Part 16

– Én tudom, hogy kemény volt önnek bennem bizni, mert bizni az ilyen erőszakban, azt teszi, hogy megérteni. És én tudom, hogy ön még nem bizhatik bennem, mert ön még nem érti, a mi történt. És még jöhet több idő, a mikor én kivánni fogom, hogy bizzék, a mikor még nem tud és nem bir még megérteni, de eljön az idő, mikor az ön bizodalma teljes és tökéletes lesz bennem és mikor mindent meg fog érteni, mintha a nap sütötte volna meg. És akkor ön áldani fog engem eleitől végig, a maga kedvéért és a mások kedvéért és ennak a drágának a kedvéért, a kinek megesküdtem, hegy védeni fogom.

– Ah uram igazán, igazán és mindig és mindenben fogok önben bizni. Én tudom és hiszem, hogy önnek nagyon nemes szive van és ön Jack barátja és Lucyé is volt. Ön azt teheti, a mi önnek tetszik.

A professzor néhányszor a torkát köszörülte, mint a ki mondani szeretne valamit és végre megszólalt:

– Szabad öntől most valamit kérdeznem?

– Minden bizonnyal.

– Ön tudja, hogy Vesztenráné minden birtokát önre hagyta?

– Nem tudtam, szegény jó asszony; erre nem is gondoltam.

– És most, hogy minden az öné, ön tehet mindennel tetszése szerint. Azt akarom, hogy engedje meg nekem, hogy Lucy kisasszony összes leveleit és papirjait elolvassam. Higyje el, hogy ez nem hiu kiváncsiság. Okom van rá, a melyet ő maga bizonnyal helyeselt volna. Valamennyi itt van nálam. Magamhoz vettem, még mielőtt tudtam volna, hogy minden az öné, hogy idegen kéz ne érintse őket, hogy idegen szem a szók által lelkébe ne tekintsen. Én meg fogom őket őrizni, ha szabad: lehet, hogy még önnek sem szabad látni – de én megőrizem őket. Egy szó sem vesz el belőlük és jó időben ismét vissza adom önnek. Kemény dolog, a mit kérek, de ön meg fogja tenni, ugy-e hogy meg – Lucy kedvéért?

Artur nyiltan az ő kedves régi modorában felelte:

– Van Helsing doktor, ön tehet mindent, a mi önnek tetszik. Érzem, hogy ezt mondva, azt teszem, a mit az én drágám jónak látott volna. Nem fogom önt időnek előtte kérdésekkel ostromolni.

Az öreg professzor fölállt és ünnepiesen felelte:

– És önnek igaza van, fájdalom lesz mindnyájunknak, de nem lesz csupán csak fájdalom és nem is lesz ez a fájdalom az utolsó. Nekünk és önnek is – sőt önnek leginkább kedves fiam – keserü vizeken kell keresztül jutnunk az édes vizekhez. De bátraknak kell lenni és önzetlennek és megtenni a kötelességünket és minden jóra fordul.

Én egy divánon aludtam az éjjel Artur szobájában. Van Helsing pedig egyáltalán nem feküdt le. Jött-ment egész éjjel, mintha a házat őrizné és soha sem távozott messzire a szobától, a melyben Lucynak fokhagyma virággal tele szórt koporsója állott, átható illatával elnyomva a tömérdek liliom és nyiló rózsa kábitó illatát.

_Harkerné Minna naplója._

(A vonaton Exeter felé. Mig Jonathán alszik.)

_Szept. 22._

Mintha csak tegnap irtam volna utolsó jegyzetemet, pedig mennyi minden nem történt azóta. Akkor Whithyben voltam, az egész jövőmmel előttem, Jonathán távol és hirt nem adott magáról – és most – most Jonathán felesége vagyok, Jonathán ügyvéd, ura egy nagy vagyonnak, egy virágzó ügyvédi irodának, Hawkins ur halva és eltemetve és Jonathán egy ujabb rohamnak a betege, a mely, még nem tudom, hogy mennyire tett benne kárt. Hátha valamikor kérdezni fog róla? Ide jegyzek hát mindent.

A temetés egyszerü volt és megható. Csak magunk voltunk a cselédséggel és Hawkins ur néhány jóbarátja Exeterből. Jonathán és én kezet kézben fogva állottunk és éreztük, hogy legjobb és legkedvesebb barátunkat vesztettük el.

