkoztam, kérdéseket fogok tenni, ha megengedi. Majd aztán, ha evett valamit, a férje bajait is elmondhatja, de addig nem – csak villásreggeli után.

Mikor a reggeli után visszatértünk a szalonba, igy szólt:

– És most mondjon el róla mindent, a mit tud. – Mikor arra került a sor, hogy ennek a tudós, nagy embernek beszéljek, attól kezdtem félni, hogy egy gyönge velejü bolondnak, Jonathánt pedig valóságos őrültnek fogja tartani, – hisz az a napló oly különös – és habozni kezdtem, hogy csakugyan szóljak-e De ő oly szelid és jónak látszott és megigérte, hogy segitni fog, hát biztam benne és hozzá kezdtem:

Van Helsing doktor, a mit én mondani fogok önnek, az oly furcsa, hogy félek, kinevet engem is meg a férjemet is érte. Tegnap óta lázas kétségek közt hánykódom, legyen elnézéssel irántam és ne gondoljon féleszünek, a miért csak némi hitelt is adtam ezeknek a különös dolgoknak.

Van Helsing megnyugtatott szavaival és modorával egyaránt a midőn igy szólott:

– Oh édes szivem, ha maga tudná, hogy milyen különös az a dolog, a miben én itt járok, hát maga nevetne ki engemet. Én megtanultam, hogy ne vegyem csekélynek senkinek a hitét se, ha még oly különös lenne is.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm! Ön egy nagy tehertől szabaditott meg. Ha megengedi, átadom önnek Jonathán naplóját – illetőleg az eredetinek általam géppel irott másolatát. Hosszu, mert külföldi utazásának minden részletét tartalmazza. Nem mondok róla semmit sem, olvassa el és itéljen maga. És aztán, ha ismét látjuk egymást, lesz kegyes a véleményét megmondani róla.

– Igérem – mondta, és én átadtam neki a papirokat – holnap reggel, a milyen korán csak lehet, eljövök, hogy lássam kegyedet a férjével együtt.

– Jonathán itthonn lesz féltizenkettőre, jöjjön velünk villásreggelizni és ekkor láthatná. Azért még elindulhat a délután 3 és 32 p.-kor induló vonattal, a mely nyolc előtt ér a városba.

Van Helsing átvette az iratokat és távozott, én meg itt ülök gondolkozva – gondolkozva, magam sem tudom, hogy min.

_Van Helsing levele Harkerné asszonynak._

_Szept. 25. Este 6 óra._

Kedves Madame Minna!

Elolvastam férje ura csodálatos naplóját. Aludjék kétségek nélkül. A mily csodás és borzalmas az egész, épp oly igaz! Az életembe mernék fogadni, hogy igaz. Ez nagy baj lehet másoknak, de neki és kegyednek nem kell félni. Ő nemes ember és megnyugtatására mondhatom, hogy a ki mint ő, lement a falon, abba a szobába – és lement másodszor is, az nem olyan ember, hogy ki ne heverjen egy kis rázkódást. Az esze és szive helyén van, erre esküszöm, a nélkül, hogy láttam volna; hát legyen nyugodt. Nekem sokat kell majd kérdezni tőle. Szerencsém, hogy ma kegyedhez jöttem, mert itt egyszerre annyit tudtam meg, hogy káprázik, jobban káprázik a szemem mint valaha és gondolkoznom kell.

A kegyed alázatos hive:

_Van Helsing Ábrahám._

_Harkerné levele Van Helsingnek._

_Szept. 25, 6 óra 30 perckor._

Kedves Van Helsing doktor!

