Part 4

A mint megfordultam, üldözőm, a ki négykézláb futott utánam, két lábra emelkedett s a zuhanó kő bal halántékán érte. Koponyája nagyot koppant s az állat-ember belém tántorodott, fejével hátra taszítva, s aztán eltámolyogva mellettem, végig zuhant a fövényen, úgy, hogy arcza beleért a vízbe. S ott maradt elterülve mozdulatlanul.

Nem volt rá erőm, hogy közeledjem a fekete tömeghez. Ott hagytam a körülötte fodrosodó vízben a néma csillagok alatt s folytattam utamat a ház sárga fénye felé. Nemsokára kétségtelen megkönnyebbülésemre hallottam a puma fájdalmas nyöszörgését, ugyanazt a hangot, a mely eredetileg elüldözött a házból a rejtelmes sziget kikutatására. Erre, bár rettentő fáradt voltam, összeszedtem minden erőmet s futni kezdtem a fény felé. Mintha nevemet hallottam volna kiáltani.

X. Az ordító ember.

Közelebb jutva a házhoz, láttam, hogy a fény szobám nyitott ajtajából sugárzik s hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja: Prendick!

Folytattam a futást. Csakhamar ujra hallottam kiáltását. Gyönge hahó!-val feleltem a kiáltásra s a következő perczben beleütköztem Montgomeryba.

– Hol járt? szólt karon ragadva s visszatolva, úgy, hogy az ajtóból áradó fény arczomra esett. Annyira el voltunk foglalva mind a ketten, hogy megfeledkeztünk önről s csak egy félórával előbb vettük észre, hogy eltünt.

Bevezetett a szobába s leültetett a karosszékbe. Egy darabig szinte megvakított a fény.

– Arra nem is gondoltunk, hogy elindul szigetünk kikutatására, a nélkül, hogy nekünk szólana; megijedtem… de hát… Mi baj?

A mi erőm még maradt, egyszerre elhagyott s fejem mellemre hanyatlott. Azt hiszem, némi elégtétellel öntött belém Montgomery egy kis pálinkát.

– Az Istenre kérem – szóltam – csukja be azt az ajtót.

– Ugy-e látott egyet-mást bizonyára furcsaságainkból? kérdezte. Bezárta az ajtót s ujra hozzám fordult. Egyebet nem kérdezett; öntött belém ujra egy kis pálinkát és vizet s aztán arra nógatott, hogy egyem. Csaknem összeestem. Motyogott valamit arról, hogy elfelejtett figyelmeztetni s megkérdezte röviden, mikor távoztam a házból s mit láttam. Elmondtam neki szakgatott rövid mondatokban mindent s végül őrülettel határos izgatottsággal így szóltam: Szóljon, mit jelent mindez?

– Nincs az egészben semmi szörnyűség – szólt. De azt hiszem, egy napra eleget tapasztalt.

Egyszerre metsző kiáltást hallatott a puma. Montgomery halkan elkáromkodta magát.

– Montgomery – kérdeztem – mi volt az a lény, a mi üldözött. Állat vagy ember?

– Ha ma éjjel nem alszik, szólt Montgomery, holnapra egészen megbolondul.

Felálltam szemben vele s ujra kérdeztem: Mi volt az a lény, a mi utánam járt?

Rám nézett és száját félrehúzta. Szeme, a mely az imént egy perczre megelevenedett, újra kifejezéstelenné vált.

– Abból, a mit elmondott – felelte – azt hiszem, hogy kisértet volt.

Hirtelen idegroham fogott el, de csak egy pillanatra. Belevetettem magam ujra a székbe s kezemet homlokomra szorítottam. A puma ujra elkezdett ordítani.

Montgomery mögém került s vállamra tette a kezét. Lássa, Prendick – kezdte – nem állt érdekemben, hogy ide juttassam erre a mi ostoba szigetünkre. De a baj nem olyan nagy, mint amilyennek képzeli. Idegzete elrongyolódott, ez az egész. Majd adok egy kis altatószert; ki kell jól aludnia magát, mert különben semmiért sem vállalhatok felelősséget.

Nem válaszoltam semmit. Előre hajoltam s arczomat eltakartam kezeimmel. Nemsokára visszatért egy kis üvegcsével, a melyben sötét folyadék volt. Átnyujtotta, én ellenállás nélkül felhajtottam s aztán Montgomery segítségével végig nyujtóztam a függő ágyon.

