Part 8

Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő. Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott. Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem, sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött. Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános kérdések fejtegetésébe tévedezett.

– Micsoda bolond világ – szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el, koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve már. Mire való mindez, Prendick?

– Az ilyen őrűltséggel nemsokra mehetünk. Most legelőször arra kell gondolnunk – szóltam, – hogy szabadulhatunk erről a szigetről.

– Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol üssek tanyát? Mindez csak _önnek_ jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán… mi lesz a fenevadakkal?

– Holnap meglesz minden – szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s elégetjük testét – a többivel együtt… De mi lesz a fenevadakkal?

– _Én_ nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen? Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa… Meg fognak változni. Bizonyos, hogy visszafejlődnek.

Össze-vissza beszélt, míg végre el nem hagyott a béketűrésem.

– Ördögbe is! – kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja, hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát hozott. Igyék, – szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!

– Nem én, – szóltam – s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le magát. Emlékszem, hogy végtelenűl megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a fenevadakat. Azt mondta, hogy M’ling az egyedüli lény, a ki a világon teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Ördög vigyen! – szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget. Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a fenevadnak! – szóltam felállva s szemközt nézve.

– Fenevadnak! – szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!

– Az istenért, megálljon! – kiáltottam.

– Félre az utamból! – ordított s hirtelen kirántotta revolverét.

– Jól van, – szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam, mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.

– Fenevadat csinált saját magából. Most már bátran közéjük mehet.

Felrántotta az ajtót s félig megfordúlva visszakiáltott: – Ostoba szamár vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez. Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet akarok tartani.

Megfordult s kiment a holdas éjszakába. – M’ling! – kiáltott. Hol vagy öreg barátom?

Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M’ling púpos háta felbukkant a kerités sarka mellett.

– Igyál, – kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat felé iramodott. A négy állatember nyomában.

A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint adott a pálinkából M’lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az öt alak.

– Énekeljetek! – ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén Prendick! Hallgass, vén Prendick!

A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben. Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan elnyelte az ordítozást az éjszaka csöndessége.

A tele hold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás, kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin lámpa.

Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat, feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni terveimet.

Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.

Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: – Még! még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána, mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.

Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.

A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban. A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam, hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.

Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: – A mester! Az összegabalyodott tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem. Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között. Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.

Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg. Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába. Mellettök hevert a földön M’ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig visszahanyatlott.

Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről. Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M’ling halott volt. A megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt. Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt már élet.

A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.

A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett keleten pirosodni.

Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.

Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.

Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet az emberek közé.

Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.

Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme, belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni kivánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda vásár…

Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült bennem a vér.

Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá a fény, mint valami glória.

Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már; mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.

Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém közeledtek.

XX. Egyedül az állatemberekkel.

Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban volt a dagály.

Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.

Megálltak s rám bámultak. – Köszönjetek! kiáltottam. Hajoljatok meg!

Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik, azután a másik kettő is letérdelt.

Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a közönség felé.

– Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve. Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a törvény. Jöjjetek és lássátok.

– Senki sem menekül? szólt az egyik közeledve és széttekintve.

– Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.

– Álljatok meg ott! szóltam.

Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést találtam még nála.

– Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.

Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytól, de még jobban véres ostorom csattogásatól, s néhány kiáltás és ostorpattantás után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva bementek vele a ragyogó tengerbe.

– Tovább! kiáltottam, tovább! – vigyétek távolabbra.

Begázoltak hónaljig a tengerbe, aztán megálltak, visszanézve rám.

– Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. – Jól van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe, mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a vizből s bosszút áll rajtok.

– Most ezeket! szóltam a többi tetemre mutatva.

Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a habok közé.

Mikor M’ling testét czipelték, könnyü léptek zaját hallottam hátam mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva megállt, s szemét lekapta rólam.

Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a zsebemben levő pisztoly után kaptam.

Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle, mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám nézve.

Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy kiáltottam: – Köszönni! Térdre!

Rám vicsoritotta fogát: – Ki vagy te, hogy…

Talán kissé tulságos izgatottan kihúztam revolveremet, czéloztam, s gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni. Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe M’ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.

Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.

Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek, hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni. Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni, mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau – mit is mondott Moreau? „A makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk ujra…“ Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem… A törvénymondó szerencsére már halott volt… Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat ép úgy meg lehet ölni, mint őket…

Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember nyilvánvaló alázatossága sem.

Határozatlanul megállt. – Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig, mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve felém. – Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!

– Nem maradhatok melletted? kérdezte.

– Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.

Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket, hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig, elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim egyszerű vezetőjévé.

Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a kedvező pillanatot.

– Éhes vagyok, szóltam csaknem mentegetőzve, s közelebb vonultam.

– A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán, kerülve tekintetemet.

Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel, aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé, kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre felriadjak.

XXI. Az állatemberek visszafejlődése.

Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben. Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.

Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön. Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult, s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.

Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.

– Ki az? szóltam rekedten susogva.

– Én, mester.

– Kicsoda?

– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én szolgád vagyok, mester.

– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?

– Az vagyok, mester.

– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.

– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt. Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester, nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.

Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.

– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.

– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg akarsz kimélni.

– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt megelégedetten.

– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben, a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a mester.

– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.

– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha azt mondom neked: _ez az_, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az egybegyűltek közé.

A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.

– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.

A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.

– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A kínok hajléka eltűnt, nincs többé.

– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.

Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám egyszerre.

– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.

– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.

Biztonságom meghökkentette őket.

– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.

– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!

Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.

Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom a sötétségben.