Ezer köszönet kedves leveleért, a mely nagy sulytól szabaditotta meg lelkemet. És mégis, ha igaz az, mily borzalmas dolgok vannak ezen a világon és mily rémes, ha ez az ember, ez a szörnyeteg csakugyan Londonban van! Félek erre még gondolni is. Ebben a pillanatban kaptam telegramot a férjemtől, hogy 10 órakor este megérkezik, igy hát nem fogok az éjjel félni. Nem jönne-e villásreggeli helyett reggel nyolckor reggelire hozzánk, ha nem alkalmatlan a korai fölkelés. Akkor, ha siet, még a 10 óra 30 p. vonattal indulhat vissza délelőtt és már déli 2 óra 35 perckor otthon lehet. Ne feleljen erre, ha nem felel, ugy veszem, hogy reggelire jön.

Az ön hálás és hüséges

_Harkerné Minnája._

_Harker Jonathán naplója._

_Szeptember 26._

Azt hittem, hogy soha többet nem irok ebbe a naplóba, de elérkezett ennek is az ideje. Mikor tegnap este hazaérkeztem, Minna vacsorával várt és vacsora után előhozakodott Van Helsing látogatásával és hogy átadta neki a két naplót és hogy mily aggodalmat állott ki miattam. Végül ide adta a doktor levelét, a melyben azt irja, hogy minden, a mit irtam, igaz. Erre mintha uj emberré váltam volna. Az egész dologban való folytonos kételkedés tett tönkre és vette el erőmet. Ugy éreztem, hogy sötétben, bizonytalanságban tapogatóztam és ez bizalmatlanná tett. De most, hogy tudom, hát nem félek többé még a gróftól sem. Hát csakugyan sikerült neki Londonba jutni és ő volt, a kit a minap láttam. Megfiatalodott azóta – de miként. Van Helsing az az ember, a ki leálcázhatná és kinyomozhatná, ha csakugyan olyan ember, a milyennek Minna mondja. Késő éjjelig beszélgettünk róla. Minna most öltözködik, én pedig indulok a hotelbe, hogy ide hozzam a doktort…

– Azt hiszem, hogy látásom egy kissé meglepte. Mikor a szobájába léptem és bemutatkoztam neki, vállon fogott és arcomat a világosság felé forditva figyelmesen megnézett és igy szólt:

– De hisz Madame Minna azt mondta nekem, hogy ön beteg – hogy rohama volt.

– Igaz, hogy beteg voltam, – feleltem én mosolyogva; – de ön immár meggyógyitott.

– És mivel ugyan?

– Minnához irt levelével tegnap. Doktor ön nem tudja mi az, a mikor az ember mindenben, még saját magában is kételkedik. Nem, ön azt nem tudhatja; ilyen homlokkal, mint az öné ez ki van zárva. – A doktor nevetve felelte erre:

– Ugy! Ön fiziognomista. Én itt minden órán tanulok valamit. Nagyon szivesen megyek önökkel reggelizni; és ah uram, engedje meg egy öreg embernek, hogy a feleségét dicsérje. Nagy Isten áldása az ilyen asszony. Oly igaz, őszinte, szerény, jó szivü és oly kevéssé önző – és ez, higyje el, nagyan sok a mai skeptikus és önző világban. És ön uram – én önt is ismerem feleségének szegény Lucyhoz irt leveleiből – de a maga teljes valójában csak tegnap este óta. Nyujtsa nekem a kezét és engedje, hogy barátságot kössünk erre az életre.

Kezet fogtunk és ő oly komoly és jóságos volt, hogy egészen meghatott.

– És most – folytatta – engedje, hogy továbbra is kérjem segitségét. Nekem nagy föladatom van és először tudnom kellene valamit. Ön segithet nekem. Megmondhatná nekem, mi előzte meg az ön utazását Transzilvániába? Később majd más dologban is kikérem segitségét, de először ezt kell kérnem.

– Mondja uram, – hogy az, a mit tenni kell, a grófra vonatkozik-e? – Kérdeztem én.

– Igen, – felelte ő komolyan.

– Akkor az öné vagyok testestül lelkestül. Minthogy a 10 óra 30 p. vonattal utazik, nem fog rá érni átnézni az iratokat, de majd vele adom és a vonaton elolvashatja.

