Part 8

Czillerné az első emeleten lakott, a nagy sarokszobában, amit lakosztálynak hivnak már, mert előszobája és fürdőszobája is van. Maga a lakosztály ellenben csak egy nagy szoba, mely azonban a hotel frontjából kiszögell s igy mind a három oldalán ablakai lehetnek. Jobbforma és filigránabb butor van benne, mint a hotel többi szobájában, a székek, fotelek és a kerevet halványvirágu selyemmel behuzva, a falon egy elmosódó szinü gobelin, a negyedik falat pedig egyetlen nagy selyem függöny alkotja, amely mögött egy alkóv, a hálószoba, következik.

A szobában jóleső, egyenletes meleg volt és a vaniliás parfümön tul valami enyhe illat, ami a sült alma szagára emlékeztetett. A fütőtesteken zöld fenyőágak száradtak. Azok adták a levegőnek ezt a kellemes mellékizt.

Az egyik sarokban alacsony, zöld, magashátu támlásszék állt. Az asszony rámutatott:

– Üljön oda, az egy hintaszék.

Czillerné eltünt a selyemfüggöny mögött, ahonnan csak a hangja csengett elő, hol innen, hol onnan, ahogy az alkóvban ruháit összeszedve mozgott:

– Jánoska, ne haragudjon rám, hogy bánatos vagyok. Mondtam tegnap, hogy ma rossz napom lesz.

– Hogy tudta előre?

– Tudtam, hogy ma mi fog történni.

– Történni? ma? mi?

– Hogy ma át kell mennem Lomnicra.

– Olyan kellemetlen Lomnicra átmenni?

– Nekem az.

– Ne menjen, ha nem akar. Vagy engedje meg, hogy én átkisérjem.

– Nem-mennem! nem lehet. És maga nem jöhet át velem, Jánoska.

– Mért nem?

– Mert van ott valaki.

A nő elhallgatott, nem is mozgott a függöny mögött. János is néma volt egy pillanatig. Aztán föltette a kérdést:

– A gróf?

A nő kiejtett a kezéből valamit. Lehajolt, fölvette és csak azután felelt, mintha a hangja a lehajlástól vált volna pihegőbbre:

– Igen… a gróf.

Csend.

Aztán a függöny mögül ez a kérdés jött:

– Jánoska! Tudja már, hogy ki vagyok?

János nagyon csendesen mondta a függöny felé:

– Tudom.

– De tegnap még nem tudta?

– Még nem.

Megint csend lett. S a függöny megszólalt:

– Hát látja… ezért…

De mást nem mondott. János nem értette.

– Mit jelent ez? Ezért? Mi van ezért?

– Ami van. És ezért volt, ami tegnap volt. Láttam, hogy nem ismer és tudtam, hogy ha megtudja a nevemet, elszalad mellőlem. Nem akartam elengedni.

Erre ismét nem volt mit válaszolni. A függöny tovább beszélt:

– Jánoska, figyeljen csak rám. Szerelmes vagyok magába.

János elképedt. Az ember néha a legerősebb tényen nem ütődik meg annyira, mint ugyanannak szavakba szoritott halvány másolatán:

– Ó, asszonyom… – szaladt fel belőle a hála.

– Adélnak hivják a maga asszonyát. Hogy tudjon is valamit róla azon tul, hogy a maga asszonya és hogy szerelmes magába. Legalább négy nap óta. Maga biztosan nem tehet róla. Én sokszor voltam már szerelmes. Mindig legyőztem magamat. De tegnap eszembe jutott, hogy még meddig? Kit mindenkit bocsátok el magam mellől, akivel szeretnék együttmaradni? Öregszem, Jánoska, nem lehetek már olyan könnyelmü… hát, aztán nagyon könnyelmünek kellett lennem.

– Megbánta?

– Nem.

Ez nagyon határozottan és erélyesen csengett.

– Köszönöm – mondta János és fölkelt a hintaszékből, odament a függönyhöz, széthuzta a selyemszárnyakat és a nő mellé lépett, aki már a bluzát gombolta be.

János megcsókolta a vállát és átölelte a derekát. Ahogy a nő ott duzzadt és gerjedt a karja közt, János kérlelni kezdte:

– Ne menjen Lomnicra.

