Part 9

Füredy Fábián gróf egyszerre emlékezett rá, hogy ezt a publicistát ő ismeri, megszólitotta a folyosón:

– Rég nem volt szerencsém, kedves öcsém.

– Nem akartam háborgatni kegyelmes uramat.

– Okos embereket mindig szivesen látok magam körül. Ha gyakrabban felnézne ide, bemutatnám a miniszterelnöknek. Szeretné személyesen ismerni.

János ugyan nem sietett az ismerkedéssel, de azért két héten belül mégis sor került rá. Füredy karonfogta és odavitte a miniszterelnökhöz, aki mindakét kezét nyujtotta feléje:

– Tudtam, hogy fiatalember – mondta a legkegyelmesebb ur – csak fiatal emberekben van meg az elveknek ez az ereje!

A miniszterelnök nagy, kövér és lágy férfiu volt, aki mindenkivel szeretett volna jóban lenni. Népszerüséggel együtt szerette volna a hatalmat.

– Istenem – mondta érzelgősen – ha a praktikus államférfinak nem kellene annyiszor megalkudni a viszonyokkal! De muszáj, kedves barátom. Vérzik a szivem néha, hogy mit kell megtagadnom a legbensőbb bensőmből. De örülök, ha látom, hogy vannak még egyenes emberek.

Megsimogatta János kabátja elejét és ezt mondta még:

– Tulajdonképpen ilyen emberekre volna szükség a mi pártunkban is. Akkor lefelé kedvelnének bennünket és fölfelé keményebb nyakat mutathatnánk.

János nem vette észre Adél kezét ebben a játékban. Pedig benne volt. Adél taktikázott ugy, hogy belevigye a kultuszminisztert a régi ismeretségnek, mely őexcellenciája számára kellemetlen volt, a fölfrissitésébe. Adél ragaszkodott ahhoz, hogy a gróf bemutassa Jánost a miniszterelnöknek.

Mikor aztán hallott róla – János futólag megemlitette a dolgot, Adél nagyon tudott neki örülni.

– Csak előre, Jánoska! – mondta az asszony. – Maga mindnek a nyakát ki fogja csavarni.

– Én? – csodálkozott János.

– Igen, maga! Akárki megtehetné, de én azt szeretném, ha maga tenné meg, mert én magát szeretem. Csak magát, Jánoska. Már nem is fogok senki mást szeretni. Ez egy olyan furcsa sejtés, értelme sincs, mégis ugy érzem, Jánoska, hogy maga az első és az utolsó szerelmem.

S az asszony szerelme csakugyan folyton ugy lobogott, mint az első és az utolsó szerelem.

János, az első gyönyörüséges idők elmultával, megszokta ezt az izzást, ment a tüzes ösvényen, de hogy ő maga mit érez, azzal még soha sem próbált elszámolni.

Adél elhalmozta apró figyelmességekkel, Vett neki arany cigaretta-tárcát, gyémántfejü kézelőgombokat s egyéb bolondságot, amit visszautasitani nem lehetett, de amik mégis értékesek voltak. János megpróbálta viszonozni őket, a nő tiltakozott, de szemelláthatóan jólesett neki minden ilyen kedvesség. Hozzávéve azt, hogy János a lakásába, szönyegekbe és más kényelmekbe nagyobb összegeket fektetett, Senkhy szerkesztő ur kezdett egy kicsit szükpénzü lenni. Huszezer koronából bőségesen lehet költeni százasokat, de ezreseket csak módjával.

Vámoscher panaszkodott Prokeschnek:

– Nimand ur, minden pénzt elhord, itt még zavarok lesznek.

(Az ujságirás emberei már rég visszaforditották Senkhy nevét németre és egymás közt csak igy nevezték Jánost. Ebben egy kis boszu is volt, boszu a senkin, aki olyan hamar és olyan könnyen kerekedett föléjük.)

– Társadalmi életet él – mondta Prokesch. – A társadalom nem ujságirónak való, ahogy az ujságiró sem a társadalomnak. Egyik kizárja a másikat. Az ujságiró ösztönszerüen kizárja magából a társadalmat, a társadalom az ujságirót. És ha az ujságiró társadalmi életet él, akkor ez éppen az az eset, mint amikor a paraszt hétköznap tyukot eszik. Vagy a paraszt beteg, vagy a tyuk. De, legtöbb esetben mindaketten betegek. Ha még-olyan beteg is a paraszt, vigyáz, hogy legalább beteg legyen a tyuk, amit elpusztit.

