Part 6

– Azoknál nincs könnyebb. Egy kis készpénzzel a zsebedben máról holnapra magad köré csoportosithatod a legjobb magyar tollakat. Nevetni fogsz rajta, hogy ez milyen kevésbe kerül. Egy jó plakátnak a megrendelése, kinyomatása, kiragasztása tizszer annyit kóstál, mint az a legelőkelőbb magyar iró, akit azon a plakáton reklámozol. Maga a lap, biztosithatlak róla, terjedni fog és tisztes, vagy ha nem akarod ezt a jelzőt, mondjuk: megfelelő megélhetést ad. A legrosszabbul menő lap sem rossz üzlet egy értelmes ember kezében. Aranybánya nem lesz a Függetlenség, mert ahhoz indulnia másként kellett volna. Aki fejest akar ugrani a nyilvánosságba, az jól válassza meg a trambolinját. A Függetlenségnek az elugrása nem volt jó és ezt nem lehet megkorrigálni. De majd erről beszélünk még.

– Egyéb nincs?

– Nincs, vagy most nem jut az eszembe. De elhiheted, hogy egy lap jó vezetéséhez nagyon kevés kell. Csak valamivel volnának okosabbak az emberek, mint amilyenek, akkor máskép volna! Különben: nem. Ha a lapcsinálók okosabbak volnának, akkor a publikum is okosabb volna és ha okosabb volna, nem olvasna lapot egyáltalán.

– Köszönöm, öreg! – mondta János és ebédelni ment.

Ebéd után rendbehozta noteszének ötödik, hatodik és hetedik számu bejegyzését is, s délután öttől kezdve szabályosan üzembe lépett.

IX. FEJEZET.

János a Tátrába megy.

Lucskos és mocskos február volt Pesten, eső esett és szél fujt, az emberek ugy utálták egymást, mint ugyanannak a börtönnek régen összeszokott és egymásba undorodott lakói. Ez a különben is piszkos és nehéz levegőjü város még kibirhatatlanabb lett; aki tehette, elmenekült belőle, nehogy kénytelen legyen magát kétségbeestében felakasztani.

A keleti pályaudvar indulási oldalán, a bunda- és kaporszagban – a bundaszag a harmadosztályu utasoktól, a kaporszag a mozdonyok füstjétől származik – sürgősen tolongtak az emberek a rossz villanyfény alatt.

Egy elegáns városi-bundás, szőke ur nem vett részt az általános tolongásban, mert nem kellett jegyet váltania, hanem egyenesen az elsőosztályu váróterem felé tartott, az ajtóban kivette sárga szabadjegyét, melyet az ajtónálló szalutálva üdvözölt. A szőke ur megkérdezte, ahogy meg szoktuk kérdezni, ha legjobban tudjuk is:

– A tátrai személy?

– Nyolc tiz – mondja az ajtónálló.

– Van már beszállás?

– Csak a hálókocsiba.

A szőke ur megmutatta egy hálókocsijegy csücskét és bement a perronra. Az ajtónálló utána szólt:

– Első vágány, kint!

A szőke ur megkereste a tátrai személyt, odaszólt a hálókocsi-kalauznak, aki a hálókocsi előtt posztolt:

– Ötös és hatos ágy. Itt a poggyászom?

– Igenis, már berakták.

A szőke ur egy forintot adott át a kalauznak:

– Kérem, adja a hetvenkettes hordárnak, – fellépett a kocsira, leolvasta a fülkék ajtajáról, oldalt, az ágyszámot és az ötös-hatos fülkében helyet foglalt.

Senkhy János volt, a Függetlenség szerkesztője, akire, bár azt sem lehetne mondani, hogy nagyon megváltozott, aligha ismerne rá, aki legutoljára akkor látta, amikor egy kapu alatti tábláról leolvasta a koldulási és sipládáni-játszás tilalmát. Jánosból elegáns ur lett, jótartásu és biztos lépésü, s az arca, noha azelőtt sem volt csunya, csinossá és kedvessé vált. A jó-mód egyelőre a legbiztosabb szépitőszere az emberiségnek. Noha érthetetlen, de ugy van: nemcsak az arca lett Jánosnak nyugodtan telt és kellemesen sima, hanem a bajusza is tömöttebbre nőtt és szája vonala felett egyenesre nyirva, igen jóformáju angol bajusszá lett; és a szeme, mely nyilván születése óta volt kék, most szinesebben világitott arcából.

