Part 3

– Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem. Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám. Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat; _Moreau borza_… Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom. _Moreau borzalmai!_ Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt. Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása. Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében beférközött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap, mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított, félig lenyúzott kutya.

Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt, hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen. Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember, a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie…

Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre. Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.

Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?…

VIII. Az ordító puma.

Montgomery belépése félbeszakította rejtelmes, gyanakvó tünődésemet. Együtt jött vele furcsa kisérője is, kenyeret, főzeléket, egyéb harapni valót, egy palaczk whiskyt, egy korsó vizet, három poharat és késeket hozva magával fatálczán. Rápillantottam futólag erre a különös teremtményre, s láttam, hogy furcsa, nyugtalan szeme egyre rajtam pihen. Montgomery kijelentette, hogy együtt ebédel velem, s hogy Moreau nem jön, mert nagyon el van foglalva.

– Moreau! válaszoltam, ezt a nevet ismerem.

– Ördögbe is! kiáltott Montgomery. Mekkora szamárság volt tőlem, hogy említettem. Gondolhattam volna. De legalább sejteti önnel titkunk természetét. Iszik whiskyt?

– Köszönöm, nem. Sohasem iszom.

– Bár én is azt mondhatnám. De eső után késő a köpönyeg. Ez az átkozott ital oka annak, hogy itt vagyok. És meg egy különös ködös éjszaka. Boldog voltam, mikor Moreau felajánlta, hogy magával visz. Furcsa história…

– Montgomery, szóltam hirtelen, a mint a külső ajtó becsukódott, mért van az ön legényének hegyes füle?

– Mi az ördög! szólt tele szájjal. Egy darabig rám bámult, majd ismételte szavaimat: – Hegyes füle?

– Hegyes, szóltam oly nyugodtan, a mint telt tőlem, visszafojtott lélekzettel; s finom fekete szőr borítja.

Elgondolkozva felhajtott egy pohár whiskyt s így szólt:

– Azt hittem, hogy a haja elfödi füleit.

– Akkor láttam, mikor lehajolt, hogy asztalomra tegye a beküldött kávét. És szeme ragyog a sötétben.

Ekkorra magához tért már Montgomery első meglepetéséből. Mindig gondoltam, szólt fontoskodva, hogy van valami baja a fülével, mert láttam, hogy rejtegeti… – Milyen volt a füle?

Észrevettem rajta, hogy tudatlanságát színleli. De azt nem mondhattam a szemébe, hogy hazudik. Igy szóltam hát:

– Hegyes, keskeny és szőrös. Tisztán láttam. De különben sem láttam furcsább teremtményt életemben.

Az udvarról éles, rekedt kiáltás hallatszott. Öblös mélysége a pumára vallott. Láttam, hogy Montgomery zavarban van.

– Igazán? kérdezte.

– Hol szedte föl az istenadtát?

– San Franciskóban… Ocsmány féreg, az bizonyos, s e mellett félkegyelmű. Nem is emlékszem már tisztán, hová való. De nagyon megszoktam. Megszoktuk mind a ketten. Milyen benyomást tesz önre?

– Természetelleneset, szóltam. Van benne valami… Ne gondolja, hogy képzelődöm, de valahányszor közel ér hozzám, mintha beszennyezne, s megfeszül minden izmom. Mintha az ördög érintene.

– Sejtelmem sem volt róla. A kétárboczos legénysége is bizonyára így volt vele… Hogy bántak szegény ördöggel… Hiszen látta, mit csinált vele a kapitány?

Egyszerre csak ujra felordított a puma, most sokkal fájdalmasabban. Montgomery szitkozódott magában. Elhatároztam, hogy szólok mindjárt a parti emberekről is. De a szegény állat egész sereg rövid, éles kiáltást hallatott.

– És parti embereik – kérdeztem – mi fajtából valók?

– Pompás ficzkók. Vagy nem? – szólt elszórakozva, majd a mint a puma ujra élesen felordított, összeránczolta a homlokát. Nem szóltam többet. Ordítás hallatszott ujra, borzalmasabb, mint az előbbiek. Rám vetette tompa, szürke szemét, aztán ujra felhajtott egy pohárral a whiskyből. Az alkoholra akarta terelni a beszédet s elmondta, hogy ezzel mentette meg az életemet. De én csak odavetve felelgettem neki. Nemsokára véget ért az ebéd, a hegyes fülű szörnyeteg lehordta az asztalt s Montgomery ujra egyedül hagyott a szobában. Az egész idő alatt láttam rajta, hogy palástolni igyekszik, mennyire felizgatja a puma ordítása. Idegességére hivatkozott, mikor kiment a szobából.