Mikor felébredtem, fényes nappal volt. Egy darabig hanyatt fekve maradtam, felnézve a menyezetre, melynek gerendái hajófából készültek. Majd másfelé fordítottam a fejem s láttam, hogy az asztalon ennivaló van elkészítve számomra. Éhes voltam s neki láttam, hogy kijussak valahogyan a függő ágyból, a mely megértve szándékomat, egyszerre csak túlságos udvariassággal kifordított négykéz-lábra a szoba közepére.

Felkeltem s leültem az ennivaló elé. Kábult volt a fejem s eleinte roppant határozatlanúl emlékeztem vissza csak arra, a mi éjjel történt. A reggeli szellő kellemesen fujdogált az üvegezetlen ablakon. A hűs szellő s a táplálék felüdített. Nemsokára kitárult mögöttem a zárt udvarra nyíló ajtó. Megfordultam s Montgomery arczát pillantottam meg.

– Rendben van minden? – szólt. Rettentően el vagyok foglalva.

Betette megint az ajtót, de mint később észrevettem, elfelejtette ráfordítani a kulcsot.

Eszembe jutott, milyen volt arcza az elmúlt éjszaka s lassacskán kialakult elmémben minden úgy, a mint történt. A mint épen ujra elfogott a félelem is, kiáltás hallatszott belülről. Csakhogy most nem a puma kiáltott.

Abbahagytam az evést és hallgatóztam. Csend volt, kivéve a reggeli szellő susogását. Azt kezdtem gondolni, hogy csalódott a fülem.

Hosszú szünet mulva folytattam az evést, de fülem folyton éberen figyelt. Nemsokára nagyon gyönge, tompa hangot hallottam. Kővé dermedtem székemen. Bár gyönge, eltompult hang volt, sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám, mint mindaz együtt véve, a mit eddig hallottam a fal mögül. Most az egyszer nem lehetett kételkednem a tompa, szakgatott hangok eredetében, mert zokogással, szorongó lihegéssel vegyes jajveszéklés volt. Most az egyszer nem állat, hanem emberi lény gyötrődött!

A mint ezzel tisztába jutottam, felkeltem, három lépéssel végig mértem a szobát, megragadtam az udvarra nyíló ajtó kilincsét s feltártam az ajtót magam előtt.

– Prendick! Ember! Megálljon! – kiáltott Montgomery felém ugorva. Csaholni, horkolni kezdett egy megriasztott vadászeb. Láttam, hogy barna, biborpiros vér folydogált egy csatornában s karbolos eczetszagot éreztem a levegőben. Távolabb homályos árnyékban láttam, hogy valami sebhelyekkel telt, vörös és össze-vissza kötözgetett lény volt lekötözve egy rámás lapra. S egyszerre feltünt az öreg Moreau fehér, rettenetes arcza.

Egy pillanat se telt bele, vállon kapott, vörösre fent félkezével sarkon fordított s belökött szobámba. Oly könnyedén megemelt, mint ha kis gyerek lettem volna. Végig terültem arczra bukva a padlón s a becsapódó ajtó elfödte előlem szenvedélyes arczát. Majd hallottam, hogy megfordul a kulcs a zárban s Montgomery elkezdett mentegetőzni.

– Tegyétek tönkre egy élet munkáját! – kiáltott Moreau.

– Nem érti, – szólt Montgomery – s mondott még valamit, de ezt nem értettem.

– Nem vesztegethetem most az időt vele – szólt Moreau.

A többit nem hallottam. Feltápászkodtam s remegve álltam a szoba közepén, borzalmas kétségek közt hánykolódva. Lehetséges, kérdeztem magamban, hogy élő embert bonczolnak? Mint felhős égről a villám, úgy csapott le rám ez a kérdés. S egyszerre tudatara ébredtem annak a borzasztó veszedelemnek, a melyben forogtam.