Csaknem két esztendő mult el azóta, hogy hősünket utoljára láttuk. Két munkával és mozgással tele év állt a háta mögött. A Senkhy név jóhangzásuvá lett azokban a körökben, amik ujságirással érintkeznek, s a Függetlenség, bár nem olyan könnyen, mint Prokesch jósolta, befészkelte magát a köztudatba. Az egyetlen komoly ellenzéki orgánum volt, amely ugyan tudott éles és kiméletlen lenni, de nem irta ki minden második nap a husosfazekat és nem nevezte a minisztereket hazaáruló bitangoknak.

János már két év óta járta az érvényesülés utját s ha egy szerkesztő érvényesülhet, ő már érvényes volt. Érintkezett a sajtó embereivel, érintkezett a vezető ellenzéki politikusokkal, érintkezett bankárokkal és bárókkal, érintkezett mindig és mindenkivel. Folyton érintkezett. Ez a sok érintkezés már fárasztotta kissé, s a Függetlenség amaz orvosi munkatársának tanácsára, aki még most is feljárt a szerkesztőségbe, hogy a népszerü orvosi cikkeket elhelyezze, elhatározta, hogy egy pár heti üdülésre a Tátrába utazik. Valami nagyon nem bizott ugyan ebben a derék orvosban, aki addig is, amig magát az orvosi tudományt népszerüsitheti, minden hónapban egyszer kozmetikai üzeneteket irt a Függetlenségbe, mitesszerek kinyomásáról és arról, hogy a májfolt a női arcról tulajdonképpen eltávolithatatlan, – de ezt a tanácsát mégis megfogadta, mert a Tátra semmiesetre meg nem árthat egy fáradt szerkesztőnek.

Mig a többi utasok érkeztek és elhelyezkedtek, János a kézitáskájából egy kis parfőmfecskendőt vett elő, hogy a hálókocsi jellegzetes légkörét a saját otthoni szobaillatára szagositsa át. Mert épp ugy, mint a kifogástalan öltözködést, a jó levegőt is megszokta maga körött, annyira, hogy Jóska, a Függetlenség szolgája, különbeni kidobattatás terhe alatt, köteles volt redakciós óra előtt, délután ötkor és este féltizkor, perolin-spriccel körüljárni a Függetlenség szerkesztőségében.

– Klimatikus gyógyhely! – szokta mondani Remete Pál, ha megjelent a redakcióban és néhányat szippantott az ál-fenyőillatból.

János könyvet is szedett ki a táskából. A könyv első levelén, fent a sarokban ferdén, lila festékkel, ez volt nyomatva:

– Tiszteletpéldány.

A lap közepén pedig a szerző sajátkezü ajánlósorai foglaltattak, melyben Nagyságos Uramat arra kéri szerző, hogy könyvéről bé lapjában jóakarattal emlékezzék meg.

János felvágta az első ivet, nézte a betüket, de figyelmét a szavak és mondatok nem tudták lekötni. Ama pozitiv emberek közé tartozott, akiknek csak az élő ember mondhat valamit, a könyv holt betü, amelylyel nem érdemes foglalkozni.

Miközben szeme szavakká füzte a betüket, agya egészen másutt járt s ha hirtelen megkérdik, mit olvas, nem tudta volna megmondani.

A kalauz bejött, kérte a jegyet; mikor a szabadjegy belső lapján látta, ki az utasa, az arca, hangtalanul bár, de ezt mondta:

– Á! – aztán megkérdezte:

– Mikor ágyazzak, nagyságos uram?

– Ráér tiz után is – felelte János.

– A vacsora mellé nem parancsol valami italt?

– Egy kis üveg vöröst.

– Ha szerkesztő ur nem borotválkozik reggel, akkor ráérek Poprádfelka előtt egy fél órával felkölteni.

– Borotválkozom. Legyen szives egy kis melegvizet szerezni majd.

– Igenis. Hozok majd a fütőkocsiból.

A kalauz elszalutált.

