Part 21

Szép feladat biz ez, de kasznár uram okos ember, a ki fel tudja osztani a dolgot, hogy minden a maga rendén következzék. Még az úton kicsinálta, hogy hová, hogyan és mikor jut el? Legelső dolga lesz az ügyvédhez beszólni, nehogy azt elszalaszsza, onnan felszalad a klastromba, átadja az őzet, ott meginvitálják szokás szerint ebédre; onnan elmegy a hetivásárra, megtudja a megtudandókat; azután jön az aranyműves, azután a szíjgyártó, aztán a masamód, aztán a prænumeratió, aztán a könyv; erre dél lesz, akkorra visszajut a klastromba, laute megebédel, onnan átfut a vendéglőbe, ott találkozik a zsidóval, fekete kávé mellett szépen megalkuszik vele, s ha mind ennek négy órára vége van, még vígan hazajut alkonyat előtt a kastélyba.

Ezt bizony szépen berendezé.

Tehát legelőször is az ügyvéd házához érve, ott megállítá a kocsiját; a kocsisnak meghagyta, hogy csak menjen a fogadóba, pontban négy órakor legyen készen, hogy rögtön indulhassanak. – Azzal belépett a fiscalishoz.

– Ah, tisztelt kasznár úr, hát mi jót hozott?

– Könyörgöm alássan, a méltóságos gróf úr megbizásából jöttem, ha méltóztatnék megmondani, hogy micsoda stadiumban áll már az a processus? mert tetszik tudni, hogy a méltóságos gróf úr nagyon nyughatatlan.

– Ah, nagyon örülök, hogy szerencsém van, igen szivesen szolgálok informatióval, tessék helyet foglalni kérem.

Azzal igen nyájasan, barátságosan leültette a kasznárt maga mellé a pamlagra, eléje tolván az asztalt és maga melléje ülvén, úgy, hogy az semerre el nem szaladhatott többé.

– Ime itt van a per; tessék nézni. Nagyon szép per, annyit mondhatok és még majd szebb is lesz. Tehát legelsőbb is, itt van az alperesi replica, tetszik látni?

A kasznár kezdett aggodalomba jönni. Tán csak nem akarja ezt a nyolcz tömött ívet itt előtte elolvasni?

– Maga a püspök irta; ismerem a conceptusáról. Mondhatom, hogy gyönyörűen van irva, olyan pompás dialectikával, hogy igazán párját lehet keresni. Tessék csak meghallgatni, édes kasznár úr…

Az édes kasznár úr elkezdett most egyszerre izzadni és fázni. Ej, ha ő azt tudta volna, hogy ilyen gonosz farkasverembe kerül, dehogy tette volna be az ajtón a lábát. A fiscalis úr egész gyönyörűséggel olvasá fel előtte a rettenetes iratot, de ő nem hallott abból egy betűt sem, mert mind az járt a fejében: hogy a hetivásár, meg az aranyműves, meg a szíjgyártó, aztán hát az őz és a tisztelendő urak, meg a masamód, meg a többi commissió? mikor végzi azokat el? mindenből elkésik! a piaczról elmennek, a collegiumban nem talál senkit, a postát bezárják; nem várják ebéddel; hogy a patvar akárhová tegye ezt az egész replicát! Futni pedig nem volt merre?

Denique épen délre harangoztak, mire a replica felolvasásának vége lett.

– No már most ajánlom magamat, lélekzék nagyot kasznár uram, felugorva a tüskékről, miken három óra hosszat ült, én ugyan elkéstem mindennünen. Most már ugyancsak szaladhatok nyakrafőre.

– Szaladni? Hová szaladna innen, drága barátom? Most következik még az, a mit én feleltem a püspöknek.

– De könyörgöm, még igen sok dolgom van, a mit el kell végeznem.

– Már, megtisztelem, ha a méltóságos úr informatió szerzésért küldte kegyedet, hát tessék teljes tudomást szerezni mindenekről. Azért csak üljön le megint.

A szerencsétlen férfiunak még tizennégy ívnyi feleletet kelle végig hallgatnia; hasztalan köhécselt, fészkelődött a helyében, hasztalan nézte minden perczben az óráját; a fiscalis könyörületlen volt; megértette vele az egész pert elejétől végig. – Az az, hogy megértette volna, ha az oda hallgatott volna; de a mint haladt az idő, annál jobban nőtt ennek kétségbeesése; már mindenünnen elkésett, már a zsidóval sem találkozhatik; már ebédre sem várják a tisztelendő uraknál; pedig az éhség egyre követelőbb gyötrelmekkel kezde föllépni nála, ki hajnalban reggelizett s tizenkét órai ebédhez van szoktatva; és most itt kell ülnie egy csomó papiros mellett és hallgatni – nem tudja mit? – és közbe-közbe rettegve számlálgatni, hogy üt az óra egymás után egyet, kettőt, hármat, négyet.

Ötödfél volt, a mikorra felszabadult a kínpadról.

– Már most méltóztatott megérteni elejétől végig a dolgot. Máskor is legyen szerencsém.

A kasznár nyargalt ki a házból, a mint eresztették. Mindenből elkésett; sem függő, sem gyeplő, sem kalap, sem könyv! a hetivásárnak régen vége volt; a zsidó is megunta várni, az is elment, s a vendégfogadóban sem kapott már ebédet; az őzet is visszavitte; mert csak épen annyi ideje volt, hogy készen álló kocsijára felvethesse magát s vágtasson haza, ha el nem akar késni.