XI. Embervadászat.

Mint valami oktalan reménye a menekülésnek, az jutott eszembe, hogy szobám külső ajtaja nem volt bezárva. Meg voltam győződve kétségtelenül, hogy Moreau valami élő embert bonczolt. Mióta hallottam a nevét, szüntelenül azon fáradoztam, hogy kapcsolatba hozzam a nevéhez fűződő borzalmakat a szigetlakók groteszk állatiasságával. Eszembe jutottak munkái a vérátömlesztésről s azt hittem, hogy mindent megértettem. Mindaz a különös teremtmény, a melyet láttam, valami rettenetes kisérletezés áldozata volt!

Ezek az átkozott ficzkók csupán azért akartak visszatartani, hogy bizalmaskodásukkal elbolondítsanak s aztán hirtelen oly sorsot mérjenek rám, a mely rosszabb, mint a halál; kínpadra akartak vonni s a legiszonyubb lealjasítás után, a mi egyáltalában képzelhető, ki akartak ereszteni, mint valami elveszett lelket, mint valami fenevadat, többi áldozatuk seregébe. Körülnéztem, nem keríthetek-e valami fegyvert magamnak. Nem volt sehol semmi. Majd hirtelen ötlet kapott meg; neki estem a karosszéknek s rátéve lábamat egyik oldalára, a másik oldalát leszakítottam róla. A fával együtt véletlenül kiszakadt egy szög is s kiálló nagy hegye némi veszélyességet kölcsönzött ennek a máskülönben ártatlan fadarabnak. Lépteket hallottam kivülről, rögtön rá felnyilt az ajtó s belépett rajta Montgomery. Be akarta zárni a külső ajtót.

Fölemeltem szöges botomat s arczába sujtottam vele; de visszaugrott. Egy pillanatig határozatlanul álltam, majd megfordultam s kirohanva az ajtón, megkerültem a ház sarkát.

– Prendick! Ember! Megálljon! – hallatszott rémült kiáltása. Ne legyen ostoba szamár!

Még egy percz – gondoltam magamban – s rám zárta volna az ajtót, mint valami áldozatnak szánt tengeri nyúlra. Megkerülte ő is a ház sarkát, mert hallottam, a mint nevemet kiáltotta. Majd kiabálva utánam kezdett szaladni.

Vakon futva északkeletnek vettem utamat, derékszögben eltérve előbbi kirándulásom irányától. A mint hanyatt-homlok futottam a parton, egyszer visszatekintettem s láttam, hogy Montgomeryvel együtt fut utánam fekete arczú legénye is. Őrült futásnak eredtem a lejtőn felfelé s a magaslatra érve, elfordultam keletre sürű bokrokkal szegett sziklás völgy mentén. Vagy egy angol mértföldnyire futhattam. Keblem zihált, szivem hangosan dobogott. Üldözőim zaja megszünt s mivel éreztem, hogy közel vagyok a végkimerüléshez, hirtelen visszakanyarodtam, a mint gondoltam, a part felé s ledőltem egy harasztos bokor tövében.

Ott maradtam jó darab ideig félve mozdulni is s valósággal annyira megrémülve, hogy tervezgetéshez sem volt erőm. A vad táj álmatag csendben mélázott a nap melegében s közelemben nem volt más zaj, mint nehány körülem keringő kis szúnyog zümmögése. Egyszerre egyhangú ismétlődő zajt hallottam, a partot öblögető tenger hömpölygése volt.

Vagy egy óra mulva hallottam, hogy Montgomery jó távol észak felé nevemet kiáltozza. Ez tervezgetésekre vezette gondolataimat. Ugy fogtam fel akkor a dolgot, hogy a szigeten nem lakik más, mint a két vivisector és állatiasított áldozataik. Bizonyos volt, hogy szükség esetén ezek közül is felhasználhatnak egynehányat ellenem. Tudtam, hogy Moreau és Montgomery mindig revolverrel jár; én pedig eltekintve ettől a gyönge deszkadarabtól, a mely kiálló kis szögével valóságos torzképe volt a buzogánynak, fegyvertelen voltam.

Igy hevertem egy helyben folytonosan, a mig éhes és szomjas nem lettem. S most láttam be csak teljesen helyzetem reménytelenségét. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerítsek magamnak táplálékot. Sokkal tudatlanabb botanikus voltam, semhogy ráismerhettem volna valami ehető gyökérre vagy gyümölcsre magam körül; s ahhoz sem volt eszközöm, hogy elfogjak valahogyan vagy egy tengeri nyulat. Minél jobban elgondolkoztam, annál vigasztalanabbnak éreztem helyzetemet. Végre végső kétségbeesésemben azokra az állatemberekre gondoltam, a kikkel találkoztam. Megpróbáltam, a mennyire képes voltam visszaemlékezni rájok s bennök lelni valami reménységet.