Magunk tértünk vissza a városba. Jonathán azt hitte, hogy szórakoztatni fog, ha egy kicsit megsétáltat és gyalog mentünk végig Piccadilly-n. Jonathán a karomat fogta, mint régente szokta, még mielőtt tanitóné lettem volna. Én ezt nagyon illetlennek találtam, mert az ember nem tanithat néhány éven keresztül illemtant és helyes magaviseletet lányoknak a nélkül, hogy maga is egy kissé feszes, pedáns ne legyen. De hát végre is Jonathán a férjem volt és mi nem ismertünk senkit sem, a ki minket látott és minket sem ismert senki sem, igy hát nem sokat törődtünk vele és tovább sétáltunk. Én egy gyönyörü leányt nézegettem, a ki nagy Rembrand kalappal a fején, nyitott hintóban ült, egy előkelő üzlet előtt, midőn éreztem, hogy Jonathán annyira megszoritja a karomat, hogy szinte fölsikoltottam és hallottam, a mint akadozó lélegzettel mondta „Jóságos ég!“ Minthogy én mindig féltettem Jonathánt valamely ideges fölindulástól, a mely megárthatna neki, hirtelen feléje fordultam és kérdeztem, hogy mi bántja.

Nagyon sápadt volt és a szeme szinte kidülledt, a mint rémülettel teljes ámulattal meresztette egy magas, vékony emberre, a kinek sasorra, fekete bajusza és hegyes szakálla volt és a ki, mint én, a kocsiban ülő szép leányt bámulta. Annyira el volt merülve nézésébe, hogy egyikünket sem vette észre, ugy, hogy én jól szemügyre vehettem őt. Az arca nem látszott jó arcnak; kemény, kegyetlen és érzéki volt és erős fehér foga, a melyet föltünővé tett rendkivül piros szája széle, hegyes volt, mint valami ragadozó állaté. Jonathán még folyton rá meredt, hogy én már félni kezdtem, hogy észre találja venni, pedig ebből baj keletkezhetett volna, egy ilyen vad és kegyetlen idegennel. Kérdeztem Jonathánt, hogy mi baja és ő, nyilván azt gondolva, hogy én is annyit tudok a dologról, mint ő, azt felelte:

– Nem látja, hogy ki ez?

– Nem édes, feleltem én – én nem ismerem; ki az az ur? A felelete megriasztott, mert ugy beszélt, mintha nem tudná, hogy én vagyok, Minna, a kihez szólott.

– Ő az! csakugyan ő az!

Szegény roppant föl volt indulva és annyira rémültnek látszott, hogy azt hiszem, összerogyott volna, ha nem támaszkodhatik rám. Folyton a föltünő alakra meredt, mig egy ember ki nem jött a boltból, egy kis csomaggal, a mit az ifju hölgynek adott, a ki erre elhajtatott. A sötét arcu idegen folyton rajta tartotta a szemét és mikor a kocsi elindult egy üres kocsinak kiáltva, utána eredt. Jonathán utána nézett és magában motyogta:

– Azt hiszem, hogy ez maga a gróf, de mennyire megfiatalodott. Istenem ha ez igy volna! Ah én jó Istenem, Istenem légy velünk! Csak tudnám, csak tudnám bizonyosan! – annyira zavarodottnak látszott, hogy én nem mertem kérdésekkel zaklatni, csak lassan elindultam és ő, még mindég a karomat fogva, velem jött. Egy kissé tovább parkra akadtunk és bementünk egy kissé megpihenni. Egy kellemes, árnyékos padon helyet foglaltunk és Jonathán, tekintetével egy ideig a levegőbe bámulva egyszerre csak a vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Én nem mertem fölébreszteni, de alig husz perc mulva magától ébredt és rendes jó kedvvel jegyezte meg.

– No nézd Minna, csak nem aludtam? kérlek, bocsásd meg ezt a neveletlenséget. Gyere menjünk valahova egy kis jó teára. Ugy látszik, teljesen megfelejtkezett a sötét arcu idegenről, valamint a betegségében megfelejtkezett mindenről, a mire ennek a megjelenése emlékeztette. Nem merem kérdésekkel faggatni, mert félek, hogy többet ártok mint használok vele; de meg kell tudnom külföldi utazásának részleteit. Félek, hogy elérkezett annak az ideje, hogy fölbontsam azt a bizonyos csomagot és elolvasom a naplóját. Oh Jonathán, remélem meg fogsz bocsájtani, ha helytelenül cselekedszem, mert hisz éretted teszem, a mit teszek.