– Azt nem lehet, barátom. Majd beszélünk még erről. És innen menjen ki szépen, ide nem hivtam. A hintaszékbe ültettem, maradjon ott.

És tele szájjal megcsókolta.

– Nem megyek – ellenkezett János.

– Olyan jóba még nem vagyunk, hogy joga volna szót nem fogadni nekem.

És gyöngéden kituszkolta a függöny mögül.

Azután maga is kijött, fölvette a bundáját, nagy lila sálba burkolta a nyakát és lekisértette magát a szánhoz.

Esett a hó. Apró pihék keringtek alá. A nő beült a piros bársonyülésbe, a kocsis pokrócokba bugyolálta és a szán elcsilingelt a hotel udvarából.

János ott állt, nagyon zagyván és bizonytalanul és nézett utána.

Egyszerre nem tudott mit csinálni az idejével.

Visszament a hotelbe, ténfergett ide-oda, elolvasott mindent, ami a falakra volt kifüggesztve, a Kassa-Oderbergi-Vasut menetrendjét, a Tátrai Sportklub alapszabályait, a lakók jegyzékét, a reklámcédulákat, aztán az olvasóban nézte a képeket, amik mind a Tátrát ábrázolták, hol hóval, hol anélkül, hol napsütésben, hol ködösen. Majd a leveleket vette elő a zsebéből, amiket ide kapott s már régen elolvasott és elintézett, de azért most ujra átnézte őket. Domahidi a politikai helyzetről; magáninformációk, amik nem kerültek bele a lapba. Vámoscher jelentése a lap folyó anyagi ügyeiről. Prokesch tréfás beszámolója a redakció állapotáról. János ujra elolvasta és teljesen érdekteleneknek találta őket.

Végre lehetett uzsonnázni és kibicelni a főispán tarokkpartija mellett, Jánost valósággal boldoggá tette ez a szórakozási lehetőség.

Közben folyton az járt a fejében, hogy ez nem jól van. Ebbe nem szabad beljebb keveredni, mert itt valami nagyon helytelen kezdődik, aminek következményei is lesznek s komplikálttá teszik az életét. El is határozta, hogy elutazik.

Otthagyta a főispán partiját, kiment az előcsarnokba a portáshoz:

– Lehet hálókocsit kapni?

– Szerkesztő ur elutazik?

– El.

– Most jönnek a legszebb napok.

– Mégis el.

– Mingyárt telefonálok az állomásra.

A portás bement a telefonfülkébe és telefonált.

Kint szán csengetett.

– Prr! prr! – mondta a kocsis a lovaknak, kicsomagolta az utasát.

Adél jött be, a hidegtől piros arccal, bólintott János felé, odaszólt neki:

– A viszontlátásra.

Aztán felment a lépcsőn.

A portás kijött a fülkéjéből.

– Hálókocsi van, ma estére is.

– Köszönöm, nem kell – mondta János.

A portás csodálkozott:

– De hisz az előbb…

– Mégsem kell – szólt János és haragudott a portásra és haragudott önmagára is.

És fölliftelt, hogy szmokingot öltsön.

A vacsorát azonban a főispánnal kellett megennie. Adél nem jött le.

Vacsora után ujra kártya volt, mert a bankárok revansot kértek. János ugy vesztette el a tegnapi kilencezer koronát és rá a magáéból még ezret, hogy a főispán már komolyan intette:

– Hagyd abba öcsém, mert lenyerjük rólad a nyakkendődet.

Mindenki aludt már, mikor a cheminnek, tizenkettő után vége volt. A társaság gyorsan oszlott el. Kiki a szobájába, a csendes folyosókon át.

Lift már nem volt, gyalog kellett menni. János, miután az első emeleten elbucsuzott a főispántól, olyan nehezen lépett fölfelé minden további lépcsőn, mintha a lakkcipője talpa ólommal volna bélelve. De mégis fölment a szobájába. Magára csukta az ajtaját fölvette a házikabátját és leült az asztal mellé, hogy válaszleveleket ir Vámoschernek, Prokeschnak.

Ült is vagy egy félórahosszat a papir előtt, de a feje folyton zsibongott, ki-kiütött a hő az arcán, a száján elömlött a méz iz, a halántéka lüktetni kezdett és nem tudott parancsolni magának.

