Part 15

Oly sulyos csapás ért bennünket. Hawkins ur hirtelen meghalt. Vannak ugyan a kik ezt ránk nézve nem tartják csapásnak, de mi ugy szerettük őt, mintha édes atyánk lett volna. Én soha sem ismertem sem atyámat sem anyámat, és igy annál keservesebben érzem a kedves öreg ur elvesztésének sulyát. Jonathán pedig még nálamnál is keservesebben. A rá nehezdő felelősség sulya is izgatja. Szinte kételkedni kezd saját erejében. Én minden erőmmel vigasztalni és támogatni iparkodom őt. Bocsáss meg édes, hogy szomoruságommal terhellek, de könnyit szivemen az irás. Szinte félek az uttól, de holnapután Londonban kell mennünk, mert Hawkins urat végrendelete értelmében oda az édes atyja mellé kell temettetnünk. Minthogy rokonai nincsenek, férjem kiséri őt sirjához. Én ha csak néhány percre is át fogok hozzátok menni édes, hogy lássalak. Ne haragudjál, hogy levelemmel zavarlak.

A téged nagyon szerető

H. Minnád.

_Seward doktor naplója._

_Szept. 20._

Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja, aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.

Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen jóságos volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván. Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak. Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna, mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és ismét leültem melléje tovább virrasztani.

Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen. Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt, magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt, hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy ébredezett, szedte össze és szorosan magához ölelte. Erről minden tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor ismétlődött ez a sajátságos játék.

Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent és átható suttogással mondta:

– Huzza föl a rolettát, világosságra van szükségem!

Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.

Lucy nyakáról a két gyuladt pont tökéletesen eltünt.

Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:

– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. Keltse föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik bennünk és mi megigértük neki.

Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük, hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat, hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.

Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:

– Artur! Oh, édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél!

Artur lehajolt, hogy megcsókolja, de Van Helsing visszaintette.

– Nem, susogta, ne még! A kezét fogja, az jobban fog neki esni.

Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.

És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:

– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj meg!

Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang, lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.

– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos oroszlán.

Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.

Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain, mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét és zihálva szedte lélegzetét.

Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva, megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva, megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh, ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!

– Erre esküszöm! felelte Van Helsing ünnepiesen, az ágy mellett térdelve és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:

– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak egyetlen egyszer.

– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg egymástól.

Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur karját és elvonta őt.

Lucy lélegzete ekkor ismét hörögve szakadt föl, aztán hirtelen elállt.

– Mindennek vége – szólalt meg Van Helsing. Ő immár halott!

Én karon fogtam Arturt és elvezettem. A nappaliba érve, egy székre vetette magát, arcát a kezébe temette és ugy zokogott, hogy majd a szivem szakadt meg hallatára.

Visszamentem a halottas szobába és Van Helsinget ott találtam, zordonabb arccal, mint valaha, szegény Lucyt nézve. A halott sajátságos változáson ment keresztül. A halál visszaadta neki szépsége egy részét, mert homloka és orcái visszanyerték vonalaik szépségét; még az ajka is mintha veszitett volna halálos sápadtságából.

Én Van Helsing mellé állva mondtam: – Ah, szegény gyermek, valahára békében pihen. Ez mindennek a vége!

Van Helsing felém fordulva, ünnepies komolysággal szólott.

– Nem ugy; sajnos! de nem ugy van. Ez csak a kezdete!

Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, csak a fejét rázta és azt felelte:

– Még most semmit sem tehetünk. Várjon, majd meglátja.

XIII.

_Seward doktor naplója._

(Folytatás.)

A temetést a következő napra rendelték, hogy Lucyt és az anyját együtt temessék. Én észre vettem, hogy Van Helsing soha sincs távol a halottas szobától. Rokonok nem voltak közel és minthogy Arturnak vissza kellett sietni az atyja temetésére, mi nem tudtuk, hogy kiket illenénk meghivnunk vagy értesitenünk Lucy és édesanyja haláláról. A fenforgó körülmények közt Van Helsing és én kénytelenek voltunk az elhunytak irományait átnézni. Van Helsing azon volt, hogy Lucy papirjait ő maga nézhesse át. Kérdésemre, hogy miért, azt felelte, hogy tudni akarom, nincs-e a papirjai közt több ehhez hasonló is.

