Part 4

– Vagy a Friss Ujságnál, vagy a Budapestnél – mondta be a rendőr azt a két lapot, amit olvasott és amit cim szerint ismert.

– Fábián! – mondta Czillerné – be kell gyorsan menni a városba! Ha az az ember ujságiró, csinálni kell valamit!

– Hm… – mondta a gróf és a félrebillent autóra nézett.

– Menjen maga előre… együtt nem mehetünk… nincs még sötét… maga menjen a Csömöri-utig, ott kap talán egy fiakkert… én a Fasoron megyek…

– Adélka! – mondta halkan és gyöngéden a gróf.

– Menjen, menjen! – felelte türelmetlenül a nő.

A gróf még a soffőr felé szólt:

– Izé… Sebestyén… telefonáljon valahonnan… valamiért…

Aztán legyintett a kezével és elindult. Czillerné velement a Viztoronyig.

A soffőr meg a rendőr ottmaradtak:

– Én már napok óta mondom, – magyarázta a soffőr a rendőrnek – hogy a boritó rosszul kapcsolódik. De a kegyelmes ur nem küldte a mühelybe a kocsit.

– Hát a kerék? – mondta a rendőr.

– A kerék, az nem baj.

– Pedig az tört le.

– Mind a négy letörhetett volna, az nem baj. Csak a boritó ne esett volna le…

– Azt olyan nehéz visszacsinálni?

– Azt se. Inkább is azt nehéz, hogy egy szerkesztő ur volt itt a defektnél. Na gyerünk… Maradjon addig a gép mellett, biztos ur, amig én telefonálok.

És a soffőr is elment, hogy a legközelebbi kávéházból betelefonáljon egy autógarázsba.

A rendőr belekukkant a kinyilt, félrezökkent autóba. Még most is nagyszerü parfőm áradt belőle. Valamelyik sült tésztának otthon, amit nagyon ritkán ettek, szokott ilyen szaga lenni.

– Hejnye! a jószagu istenüket! – mondta a rendőr hangosan és magában még hozzágondolta: Milyen szép fiatal felesége van az ilyen vén totyakosnak! Nem csuda, hogy még itt is puszilkozik vele. Én is azt cselekedném egész nap, ha az asszonynak ilyen gyönge-finom szagocskája volna.

Negyednyolckor megjelent a Függetlenség szerkesztőségében Kesztranek ur, a mettőr. Ebben ugyan semmi különös nem volt, de azért mégis. A lap első ideiben ugyanis a szerkesztő gyakran kérette magához a mettőrt, hogy a lap formáját, a cikkek elhelyezését megbeszéljék. Utóbb azonban, mikor már világos volt, hogy nem érdemes erőlködni, a Függetlenség nem fog a _Matin_ nagyszerüségével fejlődni, Kesztranek ur elmaradt, a szerkesztőség a szolgával küldte át kéziratait a nyomdába, legföljebb ha egy-egy szedőgyerek jött át valami sürgősért. Mindamellett feltünő nem volt, hogy Kesztranek itt van. De rendes dolog sem.

Kesztranek ujságpapirba csavart papircsomót hozott a kezében.

– Na, Kesztranek, mi jót hoz? – kérdezte tőle Prokesch.

– A szerkesztő urral akarok beszélni.

– Énszerkesztő urral? Vagy Csopakival?

– Vele.

– Tessék, Kasztorkám. De Csopakinak nem lesz valami nagy beszélő kedve ma.

Kesztranek bement Csopakihoz, csendesen beszélt vele, hogy mit, nem lehetett kihallani, ellenben Csopaki többször hangosan és izgatottan mondta:

– Lehetetlen! Ez lehetetlen!

(Ez már kihallatszott.)

Aztán az ajtó kinyilt és Csopaki jött ki rajta előbb. Sápadt volt.

– Uraim! mondta. – Uraim! Ez lehetetlen! Porgesz ur elrendelte, hogy a lapot ne szedjék és ne nyomják. Tényleg beszünteti… Tényleg… Kesztranek ur már vissza is hozta a mai kéziratokat… Na most, kérlek szépen benneteket, na most?

A makaó abbamaradt. A fiuk mind felálltak a helyükről és tanácstalanul néztek egymásra, Csopakira, Kesztranekre.

– Végzet. Ananké! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.

– Jaj, de szép halott leszek! – idézte Adyt Remete Pál.

– Szinházi hetilapot inditok! – szólt Kardos Bernát.

Domahidi Arnold is mondott valamit, de annak semmi értelme nem volt.

Prokesch nem szólt, csak letette a munkakabátját és fölvette a másikat. És mikor Csopaki feléje fordult kérdően, Prokesch nyugodtan felelt:

– Küldöttség. Gyerünk.

Domahidi megkérdezte:

– A miniszterelnökhöz? (Nem is tudott másmilyen küldöttséget elképzelni.)

– Nem. A bőröshöz. Gyertek szépen küldöttségbe. Hátha megpuhitjuk.

– És ha nem?

– Akkor onnan elmegyünk a Lyon-kávéházba, oda lekéretjük az Egyesület elnökét, Senkikém, maga talán maradjon itt, az eredményt megtelefonáljuk és ha részt akar venni a nagy tanácskozáson, ami esetleg lesz, jöjjön maga is a Lyonba.

Az egész redakció összeszedelődzködött, hogy elindul.

Ebben a pillanatban sodródott be Szeniczei az előszobából:

– Óriási! – kiabálta. – Óriási! – És a karját felemelte mellmagasságig, az alsó karját visszahajtotta, a tenyerét ökölbe szoritotta, az öklét kissé ide-oda mozgatta. S e mozdulatot ennyi szöveggel kisérte:

– Ilyen vass!

– Te már tudod? – kérdezte Sikorszky.

– Mi? Én? Hogy én tudom-e? Ki tudja még?

– Ki? Itt egy kicsit mindenki!

Szeniczei elhült:

– Betelefonálták?

– Nem. Kesztranek hozta.

– Kesztranek? Hát ő hol hallotta?

– Ahol mondták. A nyomdában.

– Ott már beszélik?

A küldöttséggé összeállt szerkesztőség nevetett a riporteren, aki megint jókor értesült.

– Mi megyünk az öreghez.

– Meg vagytok őrülve? Ez egész szokatlan. Ti? Mind? Legföljebb, ha én magam mehetek. Nevetséges. Nem is értem.

– Mit nem?

– Én meglátok egy szédületes szenzációt és ti elmentek oda…

– Micsoda szenzációról beszélsz?

– Hát az autóbaleset. Füredy Fábián kizuhant az autóból. Husz métert röpült. De semmi baja nem történt, mert veleröpült, szorosan vele, átölelve az öreget, doktor Cziller Balázsné. És röpülés közben ugy csókolták egymást, mint a galambok…

Szeniczei kapkodva mondta ezt, annyira sietett, hogy nem tudott eleget belehazudni a tényállásba.

Prokesch felelt neki:

– Ezt hol álmodtad?

Szeniczei verte a mellét:

– Láttam a saját szememmel.

– Hát mi sokkal szenzációsabbat láttunk. Porgesz beszüntette a lapot. Ugy kidobott bennünket, hogy husz métert repültünk, ha parancsolod, egymást átölelve… mint a galambok.

– Mi? Mi az? Beszüntette? – kapkodott Szeniczei.

– Na, gyerünk, uraim – vágta el Prokesch a riporter meglepetését – majd utközben elmagyarázzuk neki.

És mig Szeniczei hol egyikhez, hol másikhoz fordult felvilágositásért, a csoport kivonult a hatasztalos szobából s még a lépcsőházból is visszahallatszottak Szeniczei hangos, tájékozódó kérdései…

VI. FEJEZET.

Mi történik, ha Mohamed, viccből, nem megy a hegyhez?

Schenk ismét, mint már annyiszor, egyedül maradt a Függetlenség szerkesztőségében. Kibontotta a kézirat-tekercset, amit Kesztranek visszahozott a nyomdából. És nézegette. Ez lett volna holnap a lap tartalma. Na. A világ nem sokat veszit, ha _ez_ nem jelenik meg nyomtatásban.

Jóska kint krákogott az előszobában. Előkerült valahonnan. Be is csoszogott.

– Az urak már nincsenek itt?

– Nincsenek.

– Akkor talánd elmenek a kőnyomatosért.

– Ne menjen, Jóska.

– Miért ne? Parancsol valamit Schenk ur? Csak később menjek a kőnyomatosért?

– Később se menjen.

Jóska nézett Schenkre. Milyen furcsa beszédek. A kőnyomatért csak el kell menni! Magától az ide nem jön!

– Nincs miért elmenni. Nincs lap.

– Sztrájkol a nyomda? – kérdezte Jóska.

– Nem a nyomda sztrájkol. A Porgesz ur beszüntette a lapot.

– Hü! – mondta Jóska és megsodorta konya bajuszát jobbról.

– Hol lesz maga szolga, öreg??

– Hát én, kérem… én mindig vótam valahol. Most is leszek.

– Lemegy Klepusnyáknéhoz?

– Hát… gondókodni csak kell ezen a… – Jóska balról is megsodorta a bajuszát és befejezte a mondatát. Ezzel:

– Hü!

És csoszogott ki, le, Klepusnyáknéhoz, hogy tanácsot kérjen kedvenc szineitől, a fehértől, a pirostól, vagy a sárgától.

A telefon csöngött.

Schenk nem nagyon sietett. De azért odament és egy hervadt hallót mondott bele:

– Függetlenség? – kérdezte a hang.

– Ehe – felelte közömbösen Schenk.

– Az önök munkatársa Szeniczei ur?

– Ehe.

– Lehetne beszélni a főszerkesztő urral?

– Nem.

Aki a telefonnál volt, hátra beszélt valaki máshoz. Schenk türelmetlenkedett.

– Na, mi lesz?

– Kérem, kérem – szólt a hang – itt gróf Füredy Fábián titkára.

– Ehe – mondta Schenk és most már tudta, hogy ugratják.

Szeniczei, ugy látszik, elmondta valakinek a szenzációját, amit Schenk csak félfüllel hallgatott végig az imént és az illető most tréfál. Nem baj. Majd ő is ugy felelget, ahogy’ a telefon feladja a kérdést:

– Kivel beszélek?

– Senkivel.

– De én valakivel akarok beszélni.

– Nem lehet.

A hang hátraszólt:

– Kegyelmes uram, nem akarnak… (Egész-jól csinálják – gondolta Schenk.)

A másik hang is mondott valamit, de azt Schenk nem hallotta:

– Gyerünk! gyerünk! – mondta be a telefonba.

– Kérem szépen… ha lehetne szerencsénk a szerkesztő urhoz. Itt a klubban, vagy ahol a szerkesztő ur óhajtja.

– A szerkesztő ur nem megy sehova.

– De mégis…

– De mégse…

– Őexcellenciája beszélni akar vele.

Schenk befejezte a tréfát:

– Ha őexcellenciája beszélni akar a szerkesztő urral, jőjjön ide. A klubtól idáig épp olyan messze, mint innen a klubig.

És pontot tett utána:

– Szervusz! – mondta be az idegen hangnak s felakasztotta a kagylót.

Nyilván valamelyik másik redakcióból csinálták a tréfát. Ha tudnák, hogy a Függetlenség munkatársai milyen bajban vannak, nem eszelnének ki telefonvicceket!

Alighogy Schenk visszaült a helyére, a telefon ujra csengetett.

– Csak nem folytatják ezt a butaságot? – mondta magában Schenk és odaballagott a szekrényhez.

Most azonban Prokesch volt. Azt jelentette be, hogy az öreg hajthatatlan. Beszünteti a lapot, nem törődik senkivel, nem akar tudnisem a redakcióról. Ők mennek a Lyonba, oda várják az Egyesület elnökét, jőjjön Schenk is oda.

Mindezt Prokesch szélesen és gunyosan adta elő. Látszott rajta, hogy a legkevésbbé ő van megijedve. Talán volt már valami ajánlata egy másik laptól.

Még beszélt Prokesch, mikor az előszoba felől kopogtak a hatasztalos szoba ajtaján. Schenk nem nézett oda, hallgatta, amit Prokesch beszél. A kopogás ismétlődött. Aztán valaki kinyitotta az ajtót.

– Szabad? – kérdezte és belépett.

Schenk féloldalt elfordult a telefontól, meglátta a belépőt.

Karcsu, koros ur volt, nagyon elegáns szürke fejü, nagyon elegáns szürke ruháju. Kis szürke barkók álltak el füle mellett az arcáról. Schenk azonnal megismerte.

A kultuszminiszter volt.

A kultuszminiszter.

Személyesen.

Ugyanaz az arc, amely a gimnáziumban a tanári szoba és az igazgatói iroda faláról annyiszor nézett le rá annak idején. Gróf Füredy Fábián elegáns, de semmitmondó arca.

Schenken hideg és meleg szaladt át egyszerre. Bár Prokesch nem fejezte be még a mondatát, ő visszazöttyentette a kagylót a mozgó horogra, meghajtotta magát a gróf előtt és elég nyugodtan mondotta:

– Van szerencsém, kegyelmes uram!

A grófnak kicsit reszketett a feje:

– Jó estét! – mondta és nem nyujtott kezet.

– Méltóztassék befáradni oda… – és Schenk ment előre, kinyitotta Csopaki szobájának ajtaját.

– Kegyeskedjék helyet foglalni.

– Köszönöm! Köszönöm! – mondta a gróf és reszkető fejét folyton forgatta ide-oda, mintha keresett volna valakit.

– Magunk vagyunk – szólt Schenk.

– A szerkesztő urat keresem…

– A szerkesztő ur nem jön be, a lapot éjjel én szerkesztem.

És fölkelt, bemutatkozott:

– Senki János.

A gróf nem nyujtott kezet.

– Ismerem az ügyet, kegyelmes uram – tette hozzá Schenk.

A gróf kezet nyujtott.

– Hát akkor, kedves barátom-uram… – kezdte halvány hangon Füredy Fábián.

Schenk visszaült a másik fotelbe, merően ránézett a miniszterre, szétterpesztette, de nagyon óvatos mozdulattal, két lábát, két kezét a térdeire fektette, nehogy lássék: reszketnek; s figyelt, miközben a fejében mintha harangokat vertek volna félre.

Hallgatta, mit mond a kegyelmes, de közben gondolatai ilyen rohammal taszigálták egymást agyában:

– Szent Isten! Schenk! Schenk! Ami eddig történt veled életetben: iskola, hivatal, Rechnitz ur, redakció, mind csak tréfa volt! Itt most valami nagy, valami óriási fordulat van készülőben. Ki vagy te, Schenk? Senki! És most egy kegyelmes ur, egy eleven miniszter, a magyar közélet tizenkét legfőbb szereplőjének egyike beszél hozzád! Ugy beszél hozzád, mintha te is kegyelmes volnál, mintha dolgod volna vele. És csakugyan van is! Azt feleled neki, amit akarsz. Kérni fog tőled valamit. Ő, akitől mások, ezren, tizezren kérnek! És neked módodban van azt mondani, hogy _nem_, hogy kérését elutasitod! Kegyetlen lehetsz! Vajjon kegyelmes nem lehetsz-e? Schenk, vigyázz, ragadd üstökön ezt a szerencsét, ami _egy_ életben egyszer kinálkozik, de csak minden milliomodik embernek! Schenk! Ide állt eléd az élet paripája, bársony nyereggel, ugorj fel a nyeregbe és táncoltasd kényesen a paripát! És vágtass el vele el, el, oda, ahová csak kevesen jutnak. Schenk, szedd össze az eszed!

És Schenk összeszedte!

Minden embernek, még az egészen butának életében is vannak zseniális pillanatok, amikor az elméje pontosan és világosan dolgozik, amikor a kimondott szó nyomán látja a helyzetet, amit az a szó teremtett, látja mindazt, ami belőle következik; tudja a feltett kérdésre a megfelelő, sőt az egyetlen megfelelő választ, amikor fantáziája is van: még-nemlétező dolgokból létezhetőkre tud következtetni s tájékozódni tud a jövő eseményei közt is. Ilyenkor villan ki, hogy az ember agya mégis valami nagyon szép alkotás, ami nem arra termett, amire általában használjuk, hanem arra, hogy az embernek sok változatosságot, elevenséget, szinességet, szépséget, bolondságot, egyszóval: emberséget vigyen az életébe.

Ilyen zseniális pillanata támadt Schenk I. Jánosnak akkor, amikor megértette, hogy Szeniczei most az egyszer, életében először, nem hazudott, csakugyan látott valamit, aminek még nagyobb fontossága is van, mint amit Szeniczei föltételezett róla. Schenk már tudta, hogy a gróf mit akar és azt is tudta, hogy ő mit fog felelni és a diskurzust hová fogja kormányozni.

A gróf beszélt, vagy inkább: dadogott, mert a fiatal ember tekintete, mely egyenesen a szemébe furódott, megzavarta:

– Kérem… ha ön informálva van, s ha önnel kell elintéznem az ügyet…

– Csak velem, kegyelmes uram…

– … Akkor… akkor… Ön belátja, hogy kénytelen voltam személyesen feljönni…

– Nagyon érthető, kegyelmes uram.

– … mert még a titkáromat sem vonhattam az ügynek… hogy ugy mondjam… lényegébe… bármily szokatlan, hogy… az én állásomban lévő… igen… személyiség… egy szekesztőség keretein, azaz helyiségein belül… De ha önök nem voltak hajlandók… ami ugyan meglepő, mert a sajtó munkatársai mindenesetre több izben keresik fel a vezető egyéniségeket… mint megfordítva…

– Ez alkalommal kivételt kellett tennem, kegyelmes uram.

– Valóban: kivétel… igen… megerősiti a szabályt. Tehát az eset annyira fontos, illetve, hogy jobban fejezzem ki magam… lényeges… vagy még inkább: kényes… hogy meg kellett hajolnom a… a… vas kényszerüség előtt és meg kellett jelennem itt, hogy…

A gróf elakadt. Schenk segitett rajta:

– Állok rendelkezésére, kegyelmes uram.

– Erre akartam… mintegy… kérni önt. Tulajdonképpen a dolog nagyon egyszerü… a legegyszerübb… Azt mondhatnók… félreértésen alapul… Vagy ha nem is… mindenesetre… olybá veendő. Ami történt… ha bárminő formában… éppen az, igen… nyilvánosságot látna… akkor… nem mondom, hogy… mindamellett tartani lehet tőle…

A gróf megint abba hagyta. Elővette a szivartárcáját. Megkinálta Schenket.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– Nagyon szép… nagyon szép… – A gróf le akarta vágni a szivarja végét. Schenk kivette a zsebkését, átnyujtotta. Gyufát is gyujtott. A gróf átvette és remegő kézzel tartotta a szivarja vége alá.

– Hol is hagytuk el?… igen. Hogy voltaképpen… nincs is mód… nincs is forma… bár nem állunk azonos politikai plattformon…

– A Függetlenség ellenzéki orgánum… – mondta határozottan Schenk.

– Éppen azért… nemde… a politikai harc… ugy-e bár… nem vihető át személyes térre… ez pedig… ami történt… illetve aminek az az ur… a sajtó ama munkatársa…

– Szeniczei – mondta Schenk.

– … Szeniczei igen tisztelt munkatárs ur… amit ő látott… annyira személyes… kvázi családi… hogy nem is látom, hogyan, miként…

Schenk megértette, hogy a miniszter affelől akar tájékozódni, _hogyan_ akarják az ő esetét megirni? Azonnal megadta a felvilágositást:

– Kegyelmes uram azt hiszi, hogy az eset, természeténél fogva, egyáltalán meg sem irható.

– Azt volnék bátor vélelmezni…

– Kegyelmes uram, a modern sajtó számára nincsenek lehetetlenségek. Azt a tényt, amelynek az autóbaleset pillanatában munkatársunk tanuja volt, csakugyan nem lehet megirni.

– No nemde…? – lélekzett fel a gróf.

– Azonban az a tény a nyilvánosság számára mellékes is, noha érdekes, sőt szenzációs. Maga az autóbaleset azonban – legszabályosabban a nyilvánosság elé tartozik. Nincs módunk emlités nélkül elhaladni amellett, hogy Füredy Fábián grófot szemünk láttára csaknem sulyossá válható baleset érte…

– Ez ellen nem is volna semmi… kvázi… kifogásom.

– Ugyanakkor nincs módunkban elhallgatni, ha tudjuk, pedig tudjuk, hogy a baleset pillanatában kik voltak az autó utasai.

– Hm… – nyögött a gróf és nagyot szitt a szivarjából – ez… ez fölösleges.

– Felfogás dolga, kegyelmes uram. Hirszolgálatunk, ha nem is hamis, mindenesetre hiányos volna enélkül.

A gróf mosolyogni próbált:

– Hát, istenem… hiányos volna… Nem igaz?

Schenk ismét nagyon határozott hangu lett:

– A hirszolgálat nem lehet hiányos!

A gróf könnyedébb hangot ütött meg:

– Nézze, kedves öcsém…

– Parancsoljon, kegyelmes uram!

– Ön még fiatalember… Mennyi idős?

– Huszonhat éves vagyok.

– Hát lássa… önnel még nem történt annyi minden, mint énvelem… De történhetik. Gondolja meg, hogyha önnel történnék?

– Sajnálom, kegyelmes uram, nem velem történt.

– De mégis… ha önnel történnék? Nemde, akkor ön is megpróbálná, hogy… Nemde?

Schenk most nem akart segiteni a grófon. Szárazon ismételte:

– Parancsoljon, kegyelmes uram.

– Láogatásom célja tehát… annak megbeszélése volna… hogyan lehetne…

– Nem lehet, kegyelmes uram.

A grófnak az arca is szürke lett. Ezt még talán soha sem hallotta életében.

– Magyarországon mindent lehet – szaladt ki a száján.

– Embere válogatja, kegyelmes uram. – És Schenk ugy mozdult meg, mintha föl akarna kelni.

– Maradjon még… kedves öcsém – szólt a gróf. – Magától értetődik, hogy nem riadnék vissza…

– Mitől, kegyelmes uram?

– … a legmesszebbmenő, de mindenesetre messzemenő áldozatoktól…

Schenk fölkelt:

– Kegyelmes uram, – mondta élesen – a szó, amit ki méltóztatott mondani, sulyos. A legsulyosabb.

– Mé-mé-mért? – dadogott a gróf.

– Kegyelmes uram vesztegetni akart.

A gróf is fölkelt, riadtan lépett közelebb Schenkhez:

– Világért sem, kedves öcsém… Ne vegye ugy… Magunk közt… barátok közt… másként hangzanak a szavak… mint a nyilvánosság előtt.

– Kegyelmes uram, nekem nincs két becsületem.

– Bravó öcsém, nagyon helyes! – és a gróf megszoritotta Schenk kezét.

– Méltóztassék visszaülni kegyelmes uram. Ön a Függetlenség hallgatását akarta megvenni. Azt nem lehet. Semmi pénzen. De maga a Függetlenség megvehető.

– Á! – derült ki Füredy Fábián hangja.

– Megvehető, mert véletlenül éppen eladó.

– Köszönöm, kedves öcsém, köszönöm.

– Ha a kegyelmes ur felhatalmaz engem arra, hogy mostantól egy órán belül a lapot megvásárolhassam, természetes, hogy a lapban egy óra mulva csak az jelenik meg, amit a kegyelmes ur, mint a lap tulajdonosa, megjelentetni akar.

– De én, mint aktiv miniszter… egy ellenzéki lap tulajdonosa… kedves öcsém…

– Ez az adás-vétel kettőnk közt marad…

És most Schenk nyujtotta a kezét a gróf felé.

– Kifelé a lap, kegyelmességed engedelmével, mint az én tulajdonom szerepel…

– Természetes!

– A további fejleményeket majd meglátjuk. Ötven-hatvanezer koronájába kerül csak nagyméltóságodnak.

– Kérem, kérem – mondta a gróf boldogan.

– Én most elintézem az ügyet és egy órán belül jelentést teszek a kegyelmes urnak. De addig az összegnek körülbelül fele készpénzben jó volna, ha folyósitható lenne.

– Igen-igen. Fenn a klubban nem lesz nehéz harminc darab ezrest… Ha lenne kegyes oda felfáradni.

– Függetlenségi ujságiró nem mehet a kormánypárti klubba.

– Ön karakter, kedves öcsém. Igaza van. Jöjjön a lakásomra, az Akadémia-uccába…

– Nem fog nagyméltóságod családja érdeklődni, hogy ki az az ismeretlen fiatal ember, aki ilyen szokatlan órán teszi első látogatását? S nem lesz az adandó válasz kényelmetlen a kegyelmes urnak?

– Ön okos ember, öcsém. De az a lakásom nem az a lakásom…

– Értem, kegyelmes uram. Ott leszek.

És Schenk kivette a noteszét, hogy felirja a cimet.

– Ne… ne… ezt ne méltóztassék felirni… csak tessék megjegyezni… huszonkettő, egy, három. Még egyszer köszönöm, kedves öcsém és a viszontlátásra!

Schenk kikisérte a grófot.

Akkor már Jóska kint ült az előszobában. Egy üveg sör állt előtte.

Mikor Schenk az előszoba ajtajából visszafordult, szólt a szolgának:

– Na Jóska, nem szünik meg a Függetlenség.

– Hát persze nem, kérem.

– Honnan tudja?

– Onnan, kérem, hogy eszembe jutott odalenn, hogy senki se látott még döglött szamarat és én se láttam még olyan ujságot, aki nem jelenik meg. Az ujság örökké él, mint a cicelle.

– Mi az: cicelle? – kérdezte Schenk.

– Azt én nem tudom, kérem. De a mi vidékünkön igy mondják.

– Jól mondják a maguk vidékén, Jóska. Maradjon csak itt, vigyázzon a redakcióra. Ezentul vigyázni kell rá.

– Senki ur is elmegy?

– El, de éjszakára visszajövök.

Schenk rágyujtott egy cigarettára és sietve ment el.

Porgeszhoz indult.

VII. FEJEZET.

Lapvásár.

Porgesz Lázár és társa, a Függetlenség tulajdonosa, a nagy bőrkereskedő saját házában lakott, mely egyike volt a város legfurcsább házainak. Igen keskeny telken épült, a terület maximális kihasználásával. A ház hatemeletes volt, de ugy, hogy az első emeletét mezzaninnak, a hatodikat műteremnek hitták, mert amikor a házat épitették, Budapesten csak négyemeletes házakra adtak ki épitési engedélyt. Minden volt benne, amit a modern kényelem megkiván, csak éppen mindenből el volt spórolva a legutolsó forint s ezért Porgesz házában a modern kényelem soha se szuperált. A gőzfűtés nem fűtött, a házitelefon nem szólt, a melegvizvezeték nem adott melegvizet, a lift – egy keskeny kis skatulya – nem járt. A lakások egészen kicsik, a házbérek egészen nagyok voltak.

Egy ilyen egészen kicsi lakásban lakott Porgesz.

Ajtót egy loncsos cseléd nyitott Schenk előtt; a cseléd libahus- és krumplisterc-szagot hozott magával a konyhából.

– Porgesz ur itthon van?

– Itthon, de vacsorázik.

– Azonnal szeretnék beszélni vele.

– Mingyár’ megmondom.

A cseléd a keskeny előszobából benyitott az ebédlőbe, ahonnan a Porgesz-család hangjai hallatszottak.

Aztán visszajött:

– Tessék.

Schenk letette felöltőjét, kalapját, kopogtatott az ebédlő ajtaján és belépett.

Nagy vascsillár alatt, mely egész biztosan a Teleki-térről került ide, ült az asztal mellett Porgesz Lázár, egy kövér asszony, két husos lány és egy nagyon alacsony homloku fiatal ember, ültek a sült liba szagában és ettek.

– Jó estét Senki ur! – szólt Porgesz, aki egy combot tartott a jobbkezében. – Ha megengedi bemutatom a családomnak. Senki ur, az a derék fiatal ember, akiről már beszéltem nektek. Akiről mondtam, hogy az egyetlen tisztességes ember abban a szerkesztőségben. A feleségem, a leányaim, a Vili fiam.

Schenk apró meghajlásokat végzett a fejével.

– Tessék leülni az ottománra! – mondta Porgeszné. – Mingyárt végzünk, nagyon egyszerü vacsoránk van. Mi nagyon egyszerü emberek vagyunk.

Schenk leült az ottománra, amin valamiféle diszedények zördültek meg, amint a rossz butort teste sulyával megmozditotta.

– A lap miatt? Ugy-e? A lap miatt? – kérdezte Porgesz.

– Nem egészen – felelte Schenk.

– Nagyon helyes. Ön belátja, hogy én nem tehetek másképp, hogy meg kell büntetnem azt a bandát. Ezentul nem fognak a markukba nevetni, ha az öreg Porgeszről lesz szó. Ne is beszéljünk róla. Beszéljünk másról. Mit szól az én két leányomhoz? A Vili fiamat se ismerte még?

– Személyesen nem volt szerencsém.

– Ő a jobbkezem az üzletben. Ő segit keresni azt a vagyont, amit az a banda el akart pazalni. Ne is beszéljünk róla.

És Porgesz még vagy tizszer tért vissza a lapra, befejezte a libacombot, megtörölte zsiros ujjait, egy párat szippantott a fogain, egy kis darab hust ledobott a szakálláról:

– Cilikém – mondta a feleségének – a feketémet adasd be a dolgozószobámba, Senki ur is iszik egy csészével, ugy-e?