Magamon is tapasztaltam, hogy a kiáltásoknak nagyon izgató hatásuk volt. S mélységük és erejük egyre nőtt, a mint a délután múlt. Eleinte csak kínosan hatottak rám; de szüntelen ismétlődésük végre kihozott a sodromból. Félredobtam a kis kötet Horatiust, a mit olvasgattam, s elkezdtem öklömet szorongatni, ajkamat harapdálni, s fel-alá járni a szobában. Majd befogtam újjaimmal a fülemet, de az ordítások egyre jobban izgattak s végül annyira kezdtek gyötörni, hogy nem állhattam ki tovább ebben a szomszédos szobában. Kimentem az ajtón a késő délután altató melegére s elhaladva a főbejárat előtt, a mely be volt már csukva, megkerültem a fal szögletét.

Az ordítás egyre hangosabb lett. Mintha a világ összes kínja benne lett volna ebben a hangban. De azért azt hiszem, ha tudtam volna, hogy ennyi kín van a szomszéd szobában, azonban nem hallom, nyugodtan viseltem volna. A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s megrázza idegeinket. Bár ragyogó napfényben jártam s a fák zöld legyezői szeliden lengedeztek a lágy tengeri szellőben, a világ zűrzavaros volt, tele fekete és vörös káprázattal, mig jó messze el nem kerültem a tarka falú háztól.

IX. Az erdő réme.

Neki vágtam a ház mögött levő emelkedés bozótjának, s nem törődve vele, hová jutok, áthaladtam egy csomó meredek törzsű fa árnyas sürűjén és nemsokára átjutottam valahogyan az emelkedés tulsó oldalára. Lefelé haladva, kis patakot pillantottam meg, a mely szűk völgyön futott keresztül. Megálltam és hallgatóztam. A távolság, a melyet megtettem, vagy a közbeeső sűrűség eltompított minden hangot, a mely a zárt udvarból eredhetett. A levegő csendes volt. Hirtelen zörejjel egy nyúl bukkant föl előttem, fölfelé futva a lejtőn. Nem tudtam, mitévő legyek, végre is leültem az árnyék szélén.

Kellemes helyre jutottam. A patakot elfödte a partok buja növényzete, csak egy helyütt láttam csillámló vizéből egy háromszögletü foltot. Túl rajta kékes ködön keresztül bokrok és fák tömkelegét láttam a ráborúló ragyogó kék égboltozattal. Itt-ott fehér és piros virágcsomó tarkállott. Egy darabig elmerültem a táj szemléletébe, majd ujra Montgomery különös emberére tévedtek gondolataim. De ahhoz nagyon meleg volt, hogy erősen gondolkozzam s nemsokára szunnyadozó félálom fogott el.

Ebből, nem tudom mennyi idő múlva, valami zörej riasztott föl, a mely a patak tulsó oldalán levő zöld sürűségből hallatszott. Egy pillanatig nem láttam egyebet a haraszt és a fű mozgásánál. Majd egyszerre felbukkant valami a patak partján; első tekintetre nem tudtam megkülönböztetni, micsoda. Lehajtotta fejét s inni kezdett. Ekkor már láttam, hogy ember, a ki négykézláb jár, mint valami állat.

Kékes ruha volt rajta, rézszinű bőre és fekete haja volt. Ugy látszott, hogy valami groteszk csúnyaság közös vonása volt valamennyi szigetlakónak. Hallottam, a mint ivás közben ajkával szörpölte a vizet.

Előre hajoltam, hogy jobban lássam s e közben egy darab láva levált kezem alól s legurult a lejtőn. A zörejre, mint a kit bűnön értek, feltekintett s pillantásunk találkozott. Hirtelen két lábra tápászkodott s kurta kezével száját törülgetve, rám nézett. Lába alig volt fél oly hosszu, mint törzse. Körülbelül egy perczig egymásra bámultunk meghökkenve. Majd nehányszor visszatekintve rám, eltünt jobbra tőlem a bokrok között s az összecsapodó lombok zaja lassan elhalt mögötte, a mint távolodott. Régen eltünt már s én még mindig ülve maradtam, abba az irányba bámulva, a merre eltünni láttam. Álomra hajló nyugalmamnak vége lett.