– Hát én nem tudom – felelte Vámoscher, – hogy ki beteg, de attól félek, hogy a lap fog belepusztulni. Alig tudok annyi pénzt a markomba tartani, hogy a nyomdaszámlát szép simán fedezhessük szombatonként.

– Hol vagyunk, barátom a pusztulástól? Egy lap, amelyik két évig rendesen fizette a nyomda-számláját, két évig meg él abból, hogy rendesen nem-fizeti.

– Az csak régen volt. A mai gazdasági élet…

– Eriggy már a mai gazdasági élettel! Csak olyan, mint a tegnapi volt és a holnapi lesz. Kevés készpénz: sok hitel. És ott még nem tartunk.

Mivel Prokeschnek ilyen könnyelmü volt a gazdasági felfogása, Vámoscher visszavonult a kiadóhivatalba, s egyelőre ugy segitett magán, illetve a Függetlenségen, hogy itt-ott egy-egy bankpausálét előre vett fel, amit később Prokeschnek igy jelentett be:

– Esszük már a jövendő gyékényét magunk alól.

János társadalmi betegsége azonban mindössze annyi volt, hogy Adél, aki zavartalanul és sokat akart együttlenni vele, három-négy olyan társaságba csempészte be, ahol állandóan sok vendég fordul meg. Igy járt el János Cserna Györgyékhez, akik egy kis mütermes palotában laktak Budán, Gotthelfékhez, akik börzén szereztek milliókat és Tagányiékhoz, akik Czillerék minisztériumi ismerősei voltak.

Mind a három helyen nagyon érdekes és tarka pesti társaság verődött össze. Cserna György festő volt és az apósa pénzén festette a jövő zenéjét. A képeit nem értették és nem vették, de a beavatottak sokra tartották. Csernáékhoz a modern müvészet és irodalom volt bejáratos, valamint néhány lipótvárosi is, akiknek Gauguin már nem volt uj és Picasso kezdett elavulni. Itt a társaság vegyes volt, valláskülönbség nélküli.

Gotthelfék, akiknek két lányuk volt, Elza és Emma, bárók óhajtottak lenni, igy kerültek valami uton-módon Adélhez közel, akiről azt hitték, hogy a báróság dolgában jó lépcsőjük lesz, amiben egyébként eddig csalódtak. Mikor Gotthelf Hermann, a ház feje, egyszer ilyenféle beszélgetést kezdett Czillernével, az asszony ezt mondta:

– Tessék egy egyetemet alapitani, mondjuk, Soroksáron, akkor nincs könnyebb, mint elintézni az ügyet.

Gotthelf azonban igy felelt:

– Méltóságos asszonyom, mért alapitsak én reggel nyolckor egyetemet Soroksáron?

A társaság egyébként Gotthelféknél szintén valláskülönbség nélküli volt. Mindenki, aki megfordult náluk, különbség nélkül, zsidó volt.

Gotthelfné ezért nagyon örült a keresztény szerkesztő urnak, akit Gotthelf a báróság miatt nézett hasznosnak.

Ennek a körnek éppen az ellenkezője volt Tagányiék háza, melybe kizárólag a hivatalnok-dzsentri járt, köztük magasabbranguak is, de csupa olyan férfi, akinek számára csak a hivatalos ranglétra volt elképzelhető haladási alapnak. Itt az emberek fizetési fokozatonként akartak feljebb jutni s csak az előléptetések idején. A karrieristák ezen a körön alul és felül mozogtak. Tagányiéknál viszont el sem tudtak gondolni egy olyan zsidót, akivel hivatalon kivül érintkezni lehetne.

Ez a társadalmi élet Jánosra csak azért volt valóban kényelmetlen, mert mind a három helyen játszottak. Csernáéknál rendes volt a rulett, Gotthelféknél a chemin, Tagányiéknál a dominó. Ez utóbbi volt a legolcsóbb mulatság, noha itt a nők biedermayer negélylyel csaltak. Azonban csak koronákról és forintokról volt szó. Csernáéknál és Gotthelféknél azonban többszörösen megtörtént, noha Adél vigyázott Jánosra, hogy a szerkesztő urról lesodortak ezeregynéhány koronát. A tátrai első nagy kártyaest óta Jánosnak sohasem volt szerencséje a játékban. Talán lett volna, vagy lehetett volna, de az első negyedóra után, ami veszteséges volt, Adél mindig elvitte magával a kártya mellől s valamelyik homályos sarokban a fülébe csókolta:

– Jánoska, ne akarj nyerni! Én vagyok a te kártyád, amire mindent föltehetsz.

Nyár elején ugy határozták, hogy Adél Gasteinba megy, ahol Füredy Fábián tölti a nyarat s János később, mikor már ráér, utána utazik, de Hofgasteinben telepszik le. Adél kitervezte, hogy biciklit vesz, megtanul rajta és biciklin jár át Jánoshoz. Már előre örült neki, hogy ez milyen mulatságos lesz.

Adél el is ment junius elején, de János még junius végén is Pesten volt; hiába irta Adél a csábitó leveleket.

A szerkesztő urral egy kis malőr esett.

Egy elseje előtti péntek este János, aki nem tudta, mit csináljon az estéjével, Vámoscherrel fölment a Terézvárosi Körbe vacsorázni. A vacsora nem volt jó és a társaság éppen olyan volt. János menni akart, de Vámoscher, aki nem tudta, hogy szerkesztője kicsit játékos, sőt pehhes játékos, megkérdezte:

– Ne menjünk be a bakk-szobába?

– Menjünk, – mondta János, akinek mindegy volt, hogy mivel telik meg az üres este.

A bakk-szobában sok ember volt és kevés levegő, az asztalnál a város legkitünőbb rosszhirüi foglaltak helyet s a bankot egy nagykereskedő adta, akiről mindenki tudta, hogy csak kártyajárás kérdése, mikor sétál be a csődbe. A nagykereskedőt Krémernek hivták s ez alkalommal a csőd egy pár lépést tett hátrafelé, mert Krémer nyert, már a második szérieszt ütötte, mindig ugy, hogy – mint münyelven mondják – kivásárolta magát. A poentőröknek folyton hatjuk és hétjük volt két kártyából, Krémernek semmije, vagy igen kevese, de a harmadik lappal folyton nyolcat vagy kilencet hozott össze.

A tétek meglehetősen gyöngék voltak már az asztalon, ugy hogy a játékosok nagy érdeklődéssel, a bankár nagy örömmel fogadták János százasait, amik megjelentek a zöld posztón és a krupié gereblyéje alá kerültek. Tizenegy ütés közül János kettőt megnyert, de a pénz, amit halmozva bennhagyott, a következő coupnál mégis bevándorolt a bankba.

A kilencedik ütés után Jánosnál nem volt több pénz.

Vámoscher kicsit riadtan nézte szerkesztője játékát.

– Van nálad pénz? – kérdezte tőle János.

– Van, de… – Vámoscher azt akarta megmondani, hogy a nyomdaszámla és a redakció meg a kiadóhivatal elsejei fizetése van a zsebében. János azonban nem engedte befejezni a mondatot.

– Adj ide néhány száz koronát.

– Kérlek, – mondta Vámoscher – de igy apránként elvérzel, inkább adj bankot, visszahozod vele, amit vesztettél, még nyerhetsz is a tetejébe valamit, ámbár a pénz itt már vékonyan van.

– Én nem ülök az asztal mellé, – mondta János, aki ösztönszerüen irtózott a társaságtól, mely az asztalt körülvette.

– Majd én lovagolok, – mondta Vámoscher.

És mert Krémer közben retirált, hiába várva János tétjeit, akit ez a beszélgetés elfoglalt, Vámoscher licitált a bankra.

A játékosok, akiknek a zsebében biztosan nem volt összesen ezer korona, mikor látták, hogy a bank kellene valakinek, óvatosan, de határozottan verték föl a bank árát ezer koronáig. Akkor ráhagyták Vámoscherre, aki kivette a pénztárcáját, maga mellé tette és leült a bankári székbe.

Kevertek, vágtak, Vámoscher leosztotta a lapot, nyert. Krémer, aki a pénzét olvasta egy ezüst kosárban, hirtelen az asztal mellé ült, kimarkolt a kosárból egy pár tiz és huszkoronást, tett. Az ő tétjével együtt sem volt a posztón több háromszázkoronánál. A második ütést is a bank nyerte. Vámoscher némi büszkeséggel nézett Jánosra, aki szemben állt vele, a krupié háta mögött.

– Na még három coup és mehetünk! – mondta Vámoscher.

A harmadik coup azonban elveszett. A negyedik és az ötödik ismét a banké volt.

– Vigyázat! Forma! – kiáltotta az egyik játékos, akinek őszbe-kártyázott szőke szakálla volt és a kezében roppant hegyesre hegyezett ceruzát tartott, amivel egy darab papiroson gömböcskéket irt fel.

A baloldali gömböcskék a játékosok ütéseit, a jobboldaliak a bankét jelentették.

– Mi a forma? – kérdezte a nagykereskedő a szőke szakállastól.

– Vé betü, tompa végü vé. Holt biztos.

– Vé viktisz! – mondta egy tanár az asztal mellett, aki tiz év óta próbált koronás tétekkel vagyont szerezni a bakkon.

– Ha vé, akkor végezzünk – mondta Krémer – tartom a bankot.

És csakugyan a poentőr nyert.

Az első ezres elment.

Vámoscher aggódva nézett föl Jánosra, aki intett, hogy tovább.

A kártya azonban kinos makacssággal tartotta magát a tompa végü véhez. És a játékosok régi züllöttek voltak. Ha egyszer egy esztendőben történt ilyen csoda, le tudták szüretelni. A bankot minden harmadik ütésnél ujitani kellett.

Vámoscher izzadt és a nyakát nyujtogatta ki a gallérból.

Jánost elöntötte a düh, amit az élettelen tárgyakkal szemben érzünk, ha azok azt mutatják, mintha öntudatos rossz szándék volna bennük, folyton ujittatott.

Vámoscher nyolcszor meg is tette, de a nyolcadik bank után fölállt, és ezt mondta, szárazon és nyavalyásan:

– Ennek a paklinak ugyis vége.

Aztán elhuzta Jánost.

– Nincs több – mondta neki és kivitte a teremből.

Kifizették a vacsorájukat – huszkoronásaik még voltak – és otthagyták a Kört.

– Na mondta János – ez eluszott. Micsoda pénz volt?

Vámoscher megmondta.

– Hm – mondta János – szóltál volna.

– Ha szóltam volna, akkor abbahagytad volna?

– Nem – szólt János teljes meggyőződéssel.

– Hát akkor?

– Hát ilyenkor enyhiteni próbálja az ember. A redakció pénzét meg kell szerezned holnapra. A fiuknak nem tartozhatunk. A kiadóhivatalt és a nyomdát ne fizesd.

– Könnyen beszélsz! Ez a pénz is előleg volt a Csomagszállitótól.

– Egyéb pénzünk nincs?

– Nincs. A mult hónapban tizenhétezer koronát szedegettél el tőlem. Azt hiszed, hogy a Függetlenség olyan bőven adja?

– Hát csak gondolj ki valamit! – mondta János és hazament aludni.

Vámoscher annyit csakugyan ki tudott gondolni, hogy a fiuk megkapták a fizetésüket másnap, de az expedició és a nyomda fizetetlen maradtak.

Az egész következő hét nagyon nyomasztó volt a pénzhiány miatt s Vámoscher megmondta, hogy most rossz idők kezdődnek:

– Egyik lyukat a másikkal betömni nem lehet. A hajó mindig rozogább lesz.

XIII. FEJEZET.

A tátrai Röntgen-kép.

A hét végén váratlan vizitje volt Jánosnak. Gyulai doktor, a széplaki szanatórium orvosa Pestre jött, hogy valami hirdetési akciót bonyolitson le, igyekezett a hirdetések árát, tekintettel a humanisztikus célra, leszoritani, mindenütt magához a laptulajdonoshoz akart fordulni.

János szivesen fogadta a doktort, aki szép napok emlékét hozta magával e zavarosabb időkbe s csak tárgyalás közben jutott eszébe az a bizonyos Röntgen-kép.

– Doktorom – mondta neki hirtelen, pontot téve a hirdetési tárgyalás után – most jut eszembe, hogy mint fotografussal nem vagyok megelégedve magával. Hol van az a két kép, amit el kellett volna küldenie?

– Bocsásson meg, kedves szerkesztő ur – szólt a doktor – de igazán nem akartam…

– Mit nem akart, doktor?

– Kellemetlenséget okozni önnek.

– Hogy-hogy?

– Tátrafüreden hallottam, hogy az a hölgy nem rokona önnek, csak futólagos ismeretség, hát azt gondoltam: inkább hagyjuk. Viszont azt is csodálkozva hallottam a tátrafüredi kollégától, hogy az a hölgy nem állt a kezelése alatt.

– Nem értem. Mit tartozik az a képre, hogy az a hölgy rokonom-e?

– Kérem, szerkesztő ur – és a doktor kicsit fészkelődött a fotelben – ez egy nagy kérdés, amiről a legkiválóbb orvosok régóta vitáznak már…

– Mi az ördögről?

– Hogy az orvos, ha nem kérdik tőle, szólhat-e a betegnek, vagy hozzátartozójának, vagy ha az (illető pláne nem is hozzátartozója.

– De ki a beteg, doktor?

– Szerkesztő ur, az a kép tréfából készült, de nagyon komoly kép. Azért nem küldtem el.

János csodálkozva nézett a doktorra.

– Annak a hölgynek a tüdeje nagyon erősen meg van támadva.

– Az lehetetlen!

– Én is furcsának tartottam, hogy valaki, akinek félnie kell a Röntgen-géptől – mert a betegeink legnagyobb része fél a saját állapotának őszinte megismerésétől – olyan vidáman álljon a masina elé. Az a hölgy nem egészséges, a képből biztosra következik, hogy esti hőemelkedéseinek kell lenniök Ez is sajátságos, hogy maga a beteg nem veszi észre. De a betegek néha más okoknak tulajdonitják a lázat, vagy egyáltalán nem tulajdonitanak fontosságot neki. Ne nehezteljen, szerkesztő ur, hogy most megmondom, azért se haragudjon, hogy eddig nem mondtam meg. Nagyon komplikált kérdés az orvosi diszkréció kérdése, már a legkiválóbb orvosok…

János meg volt döbbenve. Eltessékelte a doktort és nem tudott mit csinálni a közléssel. Hogy lehet egy ilyen virulóan egészséges, ujjongva élni akaró nő elé lépni ezzel a hirrel?

Csak másnap jutott eszébe, hogy hátha ez a mindenütt tüdőbajt látó ember rosszul nézi a képet, el kell hozatni tőle és megmutatni pesti professzoroknak. Sürgönyzött Széplakra. Addig levelet irt Adélnak, hogy a hét folyamán valószinüleg utazik Gasteinba. Adél táviratban felelt:

– Jöjjön Jánoska, gyönyörü lesz.

Másnap azonban másik távirat jött, ezzel a szöveggel:

– Ne jöjjön, holnap Pestre érkezem.

Másnap Adél megérkezett és délután fent volt Jánosnál, akit óvatosan csókolt meg, csak az arcán, jobbról és balról. János azt hitte, hogy a nő csak takarékoskodik az örömmel, mint gyerek a cukorral. Adél jó szinben volt s nyomát sem lehetett rajta látni betegségnek.

– Jánoska – mondta az asszony, – nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagyok magánál – és a szemével megsimogatta a falakat, a butort, a szőnyegeket, – de nagyon-nagyon nem is örülök. Ne ijedjen meg azon, amit mondok. Én csak átutazóban vagyok Pesten, pedig mennyire szeretnék ittmaradni. Mennyire!

– Hová akar menni, Adél?

– Én nem akarok, de muszáj. Brioniba küldenek.

János látta már, hogy az ő hiradása fölösleges. Ugy tett, mintha semmit sem tudna.

– Miért? – kérdezte a nőtől.

– Mert nem vagyok egészséges. Na mondom, hogy nem megijedni! Még nem haltam meg, de meghalhatok.

– Ne tréfáljon, Adél.

– Nem tréfálok. Látja, Jánoska… most már értem a nagy életkedvemet, azt, hogy mindenáron és azonnal élni akartam, igazán élni, annyi élet-robot után. Az orvosok is azt mondják, hogy ez összefügg.

– Mivel?

– Azzal, hogy esetleg nem élhetek.

– Ugyan már, Adélka!

– Bizony, én-kis-senkim, egyetlen valakim. Nem hiába mondtam annyiszor magának, hogy a tüdőmet szeretem szabadon teleszivni a nagy friss levegővel. Hát nem jó a tüdőm, Jánoska.

– Ki mondta?

– Az orvosok.

– Hogy’ mondhatták? Hogy’ tudták?

– Ugy hogy a maga kedvéért már tanultam biciklizni, mert előre kiszineztem, milyen gyönyörü lesz, ha egy negyedóra alatt legurulok azon a sima országuton magához. Már tudok is, egész jól tudok, bizonyisten az utolsó hat nap alatt egyetlenegyszer le nem estem…

Adélnak csillogott a szeme, szinte elfelejtette, hogy most egyébről van szó, mint a biciklizésről.

– De ha… – mondta János és elakadt, de aztán ugy folytatta, mintha közben kimondta volna, amit gondolt: – De ha… akkor ez könnyelmüség volt.

– Akkor még nem tudtam. Csak azt vettem észre, hogy esténkint nem jól érzem magam. Azt hittem: a türelmetlenség, a vágyakozás maga után…

– Köhögött?

– Nem. Az nem divat. Csak egészséges emberek köhögnek. Forró voltam és egy reggel nagyon gyürötten ébredtem fel. A gróf doktorhoz unszolt. Még tréfáltam magamban vele: „Ha ennek a doktor megmondja, hogy mi rontja az északáimat!“ De a doktor egész mást mondott. Hogy azonnal menjek Brioniba.

– Az jó lesz.

– Jánoska, az még nem biztos, hogy jó lesz. De azért én megyek. Nem akarok meghalni. Mit csinálna maga nélkülem?… – az asszony elnevette magát, bánatosan, kedvesen. – Na, tudom, nem halna utánam. De mindegy. Nem erről akartam beszélni.

– Hanem? Lehet most egyébről is beszélni, mint a maga egészségéről?

– Lehet. Sőt kell is. Jánoska, ha velem mégis megtörténnék az a kis hiba, hogy…

– Ne mondja ki!

– Ha nem mondom ki, akkor is megtörténhetik. És ha megtörténik, akkor maga itt marad, ugy, ahogy most van itt, pedig nekem nem tetszik a maga helyzete.

– Az én helyzetem! Most, amikor csak arra kell gondolnia…

Az asszony közbevágott:

– Ne zavarjon, Jánoska. Most már nem szabad annyit beszélnem, mint azelőtt.

– Ne beszéljen. Csókoljon meg.

– Most már nem szabad annyit csókolnom, mint azelőtt. (Gyöngéden megcsókolta a fiut, megint csak az arcán. János már tudta, hogy miért.)

– A száját! – mondta János, talán nem is vágygyal, de kötelességből.

– Azt nem, Jánoska. Az megszünt. Egyelőre. De ha bolondoz, nem tudom elmondani, amit akartam.

János megnyugodott. Az asszony folytatta:

– Én már beszéltem a gróffal. Ne feszengjen, Jánoska. A gróf magát nagyrabecsüli. Maga belép a szabadelvü pártba.

– Én? Minek? Nem vagyok képviselő!

– Azért lép be, hogy legyen. Az egész csak egy háromsoros levél. Belép már most, nehogy aztán átmenet nélkül történjék a maga jelöltsége.

– De Adélka! Ha már ragaszkodik hozzá, hogy beszéljünk róla: _mikor_ lesznek még választások? Két esztendő mulva! Mi lesz még addig.

– Nem, Magát előbb fogják megválasztani. Senkikém! Szeptemberben megürül egy kerület.

– Hogy lehet azt már most tudni?

– Maga jó politikus! Hogyne lehetne tudni?! Szeptemberben főrenddé neveztet ki a kormány valakit, aki most képviselő. A somogymegyei Tófalu a kerülete. Az a magáé lesz.

János hosszabb tiltakozásba kezdett.

Adél elvágta.

– Szeret?

– Szeretem.

– Akkor nem akar fárasztani?

– Nem.

– Hát ne szavaljon. Én ezt _akarom_. Ha érvel ellene, nekem is érvelnem kell és az fáraszt. Ne legyen rossz hozzám és engedje meg, hogy egy kicsit politizáljak is, mielőtt… Egyszóval: nekem örömem telik benne.

János huzódozott.

Adél másnap kijelentette, hogy addig nem utazik el Brioniba, amig János meg nem irja a belépő levelet.

– Holnap megirom, – mondta János.

– Holnap eljövök érte – mondta az asszony.

A Függetlenség szerkesztőségében megint összeült a kis tanács. János igy adta elő a tényállást:

– Mandátummal kinálnak, ha belépek a szabadelvüpártba…

– Ki? Mikor? Miért? – sietett kiváncsiskodni Domahidi.

Prokesch, aki János változásain és pletyka-töredékeken keresztül már sejtette, hogy szerkesztője személye körül asszonyi dolgok vannak, közbeszólt:

– Leszel szives és tudomást veszel arról, amit hallasz, s nem próbálsz itt most politikai riportázst végezni. Azt csináld a folyosón. A szerkesztő ur tanácsot kér és nem információs irodát nyitott a te számodra.

János folytatta:

– El lehet-e fogadni a mandátumot?

Nehogy ostobaságokat kelljen leintenie, Prokesch mingyárt átvette a szót:

– Egy mandátumot mindig el lehet fogadni.

– Én is ezt akartam mondani – szólt Domahidi. – Csak az a kérdés, hogy a korrupt…

– Senkise korrupt, aki az embernek mandátumot kinál – mondta Prokesch. – Minden párt tisztességes, amely fiatal erőket akar megnyerni a maga számára.

– Na, de a választójog? – vetette közbe Domahidi.

– A választójog – felelte Prokesch – a legszebb személyes programm egy olyan pártban, amelynek _nem_ programmja a választójog. Különben ez utóbbit nem is lehet olyan határozottan kimondani. Hogy _mi_ a szabadelvüpárt programmja, azt nemcsak én nem tudom, hanem maga a szabadelvüpárt sem tudja. Ott annyiféle ember van, annyiféle programmal vagy programmtalansággal, hogy a választójogos embert csak szivesen láthatják.

– No de a meggyőződés! – vetette közbe Domahidi, aki ma ellenzéki hangulatban volt s a rendesnél folyékonyabban fejezte ki magát.

– A meggyőződését megtartja az ember – felelt Prokesch.

– Ugy? Megtartja? A szabadelvüpártban?

– Ott. Megtartja magának és csak akkor hangoztatja, amikor szüksége van rá. A meggyőződés olyan, mint a szőnyeg. Kell, hogy az ember lakásán jó szőnyegek legyenek. De ablakba őket csak különösen ünnepélyes alkalmakkor teszi.

János maga is meg volt lepve Prokesch véleményén. Vámoscher azonban örült neki.

– A mandátum kell, – mondta – valami kell, mert nem birjuk lélekzettel. Ha valahonnan nem támogatnak bennünket, kezdünk olyan életet élni, mint Porgesz Lázár és Társa idejében.

– És a lap állásfoglalása?

– A lap most pártonkivüli – mondta Prokesch. – A pártonkivüliséget minden párttól csak egy lépés választja el. Ha balra tesszük ezt a lépést, vissza, akkor a lapnak jobban megy, neked rosszabbul, ha jobbra, előre, akkor a lapnak megy rosszabbul, neked jobban. Kérlek, közgyülés után fogadj magánkihallgatáson.

Domahidi és Vámoscher kimentek.

Prokesch betette utánuk az ajtót és elkezdte:

– Nézd, János, öntsünk tiszta vizet egymás poharába. Én vagyok olyan jó ujságiró, hogy nekem még meggyőződésem is tud lenni. De olyan jó is vagyok, hogy ha kell, ne legyenek meggyőződéseim. Veled baj van…

– Baj?

– Baj. Te kiélted a Függetlenséget, nem érdekel a rendje, rendetlensége; nem épited, hanem rombolod, kihordod a pénzt belőle. Ez bizony hátramenés. De viszont van valami körülötted, ugy látom – s ilyen általánosságban beszélhetek róla, anélkül, hogy indiszkrét lennék, – van valami körülötted, ami előremenést jelent. Hát ne törődj a lappal és ereggy előre. Ne felejtsd el, hogy keresztény vagy.