Part 7

A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb hozzá M’ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az izgalomtól, s mintha féligmeddig elszánta volna magát arra, hogy nekem ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is, üldözve a menekülő leopárdembert.

Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt homlok rohantam előre a többiekkel.

M’ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek kiabálva mögöttünk futottak.

A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M’ling arczának. Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.

– Itt négykézláb futott keresztül, – szólt Moreau, a ki épen előttem szaladt lihegve.

– Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat izgalma áthatotta egész lényét.

Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy az üldözött vad négy lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt. M’ling középen volt közte és közöttem.

Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.

Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott. Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus délután fullasztó melegében.

Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szűkebbre szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül, láthatatlanul a bokrok között.

– Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.

– Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó feléről.

Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az üldözött vad meg se mocczant.

– Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.

Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a szegény nyomorult okozott volt nekem.

Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.

Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.

Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.

– Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint lehajolva közeledik a bokrok között.

A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő állatembereket, s főleg M’linget a még remegő testtől. A szőrős szürke szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.

– Mit csinált, Prendick! szólt Moreau. Szükségem lett volna rá.

– Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt. Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger felé.

Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet, szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyatban feketéllő bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül. Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát. A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész különbség.

Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát. Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott. Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött, hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól – s mindez miért? Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám vigyorgott.

Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni. Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek, tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak. Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.

Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget ért Moreautól való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el, a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát, a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek, marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket az ösztönökkel felruházott s elméjökben korlátolt, nyomorult állatembereket… De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.

XVII. Katasztrófa.

Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom, melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába. Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytól egyre jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben, beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat. Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa környezetemet.

Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fáthordó állatember lármája felébresztett.

Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami dühödt amazon.

Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is állati, hanem valami ördögi arcz, a mely tele volt vörös sebhelyekkel, a melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám. Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant. Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér. Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.

Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.

Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a kapun.

– Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva, hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?

– Épen a kapuban álltam, szóltam.

Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. – Véres a kabátjaujja, szólt s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. – A karja eltört, szólt; s aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.

Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így szólt: – Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a kerítés kapuját. Egy ideig künn maradt.

Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. – Sem nem látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. – Erős fenevad volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.

Az ablakhoz ment, onnan az ajtóhoz, s aztán ujra hozzám fordult.

– Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.

Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.

A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt rám.

Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra, másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek vissza? És hogyan?

A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem. Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja. Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni valami zátonyra jutott zsákmány fölött.

Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott, aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a revolver.

Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt. Kuszált hajjal, kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés tükröződött. Mögötte botorkált M’ling, a kinek szája körül rosszat sejtető barna foltokat láttam.

– Itthon van? kérdezte Montgomery.

– Moreau? kérdeztem. Nincs itthon.

– Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. – Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam. Egy kis pálinkát kell innom.

Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M’ling levetette magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb. Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte elmesélni, mi történt.

Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd találkozott M’ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M’ling nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva. Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery megállt s utánok kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig, végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.

A hegyi út néptelen volt.

Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery pattantott ostorával, hogy megrémitse őket; de ezek erre neki rohantak. Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét, a másikra pedig rávetette magát M’ling. Leteperte a fenevadat s belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint M’ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni M’linget arra, hogy tovább menjen vele.

Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M’ling egyszerre csak a bokrok közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.

– Mit jelenthet mindez? kérdeztem.

Fejét rázta s felhajtott még egy pohár pálinkát.

XVIII. Hogy találtuk meg Moreaut?

Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit, s aztán mind a hárman útnak indultunk.

Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog, fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem, (szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban revolveremet szorongattam.

Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt, szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket hallottunk a fák közül.

– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.

– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.

– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.

– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?

– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.

Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott. Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.

Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta, hogy meghalt?

A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.

– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.

– Hol van? szólt Montgomery.

– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.

– Van még törvény? kérdezte a majomember.

– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás lény.

– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg. S valamennyien ránk figyeltek.

– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos, hogy meghalt.

Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel. Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei, a mester nem halt meg.

M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok. Tiszteljétek a törvényt.

Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.

– S a másik? kérdeztem.

– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.

– Helyes, dörmögött Montgomery.

– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.

– Nos? kérdeztem.

– Azt mondta, hogy meghalt.

De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép ugy nem halott, mint én.

– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.

– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.

S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad, vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott, de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta magával a földre haláltusájában.

Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny, óvatosan közeledve.

– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez a törvényszegés büntetése.

Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, – ismételve a szertartás egyik részletét.

Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk. Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk. Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.

* * *

Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük egy farakásra.

Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben volt még élet.

XIX. Montgomery ünnepnapja.