Felriasztott hátam mögött valami nesz s hirtelen megfordulva láttam, hogy egy tengeri nyúl fut a lejtőn fölfelé.

Talpra ugrottam.

Ennek a groteszk félvadszerű teremtménynek a megjelenése egyszerre benépesítette számomra a délután csöndjét. Egyre idegesebben nézegettem körül s bántott, hogy fegyvertelen vagyok. Majd arra gondoltam, hogy az az ember, a kit az imént láttam, fel volt öltözve, nem volt meztelen, mint a vadember szokott lenni s iparkodtam meggyőzni magamat, hogy valószinüleg békés hajlamú lény volt s csak viselkedésének esetlen vadsága sejttette velem az ellenkezőt.

De megjelenése azért nagyon megzavart. Elindultam balra a lejtő hosszában, ide-oda tekintgetve szüntelenül a merev fatörzsek között. Mért jár egy ember négykézláb s mért iszik pohár nélkül? Egyszerre csak ujra állati nyöszörgést hallottam, s mivel azt hittem, hogy a pumát hallom, megfordultam s a hanggal homlokegyenest ellenkező irányban folytattam utamat. Lejutottam a patakhoz s keresztül lépve rajta, a túlsó part bokrai között haladtam tovább.

Egyszerre élénk biborszínű foltot vettem észre a földön. Lehajoltam s láttam, hogy leveles folyondárhoz hasonló, különös szétágazó, ránczos gombaféle volt, a mely érintésemre nyálkásan szétomlott. S ekkor buja harasztbokrozat árnyában kellemetlen leletre bukkantam, egy élettelen nyúl testére, a mely meleg volt még s tele volt csillogó legyekkel. Feje szét volt harapva. A vértócsa láttára visszahökkentem. Köröskörül nyoma sem volt más erőszakosságnak. Mintha hirtelenében ragadták és ölték volna meg. A mint rámeredtem a kis szőrös testre, az a félelem, a melyet a patakból ivó férfi emberietlen arcza keltett volt bennem, egyre növekedett. Kezdtem elképzelni, mily veszedelmes dolog kóborlásom ezek közt az ismeretlen lények között. A sürűség szinte megváltozott körülöttem. Minden árnyék leselkedő rémmé vált, minden neszt fenyegetésnek képzeltem. Mintha csupa láthatatlan ellenség környezett volna.

Elhatároztam, hogy visszatérek a parti házba. Hirtelen megfordultam s vad erőszakossággal, szinte őrülten, a bokrok közt törtem magamnak utat, óvakodva, hogy valahogy tisztás térre ne jussak megint.

Épen idejében álltam meg egy kis tisztás előtt, a melyet egy lezuhant fa vágott az erdőben. Uj sarjak kezdtek már fejlődni, küzködve a megüresedett helyért s túl a tisztáson újra sűrüséggé zárult a meredek fatörzsek, az egybefonódó folyondárok és a szétágazó gombák tömkelege. Szemben velem, nem véve észre közeledésemet, három groteszk emberi alak kuporgott egy lezuhant hatalmas fa gombával borított romladékán. Az egyikük nő volt, a másik kettő férfi. Meztelenek voltak, csak ágyékuk táját burkolta skárlátpiros szövet; bőrük sötétes pirosasbarna színű volt, a milyen szinű vadembert még soha életemben nem láttam. Elhizott, állnélküli arczuk volt, homlokuk hátralapult s fejüket ritkás tüskés haj borította. Sosem láttam még ily vadállatias külsejü teremtményeket.

Beszélgettek, vagy legalább az egyik férfi beszélt a másik kettőhöz s mind a hárman annyira el voltak merülve, hogy közeledésem neszét nem hallották. Felső testüket ide-oda himbálgatták. Tisztán megkülönböztettem a vastag, mély hangokat; de a beszédből egy szót sem voltam képes megérteni. Ugy látszott, hogy az, a ki beszélt, valami bonyolult zagyvaságot ismételgetett. Nemsokára élesebb lett a hangja s kezét kiterjesztve, felegyenesedett.