_Későbben_. Hazatérésünk minden tekintetben a legszomorubb; a ház üres és puszta, nem lakja az a kedves, jó öreg ember, az, ki oly jóságos volt hozzánk, Jonathán még folyton sápadt és levert, és épp most egy telegram érkezik Van Helsingtől, a kiről azt sem tudom, hogy ki lehet, a mely igy szól:

– Kegyed sajnálattal fogja hallani, hogy Westenráné ez előtt öt nappal, Lucy pedig tegnapelőtt való napon halt meg. Mind a kettőjüket ma temették.

– Oh, mennyi szomoruság van ebben a néhány szóban! Szegény Westenráné! Szegény Lucy! Elhagytak, hogy soha többé vissza ne térjenek hozzánk! És szegény, szegény Artur, a kit annyi kedvességtől, annyi bájtól fosztott meg a halál! A jó Isten segitsen elviselni bánatunkat!

_Seward doktor naplója._

_Szept. 22._

Vége mindennek. Artur haza ment Ring-be és magával vitte Morris Quinceyt. Milyen derék fiu ez a Morris! Én meg vagyok róla győződve, hogy Lucy halála épp oly fájdalmasan sujtotta, mint bármelyikünket és mégis mily férfiasan viselte a csapást. Van Helsing lefeküdt, hogy elutazása előtt egy kissé pihenjen. Még ez éjjel ujra elmegy Amsterdamba, de holnap éjjelre, azt mondja, már ismét itt lesz; csak nehány olyan dolga van, a mit személyesen kell elintézni. Azután egy ideig velem marad, ha lehet; azt mondja, hogy dolga van Londonban, a mi némi idejébe fog kerülni. Szegény öreg tanárom! Attól félek, hogy az utolsó hét fáradalmai még az ő vaserejét is megtörték. Az egész temetés alatt láttam, hogy alig birja leküzdeni borzasztó fölindulását. Midőn mindennek vége volt, Arturt fogtuk körül, a ki, szegény fiu, az operációról beszélt, a melylyel vérét Lucy ereibe hajtottuk. Én jól láttam, hogy van Helsing arca fölváltva sápad és pirul. Artur azt mondta, hogy azóta ugy érzi, mintha ők ketten férj és feleség lettek volna és ő csakugyan Isten előtt való feleségének tekinti Lucyt. Egyikünk sem szólt egy szót sem a további operációkról és ezután már nem is fogunk soha sem. Artur és Morris azonnal a vasutra mentek, van Helsing pedig és én hazajöttünk ide. Alig voltunk egyedül a kocsiban, az öreg professzort valóságos hiszterikus rohamok gyötörték. Ő azóta ugyan letagadta, hogy rohamai lettek volna és csak azt állitotta, hogy a humor iránti érzéke mutatkozott meg ilyen kegyetlen módon. Addig kacagott, mig sirva nem fakadt és addig sirt, mig ujra el nem fogta a kacagás és végre sirt és kacagott egyszerre éppen mint az asszonyok szoktak. Kénytelen voltam a kocsi függönyeit lehuzni, nehogy valaki meglássa és félremagyarázza az állapotát. Próbáltam rideg szigoruságot vele szemben, mint ilyen esetekben az asszonyoknál szoktuk, de minden eredmény nélkül. Hiába, nagyon különbözően nyilatkozik az ideges erő és gyöngeség a férfi és az asszonyban. Végre mikor elkomolyodott és teljesen magához tért, kérdeztem, hogy mi okozta ilyen szomoru körülmények között a jó kedvét? A felelete tökéletesen jellemző volt, mert logikus, egyenes és titokzatos volt egyszerre. Igy felelt:

– Ah ön nem ért engem, barátom John. Ne gondolja, hogy nem vagyok szomoru, mert nevetek. Lássa, sirtam akkor is, mikor a nevetés majd megfojtott, de azt se gondolja, hogy szomoruságomban sirtam, mert hisz akkor meg nevettem is. Tudja meg, hogy a nevetés, ha kopogtat az ajtaján és kérdezi, hogy szabad-e, az nem az igazi nevetés. Nem! az igazi, a király, az jön és megy tetszés szerint. Az nem kérdez senkit. Nem válogatja az alkalmas és illő időt. Csak azt mondja, itt vagyok. Például lássa, én kibusulom a szivemet azért az annyira édes leányért, én véremet adom érte, noha öreg vagyok és gyönge, én adom időmet, tudományomat, álmomat, én elhagyom a többi betegemet, hogy mindent neki adjak. És mégis kacagok a sirja fölött, kacagok, a mikor a hant dübörgése, a melyet a sirásó a koporsójára dob, fájdalommal tölti szivemet, hogy arcom is elfehéredik bele. A szivem vérzik azért a szegény fiuért, azért a kedves fiuért, a ki az én tulajdon fiammal egy korban volna ha az ur akarta volna, hogy megéljen. Na most már tudja, hogy miért szeretem annyira. És mégis, mikor hiányos dolgokat mondott, kacagás ő felsége meglepett és azt kiabálta, itt vagyok! itt vagyok! mig a vér vissza nem tért arcomba nevettemben. Oh barátom John, ez különös egy világ, egy bus világ, egy világ tele nyomorusággal és fájdalommal és buval, bajjal. És mégis kacagás ő felsége mindenkit megtáncoltat benne. Vérző szivek, zörgő csontok, omló könyvek, mind táncolnak az ő nótájára. És higyje el barátom John, hogy jól teszi, hogy jön.

Mindebből még mindig nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mi ingerelte kacagásra, hát megkérdeztem. Ő elkomolyodott arccal felelte:

– Oh, mindennek körülöttünk a zord iróniája – az a bübájos, virággal koronázott hölgy, a ki olyan volt, mintha élne, annyira, hogy mi egytől-egyig kételkedni kezdtünk halálában; a kit oda fektettek abba a szép márványházikóba, abban az elhagyott temetőben, a hol annyian pihennek a családjából, most ő is az anyjával együtt, a ki ugy szerette őt; és az a bus harang, a mely kongott oly busan és szomoruan, azok a szent férfiak, a kik az imádságot olvasták és mi mind, szomoruan lehajtott fejjel. És mindez miért? Ő meghalt, ugy-e? Vagy tán nem ugy?

– Igazán mondom, professzor ur, hogy mindebben nem látok semmi kacagni valót – feleltem. – A magyarázatával csak még érthetetlenebbé teszi a talányt. De még ha a temetést furcsának találta is, hát szegény Artur és az ő bánata? Hisz majd megszakadt a szegénynek a szive.

– Az igaz. Hát nem azt mondta-e, hogy érzi, hogy vérének az átömlesztése az ő ereibe, igazán a nejévé avatta őt?

– Igen és ez az édes eszme szinte megvigasztalta őt.

– No ugy-e. Csakhogy egy kis bökkenő van a dologban, barátom John. Ha ez igy van, hát akkor a többivel hogy vagyunk? Ha! ha! ha! Akkor ez az annyira édes leányka polyandrista és jómagam, az én szegény élőhalott feleségemmel, a ki az enyém, noha meghalt rám nézve, mert elhagyta az esze, meg én is, a ki pedig hü férje vagyok az én volt-nincs feleségemnek – én is bigamista vagyok.

– Nem látom az egészben a tréfát! – feleltem én, mert rosszul esett, hogy ilyeneket mondott. Ő karomra tette a kezét és folytatta:

– Barátom John, bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam. Én nem mutattam, hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott, elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem legjobban.

Meghatott hangjának gyöngédsége és kérdeztem, hogy miért?

– Azért, mert tudom, a mit tudok!

És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.

Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha másikat. Ezzel bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy _vége_.

_A Westminsteri Ujság. Szept. 25. A hampstead-i rejtély._

Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket sétálni csalja.

De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos, mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.

_A Westminsteri Ujság. Szept. 25. (Külön kiadás.) Hampstead borzalma. Ismét egy sebzett gyermek vagy_ =A fehér asszony=.

Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely van a torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.

XIV.

_Harkerné Minna naplója._

_Szept. 23._

Jonathán ma, egy rosszul töltött éjszaka után jobban van. Oly boldog vagyok, hogy annyi dolga van, hogy nem gondolhat semmi másra sem. Ma is távol lesz egész nap, még villásreggelire sem jöhet haza. A házi teendőkkel mára készen vagyok, előveszem tehát az ő külföldi naplóját, bezárkózom a szobámba és elolvasom.