Hátha az asszony már itt volt és nem találta itt? Hátha közben a kilincsre tette a kezét és ő nem hallotta? És az asszony elment?

Fölkelt, legyintett a kezével, ami önmagának szólt és azt jelentette, hogy mindegy, kinyitotta az ajtót és a kis oldallépcsőn, amely pontosan a saroklakás elé vezetett, lement az első emeletre.

A folyosó villamlámpája nem égett. Az előszoba ajtaja nem volt becsukva. A második ajtó is nyitva volt. A szobában magában sötét volt, de a selyemfüggöny mögül, ahol égett a lámpa az ágyak fölött, fény szürődött ki.

János leült az alacsony hintaszékbe.

Az asszony kiszólt:

– Jánoska. Azt hittem, nem jön.

János rekedten dünnyögte:

– Nem akartam jönni.

És szégyelte magát, hogy mégis jött.

A függöny mögött is sötét lett. Az asszony mély, édes hangon szólt ki:

– Jánoska, nem fogom hivni.

És János ment.

Fülledt, zivataros szerelemben sodródott el több, mint egy hónap. Az asszony egészen lenyügözte Jánost. Játékszert csinált belőle, minden egyéb érdeklődését, gondolatát eltaposta és széjjeldobálta. Lélekzethez jutni alig engedte. Délelőttönként magával vitte hosszu sétákra, a felső völgyekbe és a sárga napfényen rajongott neki az élet szépségéről, délután, ha megjött Lomnicról, ideges volt és keserüen panaszkodott, hogy milyen gyötrelem élni. Az éjszakákat átsirta, áthancurozta a férfi mellén. János nem tudta követni ezeket a hangulat-viharokat és sokszor riadt meg a féktelen szerelmi kitöréseken, de a csók, amelynek ilyen tüzéről eddig fogalma sem volt, elkábitotta és szavát vette.

Egyszer mégis megpróbálta megkérdezni:

– Adél, helyes az, amit mi csinálunk?

Az asszony felelt:

– Nem helyes, de gyönyörü. Vagy helyes-e akármi, ami eddig velem történt? Tiz év óta vagyok asszony és egy pillanatig nem voltam az. Tiz év alatt egyetlenegyszer tele nem szivhattam a tüdőmet, hogy azt mondhassam: Boldog vagyok. Jánoska, milyen nyomoruság volt az életem! Jánoska, semmit sem tudsz az életemről.

– Nem, nem tudok róla.

– Fiatal voltam, szép, sustorgott a vérem, ambicióim voltak. Élni akartam. És mindezzel tanitónő lettem egy vidéki város egyik állami iskolájában. Az egész vidéki várost ugy éreztem, mintha pánt volna, amit csak azért kovácsoltak körém, hogy mozogni ne tudjak. Az emberek csunyák, unalmasak, laposak és buták voltak körülöttem. Akkor azt hittem, hogy csak a vidéki városban ilyenek. Ahogy mindenki megkivánt és mindenki nyult felém, akinek dolga volt velem, az megutáltatta velem a szépségemet. Felmentem Pestre, hogy kijárjam magamnak az áthelyezésemet. A minisztériumban akadt elém az uram, akkor fogalmazó, de nekem: nagy ur, magasrangu pártfogó. Kivitte, hogy áthelyezzenek és járt utánam és elvett. Az ambicióm vitt bele a házasságba. Az uram az első héten gyötrelem lett számomra. Férfirom, semmi, aki arra nem volt jó, hogy a cipőm zsinórját megoldja. Unatkoztam. És hencegett velem, körülhordozott, mintha a szépségem, amivel semmitsem tudott csinálni, az ő érdeme és disze volna. Unatkoztam. Kirakatba tett. Hosszu esztendőig türtem ezt a méltatlanságot. Borzasztó érzés az, Jánoska, még egy rosszvérü asszonynak is, ha megérzi, hogy el akarják adni. Nem hagytam magam, vigyáztam magamra, sokáig. És amellett unatkoztam. Aztán, mikor valamelyik előléptetés előtt az uram módját tudta ejteni, hogy a miniszterének bemutasson, ennek a hideg öreg arisztokratának, mulatságom lett, hogyan csavarom ezt a nagy urat az ujjam köré. Ambicióm lett, hogy megtartsam magamnak, hogy egy remélt futó randevu helyett kemény jármot faragjak a kegyelmes nyakára. Most benne van, most nem tud mozdulni tőle. De én sem. És unatkoztam, unatkoztam! És közben, férj mellett és szerető mellett, ambiciók támadta és kielégülte mellett, kezdtem ugy vágyakozni a szerelemre, én, akit kiundoritottak belőle, mint egy tizenhatesztendős vérmes lány, aki még nem tudja, hogy a szerelem milyen csunya is lehet. És kezdtem félni, hogy lekésem róla. Akkor jött maga, Jánoska. Most már tudom, mért vagyok a világon. Ezért. A nő biztosan csak ezért van a világon. Talán a férfi is. De azt nem tudom. Szeressen Jánoska, vagy csak engedje meg, hogy szeressem, örökre hálás leszek érte.