Egyszerre csak vérebugatást hallottam s megértettem, hogy új veszedelem fenyeget. Nem sokat elmélkedtem, mert hamarosan elcsíptek volna, hanem felkapva szöges botomat, hanyatt-homlok rohanni kezdtem búvóhelyemről a tenger felé. Emlékszem, hogy futás közben belekeveredtem valami tüskés bozótba, a melynek tövisei ugy szúrtak, mint a késpengék. Csurgott rólam a vér s ruhám össze-vissza volt szakgatva, mikor egy észak felé elnyúló hosszú öböl szélére értem. Belegázoltam minden habozás nélkül egyenesen a habok közé s nemsokára térdig jártam egy kis folyóban. Végre felkapaszkodtam a nyugati partra s dobogó szivvel belevetettem magam a bokrok sürűjébe s ott vártam a történendőket. Hallottam, hogy a kutya – egyetlen egy üldözött csak, – egyre közeledett s a tüskebokorhoz érve, vadul ugatott. Majd megszünt az ugatás, nem hallottam többé semmit s nemsokára azt kezdtem gondolni, hogy megmenekültem.

A perczek múlva-múltak, a csend hosszúra nyúlt, s végre vagy egy órai nyugalom után, bátorságom kezdett újra visszatérni.

Ekkor már nem voltam annyira megrémülve s csökkent nyomorúságom érzete is. Túlestem a rémület és a kétségbeesés végső határán. Tudtam, hogy életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg, hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között. Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.

Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: – Te, te, te… ez volt minden, a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról, szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.

Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a többi állatember láttára. – Te, te, szólt, a csónakból.

Ez legalább ember volt, mert tudott beszélni.

– Igen, szóltam, a csónakban érkeztem. A hajóról.

– Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: – Egy, kettő, három, négy, öt – ugy-e?

Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó lombok között.

Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva, vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.

– Hej! – kiáltottam rá.

A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe került velem.

– Azt kérdem – szóltam – hol kaphatok valami ennivalót?

– Ennivalót! – szólt. Edd azt most, amit az ember eszik. A kunyhókban.

– De hol vannak ezek a kunyhók?

– Óh!

– Most kerültem ide, tudod.

Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös gyorsaság jellemezte.

– Gyere velem – szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot. Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról, mert azoknak tartottam őket.

Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt kérdeztem tőle: – Mióta vagy a szigeten?

– Mióta? – kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál, mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem töle még egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen papagáj-gajdolás volt.

Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák közé s azután sárgás fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.

A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz. Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre vezetőm hirtelen megállt. – Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen lengő homályosságba.

XII. A törvénymondók.

Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.

Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles, s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más hulladékkal.

A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem. Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre, megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös kis barlangba.

Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas, s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs, kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem. Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.

– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.

– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.

– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem megkülömböztetni.

– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?

Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de kiejtése rendkivül tiszta volt.

A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a feleletre váró szünetet, s így szóltam:

– Azért jött, hogy veletek éljen.

– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.

Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben lévő lény megszólalt:

– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.

– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.

Elképedtem.

– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az éneklés:

– Ne merj négykézláb járni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj húst vagy halat enni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj fakérget hántani; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

– Ne merj más emberre vadászni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?

S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán új formulába csapott át az ének:

– _Övé_ a gyötrelem háza.

– _Övé_ a kéz, mely alkot.

– _Övé_ a kéz, mely sebet ejt.

– _Övé_ a kéz, mely gyógyít.

S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha életemben nem hallottam még álmomban éneket.

– _Övé_ a villámsugár, énekeltük.

– _Övé_ a mély sós tenger.

Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.

– _Övé_ a mennybolt csillagezre.

Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető, hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi karrikaturák társaságában éreztem.

– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.

Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa, eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre, belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.

– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben van.

Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.

– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.

– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.

– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.

– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.

– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.

– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő hatalmas, Ő jó!

– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre vadászni; ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_ Ne merj húst vagy halat enni, ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_“

– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.