_Szept. 24._

Nem volt kedvem tegnap este a jegyezgetéshez. Az a rettenetes, Jonathán által irott napló igazán kivett a sodromból. Szegény drágám! Mennyit szenvedhetett, akár igaz, akár csak képzelődés volt az egész, a mit irt. Azon tünődöm, hogy lehet-e valami igazság a dologban. Lázbeteg volt-e már, mikor ezeket a borzalmas dolgokat irta, vagy van-e valami alapja a dolognak? Lehet, hogy soha sem fogom megtudni, mert nem merem előtte szóvá tenni az dolgot… És mégis, ez az ember, a kit tegnap láttunk! Jonathán, mintha egész bizonyos lett volna felőle… Szegény fiu! Lehet, hogy csak a temetés izgatta föl és juttatott eszébe mindenfélét… Bizonyos, hogy ő hisz a dologban. Nagyon jól emlékszem, a mint esküvőnk napján mondta: Hacsak valamely komoly kötelesség nem kényszerit visszatérni azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket ébren vagy alva, őrülten vagy józanon éltem át. És van valamely borzalmas összefüggés az egészben… Az a rettenetes gróf is Londonba készült… Ha csakugyan ugy volna és Londonba jött volna a nyüzsgő milliók közé… Lehet, hogy komoly föladat vár ránk, a melytől nem szabad visszarettennünk!… Én kész vagyok. Még ma hozzá fogok látni, hogy ezeket a gyorsirási jegyzeteket gépemmel tisztába irjam, hogy mások szeme is elolvashassa, ha kell. És ha csakugyan ugy fordulna és én készen leszek, nem kell szegény Jonathánomat izgatni vele, mert én beszélhetek helyette.

_Van Helsing levele Harkerné Minnához._

_Szeptember 24._

(Bizalmas.)

Drága asszonyom!

Én kérem, hogy bocsássa meg irásomat, a mennyiben annyiban jó barát vagyok, hogy én értesitettem önt Westenra Lucy haláláról. Lord Godalming engedelmével hatalmamban volt elolvasni leveleit és irományait, mert mélyen érdeklődöm bizonyos nagyfontosságu, életbevágó dolgok iránt. Ezek között találtam néhány levelet kegyedtől, a mely megmutatja, hogy mily jó barátok voltak és hogy mennyire szerette őt. Óh, Madame Minna, erre a szeretetre kérem, segitsen nekem. A mások jóvoltáért kérem, hogy helyrehozzak nagy bajokat, elháritsak veszedelmeket, a melyek nagyobbak, mint ön tudhatná. Lehetne-e, hogy kegyedet lássam? Kegyed bizhatik bennem. Én barátja vagyok doktor Seward Johnnak és lord Godalmingnak (a ki Lucy Arturja volt). De egyelőre mindenki előtt titkolnom kell. Szivesen megyek Exeterbe, ha ön tudatná velem, hogy szabad és mikor ér reá. Könyörgöm bocsánatáért asszonyom. Én olvastam leveleit Lucyhoz és tudom, hogy mily jó és hogy férje mennyit szenvedett – hát kérem, neki ne szóljon, nehogy izgassa. Ismét bocsánatát kérve maradtam

Van Helsing.

_Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek._

_Szept. 25._

Jöjjön ma a tiz órai vonattal, ha még megkapja. Én egész nap várni fogom.

Harker Minna.

_Harkerné Minna naplója._

_Szeptember 25._

Nem tehetek róla, de borzasztóan izgat Van Helsing doktor látogatásának a közeledése, mert valahogy ugy tetszik, mintha világot vethetne Jonathan szomoru élményére; és minthogy szegény Lucyt is ő kezelte utolsó betegségében, hát róla is elmondhat mindent. Bizonyos, hogy jövetelének tulajdonképpeni oka ez; Lucy és az ő alvajárása és nem Jonathán. De, hát soha sem fogom megtudni az igazat? Milyen ostoba vagyok. Az az őrült napló megigézett és most mindent vele hozok kapcsolatba. Persze, hogy csak Lucy miatt jön. Bizonyosan akkor betegedett meg, a mikor álmában elment éjjel a temetőbe. A magam sok baja miatt el is felejtettem, hogy milyen rosszul érezte magát azután. Bizonyosan emlitette a doktornak az esetet és azt, hogy én is tudok róla és most azért jön, hogy elmondjam neki az egészet, hogy jobban megértse. Remélem, hogy helyesen tettem, hogy eltitkoltam Westenráné előtt a dolgot. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha én volnék valamely bajnak, a mi őt érte, az oka vagy okozója. Remélem, hogy Van Helsing nem fog vádolni. Annyi bajom és aggodalmam volt az utóbbi időben, hogy egyelőre nem birnék többet elviselni. Két óra. A doktor mindjárt itt lesz. Nem fogom neki fölemliteni Jonathán naplóját, ha csak külön föl nem emliti. Örülök, hogy a magam naplóját lemásoltam az irógépemmel, legalább ha Lucy felől kérdezősködik, csak át kell neki adnom, az megkimél minden fölösleges kérdezésködéstől.