Erre kezüket kiterjesztve, felállt a másik kettő is és hármasban dudolgatva ritmikusan ide-oda himbálódzott testük. Ekkor láttam, mily rendkivül kurta lábszáruk van s mily sovány, esetlen a lábuk feje. Elkezdtek lassan körbe forgolódni, felemelve s letoppantva lábukat s lóbálva karjukat. Ritmikus motyogásuk éneklésbe csapott át, amelynek a refrainje valami _Alúla_ vagy _Balúla_ szó volt. Szemük ragyogott s undok arczukon furcsa gyönyörérzet tükröződött. Ajaktalan szájukon nyál csordult ki.

Egyszerre, a mint elnéztem érthetetlen, groteszk mozdulataikat, hirtelen tisztán láttam, mi volt az, a min megütődtem, a mi állandóan a legszélsőbb idegenszerűség s egyben a legkülönösebb ismert dolog ellentétes benyomását gyakorolta rám. Ez a három, rejtelmes dolgokat űző teremtmény alakjára nézve ember volt, de e mellett különös módon meg volt bennök valami ismerős állat minden sajátsága is. Bár emberi formájuk volt s rongyszövet volt rajtuk, mozdulataikban, viselkedésükben, egész lényükben volt valami félreérthetetlen állati jelleg, a mi ellenállhatatlanúl a sertéseket juttatta eszembe.

Elképedtem erre a csodálatos megfigyelésre s borzalmas kérdések raja rohanta meg elmémet. Elkezdtek egymásután kiáltozva, röfögve ugrándozni. Egyszerre az egyik elcsúszott s egy pillanatra négy lábra ereszkedett. Bár tüstént felállt, e szörnyetegek állati valójának ez a pillanatnyi megnyilatkozása eleget mondott.

Megfordultam oly nesztelenűl, a mint csak tellett tőlem s időnként meg-megdermedve azon való félelmemben, hogy valami recsegő ág vagy mozduló lomb elárul, visszatörekedtem a bokrok közé. Jó időbe beletartott, mire ujra bátrabban mertem mozogni.

Eleinte azon voltam csak, hogy minél messzebb kerüljek ezektől az ocsmány teremtésektől s jóformán észre sem vettem, hogy időközben rendes gyalogösvényre jutottam a bokrok között. Majd gyorsan átsietve egy kis tisztáson, kellemetlen meglepetésemre a fák között, két esetlen lábat pillantottam meg, a mely vagy harmincz yardnyira tőlem, nesztelen léptekkel párhuzamosan haladt velem. A lábakhoz tartozó felső testet és fejet elfödte előlem a sűrű folyondár. Hirtelen megálltam, azt remélve, hogy ez a lény nem vett észre. Velem együtt megállt a két láb is. A mily ideges voltam, alig tudtam megállni, hogy hanyatt-homlok futásnak ne eredjek.

Majd erősebben odatekintve az ág-bog közé, ráismertem annak a lénynek a fejére és a testére, a kit inni láttam. Felém fordította fejét. A mint a fák árnyékából rám tekintett, szeme zöldes fényben villogott. Ez a félig világló szín eltünt, amint ujra elfordította fejét. Egy pillanatig mozdulatlanúl állt, majd nesztelen léptekkel futni kezdett a zöld sürűségben. A következő pillanatban eltünt előlem a bokrok között. Nem láttam, de azért éreztem, hogy ujra megállt és engem néz.

Vajjon mi volt? Ember vagy állat? Mi dolga volt velem? Nem volt nálam fegyver, még botom sem volt. A futás őrültség lett volna. Bizonyos, hogy az a valami, akármi volt, nem mert megtámadni. Összeszorítva fogaimat, egyenesen feléje indultam. Vigyáztam, hogy félelmemet, a mely szinte megdermesztett, el ne áruljam. Keresztülnyomultam egy csomó magas, fehérvirágos bokron s ott láttam magam előtt húsz yardnyi távolságban. Oldalvást visszatekintett rám s láttam, hogy nem tudja, mit csináljon.

Egy-két lépéssel közeledtem hozzá, folyton merően a szeme közé nézve.

– Ki vagy? – kiáltottam rá.

Megpróbált a szemem közé nézni.

Majd egyszerre így szólt: Senki! s megfordulva eliramodott a bozóton keresztül. Távolabb visszafordult s rámbámúlt megint. Szeme kiragyogott a fák félhomályából.