Ezt mondva jegyző könyvéből kivette a levelet, a melyet Lucy a keblén rejtegetett és álmában el akart tépni.

Ha ön nyomára akad a boldogult Westenráné ügyvivőjének, akkor csak pecsételje le az irományait és irjon annak az urnak még ez éjjel.

A mi engem illet, én ebben a szobában és Lucy kisasszony régi szobájában fogok egész éjjel virrasztani és keresni azt, a mi lehetne. Nem akarom, hogy akár csak a gondolatait is idegenek tudják meg.

Én a rám bizott föladathoz láttam és alig egy félóra mulva megtaláltam Westenráné ügyvédjének nevét és cimét és azonnal irtam is neki. Az öreg asszony minden irománya a legnagyobb rendben volt és mindenre, még a saját temetésére is pontos utasitásokat és meghatározásokat találtam. Alig fejeztem be az ügyvédnek irott levelemet, midőn meglepetésemre Van Helsing sétált a szobába, mondván:

– Segithetek magának valamit John barátom? Szabad vagyok és ha lehet, szolgálatom az öné.

– Megtalálta, a mit keresett? Kérdeztem én, a mire azt felelte.

– Én nem kerestem semmi különös dolgot. Én csak reméltem, hogy találok és találtam is mindent, a mi volt – csak néhány levelet, néhány jegyzetet és egy frisen kezdett naplót. Ezek itt vannak nálam, de most nem erről fogunk beszélni. Majd holnap este, ha azt a szegény Artur gyereket ujra látom, megkérem és az ő beleegyezésével hasznát fogom egynémelynek venni.

Midön elvégeztük a megkezdett dolgot, igy szólt hozzám:

– És most, barátom John, azt gondolom, hogy mehetünk ágyba. Szükségünk van álomra magának és nekem is és pihenésre, hogy ujra összeszedjük magunkat. Holnap nagyon sok dolgunk lesz, de az éjjel nincs ránk semmi szükség. Sajnos!

Mielőtt lefeküdtünk volna, még egyszer bementünk szegény Lucyt megnézni. A vállalkozó megtette a kötelességet és a szobát egy gyönyörü virágos kertté változtatta. Telve volt minden nyiló, hófehér virágokkal és a halál borzalma lehetőleg meg volt enyhitve. A szemfedő vége eltakarta a halott arcát, mikor a professzor föléje hajolt és szeliden fölhajtotta, mind a ketten megrettentünk, a magas viaszgyertyék által megvilágitott csodás szépség láttára. Lucy halálában visszanyerte minden szépségének báját és az elmult órák, a helyett, hogy a halál kegyetlen nyomait vésték volna arcára, inkább visszahozták neki az élet szépségét és báját annyira, hogy én végre kételkedni kezdtem benne, hogy halottat látnék.

A tanár rideg komolysággal nézte a halottat. Nem szerette őt ugy, mint én, hát nem is boritotta el a köny a szemét. Csak ennyit mondott nekem: Várjon, mig visszatérek – és ezzel elhagyta a szobát.

Azonnal visszajött, egy csomó vad foghagyma virággal a kezében, a melyet egy aznap érkezett, de ki sem bontott ládából vett ki és elhelyezte a virágokat a többiek között és a halott körül. Azután a nyakáról a gallérján belül viselt kis arany keresztet vett le és a halott szájára tette. Ezzel ismét letakarta az arcát és eljöttünk.

Már éppen vetkezni kezdtem a szobámban, midőn figyelmeztető kopogtatás után, bejött hozzám a professzor és azonnal beszélni kezdett:

– Holnap el ne felejtsen a számomra egy csomó boncoló kést hozni.

