Part 2

Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan. Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a homály.

Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt. Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat, annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.

Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.

– Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.

– Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.

– Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet mondhatok.

– Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat. Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna, vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol volna most.

Ez a válasz lehűtött egy kissé. – De mégis csak, kezdtem ujra…

– Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.

Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.

– Ez az egész.

Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.

– Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez aggasztja.

Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…

Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva, nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem, hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.

Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna. Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű, fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is volt a beszélgetésből.

Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy csak hajnalfelé aludtam el.

V. A kinek nincs hova mennie.

Kora reggel – ez volt fölépülésem óta a második, megmentésem óta a negyedik reggel, – zavaros álmokra, lövöldözésre, ordítozásra ébredtem, s rekedt kiáltozást hallottam fejem fölött. Megdörzsöltem szememet s figyelni kezdtem a zajra, egy darabig azt sem tudva, hol vagyok. Majd csupasz lábak topogását hallottam, sulyos tárgyakat dobáltak ide-oda, s erős recsegés és lánczcsörgés hangzott. Éreztem, hogy a hajó hirtelen megfordul. A víz nyögött belé s tajtékzó sárgás-zöld hullám csapott keresztül kerek kis ablakomon, ott hagyva nyomát az üvegen. Felkapkodtam ruhámat s a födélzetre mentem.

A mint fölértem a hágcsón, a pirkadó nap piros fényében ragyogott az égboltozat. A kapitány széles vállát és vörös haját láttam magam előtt, s vállán keresztül láttam, hogy a szegény puma szörnyen megrémülve, kis ketrecze fenekén kuporog. – Le velök a födélzetről, rikoltott a kapitány. Le velök! Azt akarom, hogy hajóm minél előbb megtisztuljon.

Utamban állt, úgy hogy meg kellett érintenem vállát, hogy a födélzetre juthassak. Hirtelen visszafordult s pár lépést tántorogva hátrafelé, meredten rám bámult. Azonnal láttam rajta, hogy még mindig részeg. – Ohó! szólt bambán s aztán felvillanó szemmel így folytatta: Nini, hisz ez… ki is ez?

– Prendick, szóltam.

– Ördög vigye Prendicket! – szólt. Elhallgasson, – az a neve. Elhallgasson úr!

Nem tudtam mit felelni erre a gorombaságra. De a mi most következett, azt legkevésbbé sem vártam. Kinyujtotta kezét a felé az átjárás felé, a hol Montgomery állt egy piszkos, kék flanel ruhába öltözött erőteljes ősz emberrel beszélgetve, a ki csak az imént jöhetett a fedélzetre. Arra tartson, átkozott. Elhallgasson úr! Arra tartson! üvöltött a kapitány.

Montgomery és társa visszafordult az üvöltésre.

– Mit kiván? – kérdeztem.

– Azt, hogy arra menjen. Hordja el magát a hajóról hamarosan. Megtisztítjuk a hajót, az egész átkozott hajót. S önnek sincs tovább helye rajta.

Elképedve rá bámultam. Majd az jutott eszembe, hogy magam is ezt kivánom. Valóban csak örülhettem rajta, hogy nem kell tovább is együtt utaznom egyedül ezzel az iszákos duhajkodóval. Montgomeryhez fordultam.

– Nem vihetem magammal, szólt Montgomery társa határozottan.

– Nem vihet magával! – kiáltottam rémülten. Soha életemben nem láttam nyiltabb és határozottabb arczot, mint az ősz férfié volt.

– Hallotta? – kezdtem a kapitányhoz fordulva.

– El a hajóról, szólt a kapitány. Ez a hajó nem fenevadak és kannibálok számára készült. El kell hagynia a hajót… Ha azok nem vihetik magukkal, sorsára bízom. De innen távozik. Együtt barátaival. Végezni akarok örökre ezzel az átkozott szigettel! Torkig vagyok vele.

– Montgomery! – szóltam könyörögve. Montgomery megránditotta alsó ajkát s fejével reménytelenül a mellette álló ősz férfi felé intett, jelezve, hogy nincs hatalmában rajtam segíteni.

– Lesz gondom önre mindjárt – szólt a kapitány.

Most furcsa jelenet következett. Felváltva majd az egyikhez, majd a másikhoz fordultam könyörögve. Hol az ősz férfit kértem, szállítson partra, hol a részeg kapitányt, hogy tűrjön meg a hajón. Sőt a matrózokhoz is könyörögtem. Montgomery egy szót sem szólt, csak a fejét rázta. – Annyit mondok csak, hogy elhagyja a hajót… volt a kapitány örökös refrainje… Ördög vigye a törvényt! Hajómon király vagyok.

Végre, nem tagadhatom el, fenyegetőzni kezdtem. Az idegroham vakmerővé tett; a hajó hátuljára mentem s komoran belebámultam a semmiségbe. Ezalatt a matrózok gyorsan haladtak a csomagok és a ketreczbe zárt állatok kiszállításával. Nagy csónak állt két felvont vitorlával a hajó alatt s a furcsa szállítmányt ebbe eresztették le. A szigetbelieket, a kik átvették a terheket, nem láttam, mert a hajó domború oldala elfödte előlem a csónak derekát.

Montgomery és társa teljességgel nem vettek rólam tudomást. Azzal voltak elfoglalva, hogy segítettek s igazgatták a terhet hordó négy-öt matrózt. A kapitány előre ment, nem annyira azért, hogy segítsen, mint inkább, hogy zavart okozzon. Én hol kétségbe estem, hol dühös voltam. Olykor-olykor, a mint ott álltam, várva a bekövetkezendőket, akaratlanul nevetnem kellett nyomorúságomon, melyet tetézett az, hogy nem is reggeliztem. Az éhség s a vérkeringés pangása megfosztja az embert minden férfiasságától. Tisztában voltam vele, hogy nincs erőm sem arra, hogy ellenálljak a kapitány kegyetlen szándékának, sem arra, hogy rákényszerítsem magam Montgomeryékra. Rábíztam magam a sorsra, s Montgomery holmijának áthordása a csónakba egyre tovább folyt, mintha én nem is lettem volna.

Csakhamar véget is ért a munka s egyszerre alig fejtve ki ellenállást, a hágcsóhoz vonszoltak. Ekkor vettem észre, mily furcsa barna képü legények vannak a csónakban Montgomeryval. A csónak alaposan meg volt rakva s gyorsan távozott a hajótól. Zöld szinű örvény tátongott alattam s hogy fejjel előre ne zuhanjak, teljes erőmből hátra vetettem magam. A csónak legénysége gúnyos ujjongásba tört ki s hallottam, hogy Montgomery rájuk rivallt. S most a kapitány, a kormányos és egy matróz nekem esett s hátrafelé kezdett vonszolni a kormánykerékhez. Most láttam csak, hogy a _Lady Vain_ mentő-csónaka a hajó hátuljához van kötve. Félig tele volt vizzel s nem volt benne sem evező, sem élelmiszer. Nem akartam beleereszkedni s arczra vetettem magam a födélzeten. Végre is, mivel a kormányoldalon nem volt hágcsó, kötélen lebocsátottak a csónakba s kitaszítottak a tengerre.

Az ár lassan elsodort a hajótól. Félig kábultan láttam, hogy készülődik mindenki a hajón, a mely lassan, de biztosan szélirányba fordult. A vitorlák lobogtak s a mint a szél beléjök kapott, dagadoztak s a hajó nemsokára eltünt előlem. Nem fordultam meg, hogy utána nézzek. Az első pillanatban alig tudtam elhinni azt, a mi történt. A csónak fenekén hevertem, félájultan, rámeredve az üres, sima tengerre. Majd tisztán láttam, hogy félig elsülyedve, újra régi kis börtönömben vagyok. Hátratekintve láttam, hogy a hajó egyre távolodik tőlem, s a vöröshajú kapitány ott áll a födélzeten gúnyosan felém mutogatva. Majd a sziget felé fordultam s láttam, hogy a nagy csónak egyre kisebbedik, közeledve a part felé.