Bátorságom inamba szállt; de éreztem, hogy egyetlen reményem a merészség s ezért folytonosan közeledtem feléje. Ujra hátat fordított s eltünt a sötétben. Mintha még egyszer visszavillant volna rám a szeme s aztán nem láttam többé.

Most kezdtem csak elképzelni, mi minden történhetik velem, ha beáll az este. A nap pár perczczel előbb tért nyugovóra, a tropikus égöv gyorsan beálló szürkülete kezdett már jelentkezni keleten s fejem körül karikázni kezdett nesztelenül az első portyázó moly. Ha nem akartam az éjszakát ott tölteni a titokzatos erdő ismeretlen veszedelmei között, sietnem kellett vissza az elkerített épülethez.

Az a gondolat, hogy visszatérjek abba a kínlakta menedékbe, végtelenül kellemetlen volt; de még kellemetlenebb volt az a másik, hogy rám szakad a szabadban a sötétség s mindaz, a mit a sötétség magában rejt. Még egy pillantást vetettem a kékes árnyékra, a mely elnyelte azt a furcsa teremtést, s aztán megindultam le a lejtőn a patak felé, azt hivén, hogy abban az irányban haladok visszafelé, a merről ide jöttem.

Gyorsan lépkedtem, belezavarodva mindabba, a mit tapasztaltam, s nemsokára tisztás helyre értem az elszórt fák között. Az a színtelen világosság, a mely a nap nyugtát követi, gyorsan enyészett. A kék égbolt fejem fölött hirtelen mélyebb színt öltött s apró csillagok fénye tört keresztül a félhomályon. A fák közei, a távolabbi növényzet hézagai, a melyek a napfényben ködös kékségnek látszottak, feketeségre váltak s megteltek titokzatossággal.

Folytattam utamat. A színváltozat eltünt a világból, a fák csúcsai koromsötéten meredeztek a világló kék égbolt felé s a facsúcsok határvonalán alúl minden alaktalan feketeségbe olvadt össze. Csakhamar ritkulni kezdtek a fák s a bozótos bokrok egyre szaporodtak. Majd fehér fövénynyel borított puszta térségre értem, a melyen túl újra sűrű bokrok terjedtek szét.

Jobbra tőlem folyton gyötört valami gyönge nesz. Eleinte azt hittem, hogy képzelődöm, mert valahányszor megálltam, elcsendesedett minden, kivéve a lombok közt susogó esti szellőt. De a mint folytattam utamat, lépteimnek mintha viszhangja támadt volna.

Elfordultam a sürűségtől, a szabadabb térség felé tartva s azon voltam, hogy hirtelen meg-megfordulva meglepjem a nyomomban járó lényt, ha csakugyan volt a nyomomban valaki. Nem láttam semmit, de azért egyre erősebb lett bennem az a tudat, hogy van valaki a közelemben. Meggyorsítottam lépteimet s nemsokára kis emelkedéshez értem. Átmentem rajta s gyorsan megfordulva a tulsó oldaláról merően visszanéztem rá. Fekete körvonalai éles ellentétben voltak a sötétlő égboltozattal.

Nemsokára alaktalan tömeg bukkant föl a magaslaton s utána rögtön eltünt újra. Most már bizonyos voltam benne, hogy rézbőrű ellenfelem lopódzik utánam. Párosult ezzel egy másik kellemetlenség is. Észrevettem, hogy utat tévesztettem.

Egy darabig teljesen megzavarodva, tovább siettem, nyomomban a rejtelmes üldözővel. Bármi volt, vagy nem volt bátorsága arra, hogy megtámadjon, vagy kedvező alkalomra lesett. A nyílt térség felé iparkodtam. Időnként megfordultam és hallgatóztam; nemsokára félig-meddig azt kezdtem hinni, hogy üldözőm abbahagyta a vadászatot, vagy talán nem is volt egyéb, mint megzavarodott képzelődésem szüleménye. Egyszerre hallottam a tenger zúgását. Csaknem futásra gyorsítottam lépteimet s rögtön rá hallottam, hogy megbotlott valaki a hátam mögött.

Hirtelen megfordultam s rámeredtem az egymásba olvadó fákra. Fekete árny ugrosott egyik fától a másikig. Megdermedve figyeltem, de nem hallottam mást, csak fülem vérének lüktetését. Azt gondoltam, hogy idegzetem megzsibbadt s hogy képzelődésem játszott velem. Elszántan ujra a tenger zúgása felé fordultam.