– Miért, boncolni fogunk? kérdeztem.

– Igenis és nem is. Operációt szándékozom végrehajtani, de nem amolyat, a milyet maga gondol. Hadd mondjam meg most, de szót se szóljon róla másnak. Le akarom vágni Lucy fejét és ki akarom venni a szivét. Ah! Ön sebész létére is igy megbotránkozik! Ön, a kit láttam, remegő kéz és remegő sziv nélkül, élet és halálra menő operációkat végezni, a melyektől a többiek megreszkedtek. Oh, de nem szabad elfelejtenem, kedves barátom John, hogy maga szerette őt. És én nem is felejthetem el, mert én fogok operálni és maga csak segiteni fog. Szerettem volna még ez éjjel megtenni, de Artur miatt nem teszem. Ő holnap atyja temetése után szabad lesz és bizonyosan látni akarja őt. És majd csak azután, ha már a koporsóját lezárták, maga meg én visszamegyünk hozzá, ha már mindenki alszik. Leveszszük a koporsó fedelét, végrehajtjuk az operációt és utána mindent rendbe hozunk, hogy senki sem fogja tudni, csak mi magunk.

De miért tegyük egyáltalán? A leány meghalt. Miért csonkitsuk meg szegény testét szükség nélkül? És ha semmit sem nyerhetünk a boncolás által, ha sem neki, sem nekünk, sem a tudománynak, hasznot nem tehetünk véle, miért tennők? Enélkül monstruozus valami a boncolás.

Felelet helyett a professzor vállamra tette a kezét és végtelen gyöngédséggel szólott:

– Barátom John, én sajnálom a maga vérző szivét és csak annál jobban szeretem magát, hogy igy vérzik. Ha tehetném, magamra venném a terhet, a melyet maga hordoz. De vannak dolgok, a melyekről maga nem tud, de a melyeket, megfog tudni és áldani engem a tudásukért, noha azok nem kellemes dolgok. John, gyermekem, maga most már sok év óta barátom és látott-e valaha valamit nagy ok nélkül tenni? Én is tévedhetek – csak ember vagyok én is. De mindent, a mit teszek, meggyőződésből teszek. Hát nem-e ezért hivott maga is, mikor ez a nagy baj rászakadt. Ugye? Nem bámult ön! Jobban mondva, nem botránkozott-e meg, mikor nem engedtem meg, hogy Artur megcsokólja a szerelmesét, noha az haldoklott és erőszakkal ragadtam el őt tőle. Ugye! És mégis látta ugye, hogy milyen hálásan köszönte meg az ő szép haldokló szemével, az ő gyönge hangjával és a csókkal, a mit öreg ráncos kezemre nyomott. Ugye! És nem hallotta, a mint én esküvel tettem neki fogadást, hogy milyen megnyugodva és hálásan hunyta le szemét. Ugy-e? Nos, hát nekem jó okom van mindenre, a mit tenni akarok. Maga sok évig bizott bennem. Maga hitt bennem az elmult hetekben, a mikor olyan különös dolgok történtek, hogy bizvást kételkedhetett volna bennem. Hát higyjen nekem még egy kicsit, barátom John. Ha maga nem bizik bennem, akkor mondanom kell, hogy mit gondolok és ez talán nem jó. És ha én müködöm – és müködni fogok, akár bizik vagy nem bizik – a nélkül, hogy barátom bizodalmát birnám, hát nehéz szivvel teszem és oh, oly elhagyottnak fogom magam érezni, a mikor pedig szükségem lesz minden bátorságomra. Egy pillanatig hallgatott, aztán meghatottan folytatta: Barátom John, különös és borzalmas napok vannak előttünk. Ne engedje, hogy ketten legyünk, de egy, hogy jó vége legyen a munkánknak. Hát nem akar bennem hinni?