János csakugyan nem volt hajlandó lemondani a borotválkozásról. Megtanulta a két év alatt, hogy a nyilvánosság emberének mindig olyannak kell lennie, mintha skatulyából vették volna ki. S az arcnak soha sem szabad elárulnia, hogy, ha nem borotválnák, szakáll is volna rajta. Látott az irodalomban angyalarcu költőket, akik, ha rendben voltak, a legszebb Byronokat mutatták, de ha két napig nem járt kés az arcuk bőrén, akkor világosan látszott, hogy eredetileg mégis lengyel zsidóknak születtek s bóherokká kellett volna válniuk. (A járatlan olvasónak megmondom, hogy ez az idegen szó… Különben nem mondom meg. Ugyis mindenki tudja.)

Hatvannál beszállt valaki a hálókocsiba és hangosan tárgyalt a kalauzzal. Mert a vonat állt még és csend volt, János az ajtón át hallotta a szavakat:

– Nézze barátom – mondta az uj utas a kalauznak – tiz pengőt kap, ha szerez egy ágyat.

– Nagyságos uram, nincs.

– Muszáj lenni.

– Nagyságos uram, csak egy fülke van, amiben _egy_ ur utazik. A többi fülkében már mindenütt ketten vannak.

– Ki az az egy ur?

– Senkhy szerkesztő ur, a Függetlenségtől.

– Na, majd megpróbáljuk.

A fülke ajtaján kopogás hallatszott:

– Tessék! – mondta János barátságtalanul. Mert semmi kedve nem volt rá, hogy a fülkéjét bárkivel megossza.

Kedves, piros, fehér bajuszu arc dugta be magát az ajtón. Az arc fölött zergeszakállas vadászkalap, alatta bőrkabát lett látható. Még lejjebb térdnadrág, vastag harisnya és hegymászó cipő.

– Bocsánat, ha zavarok.

– Méltóztatik?

A kedves arcu ur nyilt zengésü, magas hangon beszélt:

– Ribáry Bálint, Somogymegye főispánja – és még mielőtt János megmondta volna a nevét, folytatta – amugy is örülök, hogy szerkesztő urral megismerkedhetem.

– Részemről a…

– Kedves, jó szerkesztő ur, ne haragudjon, de koros ember vagyok már, jobban szeretem az éjszakát vizszintesen tölteni, mint négyrét görbedve. Az a szerencsétlen ötletem támadt, hogy ha már a Tátrába megyek, utba ejtem Hatvan mellett a lányomat, aki itt van férjnél – talán ismeri szerkesztő ur báró Forgách Tivadart? – és a vége az lett, hogy nem kaptam hálókocsit. Hát most éjszakai szállást kérek. Csak éppen hogy kinyujtóztassam magamat. Aludni én ugyse alszom ezen a zötyögő vonaton.

– Nagyon szivesen, méltóságos uram, – mondta János.

Nem szivesen tette ugyan; de sajnálta volna a piros arcu öreg urat visszadugni egy elsőosztályu fülke fülledt sarkába.

A kalauz behozta a főispán táskáit.

– Két darab, méltóságos uram – mondta szolgálatkészen és hangsulyozva a méltóságost, hogy kijavitsa az előbbi két nagyságost, amivel a főispánt ismeretlenül szólitotta.

– Ha az urak vacsoráznak…

– Az jó lesz – mondta a főispán és már nyult a kisebbik táskáján lógó külön csomag felé:

– A lányom gyönyörü dolgokat csomagolt. Nem vacsoráztam meg, mert valamivel csak el kell tölteni az éjszakát. A vacsora az első félóra.

János is nyult a maga elegánsan karcsu sonka-csomagja felé, amit fővárosi emberek szoktak utra magukkal vinni.

– Ital ellenben nincs velem. Ejnye, ha az ember kapkod, mindig elfelejt valamit!

– Méltóztassék a vörösbor – nyitott be a kalauz és az ablak mellett a kis felcsapható táblát buzgón asztallá teritve, ráállitotta a bort és a két poharat.

– Sült csirke – csomagolt kifelé a főispán. – Ez jó lesz. Ugorka. Ez se rossz. Szép fehér juh-turó. Dióspatkó. Ha megengedi szerkesztő ur? – És kinálta Jánost.

