Part 19

Szálli semmit sem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg volt rettenve, mint hogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi napokban egy párszor megkisértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy abbahagyta és többé nem kísértett.

Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömem többé. A mi máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a gondolat, hogy azt az örömet azért szerezte számomra egy ember, hogy szeressem érte; nem öltöztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöczöm, melyben fogva tartanak, mint egy madarat.

Azt gondoltam végre, hogy nekem legjobb lesz megölnöm magamat.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az? eszembe jutott minden eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg.

Elhatározám erősen, hogy mérget fogok bevenni.

A nevelő-intézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan szépítő szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jó asszony azért ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen méregnek mondá a herczegnővizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ő nevetett, azt mondta, szép vagyok én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer, este bezárkóztam szobámba, levelet irtam Szállihoz, melyben búcsút vettem tőle s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy levelemet tegye el jól s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam az ő szobájába s azzal ágyamra fekve, a palaczk tartalmának felét kiürítettem. A szer természetesen nem tette rám azt a hatást, a mit kívántam tőle; rosszul lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a levelemet s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom volt? azt nem mondtam meg másnak, egyedül ő neki. Az orvos talán sejtette.

E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott s nem tréfált a kedvemért annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett s mutatva sápadt arczomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal?

– Bár még rútabb lennék, feleltem neki, hogy ne tetszeném Sz**nek.

Ő arra összecsapta kezeit.

– Óh kedves Jenny, a felől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút. Nem olyan ember Sz**, a ki egy leányt a szépségeért tudjon szeretni. Ne volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele.

– Hát én gazdag vagyok? kérdém elámulva.

– Bizony ha az nem volna, ne is higyje ám, hogy talpig csipkében járatná urabátyja; hideg vérű ember ő, jól ismerem; pénz az Istene; ha ő kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezeret bizonyosan megtakarít magának.

– De hát honnan gondolja azt? Maradt nekem szüleimről valamim?

– Ejnye no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága urabátyja soha?

– De igen, akart többször számot adni, de én nem engedtem.

– Kár volt. Én bíz igy könyvnélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a megboldogult nagyságos asszonynak? hanem azt tudom, hogy a bálvány-utczában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is híják; mikor kis leány volt, tudhatja, hogy abban laktak; azonkívül jószágai vannak, a miktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba.

Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más szinben állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek, egyszerre ismét félelmesen rútnak találtam őt; most egy mindennapi, jelentéktelen alakká sülyedt le előttem, a kinek jelenlétét egykedvűleg lehet venni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, a kikről tudjuk, hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden boszúnk abból áll, hogy nem gondolunk rájuk.

Most már nem féltem tőle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem magamban éjjel-nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom? hogyan tudnék gyámsága alul megmenekülni és magam úrnéja lenni?

Semmi ismerősöm sem volt, a kihez pártfogásért folyamodhattam volna, tánczvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy czél és ok nélkül nem hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk.

Az ő terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipere-boltot fog nyitni. Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz, én egyszer meglátogatom őt s azzal végképen ott maradok nála, míg törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más gondnokot rendelnek, a ki nem követelheti, hogy nála lakjam.

Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára köteleztem magamat neki, ha szándokunk sikerül. Egyszer tudom, valami kötelezvényt is adtam neki tíz ezer forintról előre, a mit ő azonban rögtön összetépett s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel.

Nehány nap mulva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas szállást, azt bebutoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak. Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.

A mely napra előre terveztük eltávozásomat, Sz** épen távol volt a háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet, drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy levelet irtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: «Uram! A míg azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak törvényes úton fogunk. Adieu.»

A levelet ott hagytam asztalomon pecsételetlenül.

E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt. Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.

Másnap reggel alig vártam, hogy virradjon, azonnal dolgom után láttam.

Valamelyik estélyen egy fiatal ügyészszel ismerkedtem meg, ki akkor meglehetősen közönyös volt rám nézve, most ezt fölkerestetém Szállival és odahivattam magamhoz.

Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehez semmi esetre sem fogok visszamenni többet; ha ő erőszakolna talán rá, akkor majd azt is kimondanám, hogy miért nem?

Jövedelmem valószinű mennyiségét furfangos ravaszsággal számítám ki előtte; bebizonyítva, hogy az 25–30 ezer forint között lehet s igértem, hogy évenkint két ezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül.

Annyira hidegvéremnél voltam ez alatt, hogy a míg beszéltem, ráértem azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre. Eleinte azt láttam arczán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban rajta.

Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb idő alatt ki fog szabadítani Sz** úr körmei közül s rögtön sietett bérkocsit fogadni, hogy elébb eljárhasson, a hova kell.

Délután Sz** hintaját láttam szállásunk előtt megállani. Ügyvédem és nagybátyám ügyésze, Livádi, léptek ki belőle. Az utóbbi egy halmaz iratot hozott magával.

– Egyezkedni jön; gondolám magamban s készen voltam rá, hogy eszemen legyek.

Midőn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig oda jött egészen hozzám, rám nézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot sóhajtott:

– Mit csinált Jenny kisasszony? – mit csinált? – mit csinált?

Olyan őszinte jó akarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben, szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, daczosan feleltem neki:

– Meggondoltam jól, a mit csináltam.

– Óh Istenem; Istenem; hát nem volt kegyednek egy jó akarója, a kitől tanácsot kérjen? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna felvilágosítást? Én soha el nem árultam volna.

Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit rágta; úgy feleltem vissza, a hogy nyelvemre jött.

– Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra bízzam.

Az öreg ember akkor hidegen végig nézett, s a mit ezután mondott, azt igen száraz hangon tevé.

– Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet; annyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. A mint fiatal collegám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben él, hogy kegyednek 25–30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi, – épen semmi, – de épenséggel semmi vagyona sincs.

Én gúnyosan kezdtem mosolyogni.

– Hogyan uram? hát anyám háza a bálvány-utczában? hát békési birtokunk?

Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha haragba jött volna.

– Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a házat az ő nevéről híja az utczai közönség most is, hanem gondatlansága miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni. Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért 50-et százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz** úr árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka. Kegyedet ő saját költségén nevelteté, a mit kegyedre költött, az tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött kegyedre.

Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre s rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez? mire ő haragosan rám támadt:

– Persze hogy igaz! De az Isten szerelméért kisasszony, minek tett engemet is ilyen bolonddá; én velem fellármáztatja a birákat, a törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát egy vagyonért, a mit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész renomméem miatta.

Azzal kapta a kalapját és elszaladt.

Livádi egyedül maradt velem.

Én elszédülve roskadtam egy székre, minden gondolatom megállt.

– Ha nekem nem hisz kegyed, szólt Livádi, itt hagyom ez iratokat, nézze át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg kegyednek ezeket. Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.

Láttam, hogy semmivé vagyok téve.

– Így nincsen hátra más, rebegém, mint egy éjszaka a lánczhídról a vízbe ugranom.

– Ah Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon is ott van az Isten.

– Csak nem mehetek vissza nagybátyámhoz…

– Óh semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném lehetőnek azon levél után, a mit kegyed neki irt.

– Megmutatta azt önnek?

– Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni, Hiszen ha nem szerette őt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett volna őt úgy megbántani.

– Akkor nincs mit tennem, mint hogy koldulni menjek.

– Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet még egyebet? Ez persze csak jámbor tanács, a mit ha tetszik, megfogad kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszünt ugyan kilátással bírni azon fényűző kényelemre, a miben Sz** úr házánál élt, hanem azért a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent átadjanak, a mit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, a ki nem veszi vissza, a mit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti; paripáját sem tarthatja; ékszerei sem czélszerűek, azokat mind eladhatja. Sz** úr nem rég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el helyette; így kegyednek úgyhiszem négy-ötezer pengő forintnyi készpénze fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni. Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy a midőn kegyed oly fényes vagyont, mint Sz** úré visszautasítani elég erős volt, gondolta magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez szerelem nélkül.

Én elkezdtem sírni, megragadtam az öreg ember kezét, s könyeimmel áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen egy ember a világon, a ki igazán javamat akarta.

– Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondáknak kitenni, ámbár én azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli kisasszonynyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárus-boltot, kegyednek jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképen mondom. Lehet, hogy kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet, emez, mint mondá kegyed, a lánczhíd oszlopához. Még egy harmadik is van, hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha…

Itt elhallgatott az öreg ember s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan gyermek, a ki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát.

Azután hirtelen rendbeszedte magát, megszorította kezemet s őszinte hangon mondá:

– Legyen meggyőződve a felől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem gyűlölik; s ha valamire szüksége lesz az életben, ha jó tanács kell, ne kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, a kik most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem tartogatnak a multból.

Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat éreztem magamban újra kezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer pengőt kaptam kezemhez, mint azon holmik árát, mik nagybátyám kegyéből tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, a mit vele tevék s ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem leend előbbvaló kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.

Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én maradtam a mellett.

Azután valódi tűzzel fogtam a munkához. Óh én nem szégyenlettem azt. Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen hasznossá tudta magát tenni rám nézve. Soha sem éreztem magamat megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám, kalapot, vagy karmantyút vásárolni, ki azelőtt salonjaiban szokott elfogadni. Ha rám ismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nem keserített meg vele. Őszintén szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal s nem volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év mulva ötszáz forint tiszta nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt vissza fizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget.

De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában jártam s megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember dolgozik, olyan jól esik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam ki olyan dologra, a mi nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban sem voltam, a mi pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.

Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy előkelő vásárlónémtól, ki nagyon megdícsért, hogy ízlését mindig eltalálom, megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé számomra páholyjegyét: a nemzeti szinházban hatodszor adták Troubadourt, és az igen szép opera. Ő már többször hallotta s ez este máshová hivatalos.

Én egy perczig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni: igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet nem szerezhetett volna nekem, mert a szinház volt legnagyobb gyönyörűségem s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.

Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az előadásból s úgy hiszem, még akkor gyujtogatták javában a lámpákat, mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba.

Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová; mit is nézegettem volna? Érdekelt engem valaki az egész túltömött színházban? Volt ott nekem ismerősöm? úgy hiszem, minden régebbi ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét.

Egy perczre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre leültem, végig nézni a páholysorokon: kik vannak itt? gróf ez és gróf amaz észrevette-e itt létemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak öltözve? mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a szinpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló szinészekre pedig épen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a szinházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rám nézve; báró X. Y. kisasszonyok piperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy épen tőlem vették; a helyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s ha az utolsó dobütés után, mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzebuetól, vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végig nézném, s meg nem mozdulnék a helyemből.

És utóljára mégis jobb lett volna nem mennem a szinházba. Valami szomorú vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, a mi megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni, mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat, felugrottam, hogy zongorámhoz üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozó-asztal.

Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy a míg oda voltam, egy levelet hozott a posta, a minek a vevényét ő irta alá; a levél ötezer forinttal van terhelve.

Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél czíme angolul volt irva; világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől jöhet ez?

Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt bele takarva. A levél irójának neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor is, hogy a levél tartalmát megtudtam érteni; az elején bocsánatot kér, hogy más nyelven nem tud irni, mert nyelvtanuláshoz nincs semmi fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér; – hallott felőlem beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, a mit nekem ajándékba adott s mit én csak kölcsönképen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó; soha sem hitte volna, hogy a continensen ily character fejlődhessék ki nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, a midőn egykori rabszolgasága urától megválthatja magát s azt mondhatja neki: nem tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott czélra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a szinházban; ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt soha sem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés nélküli.

Ez a rejtély megfoghatatlan volt előttem; mentül tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbbé tudtam tisztába jönni vele. Egyet éreztem, egyet megsúgott az a tiszta ösztön, a mely minden női szívben lakik, a míg szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak, a ki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt mondá, hogy nekem jellemem van; tudnia kellett volna, hogy azt, a kinek jelleme van, nem lehet «akárkinek» ajándékkal megkinálni.

Egy igen udvarias és elismerő levelet irtam a lordhoz s beletevém a küldött összeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja át neki minél elébb.

Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem s nem biztatott a pénz elfogadására.

Este felé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord Hardingról Pesten.

Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel; legelőször a postára siettem, azt vélve, hogy ott valami nyomára akadok a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy inas adta fel a levelet, másik azt, hogy egy gavallér, egyik ősz emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam, hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az idegenek között.

A helyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon pecséttel, ugyanazon irással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt irja, hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni. Biztosított felőle, hogy soha sem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jó akarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon. Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy nem bírok elég tisztult itélő tehetséggel, megkülönböztetni a tiszteletet a pironkodástól s bántó gyanakodással taszítok el egy értem láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csak egy kézszorítást sem követel.

Sokat tünődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jó akaróm ellen, ha ajándékát el nem fogadom, s oda nem fordítom, a hová ő kívánta.

Azzal összetéptem a hozzá irt levelet s elmentem Livádihoz. Elvittem hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.

Az öreg ember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam, hogy elpirul.

Valami gondolatja támadt felőlem, a mit szégyel; – éreztem, hogy az én arczom is ég.

Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem is fogom látni soha.

Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, nyugtatványt irt róla, azt kezembe adta s nem ügyelt rám többet.

Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem nézett irásából, a hogy eltávoztam.

Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett, mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el.