Part 5

– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a gyökereket. Ez hiba.

– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.

– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak, karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.

– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.

– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.

– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt. Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_

Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s én egyedül maradtam.

S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.

A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal, s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam, hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.

Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.

Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.

– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán így kiáltott: – Fogjátok meg!

Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük szerencsémre lassan működött.

Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem, hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból, mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek. Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától nyugatra kénmezőre jutottam ki.

A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem. Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.

Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.

Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.

Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm. Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.

Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt. Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont. A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a melyen eddig jutottam.

Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.

De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.

XIII. Tárgyalás.

Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.

Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot, letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést, pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.

Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel, majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.

Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott, hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt, de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.

Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam, a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.

– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.

Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.

Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól, hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával, épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak a parton.

– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.

Montgomery és Moreau egymásra tekintett.

– Miért? kérdezte Moreau.

– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.

– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.

– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.

– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…

– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.

– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s mögötte több más elmosódó alakot.

– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök, a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok, – – –

– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!

– Prendick! kiáltott Moreau.

Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.

Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam, hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy jobban hallhassanak.

Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.

– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán beszéljen, a mit akar.

– Nos? kérdeztem.

Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz, iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: _Hi non sunt homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected._[1] Embereket csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.

Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.

– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele van czápával.

– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.

– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt. Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.

– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.

– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel, ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?

– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?

– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.

Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott valami.

– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…

– Az a puma volt.

– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most csakugyan nem tehetünk.

Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.

– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá tettem: – Tartsák fel a kezüket.

– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.

Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával, mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak. Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a csattanástól.

Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.

– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.

– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.

S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel együtt némán folytatta útját előttem.

Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között. Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely megpróbál gondolkozni.

XIV. Dr. Moreau magyarázata.

Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, – szólt dr. Moreau – miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.

Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak. Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.

– Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt? – szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a belső szobában.

– A puma volt – szóltam, – él még most is, de úgy össze van vagdalva, hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány…

– Hagyja csak – szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni. Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan, míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.

S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és meggyőzően beszélt. Hébekorba megcsillant egy kis sarcasmus is a hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.

Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok voltak, emberiesített állatok, diadalai a vivisectionak.

– Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel – szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket felmutattak természetesen régebben is – amputáltak, felmetszették a nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni. Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket illeszt.

– Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet. Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik, pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni. Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a _L’homme qui rit_-ben… De talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet változtatni legbelsőbb structuráját.

– S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak, sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem! A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.

– Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A sziámi ikrek így támadhattak… S az inquisitio boltos helyiségeiben… Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést tanusított…

– Csakhogy – vágtam közbe – _ezek_ a lények, _ezek_ az állatok _beszélnek_!

Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő hypnotikus tudásunkban megvan a biztosítéka annak, hogy régi átöröklött ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr. Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte, hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.

Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát. Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer… Vagy egy perczig elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát, hogy önnek magyarázgassak.

– De – szóltam én – egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak…

– Úgy van – szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista…

– Az nem vagyok – vágtam közbe hevesen.

– Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi állatnál. Ez a kín…

Ez a sophistica fellázított s türelmetlen mozdulatot tettem.

– Óh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet, hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, – lehet, mondom, hogy rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín tulajdonképen?

Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s rögtön kihúzta belőle.

– Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak. A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna. Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.

– Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött. Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az éggel és a pokollal. Gyönyör és kín – fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a porban fetrengünk…

– Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató. Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen, sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam, hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.

– De, szóltam közbe, ez borzalmas…