Part 5

Azzal Porgesz kinyitotta a másik szoba ajtaját és betessékelte Schenket. Még ebben a szobában is a sült liba szaga dominált. Porgesz leültette Schenket az iróasztala mellé, ő maga egy fotelbe ült, fogpiszkálóval szájtisztogató munkálatokat végzett és elkezdte:

– Hát nem a lap miatt, kedves barátom?

– Igen is, meg nem is. Ön a lapot beszünteti?

– Be, be be.

– Mindamellett a Függetlenség cimhez, melyet ön jelentett be, önnek joga van ragaszkodni, amig a lap megszünését hivatalosan be nem jelenti a cégjegyző hivatalnál.

– Én nem ragaszkodom. Semmihez. Elmult.

– Tehát önnek nincs kifogása ellene, ha én a lapot Függetlenség cim alatt folytatom.

– Mi? Hogy? – érdeklődött az öreg és kezdett nagyon figyelni.

Schenk bármi óvatosan vitte előbbre a tényállást, Porgesz, aki jó üzletember volt, észrevette, hogy miről van szó.

– Maga, barátom, a lapot akarja megvenni?

– Ha ön beszüntette, akkor nincs rajta mit megvenni.

– Beszüntettem? Az ember nem olyan könnyen szüntet be egy lapot, amibe nehéz tizezreket fektetett. Mi az, hogy beszüntetem? Most nem jelentetem meg egy pár napig, hogy az a banda reszkessen. Ez az egész.

– De ön azt mondta a redakciónak…

– Az semmi, amit a redakciónak mondtam. Csak a redakciónak szabad hazudni? Nem hazudhat egyszer a kiadóhivatal is?

Porgesz nevetett.

– Nézze, Porgesz bácsi, beszéljünk okosan.

– Jól van, barátom, de akkor ne akarjuk megcsalni egymást.

– Én átvenném a lapot, de nekem nagyon kevés pénzem van.

– Az más. Erről lehet tárgyalni. Honnan van pénze, kedves Senki ur?

– Örököltem.

– Mennyit, ha nem indiszkréció?

– Huszezer koronát.

– Azért nem adhatom a lapot. Legalább százezer koronám van benne. És kell nekem a lap.

– Minek?

– A lakóim miatt.

– Hogy-hogy?

– Ha nekem nincsen lapom, akkor az én lakóim, akik itt laknak velem ebben a finom házban, – mit szól, milyen gyönyörü ház? – mindjárt leveleket irnak a lapoknak, mihelyt a házmester felkiabál a gyereküknek, hogy ne sirjon a gangon. Ha van lapom, akkor félnek tőlem. Én is szerkesztő ur vagyok. Huszezerért nem adhatom a lapot.

– Én nem is annyit kinálok érte.

– Hát?

– Tizezret. Nekem kell a tőke a lap továbbvitelére is.

– Az már nekem mindegy, barátom. Maga ugyan nagyon szimpátikus nekem. Mindig mondtam magának, vegye meg a lapot. Mért nem vette?

– Most megveszem.

– De tizenötezer koronánál olcsóbban nem adhatom. Gondolja meg: egy egész lapot kap tizenötezer koronáért. Hiszen ez nevetséges!

– A lap nem ér semmit.

– Tizennégyezer koronát akkor is megér.

– Porgesz bácsi, ne alkudjunk! Tizenegyezer koronát adok a lapért. Többet nem.

– Tizenkétezret ad érte, tovább bérli a szerkesztőség és kiadóhivatal helyiségét, háromezer koronáért; átveszi tőlem a kiadóhivatali embereket is, visszafizeti a szerkesztőség előlegeit.

– Mennyi az?

– Háromezer korona.

– Csak a felét fizetem vissza.

– Hát jó. Hogy lássa, hogy én is mennyire szeretem magát. A lapnak terhe nincs.

– De jövedelme sincs.

– Az mindegy. Majd maga csinál. Maga okos ember és magát nem lopják meg. Vili fiam – kiáltott ki az öreg – gyere be! Egy kis irás kell. Majd a részletes megállapodást később.

Vili fiam bejött és egy kis irást fogalmazott tizenháromezerötszáz koronáról.

– Fizetendő? – kérdezte Vili fiam.