Aztán csókok következtek, csókok, mint mindig.

Gróf Füredy csak két hetet töltött Lomnicon. Mikor Pestre visszautazott, Czillerné nem birt az örömével. Majd megfojtotta Jánost a szerelmével. És tervezgetett:

– Mennyi a maga évi jövedelme, Senkike?

– Van huszezer korona, ha van. De lehet még kevesebb is.

– Hát az kevés. Annyi kell nekem toalettre. Megszoktam már, hogy nagyon sok pénz menjen keresztül a kezemen. Arról nehéz lemondani. De majd csinálunk valamit. Magából még minden lehet, Senkike.

– Hiszen már most nagyon jó sorom van.

– Az még semmi. Nem szabad megállni egy karriernek. Aki áll, az visszafelé csuszik. Csak rám hallgasson, magából nagy ember lesz.

– Hallgatok magára.

– És szeressen engem.

– Szeretem magát.

– Akkor nem fog elakadni.

Jánost március végén hivták haza Pestre. A politikában mindenféle furcsa fordulatok voltak, a lapnak állást kellett volna foglalni egy olyan kérdésben, ami eddig még nem szerepelt. Az általános választójogról kezdett szó lenni.

Adél még szeretett volna maradni. Áprilisban is a Tátrában akart lenni. Ibolyát akart szedni fent az erdőkben. De aztán belenyugodott, hogy Pestre kell menni:

– Itt elcsókolózzuk az időt. És az uram, aki azt hitte, hogy a gróf miatt vagyok itt, még gyanut fogna és még meg is haragudnék, ha kiderülne, hogy nem a gróf szerepel.

Az ilyen beszédek bántották Jánost, de Adél olyan kedvesen tudott cinikus lenni, hogy János nem szólt. Hagyta sodratni magát.

Az utolsó hét már nedves volt, esőre hajló, a vendégek megszökdöstek a locspocs elől. Ribáry elutazott. Nagyon melegen bucsuzott Jánostól:

– Isten megáldjon, öcsém. Mindig jószivvel fogok rád gondolni és ha módomban lesz, visszaszolgálom még, ami jót velem cselekedtél. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltál, de nem veszem rossz néven: fiatalember vagy. Vajjon visszafelé ki kéredzkedik be hozzád?

Jánosék elutazása előtt éjjel fagyott, majd hó esett. Adél szánkázni akart még egyszer Délután elindultak Hági felé, de Széplakon hózivatar érte őket utól, a tél mintha még egyszer meg akarta volna mutatni, mit tud.

– Bemegyünk a kávéházba – inditványozta Adél.

Jánosnak eszébe jutott, hogy a szanatórium főorvosa, Gyulai doktor, ismerőse Pestről.

– Látott már szanatóriumot?

– Ilyet még nem.

– Akkor menjünk oda.

A szanatóriumnál szálltak le a szánról.

A főorvos nagyon szivélyesen fogadta a szerkesztő urat és hölgykisérőjét. Föl akarta használni az alkalmat arra, hogy egy pesti kapacitásnak megmutassa az intézetét. Körülkalauzolta őket az egész épületben. Megmutatta a szobákat, a verandákat, a társalgót, az ebédlőt.

– És erről azt mondják, hogy primitiv! – ez volt a refrénje a mutogatásnak.