_Későbben_. Ő jött és ment. Oh milyen különös egy találkozás és hogy szédül bele a fejem! Ugy tetszik, mintha álmodnám. Lehetséges-e, hogy mindez, vagy csak egy része is igaz legyen? Ha nem olvastam volna előbb Jonathán naplóját, nem birnám még csak a lehetőségét is elhinni. Szegény édes jó férjem! Mennyit kellett szenvednie. A jó Isten adja, hogy mindez ismét beteggé ne tegye. Van Helsing doktor jó és bölcs ember lehet, hogy Seward doktor oly messziről hozatta el, hogy Lucyn segitsen. Hogy jó és nemes és kegyes, azt éreztem, a mint megpillantottam. Ha holnap ismét eljön, beszélni fogok vele Jonathánról és ekkor talán Isten segitségével vége lesz minden gondom és szomoruságomnak. De hadd térek vissza a doktor látogatására.

Fél háromra járt az idő, a mikor kopogtatott. Én két kézre fogtam bátorságomat és vártam. Néhány pillanat mulva Mary nyitott ajtót és bejelentette Van Helsing doktort.

Én fölkeltem és meghajtottam magamat, a mint felém tartott. Igy szólitott meg:

– Harkerné ön, igen? – Én ismét meghajtottam magyamat.

– Ugyanaz, a ki Murray Minna kisasszony volt? Én igenlőleg bólintottam.

– Én Murray Minnához jöttem, ahhoz, a ki barátnéja volt az édes gyermeknek, szegény kis Westenra Lucynak. Minna asszonyság, én a halott miatt jövök.

– Uram, feleltem én, ön nem fordulhatna különb jogcimmel hozzám annál, hogy Westenra Lucy barátja és gyámola volt. Ezzel kezet nyujtottam és ő megfogta és szeliden mondta:

– Oh, madame Minna, én tudtam, hogy annak a szegény kis liliomszálnak a barátnéja csak jó asszony lehet és megbizonyosodtam.

Udvarias meghajlással fejezte be mondókáját. Én kérdeztem tőle, hogy mit kiván tőlem megtudni és ő azonnal hozzákezdett:

– Én elolvastam leveleit Lucyhoz. Bocsássa meg, de tudnom kellett valamit és senkitől sem kérdezhettem. Tudtam, hogy kegyed vele volt Whitby-ben. Ő naplójegyzeteket is irt – ez ne lepje meg kegyedet, madame Minna; azután kezdte, hogy kegyed eltávozott és csak kegyedet utánozta vele – és ezekben a jegyzetekben célzásokat találtam bizonyos alvajárásközben történt dolgokra és arra, hogy, szerinte, kegyed mentette meg őt. Már most én nagy zavarodottságomban kegyedhez fordulok, hogy mondjon el nekem mindent, a mire erre vonatkozólag még emlékezik.

Azt hiszem, hogy pontosan el tudom mondani az egész esetet doktor ur.

– Ah, akkor nagyon jó emlékező tehetségének kell lennie a tényekre és részletekre vonatkozólag. Ez ritka adomány ifju hölgyeknél.

– Nem doktor ur, de lejegyeztem akkorában mindent. Megmutathatom önnek a jegyzeteimet, ha kivánja.

– Oh madame Minna, hálás leszek; ön igen nagy kegyet tesz velem. – Én nem állhattam ellent a kisértésnek, hogy egy kissé meg ne tréfáljam a doktort, hát átnyujtottam neki gyorsirással készült jegyzeteimet. Az öreg ur hálás meghajlással vette át a füzetet, mondván:

– Elolvashatom?

– Ha kivánja, igen, feleltem én a legnagyobb szendeséggel. Ő fölnyitotta és arca rögtön megnyult egy kissé. Aztán fölállt és meghajtotta magát.