Egyszerre rám szakadt kegyetlen helyzetemnek teljes súlya. Nem volt mivel elérnem a partot, ha csak az ár véletlenül rá nem hajt. Még nagyon gyönge voltam első hajótörésem óta. Éhes is voltam, különben bátrabban viseltem volna sorsomat. Egyszerre csak zokogni kezdtem, mint valamikor régen, kis gyerek koromban. A könnyek végig csurogtak arczomon. Kétségbeesésemben belecsaptam öklömmel a csónak fenekén álló vízbe s neki támaszkodtam vadul a csónak szélének. Hangosan arra kértem az Istent, engedjen meghalnom minél előbb.

VI. A sötét tekintetü csónakosok.

A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból, megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám bámúlt mereven, mozdulatlanúl. A fekete arczú nyomorék szintén rám meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem volt egy csöpp hely sem.

Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed, mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.

A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a melyhez egyre jobban közeledtünk.

Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt. Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon kabátba és nadrágba.

A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi partra szállt velök.

A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak, izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.

Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan – szólt – mintha ma még nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?

Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét. – Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.

Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s kezet nyujtott.

– Örülök, szólt, hogy igy történt.

– Másodszor is ön mentette meg életemet.

– Az még nem bizonyos. Ez a sziget ördöngös egy hely ám, azt előre mondom. Az ön helyében nagyon meggondoltam volna, rálépjek-e. Ő… elhallgatott s meglátszott rajta, hogy elnyelte, a mit mondani akart. Majd így folytatta:

– Segitsen, kérem, kihozni a nyúlakat.

A nyulakkal nagyon egyszerűen bánt el. Begázoltam vele a csónakhoz s az egyik ládát kiczipeltük a partra. Ide érve, kinyitotta a láda ajtaját s egyik sarkára fordítván a ládát, eleven tartalmát kiszórta a földre. A nyulak kapálódzva egymás tetejére potyogtak belőle. Majd tapsolt egyet, s a tizenöt-húsz nyúl szétszaladt szökdelve a parton. – Gyarapodjatok és sokasodjatok, barátaim, kiáltott utánuk Montgomery. Töltsétek meg a szigetet. Húsotoknak eddigelé nagy híját éreztük.

Mialatt a szanaszét futó nyulakat nézegettem, az ősz férfi visszatért, kezében pálinkásüveggel s nehány darab kétszersülttel.

– Egy kis harapni valót hoztam, Prendick, szólt barátságosan.

Minden teketória nélkül neki estem a kétszersültnek, mialatt Montgomery és ősz társa egy újabb csoport nyulat partra szabadított. Három nagy ládát azonban felvittek a házba a pumával együtt. A pálinkához nem nyultam, mert születésem óta tartózkodtam a szeszes italtól.

VII. A bezárt ajtó.

Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér bejárása előtt.

Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:

– S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit tegyünk vele?

– Tudós ember, szólt Montgomery.

– Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak – ezzel az új anyaggal, szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.

– Magam is azt hiszem, felelt rá Montgomery bizalmaskodva.

– Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos, hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.

– Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső ajtaja van…

– Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s megindultunk mind a hárman a kerítés felé.

– Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot egészséges emberre nézve. De most – a míg nem ismerjük önt…

– Mindenesetre, feleltem rá; bolond volnék, ha sértene bizalmatlanságuk.

A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt. Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s egyetlen üvegezetlen vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát szánták lakásomúl; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte, számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni. Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére, a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne kelljen még egyszer kinyitnia.

– Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. – Moreau! hallottam, a mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal falatoztam.

Moreau?

Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem elöl. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.

Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam. Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.

Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős, fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna szőr födte!