Én megfogtam a kezét és megigértem neki. Aztán nyitva tartottam az ajtómat, mig ő távozott és utána néztem, a mig a szobájába ért és az ajtaját betette maga mögött. A mint mozdulatlanul állottam, a szobaleányok egyikét láttam végighaladni csöndesen a folyosón – háttal felém fordulva, ugy, hogy nem láthatott – és a szobába lépni, a hol Lucy volt kiteritve. Ennek a látványa meghatott. A ragaszkodás oly ritka és mi oly hálásak vagyunk azok iránt, a kik ragaszkodnak azokhoz, a kiket szeretünk. Ime ez a szegény cselédleány legyőzve az irtózatot, a mit a halál látása önkéntelen okoz, rászánta magát, hogy egyedül virraszon szeretett urnője koporsója mellett, hogy a szegény porhüvely ne legyen elhagyatott, mig örök nyugalomra nem teszik.

Sokáig és mélyen kellett aludnom, mert fényes nappal volt, midőn Helsing a szobámba jöve fölébresztett. Az ágyam mellé lépve mondta:

– Fölösleges, hogy késeket elhozza; nem fogjuk megtenni.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Azért, felelte ridegen, mert már vagy késő, vagy még korán van. Nézze! – Föltartotta előttem a kis arany keresztet. – Ezt ellopták az éjjel.

– Hogyan lophatták volna el, mondtam csodálkozva, hiszen a kezében van.

Mert én visszavettem a nyomorult lélektől, a ki ellopta. Attól a silány asszonytól, a ki megrabolta a halottat és az élőt. A büntetés bizonyos, hogy elérte, de nem általam. Ő tulajdonképpen nem tudta, hogy mit cselekszik és igy tudatlanságában csupán csak lopott. Most már várnunk kell.

Erre a szóra ott hagyott, hogy tetszés szerint törjem a fejemet az érthetetlen titokzatosságon.

A délelőtt nehezen tellett el. Délben végre megérkezett az ügyvéd, a ki nagyon meg volt elégedve mindazzal, a mit eddig tettünk és a részleteket illető minden gondtól azonnal megszabaditott bennünket. A villás reggeli alatt tudtunkra adta, hogy Vestenrané jó ideje el volt készülve hirtelen halálára és minden dolgát a legnagyobb rendben hagyta. És arról is értesitett bennünket, hogy Lucy atyjának vagyonát kivéve, a mely ennek rokonaira szállott vissza, minden személyes vagyonát, ingót és ingatlant, leánya leendő férjére, Helmwood Arturra hagyta.

Reggeli után az ügyvéd nem maradt sokáig, de megigérte, hogy később visszajön, hogy Arturral, most már Lord Godalminggal találkozzék. Arturt délutáni 5 órára vártuk és ezelőtt egy kevéssel meglátogattuk a halottas szobát. Most már igazán az volt, mert anya és leánya együtt voltak benne. Van Helsingnek ez a rendezés nem volt inyére. Kérte a vállalkozót, hogy távolitsa el az egyik halottat, megmagyarázván neki, hogy Arturt, Lord Godalmingot várjuk és hogy ő jobbnak látja, hogy ez egyedül csak a menyasszonya tetemét lássa egy szobában, nehogy még keserübb legyen a bucsuzása. A vállalkozó maga is belátta, hogy ügyetlenséget követett el és azonnal intézkedett, hogy Lucy szobáját ugyanugy rendezzük, a hogy az előtte való éjjelen hagytuk. Hogy Arturt lehetőleg megkiméljük a kegyetlen látvány fokozásától.

Szegény fiu kétségbe esetten szomorunak és megtörtnek látszott. Tudtam, hogy nagyon őszintén és mélyen ragaszkodott az édesatyjához. És hogy elvesztése éppen most kegyetlen csapással sujtotta. Engem oly melegen üdvözölt, mint rendesen és a professzor iránt ritka udvariassággal viselkedett. De azért jól láttam, hogy valamiképpen feszélyezve van vele szemben. A professzor is észre vette és intett nekem, hogy én kisérjem föl a lépcsőn. Megtettem, csak a szoba ajtajában akartam megválni tőle, mert éreztem, hogy szivesebben lesz egészen egyedül a halottal. De ő megfogta a karomat és bevitt magával, rekedten sugva.