– Nekem sonkám van.

– Azt tegyük meg előételnek.

Falatoztak.

– Kedves öcsém, – ne haragudjon, hogy igy szólitom, de a fiam lehetne, – már régen kiváncsi vagyok rá, hogy ki az a Senkhy János, aki olyan egyenes derékkal csinálja a lapját. Hát ilyen jófajta uriember, aki megsajnál egy hajléktalan főispánt.

– Méltóságod olvassa a Függetlenséget?

– Hát persze, hogy olvasom. Ha látni akarom, hogy handabanda nélkül hogy’ mondják oda az én magas kormányomnak, akkor csak a Függetlenséget olvasom.

János töltött a két pohárba.

Ribáry felvette a poharat, koccintott:

– Az Isten éltessen öcsém. Szervusz. Én vagyok az öregebb.

– Szervusz bátyám – koccant vissza János, akinek már nem voltak szokatlanok e hirtelen szervuszok.

– Ne csodálkozz rajta, hogy szeretem a lapodat. Kormánypárti magyart te még nem láttál. Igaz, hogy ellenzéki főispánt se. De meggyőződésből a kormányt csak a zsidó támogathatja. Nem vagyunk zsidók, öcsém.

És Ribáry egy kicsit felnézett, hátha mégis zsidók vagyunk?

János tekintete azonban megnyugtatta:

– De, bátyám, te főispán vagy és a megyéd…

– A megyém is ellenzéki. Csak éppen a képviselőink kormánypártiak. De az más, öcsém, közpálya: közpálya. Egy Ribáry nem maradhat meg örökös alispánnak. Pedig aki ellenzéki, nálunk följebb nem viheti. Jobb, ha az ember szolgabiró korában kiforditja a köpönyeget. Ha nálunk is ugy volna, ahogy az ángoloknál, akkor mi is olyanok lehetnénk, mint az ángolok. (Ribáry mindig ángolt mondott angol helyett.) De nálunk mindig a kormánypárt van kormányon. Lett volna-e Tisza Kálmánból minister, ha nem akasztja szögre a bihari pontokat? Minister csak az lesz, aki szögre akaszt valamit… (Ribáry mindig ministert mondott miniszter helyett.)

A kalauz engedelmet kért, hogy ágyat vessen.

Az urak kimentek a folyosóra, ott beszélgettek tovább. De inkább csak Ribáry beszélt, akinek jót tett a vörösbor.

– Szeretem nézni, öcsém, az ilyen fiatalembereket, mint te vagy. De sajnálom is őket, Gyönyörü a pennájuk. Attól azonban nem lehet megtollasodni…

Jánosnak ezalatt az járt a fejében, hogy csakugyan: az ellenzéki vezérek, akikkel érintkezik, milyen természetesnek találják, hogy ő kiszolgálja őket, de mennyire nem jut eszükbe megkérdezni tőle, hogy ő nem akar-e valamit? Kényelmetlenül nyilalt a fejébe, az ő ellenzéki volta, amely Füredy Fábián gróf ötvenezer koronájához kapcsolódott, aminek az emlékétől azóta nagyon szeretett volna szabadulni. De nem lehetett. Érintkezése azóta nem volt gróf Füredyvel. Mind a ketten vigyáztak rá, hogy ne találkozzanak egymással. Viszont megbizhattak egymás diszkréciójában. _Volt_ az egyik olyan kényelmetlen a másiknak, mint a másik az egyiknek. De tulajdonképpen folyton dolgozott Jánosban az ösztön, hogy rendbehozza ezt a kellemetlenséget.

– Parancsolod bátyám az alsó ágyat? – kérdezte János Ribárytól, miután a kalauz jelentkezett, hogy az ágyazást elintézte.

– Hallatlanul kedves ember vagy, öcsém, – mondta Ribáry – persze, hogy én nehezebben másznék fel a kakasülőre.

– Akkor én idekint megvárom, mig levetkőzöl.

– Na, mingyárt kihámozom magamat ebből a maskarából. Tudod, én a tátrai felszerelésemet már otthon magamra szedem. Különben ez csak nektek, pestieknek ilyen maskara. Mi, akik vadászunk, hozzá vagyunk szokva a kurta nadrághoz, rövid kabáthoz.