– Akár azonnal – szólt Schenk – és a belső zsebe felé nyult, amelyben legalább hatvan korona készpénz volt jelen.

– Azt nem! – vágott közbe Porgesz. – Majd ha közjegyző előtt megirtuk a szerződést. Bőrt már sokszor adtam el, lapot most először. Hátha kifelejtettünk valamit. Nem kell sietni a pénzzel. A lap egyszerüen az enyém marad, ha Senki ur nem fizetne.

Schenk fölkelt.

– Én most sietek, hogy a lap megjelenhessen.

– Gratulálok, barátom, gratulálok! – mondta Porgesz bucsuzás közben. – Nem megmondtam, hogy magából lesz valami? Hát már _most_ annyi, amennyi az öreg Porgesz hatvanéves korában lett. Laptulajdonos. Isten megáldja. Holnap találkozunk.

Schenk fiakkeren ment az Akadémia-uccába. Nagyon uri, nagyon ódon háznak látszott az a szám, amit a kegyelmes ur bemondott. Csengetésre az ajtót maga a kegyelmes nyitotta ki. Ez olyan lakás volt, ahol nem tartanak inast. Ez a lakás nem az a lakás, mondta róla a gróf. Ez a lakás az a lakás, amelyen a gróf _mindent_ személyesen végez.

Az előszobában is jóillatu félhomály volt, a következőben, ahová a gróf vezette, még jobb volt a levegő és még szinesebb, enyhébb, melegebb, a homály. Ez az a lakás, amelyen müvészileg gyakorolják a sötétséget. A gróf leültette Schenket valami nagyon puhára, hogy karosszék, vagy kerevet, vagy miegyéb volt, Schenk jól meg se különböztethette:

– Rendben van-e, öcsém? – kérdezte tőle a gróf.

– Rendben, kegyelmes uram.

– A klubban össze tudtam szedni huszonegyezer koronát. Elég lesz?

– Egyelőre.

– Mennyi fog még kelleni?

(Schenk kissé kényelmetlenül érezte magát az egész elszámolás alatt. Nagyon jól tudta, hogy amit most csinál, az már valamivel vastagabb egy ötletnél és annak hirtelen kiaknázásánál. Viszont azonban megvigasztalta magát, hogy van Czillerné, olyan szép és olyan fiatal, hogy ennek az öreg embernek megérjen ötvenezer koronát. Ami különben csakugyan kellett, ha arra is gondolni akart Schenk, hogy a lapot fentartsa. Őrültség volna, ha egy lapot mindenestül tizerháromezerötszáz koronáért meg tudna vásárolni valaki, akinek szüksége van reá! Ha nem vagyunk a Balkánon, pedig nem vagyunk ott, akkor a közélet tisztátalanságának nem lehet három krajcár az ára. Bemondta hát a feleletet a gróf kérdésére:)

– Még vagy harmincezer korona.

– Holnap meglesz, öcsém. De készpénzben aligha. Majd egy csekket adok a folyószámlámra.

– Igenis, kegyelmes uram, a csekk is jó lesz.

– Délelőtt feljöhet érte a minisztériumba. És ezt a házszámot felejtse el.

– Meg sem jegyeztem magamnak, kegyelmes uram – mondta Schenk és kabátja belső zsebébe gyürve a huszonegyezer darab ezrest, ama hatvan korona mellé, melylyel az imént ki akarta fizetni a Függetlenség vételárát, elbucsuzott.

A gróf kikisérte és még azt is mondta csendesen, jómodoruan:

– Köszönöm, öcsém, a fáradozását.

Schenk visszaült a fiakkerbe.

– Lyon-kávéház! – mondta a kocsisnak.

Mig a kocsi gördült a rossz kövezeteken, Schenk rendbeszedte, hogy mit fog mondani a Függetlenség embereinek. De szerencséje volt, mert mikor a kávéházba belépett, amelynek hátsó sarokasztala volt a Függetlenség embereié, Prokesch jött vele szemben, ki a telefonfülkéből.

– Magának telefonáltam, Senkikém. De nem találtam a redakcióban.

– Mert nem voltam ott.

– Azt mingyárt gondoltam. De Jóska azt mondta, hogy már régen eljött és mielőtt eljött, azt mondta neki, hogy nem szünik meg a lap. Miért viccelt Jóskával? Örömében majd még ugy leissza magát, hogy… jobban, mint rendesen.

– Kérem, Prokesch ur, maradjunk egy pár percre itt, ennél az asztalnál.

– De a többiek ott vannak.

– Éppen azért maradjunk. A lap csakugyan nem szünik meg.

– Ki mondta magának?

– Én mondom magának.

– Hogy-hogy’ nem szünik meg?

– Ugy, hogy én megvettem a lapot.

– Mi? Mit beszél? Velem is viccel?

– Nem viccelek. A lapot megvettem.

– Óriási! És miből vette meg?

– Az örökségemből.

– Óriási! De nem hiszem el.

– Nézze, itt az irás.

– Óriási! De őrültség ezért a döglött lapért pénzt adni. Különben ennyit lehet adni érte. Hát… hát… gratulálok, Senkikém. Mik a tervei?

– Én vagyok a szerkesztő, maga a helyettes szerkesztő.

– Köszönöm. És Csopaki?

– Csopaki nem kell.

– És a többiek?

– Maradhatnak. Kérem közölje ezt velük. Azt is, hogy erős fegyelmet fogok tartani, hogy komoly munkát kivánok és hogy akinek ez nem tetszik, az jobb, ha már most kilép. Tiz óra után fönt leszek a redakcióban; még a nyomdát kell elintéznem. Önök is legyenek ott és csinálják meg a lapot. Isten vele, Prokesch ur.

– Ajánlom magamat, szerkesztő ur.

Ezt Prokesch önkéntelenül is minden guny nélkül és magát meghajtva mondotta. Imponált neki ez a fiu, akiről semmitsem tudott, de aki igen határozott lépésekkel tudott az események között megjelenni.

Schenk elment, hogy a nyomdában intézkedjék. Prokesch visszament a Függetlenség asztalához:

– Na, fiuk, mit gondoltok, milyen lap munkatársai vagytok?

A fiuk legyintettek, vagy még nem is legyintettek.

– Ti a Függetlenség munkatársai vagytok.

– Voltunk – mondta Remete Pál mély hangon.

– Vagytok.

– Tempi passati! – mondta Szikorszky, az ókori novellák specialistája, aki, mikor ezt mondta, azt hitte, hogy latinul beszél.

– Vagytok! ha mondom: vagytok! A leányzó nem halt meg, csak alszik.

– Porgesz telefonált neked?

– Nem. Senki megvette a lapot.

– Ki?

– Senki.

Összevissza kavarogtak a feleletek.

– Lehetetlen!

– Ki van zárva!

– Miért vette volna meg?

– Miből vette volna meg?

– Hogy történhetett ez?

Prokesch megvárta, amig a kérdések zürzavara megszünt.

– Mégis ugy van. Megvette, folytatja, tizre mindannyian fönn kell, hogy legyünk, hogy megcsináljuk a lapot.

– Bővebbet nem tudsz?

– Nem. Bővebbet a kiadóhivatalban.

És mig a fiuk egymás közt zsivajogtak, Csopakit félrehuzta:

– Artur, a te kényelmetlen helyzetedet honorálja az uj tulajdonos.

– Hogy-hogy, kérlek?

– Neked kinos volna együttmüködni valakivel, aki a legutolsó pozicióban volt, amig te a legelsőben.

– Szóval, a Senki engem elbocsát.

– Kapsz te állást!

– Tudod, hogy volt-szerkesztők milyen nehezen jutunk be valahova.

– Ha csak ez a baj, akkor vigasztaljon meg az a tudat, hogy te ugy se voltál szerkesztő. Politikai riportot csinálsz… az összeköttetéseid…

– Mióta a Függetlenséget csináltam, _egy_ emberrel nem váltottam soha egy igét!

– Hát majd ujra váltasz.

Csopaki fizetett és megnyult arccal távozott. A Függetlenség asztala elcsendesedett.

– Hm. Az első selyemzsinór! – mondta Remete Pál.

– És éppen a volt szultánnak küldi az uj, – egészitette ki Sikorszky.

Aztán lármásan, vitatkozva próbálták összeállitani uj szerkesztőjük életrajzát. Kiderült, hogy életét mindössze egy hónapra visszamenőleg ismerik.

VIII. FEJEZET.

Senkhy János, a Függetlenség főszerkesztője és kiadótulajdonosa.

Mire Schenk a nyomdából a szerkesztőségbe érkezett, a fiuk már ott voltak és papirosra-szegzett fejjel ültek az asztalaik mellett.

– Jó estét, uraim! – köszönt Schenk.

– Jó estét! – hangzott feléje bizonytalan hangokon.

A fiuknak uj volt a helyzet és kényelmetlen.

Nem mintha Csopaki, vagy azok a szerkesztők, akik alatt ezideig más lapoknál müködtek, többek lettek volna a mostani uj embernél. De azok mégis törvényes egymásutánban másztak fel a redakciós ranglétrán a legfelső fokig s könnyebben lehetett belenyugodni abba, hogy ők a szerkesztők.

Ez a Senki azonban nem főmunkatársból vagy segédszerkesztőből lett szerkesztő, hanem volontaireből, minden szerkesztőségi tag szolgájából valamennyinek urává, mert hisz nemcsak szerkesztő volt, hanem a lap tulajdonosa is. A helyzetet még az sem enyhitette tehát, hogy vele, mint magasabb rangu alkalmazottal, szövetségben levőnek érezhették volna magukat a Pénz (vagy a Bőr), azaz a tulajdonos ellen.

Schenk egyenesen a jobbik szobába ment be és az ajtóból csak ennyit mondott vissza:

– Prokesch ur, ha végzett az anyaggal, sziveskedjék befáradni!

Odabenn leült Csopaki asztala mellé, melyen még toronyban állt a mindenféle el nem intézett papiros, maga elé tett egy kéziratlapot és elkezdte pingálni rá:

SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS SCHENK I. JÁNOS

Ez nem tetszett neki. Ilyen német névvel nem lehet előrehaladni a magyar életben. Másik neve, a Senki, mely abban a kis körben, ahol eddig mozgott már ráragadt, kicsit bántotta. Próbált enyhiteni rajta:

SENKHY

Ez jó! Emellett kell megmaradni! Ez pontosan ugy mutat, mint egy régi magyar név.

Prokesch bejött.

– Végeztél? – kérdezte tőle János.

– Még egy kevés van a fiuknál, de az már az utolsó szállitmány. (És azt hitte, hogy a végeztélt rosszul hallotta.)

– Kérlek szépen, akkor talán megállapodhatnánk a lap fejében. (Prokesch most már világosan kivette, hogy Senki ur tegezi. Ez is imponált neki.)

– Parancsolj! – adta vissza a szót.

– A szerkesztő ezentul nem hátul lesz a lapon, mint eddig, valahol a hirdetések elé dugva, hanem a lap élén.

– Az helyes.

– Ebben a formában. – És mutatta.

– Ez is helyes.

– Nem gondolod, hogy furcsa ez a név?

– Minél furcsább egy név, annál nagyobb sansza van arra, hogy népszerü legyen. A magyar ujságirásban különben voltak már a furcsa névben elődeid. Habár Mihály és Hacsak Géza. Senkise ütközött meg rajtuk. De a te neved ebben a formában különben is ó-magyarnak tünik fel és ó-magyar nevekben a legszélsőbb lehetőségek is lehetségesek. Gondolj csak a Bydeskuthy névre, amely az ipszilonjai és há betüi ellenére is elárulja, hogy mi az értelme.

Szeniczei benyitott.

– Kérem, szerkesztő ur… – mondotta.

Senkhy csendesen és erélyesen vágott közbe:

– Szeniczei, kérlek, máskor mielőtt bejössz hozzám, kopogj az ajtómon. Igen?

– I-higen – felelt zavartan a riporter és most már nem tudta folytatni.

– Parancsolsz?

– Azt akartam megkérdezni, hogy mit csináljak a szenzációmmal?

– Melyikkel?

– Amit a Stefánia-uton láttam.

– Láttál valamit a Stefánia-uton?

– Hát az autó… a miniszter… meg az a nő…

– Ugyan eriggy már! Hát hogy képzeled, hogy ezt meg lehet irni?

– Szenzáció!

– Az a hat sor, ami ebből kerekedik? És az is annyira családi jellegü! Ki a manó tudja, hogy annak a miniszternek nem szabad együtt lenni azzal a nővel? Maximum, ha egész Pesten száz ember! Szenzáció az, amiről csak százan tudják, hogy szenzáció? Nem gondolod komolyan, hogy ezzel használunk a lapnak? Szervusz, ne zavarj bennünket.

Szeniczei kiment.

Már be is látta, hogy a szerkesztőjének igaza van

És amit mondott, azt Senkhy olyan magától értetődően, olyan egyszerüen mondta, hogy még Prokesch sem vett észre semmit. Sőt kiegészitette Senkhy szavait:

– Még ha szenzáció volna, akkor se volna lapba való. És te, János, nem kezdheted azzal a szerkesztői szereplésedet, hogy ilyen családi szennyest teregetsz a publikum elé. Különben is az első valószinüség az, hogy az egészből egy szó sem igaz. Hiszen Szeniczei mondta!

Más témára tértek.

– A nyomdába, persze, ezentul nem jössz velem?

És Prokesch kicsit fájdalmasan mosolygott. Megszokta már, hogy ez a fiatalember elkisérje éjszaka, nemcsak a nyomdába, hanem hosszu sétáira is és meghallgassa előadmányait. Annak most már vége.

– A nyomdába nem megyek, de kérlek, ezután komolyan csinálj reviziót. Most már nem mindegy, hogy mi jelenik meg a lapban.

– Minden kolumnát megnézek ezentul.

– És ha Vámoscherrel találkozol, mondd meg neki, hogy visszaveszem, ha hajlandó eleven közgazdasági rovatot csinálni. De a szabadlopás alapelvének vége. Percentet kaphat a lap minden közgazdasági jövedelméből, azonban még a boritékpénzeket is be kell szolgáltatnia.

– János, ne akard a sajtót mindjárt a feje tetejére állitani!

– Dehogy is akarom. Hidd el, hogy jobb üzlet a közgazdának, ha a lap számára szerez tizezer koronát és abból kap kétezret, mintha a lapnak csak ötöt szerez, de annak fejében a háromszáz koronás boritékpénzét ezerre egészitik ki. Ezer korona differencia.

– Ugylátszik, igazad van, – mondta Prokesch.

– Öregem, én most hazamegyek. A fiukat is szélnek eresztheted. De ezentul rendelj be magad mellé minden éjszaka egy inspekcióst és az menjen veled a nyomdába. Mondd meg, hogy ezt pontosan ellenőrizni fogom.

– Köszönöm, János, – szólt Prokesch és valóban hálásnak érezte magát e kis intézkedés miatt. Ezt a könnyebbséget Csopaki is megadhatta volna neki. De Csopaki maga is rendetlen ember lévén, sem rendet teremteni, sem a rendre vigyázni nem tudott. Azért fejlődött a Függetlenség kis szerkesztősége független költők köztársaságává.

Schenk távozóban ismét köszönt a szerkesztőségnek:

– Jó estét, uraim!

S a válasz, amit most kapott, már nemcsak bizonytalanul, hanem kissé félénken is hangzott. Mert Szeniczei az imént azzal jött ki a szobából:

– Megszigorodott a volontőrünk. Nem lehet kukoricázni vele!

– Jó estét, – mondták a fiuk, de a hangjukban már benne volt a kukorica.

Senkhy János hazament az ezreseivel, letette őket az éjjeliszekrényre, rájuk állitotta a vekkert és még izgatott sem volt. Keményen aludt reggelig.

Reggel, amikor felébredés után az öntudatát összeszedte, egy pillanatig azt hitte, hogy mindazt, ami tegnap történt, csak álmodta, de aztán megbizonyosodott felőle, hogy ő valóban lapot vásárolt, miniszterrel érintkezett és most valamely pályafutás kezdetén áll: az ezresek ott feküdtek az éjjeli szekrényen, az ébresztőóra kurta két lába alatt.

Fölkelt, felöltözött.

Mosdás közben már egészen a tegnapi kerékcsapásban müködött agya. Mig a hidegvizet arcára kente, elhatározta, hogy vesz egy lakást, amelyben fürdőszoba van, amivel örökre megszabadul a mosdás kényelmetlenségétől.

(A legtöbb tiszta emberrel igy van ez. Csaknem valamennyien a mosdótál elől menekülünk a fürdőkádba. S a köztisztaság modern fejlődését annak lehet tulajdonitani, hogy az embereknek módjukban van hidegviz-iszonyukat követni. Az emberek azért fürödnek, mert nem szeretnek mosakodni.)

Az uccán léptei ösztönszerüen és begyakorlottan a Központi Kávécsarnok felé vitték, ami bizony csak kávémérés volt, de Jánosnak eddig nem tellett egyébre s különösen nem élete utolsó hónapjában, amikor nemcsak ideje, hanem jövedelme nagy részét is ujságirásra költötte.

A Lyon-kávéházba be kellett mennie minden éjszaka, enni is kellett valamit a redakciós munka után, néhány, ujságirók közt szokásos, kártyajátékot is meg kellett tanulnia.

Mindez pénzbe került, s Jánosnak, ha a fordulat el nem következett volna, fizetést kellett volna kérnie müködéséért. Fizetése t. i. (hogy utólag tisztázzuk a helyzetet) abszolute nem volt; senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Senki urnak munkája fejében valami honoráriumot felajánljon.

Most azonban elkormányozta magát a Központi Kávécsarnok elől, bucsut vett a két óriási kávéspohártól, amik a Központi Kávécsarnok bejárásának jobb és baloldalán hirdették, hogy hány X-be kerül a kiskávé, hányba a nagy, a legközelebbi kávéházba ment, kiült a kirakatba, hozatott egy komplett reggelit, vajjal, sonkával, rákiabált az ujságos-gyerekre, hogy hozza a Függetlenséget, s látta, hogy az uj fej, alatta a szerkesztő és laptulajdonos nevével, egész jól fest. Reggeli-után az ujságosgyereket elküldte egy papirkereskedésbe, hozatott vele egy nagyon szép, bőrfödelü noteszkönyvet s abban, a május harmadiki rubrikába, beleirta a mai tennivalóit:

1. Lemondani állásomról.

2. Fölmenni F. F.-hez.

3. Kifizetni Porgeszt.

4. Tárgyalni Prokeschsal.

5. Megállapodni Vámoscherral.

6. Bérelni lakást.

7. Bevásárolni.

Elhatározta, hogy ezentul teendőit mindig felirja, mert látta maga körül, hogy a zsurnalisztikában minden ember élete csupa zürzavar, csupa restancia, ami nyomja és szórakozottá teszi őket.

Aznapi programmját pontosan végre is hajtotta.

A hivatalában egyenesen Rechnitz főnöki szobájába ment; közölte vele, hogy mint a Függetlenség szerkesztője az állam szolgálatából kilép. Rechnitz ur sem a meglepetéstől, sem a nyájasságtól nem tudott hova lenni. János a legnagyobb álmélkodás közepett hagyta ott, ezzel bucsuzván:

– Kérem kollégáimnak üdvözletemet átadni.

– Ó, ó! – mondta Rechnitz s a szája nyitva maradt a távozó után, mintha még nehány ó-ó-t óhajtana mondani.

A miniszteriumban a gróf előszobája tele volt a legszebb vidéki emberekkel. Tankerületi főigazgatók és alapitványi igazgatók ültek ott, csodás Ferenc József-kabátokban és még csodásabb cuggoscipőkben. Volt ott egy fiatal ember is frakkban, egészen gyerekarcu. Kolozsvárra nevezték ki egyetemi magántanárnak, azt jött megköszönni. De nagyon intelligensen pesti képe volt. Legszebb jelensége az előszobának egy püspök volt, lilaszin szalagokkal, amik gyönyörüen érvényesültek, mert a szobába besütő nap egyenesen a püspökre esett s arca pirosát, ruhája feketéjét, szalagjai liláját meleg aranyba mártotta. A titkár, akinek asztalára János a névjegyét letette, azonnal fölkelt a székéről és azonnal szirupédesen barátságos volt. Hangjából azt következtette János, hogy ezzel gorombáskodott ő tegnap telefonon keresztül.

– Azonnal jelentem őexcellenciájának szerkesztő urat.

A ferencjózsefek és cuggoscipők féltékenyen néztek oda, csak a püspök ült nyugodtan.

– Ha a szerkesztő ur volna olyan kegyes, őeminenciáját előre bocsátani… Őeminenciájának ugyis csak néhány percig van dolga a kegyelmes urral.

– Kérem. Az Egyház jár elől – mondta János s ezért a hála egy kövér pillantását kapta őeminenciájától.

A püspök után csakugyan ő ment be.

A gróf rugékony és fiatalos volt. Átadta Jánosnak a harmincezer koronáról szóló csekket.

– Megnéztem a Függetlenséget, öcsém, – mondta. – Nem rossz lap, igazán nem rossz.

A gróf kezet nyujtott és örült, hogy ilyen hamar elszabadul látogatójától.

Porgeszt az üzletében kereste föl János. Onnan a közjegyzőhöz vitte. Az egész ügylet hamar bonyolódott le, az öreg csak kisebb részleteknél szerette volna megcsalni az uj tulajdonost, de mikor látta, hogy nem megy: lemondott róla. Mikor már a pénzecske a zsebében volt, jóakaróan megjegyezte:

– Csak vigyázzon, barátom, hogy maga is mindenét rá ne fizesse a lapra.

– Is? – kérdezte János. – Porgesz ur is ráfizette?

– Én nem. De én is ráfizethettem volna.

Prokeschnek a lakására ment, a Hajós-uccába. Prokesch egy nagyon sovány özvegyasszonynál bérelte a szobáját. Az özvegyasszony barátságtalan is volt:

– A szerkesztő ur alszik, – modta röviden.

– Nem baj, föl fogjuk költeni.

– Nem fogjuk.

– Ha nagyságos asszony nem akarja…

– Nem.

– … akkor talán én.

– Ahogy gondolja urarságod.

És az özvegy visszavonult.

János kopogtatott Prokesch ajtaján, aztán még egyszer és még kétszer kopogtatott.

– Na? – hallatszott a szobából.

János benyitott a sötétbe és az áporodott cigaretta-szagba.

– Én vagyok, – mondta Prokeschnek, aki (bizonytalan fehérebb folt a szoba hátterében) felkönyökölt az ágyában.

– Maga az, Senki? – dünnyögte Prokesch.

Aztán egy kis szünet következett. Prokeschnek is vissza kellett találnia magát az események medrébe. Mindjárt korrigálta is:

– Te vagy az, Jánoskám? Öregem, ha világosságot akarsz, neked kell felhuznod az ablak firhangját, ha csak azt nem óhajtod, hogy panyókán szaladgáljak előtted.

János már huzta a függönyt. Az ablak a gangra nyillott, aki akart benézhetett Prokesch szerkesztő urhoz. De mért nézett volna be? Most is csak némi kis ferde napsugár vállalkozott erre.

– Valami baj van? – kérdezte Prokesch.

– Baj nincs. Csak beszélni akartam veled a lap föllenditéséről.

– Persze, persze… a lapot föl kell lenditeni. Hát van-e pénzed, Jánoskám?

– Van.

– Akkor a Függetlenség fel fog lendülni. Mindenekelőtt csapd el a kiadóhivatal főnökét…

– Arra már én is gondoltam.

– Aztán tedd a helyébe Vámoschert. Mért lopjanak meg kétfelé? Külön az expedicióban, külön a redakcióban. A lopásos állásokat egyesiteni kell. Igy kellene csinálni az országos hivataloknál is. Ahelyett, hogy tizezer állás van, amiben tizezren lopnak, volna egy állás s amit egy ember ellop, az, ha még olyan sok is, sokkal kevesebb, mint amit tizezer lop, ha még olyan keveset lop is.

– Helyes, ezt megteszem.

– Aztán soha se bizz semmit senkire. Minden olyat, amihez valami érdeked füződik, személyesen végezz el. Személyesen érintkezz vezető politikusokkal, személyesen bankférfiakkal. Te személyesen inkasszálod a hálát a szivességekért s csak ha a lap kellemetlenkedik, akkor küldöd munkatársadat. Csak magát a pénzbeli alkut bizd Vámoscherre. Ha tudja, hogy te is tárgyalsz, az illető pénzemberrel, nem mer megcsalni. A lap szellemi részével nem kell törődnöd. Azt elintézem én.

– Ott is szeretnék ujitásokat.