Part 6

– Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé tűzött kérdéssel, s az anyag… végre is azzá lett kezem között, a mit ott a kunyhóban látott… Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután megkezdődött a munka.

Elhallgatott. Szótlanul ültem, arczára tekintve.

– Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan, előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered… De még nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemerítek egy élő teremtményt az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember százezret töltött már el az alkotásban.

Sötéten elgondolkozott: – De hitem szilárd. Ez a puma…

Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: – Mindig visszafejlődnek. A mint kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát…

Ujra hosszú szünetet tartott.

– Aztán alkotásait azokba a barlangokba dugja? kérdeztem.

– Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla. Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjökbe, s látom bennök az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van élvvágygyal és önző… De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint minden élet. Van bennök valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság, lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság. Csak ez érdekel… A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és agyvelején…

– S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?

Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak. Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy revolvert nyujtottam feléje.

– Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s elmosolyodott. – Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom, hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.

Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.

Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem annyira ki volt merűlve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól, a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.

XV. Az állatemberek.

Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára. Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete arczú kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül rosszúl elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött. Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.

A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi, mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne rohanják s egymást szét ne tépjék.

Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi korlátoltságának köszönhető. Bár értelmök erősbödött, s megvan bennök a hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van elméjökben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjökben folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.

Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület, kalandvágy szállja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.

Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett. Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele nem maradt vulkánikus eredetének.

Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak. Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt, mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok titkos üldözésnek voltak kitéve.

Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket. Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aránytalanság rövid lábuk és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, a mi az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta volt.

Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy, duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.

A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!

Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt, belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.

Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az állatemberek közül s akinek neve is volt: _M’ling_, nem élt együtt a többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban. Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül. Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery iránt, a ki néha megveregette, félig gúnyos, félig tréfás neveket osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg, különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte, verte, kővel dobálta. De _M’ling_ nem sokat bánta s legnagyobb örömmel mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.

Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat. Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy undorító benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.

XVI. A vérszag.

Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau. Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket, beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.

Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá. „Ne merj fakérget hántani, ez a törvény,“ szólt. Sokan közülük szeretik a kéreghántást.

Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna. Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes gyümölcs belét rágta.

– Üdv – szólt mind a kettő egyszerre – a két ostorosnak!

– Most már három ostoros van – szólt Montgomery. Ehhez tartsátok magatokat.

– Hát ő nem csinálmány? – szólt a majomember. Azt mondta…

A szatir kiváncsian rám tekintett.

– A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony fehér arcza van.

– Vékony, hosszú ostora van – szólt Montgomery.

– Tegnap vérzett és jajgatott – szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.

– Ollendorfszerű mondások! – szólt Montgomery.

– Öt újja van; öt újjú, mint én, – szólt a majomember.

– Menjünk, Prendick; – szólt Montgomery karon fogva s folytattuk utunkat.

A szatir és a majomember utánunk bámult beszélgetve.

– Nem szól semmit – szólt a szatir. Pedig az emberek beszélnek.

– Tegnap enni kért tőlem – szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek; de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.

Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén meglátszottak a fogak nyomai.

Montgomery megállt. Nagy Isten! – szólt s fölemelte az összerágott gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?

– Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid szünet múlva.

– Nem szeretem a dolgot – szólt halkan.

– Láttam effélét már megérkezésem napján is – szóltam.

– Mi az ördögöt! Mit látott?

– Egy szétharapott fejű tengeri nyúlat.

– Az nap, mikor megérkezett?

– Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej teljesen keresztül volt harapva.

Halk, hosszú füttyentést hallatott.

– Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.

– Szürcsölte a vizet?

– Szürcsölte.

– Ne merd szürcsölni a vizet, ez a törvény.

– Az a fenevad volt, a melyik üldözött.

– Természetesen – szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után isznak. Ez a vérszag.

– Milyen volt a fenevad? – kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A vérszag – mondta végül ujra.

Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra eltette.

– Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a homlokán lenni.

– De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat – szólt Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.

Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.

– Jöjjön! szóltam.

Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám – szólt csaknem susogva, – azt hittük, hogy meg van valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenűl vért szagolt…

Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, – szólt mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: – Nagy bolondot tettem tegnap. A szolgám… Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog… Láttam, hogy megnyalta a kezét… Sose történt eddig.

Majd később: – Véget kell vetni a dolognak. Beszélnem kell Moreauval.

Hazafelé egész úton ez járt az eszében.

Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.

– Példát kell mutatnunk – szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a leopárd-ember a bűnös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna, Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.

– Ostoba szamár voltam – szólt Montgomery. De most már megtörtént. S tudja, hogy ön is beleegyezett.

– Hamarosan végére kell járnunk a dolognak – szólt Moreau. Azt hiszem, bármi történik is, _M’ling_-re számithatunk.

– Nem felelhetek teljesen róla sem – szólt Montgomery. Ismernem kellene.

Délután Moreau, Montgomery, én és _M’ling_ neki indultunk a szigetnek a hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve. M’ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak rengeteg pásztortülök lógott a vállán.

– Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét – szólt Montgomery. Szép látvány.

Moreau egy szót sem szólt útközben. Sápadt arcza nagyon komor volt.

Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.

– Ah! – szólt Moreau leeresztve ujra oldalára a görbült tülköt.

Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg porrétegben.

Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir; bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások – valamennyien kiváncsian sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül, hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába szedett törvény második részéből: – _Övé_ a kéz, mely sebet ejt, _Övé_ a kéz, mely gyógyít, – és így tovább.

Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó, gesztikuláló szörnyetegek, melyek közöl a legtöbb legvadabb álmaink alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára terjeszkedett.

– Hatvankettő, hatvanhárom, számolt Moreau. Még négy nincs itt.

– Nem látom a leopárdembert, szóltam én.

Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni, henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból, földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat vetettek rá.

– Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.

– Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta előtte a fejét.

– Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt csomókat.

Mikor ehhez a sorhoz értek: – Ne merj húst vagy halat enni; ez a törvény, – Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott: Megálljatok! mire néma csönd következett.

Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak. Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor embereknek tarthattam őket.

– Ezt a törvényt megszegték, szólt Moreau.

– Senkisem menekül, szólt az arcznélküli ezüstös szőrü szörnyeteg.

– Senkisem menekül, ismételte az egész térdelő gyülekezet.

– Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete, megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.

– Ki szegte meg? kérdezte Moreau még egyszer mennydörgő hangon.

– Gonosztévő az, a ki megszegi a törvényt, énekelte a törvénymondó.

Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke legmélyére.

– A ki törvényszegő… szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk fordulva.

– Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a kínok hajlékába, ó mester!

– Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárd-ember, a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül, kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk. Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem, hogy általános lázadás tört ki.