Ribáry bement vetkőzni, néhány perc mulva kikopogtatott:

– Gyere be a kalickába, öcsém.

A főispánnak már csak a piros arca állt ki a fekete kockáju vörös takaró alól. Mozogni alig lehetett a fülkében. János fellépett a kis létrán, felhuzódzkodott a felső ágyba, óvatosan vetkőzött onnan, gondosan felakasztgatta a szemben levő fogasokra ruháit, még egyszer parfőmöt spriccelt szét a kis hálószobában, amire a főispán megjegyezte:

– Modern ember vagy, öcsém. Ha beszélgetni akarsz, csak szólj le hozzám, én nem alszom ám a vonaton!

És mikor János a takarót ráhuzta a lámpára, hogy sötét legyen s néhány percig ringattatta magát a mozgó ágygyal, Ribáry ugy horkolt már, de ugy, hogy tulhorkolta a vonat kerekeinek kattogását, a nyikorgásokat, a gőzfütés zizegését, mindent, ami tulhorkolható volt.

A kormánypárti főispánnak, aki közpályáján végig megőrizte ellenzéki érzületét, nyugodt lelkiismerete volt.

*

Kopogtak a fülke ajtaján. János felriadt. Még nem volt reggel, csak nagyon kevés fény szürődött be a hálókocsi felső, vastag szinesüveg ablakán.

– Bocsánat, uraim, bocsánat! – mondta a kalauz, aki már be is nyitott.

– Na, mi az? Mi az? Mi az? – riadt fel lent a főispán. – Ugy látszik, mégis elszunnyadtam.

– Katasztrófa történt… tulajdonképpen nem nagy… ilyenek mindig vannak a vonalakon…

– Mi? Katasztrófa? – sürgette Ribáry. – Összeütköztünk? Hallod, kérlek, talán a tulvilágon is vagyunk már?

– Nem, könyörgöm. Csak Korompán vagyunk, de a kijárati váltónál az előttünk kifutott tehervonat összeütközött egy másikkal.

– Szerencsénk van, hogy nem mi! – könnyebbült meg a főispán.

– A vonal el van torlaszolva. Mink innen visszamegyünk Pestre. A segélyvonat Iglóról itt van már, az állomáson tul, a bevágásban várja az utasokat. Arra méltóztatnak átszállni. – És felnézve Senkhy ágya felé, megkérdezte: – Parancsolja a Szerkesztő ur a melegvizet?

– Ha nem mi ütköztünk össze, akkor csak hozza – felelt János.

Ribáry szuszogva öltözött lent. János csendesen vette magára a ruháit. A kalauz hozta a melegvizet és a számláját; átadta a két ur jegyeit; átvette a borravalókat.

János bement a toalettfülkébe borotválkozni:

– Na, öcsém – mondta Ribáry – te is furcsa tésztából vagy gyurva!

– Miért, bátyám?

– Most menekülünk meg a halálból és te nekiállsz az arcodat kapirgálni. Én meg se mosdom, mert ahoz még nagyon korán van. Ellenben, ha volna egy kis sligovic a kezemügyében, abból szivesen innám. Hat óra van csak.

János megborotválkozott, felöltözött és Ribáryval együtt szállt ki a kocsiból.

Már derengett kelet felől, de az állomás sötét volt. Kis petróleum-lámpák sárgán és nyavalyásan pislogtak, mint a magyar vidéki vasutállomáson mindenütt; nagy nyüzsgés volt a sötétségben. Csendőrök kakastolla és szuronyhegye villant meg az állomási épület előtt. Az egyik mozdonyvezetőt hozták, aki csak könnyebben sebesült meg. Az arca fekete volt a koromtól és vörös a vértől. A tömeg közepén, a sárga lámpafényben, olyannak látszott, mintha egyenesen a pokolból jött volna:

– Én ellengőzt adtam! Én ellengőzt adtam! – kiabálta félig sirva. – Jaj, szegény Péter, a fékre vágódott, a fék keresztülment rajta, azt se mondta: nyekk.

A fütőjéről beszélt, aki mellette halt meg.

– Brr! – borzadt össze Ribáry. – Ezek a szegény vasutasok! Ki viszi a táskáinkat?

