Part 7

A sikló kocsijában mindig nagy és hangos társaság volt, János azonban, aki két esztendei intenziv érintkezés fáradságát hozta magával, nem barátkozott meg senkivel. Az első napokban jól esett neki, hogy ródlizás közben még a főispán sincs vele, egyedül bámulhatja a havat, a fenyőket, a kék eget, a levegőt. Ródlizni mingyárt az első napon megtanult (volt benne valami hajlandóság testi ügyességekre) és nagy örömet okozott neki a gyors lesiklás, ami bizseregteti a vért, éles levegőt tol a táguló tüdőbe, kanyarulataival s az esetleg lassabban haladók kikerülésével izgalmat okoz.

Ebédre a főispánnal volt egy asztalnál, aki körül-körülnézett a nagy étteremben, konstatálta, hogy a kilátás kint gyönyörü, de bent a teremben vigasztalan, mert az egész világ el van zsidósodva s keresztény embert nemsokára be sem eresztenek a Tátrába, hacsak arra nem kötelezi magát, hogy állandón Lomnicon fog tartózkodni. Ott még szabad.

Ugyancsak Ribáry adta meg a széljegyzeteket az ebéd menüjéhez is, megpróbálván kideriteni, hogy ami ma matrózhus-őz-módra, az tegnap vajjon mi lehetett?

Ebéd után feketekávé és napozás következett a szálló teraszán, ahol mindig általános a csodálkozás, hogy a déli oldalon husz fok a meleg, mig az északin legalább öt fok hideg van. Aztán séta volt műsoron, amit János egyedül müvelt, majd uzsonna és átöltözés szmokingba a vacsorához, amit szintén Ribáryval garnirozva kapott János. Vacsora után János még egy kicsit lézengett, lapokat olvasott s nélkülözte a főispánt, aki felhajtott magának egy öreg bankárt, akiről vakmerően azt állitotta, hogy nem izraelita, hanem még annál is rosszabb: cigány és tarokkozott vele, mig János aránylag korán felment a szobájába, olvasási kisérleteken halálra álmosodott és szilárdan aludt reggelig.

Ez volt a napirend s ebben változatot legfeljebb az időjárás esélyei okoztak. Ha friss hó esett, várni kellett, mig a ródlipályát lesimitják, ha fujt a szél, nem lehetett kimenni sétálni.

X. FEJEZET.

A sárgaruhás hölgy.

Sétái közben János többször látott egy érdekes megjelenésü hölgyet, aki mindig egyedül járt, szögesvégü bottal a kezében. Sárga cipő, sárga antilopbőr kosztüm, sárga selyemsapka volt rajta, tetőtől talpig sárga volt. És a haja is szőke. Közelebbről nem láthatta, mert a sárga hölgy, ha megpillantott valaki szembejövőt, rendesen kitért az utról és inkább a mély havat gázolta.

Néhány napi nem-érintkezés után János kezdett eltárstalanodni. Az emberek itt csoportokban éltek s aki mingyárt az első napokon, – amikor a közérdeklődés feléje fordul, – nem ismerkedett, az később már kialakult kis társaságokkal találja szemben magát, amik már csak önmagukkal vannak elfoglalva és a kintrekedttel nem igen törődnek.

Amilyen mértékben csökkent János számára az egyedül való ródlizás öröme, olyan mértékben szeretett volna mégis néhány szót váltani napközben Ribáryn kivül is valakivel.

A hetedik vagy nyolcadik napon harmadik ródli-fordulóján, melyet már egy kicsit unottan tett meg, körlübelül a ródlipálya felén csuszott szánjával, amikor a pálya melletti egyik fenyő hirtelen, minden ok nélkül havat rázott eléje. János felkapta a fejét, hogy odanézzen.

Egy mókus volt, amely ágról-ágra ugrott, nagy ivekben s mindenütt hózivatart okozva maga után.

János megállitotta a ródliját és, letérve a pályáról, ment a mókus után.

Ez tetszett neki. Ő mókust csak az állatkert forgó kerekében látott és ott rossz volt nézni a kis állatot, mert attól lehetett félni, hogy a nagy körforgásban egyszer mégis megőrül és kényszerzubbonyba kerül. Itt ellenben volt valami nagyon graciózus benne, ahogy hol fejjel föl, hol fejjel le szaladt a fenyők törzsén, ki az ágak végére, átlenditette magát egy másik fára s ott ugyanazt csinálta, mint az előbbin.

Négy-öt fán keresztül János követni tudta a mókust, de aztán nem látta, merre ugrott át. Megállt, nézett a fák közé és vissza akart fordulni, amikor a havon keskeny szánnyomot és egy női cipő talpának és sarkának a lenyomatát pillantotta meg.

Hát itt ki jár ródlin?

János ment beljebb a nyom után és egy tisztásra ért, amely lefelé lejtett s fehéren égett a napfénytől. A tisztás szélén, kint a napfényen, egy sárga pléden feküdt valaki.

A sárgaruhás hölgy volt. A ródlija mellette.

A nő feküdt a havon hanyatt, süttette magát a nappal és bele a sárga napfénybe, a nagy kék égbe, a mindenbe és a semmibe, belemondta:

– Ó, hogy unatkozom!

Őszinte, szép zengése volt a szónak. Egészen mélyről jött és egészen messze ment. Talán az Istennek mondta a Nő.

János zavarban volt, hogy jelen van és hogy hallotta. Megpróbált eltávozni, de már későn volt. A nő észrevette, felnézett rá a hóról, nézte egy ideig s János azt hitte, hogy csakugyan elmehet, anélkül, hogy ennek a vallomásnak következménye támadna, mikor a nő megszólalt:

– Hallotta?

János felelt:

– Hallottam.

– Hát akkor ne szaladjon el. Nem volna szabad hangosan gondolkodni, de néha az ember mégsem tud uralkodni magán. Unatkozom. Bár ezen nincs semmi. Valószinüleg minden értelmes ember rettentően unatkozik, csak nem mindegyiknek van ideje rá, hogy észrevegye.

– Valószinü.

– Ne ismételje a szavaimat, hanem ha ugy találja, hogy nem helyes, amit beszélek, mondjon ellent. Nem szeretek a saját visszhangommal beszélgetni.

– De nem mondhatok ellent. Önnek igaza van. Ha az ember nem volna annyira elfoglalva, mindjárt rájönne, hogy unatkozik.

– Üljön le mellém. Ki maga?

– Senkhy János. Szerkesztő.

A nő felkönyökölt és csodálkozva nézett rá:

– Ó? Tényleg maga az?

János nem értette ezt a csodálkozást.

– Milyen érdekes! – mondta a nő.

– Ezen semmi érdekes nincs.

– Dehogy nincs. De ezt maga nem tudhatja. Nagyon érdekes. Hát ilyen?

– Ilyen vagyok, – szólt János és önkéntelenül elmosolyodott.

– Én másmilyennek képzeltem.

– Milyennek, ha szabad tudakozódnom?

– Csuf, rongyos, gonosz embernek, akinek az éhség néz ki a szeméből.

És a nő erősen belenézett János szemébe.

– És miért?

– Azt… azt nem mondom meg. Talán majd máskor. De milyen kedves arca van!

Erre már nem tudott János felelni. Kezdte furcsán érezni magát.

– Kedves nagysád… vagy kisasszony… vagy…

– Ne találgassa. Asszony vagyok, férjes nő. A nő csak akkor unatkozik, ha már férje van. Amig nincs, kitölti az idejét azzal, hogy keres magának. S ha már van, akkor… akkor látja, hogy semmjie sincs. De erről ne beszéljünk. Van társasága?

– Nincs.

– Nekem sincs. Utószezón. Nem a mi társaságunkból való emberek vannak itt. Sem az enyémből, sem a magáéból nem valók.

– Na, istenem… az én társaságom! – mondta János – nekem nincs is társaságom.

– Mondja, nagyon szegény fiu volt maga azelőtt?

– Mielőtt? – csodálkozott el János ismét a furcsán feltett kérdésen.

– Hát azelőtt… mielőtt szerkesztő lett?

– Nagyon szegény nem voltam és most sem vagyok nagyon gazdag.

– De, ugy-e, jó volt szegénynek lenni?

– Amig az voltam, nem gondolkodtam rajta. Amióta nem vagyok az, most kerül először ez a kérdés elém.

– Ó, nagyon jó volt szegénynek lenni! Mennyi vágya volt az embernek! Mennyi célt tudott kitüzni maga elé! Hogy’ meg tudta tölteni az életét! Ne csudálkozzék rajta, hogy ilyen őszinte vagyok. Ha süt rám a nap, kiolvasztja belőlem az őszinteséget. Olyan jó, olyan nagyon jó őszintének lenni!

János megint nem tudott mit felelni.

– És kihez lehet az ember őszinte? Csak egy egészen idegen emberhez.

– Nem ahhoz, aki bizalmasa?

– Nem. Azelől már titkolgat egyet-mást. Nem mond meg neki olyat, ami bántaná. És különben is, ki idegen és ki bizalmas? Vannak arcok, amik tiz év mulva is idegenek maradnak és vannak olyanok, amik csak egyszer bukkannak ki a hóból és már bizalmasak.

János elpirult. A nő nevetett:

– Zavarba hoztam, ugy-e? Ne törődjék vele. Ha az emberek mindig azt beszélnék, amit gondolnak, nagyon sokszor hoznák egymást zavarba. De akkor nem volna ilyen unalmas az élet.

A nő felkelt. Magas volt és karcsu. Szép.

– Jön ródlizni?

– Hiszen le kell innen jutnunk valahogy’!

– Majd én megyek elől. Pá. A viszontlátásra lent.

A nő felült a ródlijára, hóna alá vette a bambuszbotot, felrakta a lábát elől a vasra és csuszni kezdett lefelé.

János is elindult. Nem akart elmaradni tőle. Vonzotta a szemét a karcsu test minden mozdulata.

A nagy fordulónál a nő egészen hátravetette magát, magasra repült a hófalon, szinte kinyujtózott és szétterült… Jánosnak ludbőr szaladt át a hátán, ügyetlenül kormányzott, csaknem kifordult, időt vesztett vele és a nő elsiklott a szeme elől.

Lent, a vonatnál, a nő már várta:

– Hozzon egy kettes ródlit. Mi mégegyszer felmehetünk. A többiek ugyis ebédelni mennek.

János leszánkázott egy kettes ródliért, felhuzta a vasutig, aztán beült a nővel a vonatba. Rajtuk kivül még csak egy ős tátralakó ült a kocsiban, aki annyiszor ment fel a Tarajkára, ahányszor a vonat, mert haláláig egyetlen ródli-alkalmat sem akart elmulasztani.

A nő halkan beszélt, hogy a hangja a kocsi ablakainak csörömpölésébe vesszen:

– Maradjon ma velem… Ma nagyon rossz napom van… vagy nagyon jó. Nem tudhatom. De _azért_ ilyen, mert holnap biztosan egészen rossz napom lesz.

– Miért? – kérdezte János.

– Azt… azt nem mondhatom meg. Minek mondanám meg? Ugy sem tud rajtam segiteni. Nem is lehet. Ma beszélgetnem kell valakivel, szórakoznom, élnem. Nagyon ideges vagyok. Ha ez igy menne tovább, megbolondulnék. Már azt hittem, hogy csatlakozni fogok valamelyik avas társasághoz, csakhogy ne legyek egyedül. Néha nem bir magával az ember. Nem bir. Nem bir. Évekig rendben tudja tartani magát, fékezi, kormányozza, szeliditi. Aztán egyszerre megvadul.

Nevetett.

– Ugy-e: mi köze magának az idegen nő vadságához? De téved, mi nem vagyunk idegenek. Az, hogy az arca engem őszinteségre kényszerit, valami furcsa ösztön. Nem tudom megmagyarázni. Gondolkozott már maga azon, hogy amit az embernek _muszáj_ megcselekednie, azt nem tudja megmagyarázni. Milyen különös!

A nő beszélt, János nézte az arcát. A homloka magas volt és sima. Az orra egyenes és erős. A szája határozott rajzu és nagyon piros.

Az egész arc nagyon szép volt, de tulokos. Ezzel egyezett is mindaz, amit mondott. Csupa okos, de vakmerő szó hagyta el a száját s közben a szeme élesen ragyogott Jánoson, aki már nem tudta, hogy a nő mit beszél. Nem tudta követni.

A Tarajkán fent, miután az őstátrai lecsuszott, elhelyezkedtek a ródlin:

– Maga ül elől, én kormányzok.

János ráült a szánkóra, a nő elhelyezkedett mögötte.

– Csak üljön kényelmesen, engem nem zavar. Hajtsa hátra a derekát, én felteszem oldalt a lábamat a talpra.

Indultak.

János kicsit bódult volt. A nőből valami vanilia-illatu parfőm áradt, sulyos, édes illat, nem kettős ródlihoz való. A fiu feje szinte akaratlanul hanyatlott hátrább, mint ahogy ő maga akarta. A Szilágyi-emléknél, ahol a pálya nagyon hirtelen fordul, a nő amint a bambuszszal kormányzott, a bot végével megütötte János halántékát.

– Ó! – kiáltott a nő és megállitotta a ródlit. – Még betöröm a fejét!

És gyorsan levetve a keztyüjét, a puszta kezét odaszoritotta, ahol János fejét a bambusz megütötte.

– Katonadolog! – mondta a nő – és gyerekes hangon bebusgatta a fiut.

– De nem fáj! – szólt János.

– Az más! Akkor ne kényeztettesse magát! – És felhuzta a keztyüt. – Ha jobban az ölembe hajtja a fejét, akkor nem tudom megütni. Mert nem akarok, bizonyisten nem akarok magának fájdalmat okozni.

Most nagyon sebesen siklottak; a gyorsaságtól, a vanilia-illattól, a friss nőtest melegétől János inkább ájult volt, mint eleven. A nagy fordulónál János elfeledte, hogy hol van, a két karjával hátranyult és átölelte a nő derekát. A következő pillanatban a ródli már oldalt billent és mind a ketten csuszva, hengeredve estek le róla.

A nő ugy kacagott, olyan szivből, olyan jóizüen, mintha ennél vidámabb dolog életében nem történhetnék vele. Nem is kelt föl a hóból. Ugy, ahogy feküdt, féloldalt, arccal a ródlipályán, ugy nevetett.

János, aki legalább hármat hemperedett, feltérdelt.

– Nem ütötte meg magát?

– Nem. Magát megütöttem az előbb. Magamat nem bántom. De ugy kell magának Mit akart?

– Bocsánatot kérek! – mondta János.

– Ne kérjen bocsánatot. Meg akart ölelni. Az még magában nem bün, különösen nem, ha egy szép fiatal asszony ilyen furcsán viseli magát egy férfival szemben. Hogy is hivják magát? A keresztnevén?

– Jánosnak.

– Mondja, János, nem voltunk mi pajtások gyerekkorunkban? Én nógrádi lány vagyok.

– Én bácskai fiu.

A nő nevetett.

– Akkor nem voltunk. De az mindegy. Most már tudom, miért az az érzésem, mintha nagyon régi, kedves ismerősök volnánk.

– Arra én is kiváncsi vagyok.

– Mert biztosan hasonlit valakihez, akit gyerekkoromban nagyon szerettem. Jőjjön, utazzunk tovább! Jé! Hol a ródlink?

A baleset után a ródli elcsuszott, tul a kanyarodón, legalább száz lépéssel előre.

Utána szaladtak.

– Ki ér oda előbb? – kiáltotta a nő és olyan gyorsan futott, hogy János alig tudta elérni. Mikor ott voltak és pihegve megálltak, a nő ujra kacagni kezdett:

– Mit nevet? – kérdezte János.

– János ur! mivelünk baj van, – mi nem tudjuk, mit csinálunk. A bambusz ott maradt!

János visszament a bambuszért, aztán felpakolóztak a ródlira és leértek minden különösebb katasztrófa nélkül.

Ebédelni mentek.

– Jőjjön az én asztalomhoz.

János áttelepedett. Ribáry duzzogott:

– Itt hagysz öcsém, mint Szent Pál az oláhokat? Különben én is itt hagynálak, ha engem szép asszony hivna. De nem hiv. Ördög bujjék a fiatalságba.

Együtt ebédeltek, együtt itták a feketét az olvasóteremben, együtt ültek ki napozni a teraszra. Utána János inditványozta:

– Menjünk szánkázni!

– Menjünk! – kapott rajta a nő.

– Lomnicra? Jó?

– Ne-nem! Oda ne! – mondta a nő idegesen. – Oda ne!

– Hát akkor Széplak felé.

– Szivesen.

A szán csilingelve vitte őket a fenyőerdők alatt.

A délután folyamán ugy összemelegedtek, mintha már évek óta ismernék egymást. A nő egyre vidámabb és gyerekesebb lett.

Felsőhágiig mentek szánon, őzeket láttak az erdő alján, a nő tapsolt és le akart szállni, hogy szaladjon utánuk.

Hágiban uzsonnáztak egy kis szobában, ami fenyőfával volt széditően jószagura és pokoli melegre fütve. Csak hidegvizet ittak az uzsonnához, mégis mintha mindketten részegek lettek volna.

A nő visszafelé elcsendesedett. Nézett a sötétségbe, amelyből, lent a völgyben, kis faluk lámpacsoportjai pislogtak fel.

János megpróbált beszélgetni. A nő rekedt hangon válaszolt. Mintha sirás fátyolozta volna a hangját. János odanézett s amennyire látni lehetett: a nő szemében csakugyan nagy könnycseppek ültek.

János nem szólt. Nem tudta, mit kell mondani.

Nők közül intimebben eddig csak a szerelem hivatalnoknőivel érintkezett, a tiz ujján elszámlálhatta volna azokat a tisztességes nőket, akikkel félóránál tovább beszélt. A sárgaruhás nőt nem tudta, hová tegye? Nagyon disztingváltnak látszott, a beszéde nagyon értelmes volt, de mégis…?

Majd a hotelben megtudja, hogy kicsoda.

A szánból kiszállva a nő bejelentette:

– Nem vacsorázom lent, fáj a fejem. Isten vele. Ne haragudjon rám, hogy egész nap annyi furcsasággal terheltem.

János gyorsan átöltözött, de a vacsoráról mégis lekésett. Görög ur neheztelt, a lányok nem szivesen szolgálták ki.

A nagy teremben egyedül evett, félig eloltott csillár alatt.

Az olvasóban a főispán ez alkalommal nem tarokkozott, hanem nagyobb társasággal ült, dupla csomag francia kártyával a kezében. Odaszólt Jánosnak:

– Elcsábitottak a bankárok, hogy egy kicsit vasutazzak velük. Gyere öcsém, segits, különben leszedik rólam a másik vasut költségét is. Szerencse, hogy szabadjegygyel utazom.

Chemint játszottak és János, aki a Függetlenség szerkesztőségében tanult makaózni, a harmadik osztásnál értette már a játékot.

Szórakozottan játszott. Ha ő vette a lapot, mindig tartotta a bankot, ha akármennyi volt benne; s ha ő adta a bankot, sohasem vonult vissza a csokoládéval, ami a banknak azt a felét jelenti, amelylyel tulajdonosa elvonulhat, nyereségének legalább egy részét megmentendő. Sőt egyáltalán nem vonult vissza.

A bankárok hazárd öreg urak voltak s mindig Ribáry figyelmeztette Jánost:

– Retirálj már, mert még milliomos lesz belőled.

Félóráig százasok forogtak az asztalon. Aztán megjelent az első ezres is. Követte lassanként a többi.

Tizenegykor Jánosnak elég volt. Kilencezer koronát nyert össze, anélkül, hogy örült volna a pénznek. Viszont a főispán nagyon eluszott.

– Inkább hagytál volna otthon – siránkozott tréfásan.

Aludni mentek.

A portás már nem állt a pultja mögött, János nem tudta megkérdezni, ki a sárgaruhás hölgy. Ha a szobája számát tudta volna, megnézhette volna a lakók listáján. De nem tudta.

Mielőtt a liftbe beszálltak, János megtudakolta:

– Nem tudod, bátyám, melyik szobában lakik az a hölgy?

– Melyik hölgy?

– Akivel ma együtt ebédeltem.

– Mi? – tréfált a főispán – elnyered a pénzem és én mondjam meg, hol lakik a hölgyed? Azt nem! Kérdezted volna tőle meg.

– De tudod, hogy kicsoda?

– Hogyne tudnám! Mindenki tudja. Csak egy ilyen szerkesztő nem tudja.

– Hogy hivják? – kérdezte János.

De a lift már megérkezett a második emeletre, a főispán kilépett belőle és visszaszólt:

– Majd holnap megmondom. Nagyon érdekes nő, hosszu története van. Azt hittem, ismered, ha már olyan jóban vagy vele, hogy a vasuti hálópajtásodat cserbenhagyod miatta.

És a főispán nevetve kocogott el a lifttől.

János egy emelettel feljebb ment, be a szobájába. Ideges volt. Magára csukta az ajtót, vetkőzni kezdett, aztán látta, hogy a mosdóvizét, amiben vacsora előtt hirtelen megmosdott, nem vitték ki. Csengetett a szobalánynak, kinyitotta az ajtót, hogy a szobalány bejöhessen, lefeküdt. Belemeredt az olvasmányába, a szemét a rendesnél is fáradtabbnak érezte, eloltotta a lámpáját és megfeledkezett a mosdóvizéről.

És elaludt.

Azt álmodta, hogy a főispán összebeszelt a bankárokkal és elhatározták, hogy visszaveszik a pénzüket, feljöttek a harmadik emeletre, kint tanácskoztak az ajtó előtt és ugy döntöttek, hogy a tarokkos bankár, akit Ribáry cigánynak mondott, megy be a pénzért. Az öreg ur csakugyan benyitott. Az ajtó csikorgott.

János felébredt, az ajtó valóban csikorgott. János azt hitte, hogy csak egy pár percet szunnyadt és most a szobalány jött be. Boszankodott és szólni akart, mikor a vaniliás parfüm illata csapta meg, elvette a lélekzetét a meglepetés és az ajtó felől a sötétből egy hang muzsikált:

– János! Jánoska!

– Ké-rem – mondta elakadt hangon s mint ma már annyiszor, nem tudta, mit mondjon még.

– Jánoska! – zengett a hang közelebbről és a vaniliás illat leült János ágya szélére. – Nem tudok aludni. Hiába próbálok, nem tudom behunyni a szememet. Jánoska, a fiatalságom lázad fel ma, nem tudom, mért éppen ma, de holnap megint rettenetes napom lesz. Az ifjuságom keres ifjuságot, valakit becéznem kell, ringatnom, bujtatnom, különben megtébolyodom… Jánoska!

Selyem ruhadarabok zizegtek le a padlóra.

János ugy érezte, hogy megreped a feje Az egész szoba áttüzesedett. Jánosnak vacogott a foga a gyönyörüségtől, a keze reszketve nyult ki a sötétbe.

A forró vanilia-illat melléje bujt és hozzátapadt.

XI. FEJEZET.

János ugy él, mint a Paradicsomban s valahogy mégsem érzi jól magát benne.

Féltizenkettőkor ébredt fel János; a vanilia-illat ott volt mellette a párnán és egy hosszu, csillogó szőke hajszál is.

A nap a leeresztett függönyön át is elég fényt küldött a szobába. János bámult bele az aranyos derengésbe.

Váratlanságokkal teli életében ez volt eddig a legszebb váratlanság. Tisztára tündérmese volt.

Ahogy visszagondolt az éjszakára: a száján, az arcán mintha mézet kentek volna széjjel és a vér a fejébe szaladt.

A reggelit felhozatta a szobájába, nagyon lustán, egyre nyujtózkodva öltözött fel, az éjszaka gyönyörüségeinek emléke folyton ott bujkált még a testében.

Lement és a szeme egyre a nőt kereste. De nem találta.

A hotel előtt Ribáryval találkozott:

– Na eleget csuszkáltál-e már? – kérdezte a főispán, aki azt hitte, hogy János már ródlizás után van.

– Mára elég volt – mondta János.

– Akkor gyere velem az alsó országutra sétálni.

Az idő kicsit szürke volt. Csak fent a csucsoknál szakadoztak a felhők és mögöttük néha kibukkant a hegyek havas, napsütött feje. Ilyenkor a csucsok, test és talp nélkül, a felhőkből nőve ki, a rendesnél sokkal magasabbnak látszottak és kisértetiesen hatottak. Inkább ragyogó álmokhoz hasonlitottak, mint igazi hegyekhez.

Ribáry karonfogta Jánost, ugy sétáltak le a Poprádfelka felé vivő egyenes országuton, mely a fekete fenyők közé éles csikot hasitott.

– Hát tudod, ki az a nő, akivel tegnap megismerkedtél?

Jánosnak ujra mézes lett a szája. Nem felelt a kérdésre. A főispán folytatta:

– Nagyon nevezetes nő és ha itt magunkféle emberek volna a társaság, nagyon megnéznék ezt a hölgyet. De idegen emberek vannak itt, akik legföljebb ha a pesti müvelt középosztály pletykáit tudják. Te biztosan hallottál már erről a hölgyről, mert ti, ujságirók, nyilván az országos mende-mondákat is tudjátok, sőt talán a kiegyezés szerint közösöket is.

A főispán nevetett saját közjogi kifejezésén.

– Ez a hölgy az a Cziller Balázsné…

A főispán tovább beszélt, de a szók ezután már csak értelmetlenül zümmögtek János fülében. Ha azt hallotta volna, hogy a nő a spanyol királyné, az nem lepte volna meg ennyire. Hogy lehet a véletlen ennyire kegyetlen? Mit akarhat tőle a sors, hogy ilyen helyzetekbe sodorja? A miniszter, akinek a pénze már ugyis égeti legbelsőbb lelkiismeretének zsebeit, ujra keresztezi az utját. És igy!

Még csak a Máriássy-rét mellett voltak, de János gyöngének érezte magát arra, hogy tovább menjen.

– Gyerünk vissza, bátyám, ugy látszik, ródlizás közben megbicsaklott a lábam.

– Az kár. Egyszer akarom kisétálni magam veled és akkor lesántulsz. Na, forduljunk meg. És máskor vigyázz. Hagyd abba azt a bolond szánkázást a hegyről – és folytatta az előbbi témáját:

– Nagyon szép leány volt…

– Most is szép.

– De azt mondják, hogy olyan volt, mint egy festett kép. Aztán elvette egy minisztériumbeli hivatalnok. Én csak ugy látásból ismerem ezt a Czillert. Csunya kis ember. És az asszony tolta előre. Hogy hogyan, arról te is tudsz.

– Biztos az? – kérdezte János, csak azért, hogy most már ő is résztvegyen a beszélgetésben.

– Én nem voltam ott. De mondják. Mért ne volna igaz?

A hotelben János elvált a főispántól, beült az üres társalgó sarkában egy nagy fotelbe és bámult bele a levegőbe. Szeretett volna gondolatokat füzni az éjszakához és ahhoz, hogy most már tudja, kitől kapta ajándékba ezt az ezeregyéjszakát, de gondolatai egyáltalán nem támadtak. Mintha a méz rákeveredett volna az agyára is. A gondolatai nyulósan és édesen tapadtak egymáshoz. Nem tudta széjjelválogatni és megkülönböztetni őket.

Ebédre Czillerné lejött a szobájából. János zavarba jött az első pillanatban, mikor a nőt meglátta és köszönt neki bizonytalanul.

– Kezét csókolom.

Ugyanaz a zavar kinozta, amit szobaurkorában szokott érezni, ha egy-egy felelőtlen éjszaka után, amikor a cseléddel adta össze magát, találkozott vele másnap s ő is, a cseléd is, igyekeztek közömbösen nézni egymásra, szólni egymásnak, mintha semmi sem történt volna.

Czillerné azonban tulsegitette ezen a zavarán, mert pillantásában, hangjában semmi ilyen közömbösségre való törekvés nem volt.

– Jó reggelt, Jánoska – köszönt vissza a nő és nagyon szivélyesen és melegen nyujtotta feléje a kezét. – Velem ebédel, ugy-e?

Volt ebben valami hálás, valami visszaemlékeztető és felujitó. De az arca nem volt olyan vidám, mint tegnap s valami finom sápadtság is ült rajta.

– Nem volt lent délelőtt?

– Nem. Leveleket irtam.

– És délután?

– El kell mennem valahová.

Ezen indult el a beszélgetés s ebéd alatt az asszony nagyon egyszerü és közvetlen tudott lenni. De egyetlenegyszer sem nevetett. Sem a fekete mellett, sem a napon, ahová kiültek, noha a nap csak néhány percre bujt elő.

A napozást az asszony szakitotta félbe:

– Föl kell mennem, átöltözni. Jőjjön fel, beszélgethetünk addig,