Reggeli után az állomásra kisértem őt. Bucsuzáskor igy szólott:

– Talán följönne a városba, ha izenek és elhozza magával feleségét is.

Mind a ketten jövünk, a mikor kivánja, – feleltem én.

Megvettem a számára a reggeli helyi és a tegnap esti londoni lapokat és a mig a vonat indulását várva, beszélgettünk a kocsi ablakában, forgatni kezdte őket. A szeme mintha hirtelen megakadt volna valamin, az egyiken – a _Westminsteri Lapok_-on – ismertem a szine és formájánál fogva, arca elsápadt. Elmerülten olvasott valamit, közben mormogva magában: „Mein Gott! Mein Gott! Máris! Ilyen hamar!“ Azt hiszem, hogy még rólam is teljesen megfeledkezett ebben a pillanatban. De a gép füttyentett és a vonat elindult. Ez magához téritette és kihajolva az ablakon, integetett, kiabálva: „Hódolatomat Madame Minnának; irni fogok, a mily gyorsan csak lehet!“

_Seward doktor naplója._

_Szept. 26._

Még alig egy hete, hogy azt irtam a naplómba, hogy „Vége“ és ime ismét ujra kezdem, vagyis a régit folytatom. Egészen ma délutánig nem volt okom arra gondolni, a mi elmult. Renfield oly csöndesen viselkedett, mint bármikor ezelőtt. Épp tul volt a legyekkel való gazdálkodáson és kezdte a pókokkal való bibelődést; hát vele sem sok okom volt törődni. Arturtól vasárnap kaptam levelet, a mely arról tanuskodik, hogy elég jól türi sorsát. Morris Quincey most is vele van, a mi nagyon helyes, mert az rendesen csak ugy bugyog a jókedvtől. Quincey is irt néhány sort, abból is ki tetszik, hogy Artur kezdi visszanyerni régi jó kedvét, igy hát rájuk nézve nyugodt vagyok. A mi pedig magamat illeti, én is a régi lelkesedéssel kezdtem munkámhoz látni, ugy, hogy bátran merem állitani, hogy a seb, a melyet Lucy ejtett rajtam, jóformán hegedni kezdett. De most föl van ujra tépve és hogy mi lesz mindennek a vége, azt csak a jó Isten tudja! Ugyan ugy sejtem, hogy van Helsing azt hiszi, hogy ő is tudja, de csak annyit árul el belőle, hogy az ember kiváncsiságát ébren tartsa. Tegnap Exeterbe utazott és ott is hált. Ma visszajött és csak ugy esett be a szobámba vagy öt óra tájt és a tegnapi „Westminsteri Lapokat“ nyomta a markomba.

– Mit gondol erről? – kérdezte keresztbe font karokkal állva meg előttem.

Én végignéztem a lapon, mert nem tudtam, hogy miröl van szó; de ő kivette a kezemből és egy cikkre mutatott a mely Hampstead körül elkószáló gyermekekről szólott. Eleinte nem tudtam, hogy mire véljem, mig odáig nem jutottam, a hol a torkukon levő parányi sebhelyekről volt szó. Ekkor hirtelen a professzorra néztem.

– Nos? – kérdezte ő. – Ez épp olyan lehet, mint a szegény Lucyé volt.

– És mit következtet ebből?

Egész egyszerüen csak azt, hogy közös az eredetük. Bár mi volt, a mi Lucyt sebezte, annak kellett ezeket is sebezni. – A professzor feleletét, a melyet erre adott, nem értettem. „Ez igaz közvetetve, de nem közvetetlenül,“ szólott.

– Hogy érti ezt tanár ur? Mondja meg kérem, mert én nem merek véleményt mondani, annyira nem tudom, mit gondol.

Azt akarja-e velem elhitetni barátom John, hogy egyáltalán nem gyanitja, hogy Lucy mitől halt meg?

Ideges kimerültségtől, a nagy vérvesztés következtében.

És hogyan, vagy mitől vesztette el a vérét? – Én a fejemet ráztam. Az öreg doktor mellém ült és folytatta.

Maga eszes ember, barátom John, helyesen okoskodik és következtetései merészek, de ön nagyon el van fogulva. Nem engedi a szemének, hogy lásson, a fülének, hogy halljon és a mi kivül van a mindennapi életén, azt nem veszi komolyan számba. Nem gondolja-e, hogy vannak dolgok, a melyeket ön nem bir megérteni, de azért mégis vannak és hogy némely ember lát olyan dolgokat, a melyek másokra nézve nem léteznek. Tudományunknak legnagyobb hibája, hogy mindent meg akar magyarázni és a mit nem tud, arra azt mondja, hogy nincs mit megmagyarázni. Mondja csak például, hisz ön a lélek vándorlásban? Nem ugy-e? Hát a szellemek megtestesülésében? Nem? Hát a gondolatolvasásban? Nem? Hát a hipnotizmusban? Abban sem?

– De igen, feleltem én, ezt Charcot elég világosan bizonyitotta. Öreg tanárom mosolyogva folytatta: Hát akkor meg van róla győződve? Igen. És természetesen meg is érti és követni birja a nagy Charcot – sajnos, hogy nincs többé! – elméjét, egész a páciens lelkéig, a melyet befolyásol. Nem? No hát akkor mondja meg nekem, hogy hogyan fogadja el a hipnotizmust és veti el a gondolatolvasás tanát. Higyje el nekem, barátom, hogy manapság olyan dolgokat müvelnek az elektromossággal, a melyet még azok, a kik az elektromosságot föltalálták is, boszorkányságnak hittek volna, mig nem sokkal azelőtt még őket magukat is máglyára itélték volna. Az életben mindig vannak titokszerüségek. Miért élt Matuzálem kilencszáz esztendeig? Miért az öreg Parr százhatvankilenc esztendeig és miért nem élhetett az a szegény kis Lucy négy ember vérével az ereiben, csak egy nappal sem tovább? Ismeri ön az élet és halálnak minden misztériumát? Ismeri az összehasonlitó anatómia összeségét és meg tudja fejteni, hogy állati tulajdonságok mért vannak az egyik emberben és miért nincsenek a másikban? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hal el sok pók pici korában és az az egy hires pók az ódon spanyol templomban miért élt száz és száz évekig, mig annyira meg nem nem nőtt, hogy leereszkedve, kitudta inni az összes lámpákból az olajat. Meg tudja nekem mondani, hogy miért vannak a Pampasokon és másutt is olyan denevérek, a melyek éjjel az ökrök és lovak ereit fölhasitva, kiszipolyozzák a vérüket; hogy miért vannak a nyugati tengerek szigetein denevérek, a melyek egész nap fákon lógnak, hogy azok, a kik látták, óriás dióhoz hasonlitják őket és hogy a mikor a tengerészek a hőség miatt a hajó födélzetén alusznak, éjjel leszállnak rájuk és akkor – akkor reggel halott embereket találnak, a melyek fehérek, mint akárcsak Lucy volt.

– Jóságos Isten! professzor! kiáltottam fölugorva. – Azt akarja-e mondani, hogy Lucyt is egy ilyen denevér támadta meg és hogy ilyen izé léteznék itt Londonban a tizenkilencedik században? – A professzor csöndre intett kezével és folytatta:

– Meg tudja nekem mondani, hogy a teknősbéka miért él tovább, mint emberi generációk sora? Az elefánt miért él tul egész dinasztiákat és hogy a papagáj miért nem hal meg soha, ha csak kutya, vagy macska meg nem harapja? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hitték az emberek minden időben és különböző helyeken, hogy vannak, a kik mindig élnek, hogy vannak férfiak és asszonyok, a kik nem tudnak meghalni. Meg tudja nekem mondani, hogy az indiai fakir hogyan tud meghalni és magát eltemettetni és a sirját lepecsételik, elföldelik, a földbe gabonát vetnek és kikél, megérik, learatják és ekkor kiássák a sirt, leveszik róla a sértetlen pecsétet s az indián fakir fölkel és tovább jár-kél az élők között, mint azelőtt? – De már erre félbeszakitottam. Kezdtem megzavarodni. Annyira megterhelte elmémet a természet excentricitásainak s lehető és lehetetlenségeinek fölsorolásával, hogy képzeletem feltüzelődött. Sejteni kezdtem, hogy valamely leckére oktat, mint régente ezelőtt Amsterdamban szokta; csakhogy akkor megmondta, hogy miről van szó, hogy fejtegetéseit könnyebben követhessem. De most segitség nélkül hagyott, pedig szerettem volna követni, hát igy szóltam hozzá:

– Tanár ur, engedje, hogy ismét tanitványa lehessek. Mondja meg a tételt, hogy nyomon követhessem fejtegetéseit. Most ugy érzem magamat, mint a ki a ködben mocsárba téved, egyik zsombékról a másikra ugrom, a nélkül, hogy tudnám, hogy hova jutok.

– Ez jó hasonlat, felelte ő. Nos hát, megmondom. A tétel ez: Azt akarom, hogy higyjen.

– Higyjek, mit?

– Higyjen olyan dolgokban, a miket nem tud. Hadd világitsam meg a dolgot. Hallottam egyszer, hogy egy amerikai igy magyarázta a hitet: Olyas valami, a mi elhiteti velünk azt, a miről tudjuk, hogy nem igaz. Csak most értem azt az embert. Azt akarta mondani, hogy nyilt elménk legyen és ne engedjük, hogy egy kicsi igazság utját állja egy nagyobbnak, mint egy kis sziklatöredék a vasuti vonatnak. Előbb megértjük a kis igazságot. Jól van! Megtartjuk és megbecsüljük, hanem azért nem szabad megengednünk, hogy az a kis igazság a világ összes igazságának képzelje magát.

– Ön tehát azt kivánja, hogy ne engedjem, hogy az előbbeni meggyőződés elzárja elmém fogékonyságát egy eddig ismeretlen dolog iránt. Megértettem a leckét?

– Ah, maga még most is legjobb tanitványom. Magát érdemes tanitani. Már most, hogy hajlandó megérteni, megtette az első lépést arra, hogy értsen is. Maga tehát azt hiszi, hogy azokat a pici lyukas sebeket a gyermekek torkán ugyanez a valami ejtette, a ki a Lucy torkát sebezte meg?

– Igen, azt hiszem. – A professzor fölállt és komolyan mondta:

– Akkor maga téved. Oh, bár ugy volna! de sajnos, nincs ugy! Sokkal rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb még annál is!

– Az Isten szerelmére van Helsing professzor, mit akar ön mondani? – kiáltottam.

Ő kétségbeesett mozdulattal vetette magát egy székre, az asztalon könyökölt és kezével elfödve arcát, szólott:

– Azokat a sebeket maga Lucy ejtette a gyermekeken!

XV.

_Sevard doktor naplója – folytatás._

Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és igy kiáltottam:

– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett. Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! – szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!

– Bocsásson meg – szóltam. Ő folytatta.

– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom, hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e velem jönni?

Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A professzor látva habozásomat, ismét szólt.

– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban. Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –

– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot vett ki a zsebjéből és fölmutatta. – És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem Artur számára.

– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat, csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.

A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak, ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket, Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette, noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával, vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől, hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.

– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem is fogja néhány napig még hazaereszteni.

– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb nem gyógyul be addig:

Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van, igy szólt:

– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön, együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.

Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü kirándulókkal. Tiz órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt, de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után, megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.

– Mit akar csinálni?