– Pan velkomozsnye, pan velkomozsnye! – jelentkezett körülük két vasuti bakter – és magyarázták tótul, hogy ők viszik majd a táskákat.

Az utasok már hosszu kigyóban vonultak ki az állomásból, amelynek végén különös rozsdavörös fény világolt, egy helyen nagy foltban és körülötte kisebb vörös fények inogtak.

– Katasztrof! – magyarázták a bakterek, akik épp ugy nem tudtak magyarul, ahogy országunk határterületein a korcsmároson és a szolgabirón tul senkise tud magyarul.

Ahogy közelebb kerültek a rozsdavörös fényhez, látták, hogy fehér gőz is árad belőle. Jánosnak megint a Pokol-körkép jutott eszébe, amit millenniumkor látott Pesten. A két mozdony állt ott felágaskodva, egymásba furódva, mint két fekete vadállat, amely egymásba harapott, teherkocsik roncsai a mozdonyok mögött és körül. Ezek a roncsok égtek még, de már lohadó lánggal. A két mozdony még fujta magából a párát, köröskörül a föld iszamós volt, mintha a sebesült mozdonyoknak vérük is lett volna és az áztatná a földet. A kazánokból kiömlő viz volt.

Az utasok vonala itt került egy darabot. A mozdonyoktól néhány lépésre a földbe két szurokfáklya volt szurva. Lángjuk sercegett és a szárukon izzadták alá a szurkot. Mellettük egy sárga, fekete és vörös arc nézett ki meredten valami rongy takaró alól. A fütő volt, a szegény Péter, akin a fék keresztülment.

Az utasok, akik kényelmes fülkék melegéből jöttek, a maguk baján boszankodva s nem voltak elkészülve a halott-látásra, elforditották fejüket és szinte rosszaló érzéssel haladtak el szegény Péter holtteste mellett:

– Na – mondta Ribáry – ki lehetne irni a lapba, hogy ne tegyék közszemlére a halottaikat, ha már nem vigyáznak arra, hogy a vonatjaik egymásba ne szaladgáljanak.

Szegény Péter, aki nem tudta, hogy ő Korompán fog meghalni a kijárati váltónál, csak nézett holt arcával a két szurokfáklya fényébe. János kivette a zsebkendőjét és letakarta a háromszinü arcot.

A tót bakterek magyaráztak neki valamit, de ő nem értette. Azt magyarázták, hogy azt a finom zsebkendőt vagy elviszi a szél, vagy lelopja valaki a halottról. (Visszafelé valószinüleg ők maguk vették le a kis tarka holmit, ami ugy se kell a halottnak.)

Az állomáson tul hideg szél fujt a hegyekből, amiknek a körvonala már levált az égről. János didergett. Vagy a szél vagy a halott fütő didergette. De a városi bunda alatt vékonyan, városiasan volt öltözve.

– Egy kis sligovic kéne néked is öcsém, – mondta a főispán, aki azonban, tátrai felszerelésében, nem fázott, meg jobban is hozzá volt szokva a hajnali fölkelésekhez.

Még a bevágásba kellett lemenniük, amelyben a segélyvonat állt. A füves lejtő, ami oda levezetett, keményre volt fagyva. Az utasok meg-megbotlottak és csusztak lefelé. Sürü káromkodás hallatszott.

A segélyvonat fütetlen volt, az ablakai befagyva egészen. Jánost Ribáry szinte becsomagolta a plédjébe, hogy ne fázzon.

– Köszönöm, bátyám, köszönöm! – háritotta János a buzgóságot.

– Örülök, hogy visszaszolgálhatom a szivességedet, öcsém. A te vékony cipellőd csak a hálókocsiban volt jó. Vadászember nem indul el vékonytalpu cipőben. Mindig történhetik valami, mindig potyoghatnak apró zsidógyerekek az égből.

Néhány órai késéssel, csaknem délben érkeztek kicsit megviselve és összefázva Poprádfelkára.

Jobbkézre a hajmeresztően szennyes és koldus állomástól az ég mereven-kék selyemalapján szikráztak a tátrai csucsok.

Jánosnak majd kiugrott a szeme, ugy nézte őket. Nemhogy még sohase látott ilyen szépet, de el se tudta képzelni, hogy ilyen lehetséges. Valami olyan tisztaság és erő áradt a keményen az égbe furódó fehér kupokból, hogy János elfeledte, honnan jön, kicsoda és mi áll mögötte.

– Nézd csak, nézd! Nézheted, – riasztotta fel Ribáry – én is igy néztem először. Én addig lenyelek egy kávét, hogy valami meleg is legyen bennem ennyi mindenféle hideg után.

János is bement és ivott egy csészével abból a barna léből, amit vidéki állomásokon, a gőzgép feltalálója óta, makacsul kávénak neveznek. (Csak hagyományból, minden ok nélkül.)

Mig a villamos fölfelé vitte Tátrafüredre, János szeme kezdett hozzászokni a hóhoz. Jobbról és balról is hómezők lejtettek a villamos felé s noha János a sárból és esőből jött, itt a hómezők semmi sejtelmét nem mutatták annak, hogy el is olvadhatnak. Keményen és fehéren néztek a nap szemébe. A fenyőerdők komoran és ünnepiesen álltak a sin mentén, felső ágaikon megcukrozva s ha egy-egy kis szellő érte őket, kis fehér függönyökben bocsátották le magukról a havat. János azt gondolta, hogy ha mindezt Pestre lehetne áthelyezni, az emberek sokkal nyugodtabbak és tiszteségesebbek volnának. János persze tévedt, mert az emberek az északi sark tájékán is, amely pedig a legszebb Tátrák egyike, ugyanazt cselekszik, mint a Vezuv tövén: undokul és marakodva élnek, illetve élni nem engedik egymást…

Egy hét sem tellett bele és János is a rendes tátrai hotel-életet élte. Megszokta, hogy a hó itt sem örök s hogy a napot azzal kell kezdeni, hogy tudakozódjék, mi volt az éjszaka? Esett-e friss hó és fagyott-e olyan erősen, hogy a hó kibirja egész napon át a nap csókjait. A füredi Grandhotel tele volt, de azért Jánosnak jutott még egy szobácska a harmadik emeleten. Ott öltözött minden reggel tátraivá, vagyis bricsesz-nadrágot huzott, két lábát csavaró-gamásniba pólyázta, derékon felül szürke szvetert öltött, fejére fehérbóbitás gyereksapkát tett; viselte a dresszt, amely mindenkiből, hacsak nem tulságosan görbe a lába, daliát csinál. Kilenckor kelt, levonult a lépcsőn, az olvasótermen és a hideg fedett folyosón át, barátságosan hintve jobbra és balra biccentő fejjel a jóreggeltet futólagos ismerőseinek, levonult a reggelizőbe és ott miközben hallgatta, hogy Görög ur, a főpincér hogyan és miért lármáz a kiszolgáló-lányokkal, sokat evett reggelire, mert reggel a Tátrában mindenki éhes.

Görög ur, a főpincér mindig és mindenért lármázott a lányokkal, nem mintha a lányok erre okot adtak volna, hanem mert – János hamar észrevette – Görög ur snapszot kávézott reggelire, ami a különben békés emberből a legharciasabbat csinálta.

Reggeli után megkérdezte a portástól:

– Jár-e a sikló?

Mert a Tátrában mindent a portástól kell megkérdezni.

Ilyenkor szokott találkozni Ribáryval, aki jött le a szobájából s mindig ugyanugy üdvözölte Jánost:

– Csuszkározol, öcsém? Hát csak csuszkározz! Fiatalabb koromban én is azt hittem, hogy érdemes fölmenni azért, hogy az ember lecsusszon. Azóta láttam embereket, akik soha fönt nem voltak a Tarajkán, mégis lecsusztak. Szervusz, jó mulatást!

János aztán a sportfőnöktől, a derék, egyszemü szepesi embertől, aki a ródli-, bob-, skihangárt őrizte, német nyelven kért egy ródlit, meg egy bambuszbotot, föltette a kérdést:

– Wird das Wetter sich halten?

Meg sem várta a feleletet:

– Jawoll, Herr Redakteehr! – és már ment a siklóhoz, hogy a Tarajkára felutazzék, onnan lecsuszandó.