– Te is szereted őt öreg pajtás, ő mindent megvallott nekem és én tudom, hogy senki sem volt közelebb a szivéhez a barátai között, mint te voltál. Nem is tudom, hogy köszönjek meg neked mindent, a mit érette tettél. Én gondolkozni sem…

Elfuladt, karjait a nyakamba fonta, a fejét a vállamra hajtotta és sirva jajgatott.

Óh Jack! Jack! Mit tévő legyek. Az egész életem mintha egyszerre lefoszlott volna rólam és semmim, semmim sincs az egész világon, a miért élnem érdemes volna.

Én vigasztaltam, a hogy tudtam. Ilyen esetekben a férfiaknak nincs szóra szükségük. Egy kézszoritás, egy szoros ölelés, egy megosztott zokogás egyetlen jelei az igaz részvétnek. Én csöndesen álltam és némán, mig a zokogása nem enyhült, aztán halkan mondtam neki:

– Jer és nézd meg őt.

Együtt mentünk a halotthoz és én fölemeltem arcáról a patyolatot. Istenem! Mily csuda szép volt. Minden óra mintha fokozta volna szépségét, én őszintén elámultam és megriadtam a láttára, a mi pedig Arturt illeti, az remegni kezdett és remeget végre mintha a hideg rázná. Hosszu szünet után, halk susogással kérdezte tőlem.

Jack mondd, hát igazán meghalt?

Én szomoruan erősitettem, hogy bizony meg és hozzátettem, hogy minden kétséget kiöljek belőle, hogy gyakran előforduló eset, hogy halálában az arc visszanyeri ifjukori báját és szépségét. Ő hitt nekem és egyideig a halott mellett térdelve, szeretetteljesen hosszasan nézte őt, aztán elfordult tőle. Én kértem őt, hogy mondjon neki végbucsut, mert le fogják zárni a koporsót. Erre visszament, megfogta a halott kezét és megcsókolta, aztán rá hajolva, homlokon csókolta. Azután eljött velem, szeretetteljesen vissza-vissza nézve.

Én a nappaliban hagytam őt és értesitettem Van Helsinget, hogy elbucsuzott a halottól, mire ez utóbbi rendeletet adott a válalkozó embereinek, hogy zárják le a koporsót és készüljenek a temetésre. Midőn ismét kijött a halottas szobából én elmondottam neki Artur kérdését, mire ő igy felelt:

Nem csodálkozom egy csöppet sem. Épp most még magam is kételkedtem egy pillanatra a halálában.

Mind együtt ebédeltünk és láttam, hogy szegény Artur mennyire igyekszik magát összeszedni. Van Helsing egész ebéd alatt hallgatott, de mikor szivarra gyujtott, igy szólt:

– Lord –; De Artur félbeszakitotta:

– Ne, ne. Az Istenért, csak ezt a cimet ne! Legalább még most ne. Bocsásson meg uram, nem akartam önt sérteni, de veszteségem oly friss –

A professzor szeliden szakitotta félbe:

– Csak azért használtam a cimet, mert nem tudtam hogy szólitsam. Nem akarom uramnak szólitani és megszoktam és szerettem önt, igen, kedves fiam, megszerettem önt, mint Arturt.

Artur kinyujtotta a kezét és melegen ragadta meg az öreg urét.

Szólitson, a hogy akar, remélem, hogy mindég jó barátjának fog tartani és engedje megmondanom, hogy nem tudom szavakkal megköszönni az én drágám iránt tanusitott jóságát. – Egy pillanati szünet után folytatta. – Én tudom, hogy ő még jobban fölfogta az ön jóságát, mint én magam. És ha én tán nyersen, vagy tiszteletlenül viselkedtem, akkor, a mikor ön – hisz emlékszik – a professzor bicentet – Hát kérem bocsásson meg.

A professzor jóságos komolysággal felelt: