Part 20

Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam minden emberi társaságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.

Az alatt folyvást újabb, meg újabb megfoghatlan események történtek velem. Az ismeretlen gyakran irt leveleket, s azokban megdöbbenéssel láttam, hogy mindent tud rólam, a mit teszek, a hova járok, még a mit kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimat kitalálja, helyzetemet a legparányibb pénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? hol van ez az ember? láthatlan szellem képében jár-e körülem? hogy mindenütt lát, míg én őt sehol sem tudom megtalálni. Sorsomat igazgatja, a nélkül, hogy az legkevésbbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, a nélkül, hogy valami hálára várna; mindenütt felkeres és magát sehol sem engedi feltalálni!

Szokásom volt, esténkint naplómba irogatni, a mi gondolatom támadt; ez este is följegyeztem naplómba fentebbi tünődésemet. Azonban midőn elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykor kezébe jutna; ha véletlenül hivatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene. Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem. Két újjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle semmi.

Másnap egy levelet kaptam ez ismeretlentől, mely ezen szavakkal kezdődött:

«Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom ellen sok nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együtt érzésnek nevezzem-e? de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám; – kegyed ilyen kérdéseken tünődik: ki lehet ez ember, a ki úgy jár körülem, mint egy láthatlan szellem? ki lát engem, míg én őt sehol sem találom, ki sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve? ki áldozik, hálára nem várva?… Csaknem szórul szóra tulajdon naplóm sorai…

Megdöbbenve ejtém ki kezemből a levelet, s naplómért futottam… Azon levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta többet, leirásától elégetéseig emberi szem, enyimen kívül, nem látta azt meg… Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas… Őrangyalom volna-e ez?

Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét véltem érezni, s valami mondhatatlan gyönyör terjedt el érzékeimen arra a sympathicus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja, tudja, hogy nincs egy szégyenlendő gondolatom, s kitől megkérdhetem, mielőtt álomra hajtanám fejemet, meg vagy-e velem elégedve?

Csak azután birtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem és tovább olvassam.

«Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legelőkelőbb családjából születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam; akkor családom iránti tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg, érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni és én elhagytam őt. Öreg apám kedvencz eszméje volt ez a házasság, ki olyan végrendeletet hagyott maga után, hogy ha nőmtől valaha minden igaz ok nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé és én tisztán egy schilling jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis oda igtatta nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen lenne hozzám, egyéb körülmények felől igazi gentleman tud segíteni magán; de ez a jogom is enyészszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a continensen keresztül hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas s a kérdésben forgó vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok köröskörül véve, közeli barátaim s vadonnat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomrúl nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomat kifürkészszék; száz meg száz új mese és koholmány lőn perem folyamában bevezetve, mely annak lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtelen, mert nem tudtam nőt szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hát ha e két szép szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel kinál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól. Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd hajlamot.

Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva győződtem meg jellemerejéről; és most, – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem kegyed előtt bevallani azt, a mit érzek. Nem hiszem, hogy férfi eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta eddig magát, mint egy aczéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és oly tiszta indulat, mint az enyim, nem csalatkozhatik igaz vonzalmában. Én azt hiszem, hogy kegyednek látnia kell legtitkosabb eszméimet, a hogy én képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt lánczaitúl megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig semmi kegyet sem kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el. Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem? miért nem szabad addig kegyednek engemet látni? Egy vigyázatlan szó, egy meg nem óvott tekintet oly gyanút költhetne ellenem, mely kínzó perem végét ismét évekkel vetné vissza; még most remete gyanánt elzárkózva élek, hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor – – – ez üres sort egészítse ki kegyed angyali szíve. L. Harding.»

… Én meg voltam igézve. Egy ember, a kit soha nem láttam, oly hatalmat nyert szivem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az. Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e földön, a ki önmagamért szeret, a ki szeret azért, mert becsül, s szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom, álmom és gondolatom ő volt; magam elé képzeltem őt százféle alakban s alkottam magamban valami eleven ideált felőle, a ki hívásomra megjelent, s szavaimra felelt.

Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen delnő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárczáját valahol, s azt állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem, megöl a szégyen, az elszörnyedés. A delnő vádja alaptalan volt, ki tudja, hol veszté el erszényét? tán el sem veszté; meg is sértett több izben, a miért a rendőrtiszt őt meg is bünteté száz pengőig, mit a kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól.

De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságában áll-e engemet gyalázni, bevádolni, a ki nehány forinttal bir alaptalan vádjáért büntetést fizetni? Hiszen nem a világi hatóság ennek az oka, mert hisz az lám megvédett; de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett? egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, a miért szegény vagyok és dolgozom.

Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől. Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így irt hozzám:

«E perczben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, a minek kegyed mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még ma fogok kegyednek annyi összeget küldeni, mennyi rangjához illő háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggodalma tőlem azt elfogadni. L. Harding.»

Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha azt kivánta volna, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem volna. Ha azt mondta volna, hogy éljek vele nyílt viszonyban, nem törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ? hisz az, ki engem, mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, biró elé hurczolhatott, egy bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El tudtam volna magamat vetni, ha ő kivánta volna; de ő nem úgy tett, ő felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna-e el azt?

Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy nő korábban kérte azt már tőlem, most ajánlottam azt neki azért az árért, a miben nekem volt. Félóra alatt készen volt az alkunk. Még az nap este lord Hardingtól minden levélkiséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.

Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém magamat.

E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt, s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kisérni szokta, volt zongorám is, a mit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot, kitől a viszontalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a szinházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt tarthassak s egy napot el nem mulasztottam ottan és soha el nem vettem szemeimet a szinpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.

Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva. Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az utczán, egyszer egész óra hosszat kisért a városligetben, és én nem láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát? hol vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s könyvemben koszorút nyomtattam orgonavirágból… És én nem láttam őt meg!

Egy negyedév mult el így. Engem napról-napra jobban elandalított e tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, a kit nem ismerek, a kit nem láttam soha, a ki hozzám soha nem közelít, a kinek neve gyönyörrel tölti el szivemet, a kinek láthatlan karjai közt alszom el mindennap, a kinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s a kit mindig magam előtt látok, a nélkül, hogy valaha látnám.

A negyedév leteltével ismét küldött ötezer pengőt; azt hitte, hogy a másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni három hónap alatt.

Néhány nap mulva egy levelet kaptam tőle, melyben ez volt:

«Kedves Jenny! (sohasem nevezett még e bizalmas czímmel.) Ma kaptam londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve; – rám nézve kedvezően! Csupán az itélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tied. De e két hónap egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni tőled, a nélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen, a nélkül, hogy veled először egy szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem találkozhatam veled, a nélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, örökre el vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre nincs más mód, mint ha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg. E kivánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy tiszteletlen szóval megbántanálak, csengetyűd kezedben van, cselédeid a mellékszobában állhatnak parancsodra s engem kiutasíthatsz. Én nem kivánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom bolondság s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort küldj Lord H. czím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L. H.»

Estig töprengtem e levél fölött, este megirtam a választ: «jőjj, várlak!» és magam felvittem azt a postára.

Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam minden embert; nem tettem úgy, a hogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog ölelni.

Minden szobám sötét volt: szivem tisztaságában biztam és a keblembe rejtett tőrben; és végre abban, hogy ő nem lehet csalárd, ki oly soká, oly önzetlenül szeretett.

Mikor egészen sötét lett, hármas koczogás hallatszott előszobám ajtaján; kérdezém, ki az? «Lord Harding», volt a felelet.

Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét még sem volt, hogy a tárgyakat ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.

Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, a min én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.

Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint a kit a hideg lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni.

Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt az által, hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem kevesebbet koczkáztattam, mint ő: – ő minden vagyonát, én minden jó híremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon szerelem fölött, a mit eddig érzett.

Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látja azt is, a mit e perczben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek tőle, épen azért, mert szeretem.

Néhány percz mulva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).

– Nem kérem kegyedtől, hogy búcsúra kezét nyújtsa, suttogá szeliden, de egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor.

Igaza volt. Valamit kellene néki mondanom. És én egy szónak nem voltam ura.

– Csak három szót, suttogá ő, csak ezt a mondást: I love you…

Bennem elszorult a szív; ajkaim vonaglottak…

– I shall…

– No, no, no «I shall»; «I love».

Nem birtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat, akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve.

– I cánnot…

– I cánnot? rebegé ő szomorúan. Önnek igaza van; – adieu.

És azzal eltávozott; a nélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de küzdtem vele addig, míg legyőztem s elkéstem a visszahívással. És azután korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt neki: mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? miért szomorítám meg más szóval, mikor az magamnak is fájt?

Valami lappangó láz terjedt el minden eremben, idegeim uralkodtak lelkem fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e rövid szóval: «jőjj ma este». De vajjon fogja-e ő ma e levelet keresni? kezéhez jut-e elutazása előtt? estig mind ez a gondolat gyötrött.

Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I love you?

Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:

– I – love – you. –

És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love you! I love you! I love you!

Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt, mosolygott; tréfásan szólt hozzám:

– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.

Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s kináltam, hogy üljön le átellenemben.

– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a féltékenységre.

Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok, csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.

– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet ön féltékenynyé.

– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.

– Én? játszom?

– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen. Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?

– Sőt épen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)

– És ha még sem volnának?

Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán? Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi? Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.

Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe:

«I – love – you –».

Azzal eltávozott.

Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg. Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem, elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb, legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba. Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az egy pillanatra sem távozott el tőlem.

Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?

Tizenegy órakor koczogtattak ajtómon; felnyitottam.

– Lépjen be, mylord.

A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.

Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember arczczal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arczát s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az egész esemény titkát.

Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta, míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt, és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.

Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és – nem bántam meg!

Itéljenek önök halálra.

Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.

Itéljenek önök halálra.

22. KELL-E INFORMATIO?

(Humoreszk.)

– Öcsém uram! Hím-e az a pók, vagy nőstény, a mi ott a szögletben lesi a legyet? kérdi az examinált diáktól Gábor úr; az egyetlen és utolérhetlen magyar bonmotszerző.

– Tudja Buffon! ha tudja.

– Pedig ön is kitalálhatná, hogy nőstény, mert ha hímpók volna, a ló lábán kellene neki lenni.

A szegény diákon aztán ilyenkor jót nevetnek.

– Hát tisztelendő úr, ha már annyiszor olvasta a bibliát, tud-e valamit róla, hogy Idvezítőnk Magyarországon is járt?

– De már annak semmi nyoma.

– Bizony pedig ott van, hogy itt Pápa mellett Gecsében volt korán reggel. Nézzen csak utána: «in Gecsemane fuit».

Majd meg a fiatal nyelvtudósba köt bele.

– Mondja meg öcsém uram, miért nevezik ezt a házat fogadónak?

– Valószinűleg azért, mert vendégeket fogad be.

– No ugyan: hisz akkor minden házat úgy híhatnának, mert mind fogad be vendéget, ha oda megy.

– Akkor hát nem tudom, miért híják úgy?

– No, és nyelvész akar lenni? Azért híják fogadónak, mert itt az ember a fogától fizet adót.

Egyszer ebédnél a tisztelendő páter guardián mellett ülvén, a szolgálattevő egyéniség mindkettőjüket leönté paradicsom-mártással.

– No tisztelendő uram, mi sem hittük volna, hogy ma együtt legyünk a paradicsomban.

Ügyvédek számára mondok el felőle egy kis történetkét, a mikből tanulhatnak majd valamit; a ki nem ügyvéd, ne hallgasson ide.

Azt lehet belőle megtanulni, hogyan kell a nyügös clienseket a nyughatatlan sürgetőzésről elszoktatni?

A tekintetes urat híres ügyvédnek tartották, – a minthogy az is volt, – több előkelő család és nagy uradalom tartá őt rendes jogügyelőjének, így többi között ...y gróf is.

...y grófnak egyszer nagy jogbeli pöre támadt a v...i püspökkel, a minek szerette volna mentől hamarább végét látni.

A gróf pedig igen scrupulosus ember volt; a ki nem tudom honnan? azt vette a fejébe, hogy minden pernek felényi idő alatt vége lehetne, ha az ügyvédek akarnák.

Mire nézve semmit sem tartott a per kimenetelére nézve olyan elmulhatatlannak, mint szüntelen tudakozódni a fiscálisnál: hol járnak már, mit csinálnak már? mikor lesz már vége?

Egyszer a gróf beküldte a városba közeli falujából a kasznárját, hogy nézze meg, hogy kel a búza, árpa a hetivásáron? találkozzék az e...i zsidóval, alkudjék meg vele a gyapjura, vigyen fel egy őzet a tisztelendő misericordiánus uraknak és tisztelje őket a nevében; útközben azután, egy füst alatt, szóljon be a fiscális úrhoz is, hogy mennyiben áll már az a per? és sürgesse, hogy csak siessen már vele.

Azonkívül aztán még egy csomó commissióval ellátták, a nagyságos asszonynak kiesett egy kő a függőjéből, azt az aranyműves csinálja bele addig, míg ő ott lesz; a nagyságos úrfinak a szíjgyártónál megrendelt gyeplők kellettek; a tiszttartóné asszony az újmódi kalapért küldte a masamódhoz; a tisztelendő úr pedig a Pesti Hirlapra küldte be tőle a prænumeratiót, s a rector úr a Csehek folytatását kérte az iskolai könyvtárból. Estére pedig okvétlenül otthon kellett lennie, mert szombat van; az aratókat kell kielégíteni.