Egy-két pillanat mulva a fák megritkultak s alacsony puszta földnyelven találtam magamat, a mely belenyúlt a sötét vízbe. Tiszta, nyugodt éjszaka volt s az egyre szaporodó csillagok képe rezegve tükröződött a tenger nyugodt ölében. Nyugaton a zódiacus fény belevegyült az esti csillag sárga ragyogásába. A part kelet felé távolodott tőlem, nyugat felé pedig eltakarta a hegyfok gerincze. Egyszerre visszaemlékeztem rá, hogy Moreau partja nyugatra van tőlem.

Ág rezzent mögöttem s utána nesz hallatszott. Megfordultam s jól odanéztem a fekete fák közé. Nem láttam semmit, vagy inkább nagyon is sokat láttam. A homályban minden sötét alakzatnak megvolt a maga fenyegető tulajdonsága, mintha éberen lesben állt volna minden körülöttem. Igy álltam körülbelül egy perczig, aztán szememet le nem véve a fákról, nyugatnak fordultam, hogy keresztülmenjek a földnyelven. Amint megmozdultam, a leskelődő árnyékok közül is megmozdult az egyik nyomomban.

Szivem sebesen dobogott. Nemsokára széles öböl körvonalai látszottak nyugat felől s megálltam ujra. Megállt vagy tizenkét yardnyira tőlem a nesztelen árny is. Az öböl túlsó kanyarulatánál kis fénypont csillant fel s a csillagfényben tisztán láttam a szürkéllő, fövénynyel borított partot. A kis fénypont körülbelül két angol mértföldre lehetett tőlem. Hogy elérjem a partot, keresztül kellett mennem a fák között, a hol az árnyak leskelődtek s le kellett mennem egy kis bozótos lejtőn.

Most sokkal tisztábban láthattam üldözőmet. Nem állat volt, mert két lábon állt felegyenesedve. Kinyitottam számat s szólni akartam, de szavam rekedt hörgésbe fulladt. Még egy kisérletet tettem s felkiáltottam: Ki az ott? Feleletet nem kaptam. Egyet léptem előre. Az árny nem mozdult. Lábam megbotlott egy kőben.

Ez eszembe juttatott valamit. Szemem folyton az előttem álló árnyra függesztve, felemeltem a kődarabot. A mint mozdultam, az árny, mint valami kutya, hirtelen megfordult s távolabb surrant a sötétségbe. Eszembe jutott, a mit egy kis iskolás gyerek csinált nagy kutyákkal szemben, belecsavartam a követ zsebkendőmbe s a zsebkendő végét rátekertem öklömre. Az árnyékok közt mozdult valami, mintha üldözőm hátrált volna. Egyszerre utat tört magának szörnyű izgatottságom; kezemben fegyveremmel, szemben hátráló ellenfelemmel reszketni kezdtem s hideg izzadtság verte ki testem.

Egy ideig eltartott, míg elszántam magam arra, hogy a fákon és bokrokon keresztül neki vágok a partra vezető lejtőnek. Futni kezdtem s a mint a sürűségből kijutottam a fövényre, hallottam, hogy mögöttem mozog valami.

Erre teljesen elvesztettem a fejem s a fövényes parton futásnak eredtem. Mögöttem nyomban hallatszott üldözőm puha lábainak gyors topogása. Vad kiáltást hallattam s megkettőztettem lépteimet. A mint futottam, háromszor-négyszer nyúl nagyságu fekete lények riadtak fel s szökdeltek a parton a bokrok felé. A míg élek, nem fogom elfelejteni ezt a borzalmas hajszát. A víz szélén futottam s a lábak topogása egyre közelebb hallatszott hozzám. A sárga fény messze volt, reménytelenül messze. Az éjszaka csendes volt és fekete körülöttem. Tipp-topp! hangzott egyre közelebb és közelebb az üldöző lábak topogása. Lélekzetem elfulladt, mert régen elszoktam a szaladástól; a mint folytattam a futást, mintha éles kés nyilallott volna oldalamban. Láttam, hogy üldözőm sokkal előbb utólér mint az elkerített helynél s ekkor kétségbeesve és levegőért kapkodva, hirtelen sarkon fordultam s a mint hozzám ért, lesujtottam rá teljes erőmből. Csapás közben a kő kizuhant a zsebkendő hurkából.