Majd uzsonnát is szerviroztatott nekik a saját rendelőjében. Teát, vajat, sonkát, tojást, mézet, dzsémet.

– És néha még a koszt ellen is van panasz! – füzte hozzá Gyulai doktor az uzsonnához. És megjegyezte:

– Ha a nyilvánosság tudná, mennyi időt, fáradságot és tőkét áldozunk a szenvedő emberiség érdekében, az illetékes körök nem fukarkodnának az elismeréssel.

Uzsonna után, mint a legfőbb látnivalót, a Röntgen-szobát mutatta be a főorvos. Adélnak nagyon tetszett a rejtélyes szoba, a nagy gép, különös fényeivel.

– Jánoska! – mondta vidáman – fotografáltassuk le magunkat! Emlékbe. Ez egészen szokatlan. De egymás mellett.

A főorvos nevetett. Magyarázta, hogy azt nem lehet. Akkor csak egy-egy fél mellkas jut a képre.

– Doktor ur, ugy nem lehet, hogy a két sziv egymás mellé kerüljön?

– Dehogy nem. Ha a szerkesztő ur arccal fordul a gépnek és kegyed háttal, akkor a két sziv egymás mellett lesz.

– Bravó! – örvendezett Adél. – Azt meg kell csinálni! Két sziv egymás mellett, de két igazi sziv! Milyen romantikus és mégis mennyire modern!

A főorvos behivta az operatőrt. A felvétel elkészült.

– Most a szivek rajta vannak a képen. Hátra van a szivtelen rész.

– Az talán fölösleges is – kacagott Adél.

– Pardón, – mondta Gyulai doktor – az orvos Röntgen-lelkiismerete tiltja a félmunkát. Ragaszkodom a másik felvételhez is.

János is, Adél is megfordutlak, most Adél állt arccal a gépnek, ugy bocsátották keresztül rajtuk a sugarat.

– A két kép egy héten belül elkészül. Szerkesztő ur átjön érte? Vagy küldjem a hotelbe?

– Nem, holnap már nem leszek itt. Tessék Pestre küldeni.

– Helyes! – szólt a főorvos. – Hogy hány példányt parancsol a rendelő, azt meg sem kell kérdeznem. Még nem divat, hogy ezeket a képeket az emberek ajándékba küldözgessék egymásnak. Fejlettebb kultura mellett talán divat lesz.

– Aligha, – mondta Czillerné – az emberek nem mutogathatják egymásnak, hogy mi van bennük.

Elbucsuztak a főorvostól, mert a szél már elállt, csak a szánt kellett valamelyik elhagyott villa szélmentes oldalfala mellől előkeriteni. És vidáman hazacsilingeltek.

– Mégis két példányt kellett volna megrendelni a képből. Legalább az egyikből, amelyiken a szivek vannak – szól utközben a nő.

– Miért? – kérdezte János.

– Hogy necsak az én szivem legyen magánál emlékbe, hanem a magáé is énnálam – mondta Adél és megcsókolta Jánost.

Együtt utaztak, azzal a vonattal, amelyik reggel ér Pestre.

Este tiz után az asszony bevitte a vacsoracsomagját János fülkéjébe.

– Hogy együttvacsorázom magával, azt akár láthatják is. Hogy nem megyek ki innen, azt meg ugyse látják.

És csakugyan ottmaradt. Hallatlanul mulattatta a keskeny ágy, amelyről többször csaknem leesett. Olyankor nagyszerüeket nevetett, de bele a párnába, hogy a szomszéd fülkék utasai meg ne hallhassák.

Mikor világosodott már, az asszony mélyen, mélyen aludt, Jánosnak gyöngéden föl kellett csókolnia, hogy menjen, amig a hálókocsi folyosóját nem állják tele az utasok. Az asszony fölkapkodta ruháit és elment, maga mögött hagyva a füstszagu fülkében a vaniliaillatot:

– Jánoska! Kis pajtásom, értelmetlen szerelmem, majd telefonálok!

XII. FEJEZET.

János politikai kérdések előtt áll.

Pestre érve, János a legnagyobb politikai kavargás közepébe csöppent. Az általános választójogról volt szó, amit a szocialisták nemcsak felvetettek, de igyekeztek most már állandóan napirenden tartani. Plakátjaik és kiáltványaik tarkitották a házak falát. Népgyüléseket tartottak és mindenkitől megkérdezték, hogy kell-e neki az általános titkos?

Sajátságos, hogy ámbár akkor a magyar politikai életben nagyon sokféle pártárnyalat volt, abban az egyben mind megegyeztek, hogy általános választójogra nincs szükség. Voltak, akik azt mondták, hogy ez a végső veszedelem, hogy az ezeréves haza harminchárom nap alatt elpusztul tőle, voltak, akik nem álltak ilyen szélsőséges állásponton, csak azt jelentették ki, hogy Magyarország helyzete speciális, de ezalatt is azt értették, hogy Magyarországon speciálisan _nem_ kell az általános választójog. Beszéltek jogkiterjesztésről, az intelligencia ellenőrző szerepéről, a magyarság megvédéséről, de ennek sem volt más értelme, csak az az egy, hogy általános választójog nem kell.

Az ellenzéki lapok kezdték rosszul érezni magukat. Mig az ellenzéki vezérek a legagyafurtabb beszédeket mondták ez ügyben, addig irni nehéz volt, mert egy politikus csakugyan nem pirul, de a papir néha mégis mintha el akarna pirulni. A lapszerkesztők szaladgáltak az ellenzéki vezetőkhöz, de azok négyszemközt is ugyanazokat a frázisokat mondták el, amit a nyilvánosság előtt. Ilyenkor van a legnagyobb baj: ha magyarok egymás közt sem tudnak mást mondani, mint a népgyülésen.

A Függetlenség szerkesztőségében tanácskozás folyt. A szerkesztő Prokesch véleményét kérdezte, az egyetlent, amelyre kiváncsi volt, de, illendőségből bevonták Domahidit is, mint a lap politikai munkatársát és Vámoschert, mint közgazdászt és kiadóhivatali főnököt, akit mindenben meg kell hallgatni.

Domahidi az egész tanácskozás alatt nem jutott messzebbre ilyen mondat-kezdeteknél:

– Azt hiszem, minden szempontot összevetve és a véleményeket csoportositva…

Vagy:

– Ha erősebben körvonalozzuk mindazt, amit vezető helyeken megpenditeni eddig megkisérlettek…

Ilyenkor Prokesch már közbe is vágott:

– Folytatása következik – mondta és Domahidi sértődötten huzta fel térdén a nadrágot.

Vámoscher a következőkben foglalta össze a kérdést közgazdaságilag:

– A pausálékat a bankok egyformán adják az olyan lapnak is, amely választójogos, az olyannak is, amelyik választójog-ellenes. Viszont igaz, hogy Magyarországon kevés választó van. De biztos, hogy még mindig több a választó, mint az előfizető. Tehát föl lehet tételezni, hogy aki előfizető, az már ugyis választó. És aki választó, az nem törődik a választójoggal. Én még életemben nem szavaztam semmiféle választáson, pedig már régen van választójogom.

– Igértek már megfelelő árat a szavazatodért? – kérdezte Prokesch.

– Tény, hogy azt nem tették. Mindig azt hitték, hogy nekem, mint honoráciornak, vagy müvelt középosztálynak, vagy hogy a manóba hivják az ujságirót a statisztikában, kötelességem meggyőződésből szavazni.

János mindezt szórakozottan hallgatta. Az járt a fejében, hogy szőnyegeket kell venni, mert Adél a lakását nagyon barátságtalannak mondotta. Az asszony azt is fölvetette, hogy ne ő menjen Jánoshoz, hanem János jöjjön az Akadémia-uccai lakásra.

– Nem, nem! – tiltakozott János – oda ne!

– Mért ne, Jánoska? Ismeri azt a lakást?

– Ismerem.

– Nem elég kényelmes? Nem szép?

– Kényelmes is, szép is. De én oda nem megyek.

– Akkor én bérelek valami szép helyet. Jó?

– Nem! – csattant fel János ujra, – Maga ne! Majd én.

– Jánoska, ahhoz magának nincs elég jövedelme. És értse meg már, hogy _adni_ szeretnék magának valamit. Mert nekem az örömet okoz.

– De nekem nem, – mondta János.

Az asszony nevetett.

– Maga fél attól, hogy kitartom. Ne szégyelje: attól fél.

János nem is szégyelte, hogy fél tőle. Szerelmileg is kinosnak érezte a helyzetét, nemcsak szeretőnek, hanem kitartottnak is tudta magát, vigyázni akart, hogy egyébként még az árnyéka se merülhessen fel lelkében önmaga előtt ennek a vádnak.

– Jánoska, – hizelgett az asszony és megölelte – higyje el, hogy ennek a félelemnek nincs értelme. Az élet annyi igazságtalanságot követ el mindenkivel, hogy mindenkinek joga van ott bosszut állni az életen, ahol alkalma van rá. És ha két ember szereti egymást, akkor nincs más kérdés, csak a szerelem. Hogy ki ad a másiknak: mindegy. Ha sziv szerint adják, jó szivvel kell elfogadni.

János nem volt filozófus, de csuszamlósnak érezte ezt az elméletet. Elhatározta, hogy szőnyeget vesz s azon gondolkodott, hogy mennyi pénz kellene hamarjában a hirtelen beszerzésekhez.

A tanácskozáson most már Prokesch beszélt:

– Egy lapnak nemcsak a már meglevő előfizetőire kell gondolni. Hanem a megszerzendőkre is. A választójog ellen lenni: nem programm, mert ha mindenki a feje tetejére áll is és ugy mond szónoklatokat, választójog azért mindenütt lesz. Mert az emberek, egyelőre azt hiszik, hogy minden betegségükön segit.

– Hát nem segit? – kérdezte János.

– Azt nem lehet tudni. Valószinü, hogy az emberen, ha már a világra jött, semmisem segit.

– Eszerint?

– Eszerint, mivel biztos, hogy később az ellenzék ugyis fölveszi a programmjába a választójogot, mi már most megelőzhetjük. Ahogy a politikusok mondják: kilépünk a pártkötelékből és esetről-esetre való politikát üzünk. Ezentul mindenkit támadunk, ha megérdemli és mindenkit megdicsérünk, ha rászolgál. Ez érdekes lap-politika, mert ilyen még nem volt hazánkban.

– Biztos ez? – kérdezte János.

– Biztos. Én ismerem a magyar zsurnalisztika történetét. Itt csak pártlapok voltak. Mi pártonkivüliek leszünk.

– Jó – mondta János és arra gondolt, hogy ami készpénz van a lap körül, azt elkéri Vámoschertól.

Prokesch ragyogó cikket irt a dologról, amelyben jobbra-balra mindekinek megmondta az igazat. A cikk tehát nagyon érdekes volt. Nehogy pedig a cikk névtelen legyen, – mert Prokeschnek ez volt a felfogása, hogy a névtelen cikkek nem érdekesek, – Prokesch aláirta János nevét. Ez volt János első publicisztikai szereplése. Azonnal szenzációt keltett. Az ellenzéknek kényelmetlen volt, a kormánypárton megbeszélték s vasárnap, mikor tüntetés volt a városban, a munkások az összes lapok szerkesztősége előtt pfuj-pfujt kiabáltak, csak a Függetlenség ablaka alatt énekelték el a munkás-marszejjézt.

Jánosnak az ablakba kellett állnia, hogy beszéljen. S arra a furcsa tapasztalatra jutott, hogy _tud_ beszélni. A saját hangjának csengése vitte előbbre a mondatait. Ugy körülbelül azt a cikket mondta el, amit Prokesch irt a Függetlenség pártonkivülisége ügyében: nem olyan jól, mint ahogy a cikk irva volt, de beszédben a sokkal rosszabb mondatok is jobban hangzottak.

A beszéd után a szerkesztőség tagjai gratuláltak:

– Roszciusz! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.

– Jóciusz! – mondta Prokesch, aki nem volt biztos benne, hogy a másik név szónokot takar-e?

A parlament folyosóján, ahová János néha fölment, megkülönböztetett tisztelettel bántak Jánossal. Az ellenzéki vezetők figyelmesek lettek a fiatal publicistához, akinek ilyen határozott meggyőződése van, s – különös – maga a miniszterelnök is érdeklődött, hogy ki az, aki az ellenzéknek azt a kényelmetlenséget szerezte?