Otthon aztán elmondta, hogy reggeltől délestig nem csinált egyebet, mint informatiót hallgatott, hanem már most adjanak neki valamit enni, mert mindjárt elájul.

Nem is ment ez többet a fiscálishoz a gróf pörét sürgetni!

23. AZ ELLENSÉG LEVELE.

Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban és a szerelemben.

Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette, sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.

Persze mindig a szerencsét okozta; ez az oka mindennek.

Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog kivétel lenni azon arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos csatát elfogadni.

Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.

Persze: árulással győzni könnyű.

Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a veszteség oka.

A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni saját köpenyének sem.

Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról, a hova felakasztotta.

Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?

Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve zsebébe rejtett.

A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.

– Megfogtalak! Árulók! Kémek! Micsoda levél az?

Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége felől.

– Ide vele! Látni akarom!

– Azt pedig nem fogom odaadni, tábornok úr.

– Te az ellenséggel czimborázol.

– Tessék azt hinni, de a levelet nem adom.

Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind a kettőt!»

Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.

– Külön kell rekeszteni az árulókat; majd ki fog derülni az ármány!

Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta, hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:

Ke dves Ric hárd.

«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»

Az az Elvira pedig a tábornok felesége volt.

– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:

– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos missiója van.

Hozzá, – nehány nap múlva megint megverték.

24. IGÉRET = ADÓSSÁG.

Laurette híres tánczosnő volt Bécsben, Melchior pedig egy jámbor Localzeitung segédszerkesztője s ennélfogva Laurette kisasszonyba éktelenül szerelmes.

Tudjuk, hogy ez milyen rettenetes mesalliance. Egy elegáns ballerinának szüksége van igen is egy pár divatos hintóra, előfogattal, selyem- és mahoni-bútorokra, csipkékre és brilliantokra; – egy jámbor újságirói segédnek pedig szüksége van arra, hogy a szabók és csizmadiák ne kérdezzék az embertől azt a furcsát, hogy van-e fölösleges pénze?

Mert az nincs! soha sincs.

Már pedig ez a két szükség sehogy sem rímez egy. mással.

Hanem azért Melchior csak eljárt epedezni Laurette salonjába, mert azt legalább fűtötték s Laurette eltűrte őt ott, mert sokszor szüksége volt rá, hogy a pirouettjeit magasztalják s ennek a jámbornak nagyon kevés elég volt: egy mosoly, egy kézszorítás, néha egy elhullott virág. Többre ő nem is vágyódott szegény.

Egy napon a költő (nevezzük szegényt annak, hisz ez nekünk semmibe sem kerül, neki pedig bizonyosan jól esik) ragyogó orczával lépett be a szép delnőhöz s kezet csókola neki.

– Kisasszony! ma én rendkívül boldog voltam!

– Nos? örökölt talán?

– Oh, több annál. Tudja, ma ünnep van, nem jelenik meg lap, tovább lehetett aludnom, mint máskor.

– No az bizony szép szerencse.

– Oh kérem, nem ez a szerencse. Reggel felé, hogy ismét elaludtam, mert tudja a kisasszony, egész éjjel nem tudok aludni, mindig a kisasszonyhoz csinálok verseket; hát reggel felé elaludtam s azt álmodtam, hogy a kisasszony odajött hozzám; úgy volt öltözve, mint Girlandina, abban a tündéri ruhában, azokkal a rózsafüzérekkel itt és itt, meg ott. Oh be szép volt. Én magamon kívül voltam s a kisasszony olyan nyájas volt hozzám. Én azt mondtam, hogy miért nem vagyok én gazdag, hogy vagyonomat megoszthatnám a kisasszonynyal; erre a kisasszony azt felelte: «ime tehát én gazdag emberré teszlek tégedet, itt van öt szám, ezt tedd be a lutriba». Én pedig erre azt feleltem: «és ha kijönnek a számok, én önnek ajánlom szívem és vagyonom felét.» Erre ön kezét nyújtá, a melyben a reskontó volt, az illető számokkal: 5, 15, 25, 35, 45.

– No azok ugyan ostoba számok, barátom.

– Az ám, hanem én azért odahajoltam, hogy megcsókoljam önnek a kezét, aztán valaki nagyot kaczagott s én fölébredtem. Hát a mosóném volt, egy vén asszony, annak a kezét csókoltam meg, az nyújtotta elém a mosáskontót, arra volt felirva 5, 15, 25, 35, 45, már tudniillik krajczár, összesen 1 frt 25 krajczár. Azt ki kellett fizetnem.

– No ez kellemetlen ébredés volt.

– Az ám. Hanem azért mégis betettem a lutriba a fatális számokat, minthogy álmomban a kisasszony ajánlotta.

Szerencsére valamelyik Mayer bankár lépett be a salonba s végét szakasztá a feuilletonista álommeséjének; a mit aztán többet nem is kellett elővenni.

Másnap Laurette kisasszony meglepetve hallja, hogy Melchior quinternót csinált, mind az öt absurdus száma kijött: nyert rajta 60 ezer forintot.

No már erre respect! Most már a barátomat meg lehet hallgatni, – a míg abban a 60 ezer forintban tart.

Laurette azt várta, hogy a barátom rögtön a mint fölvette a lottocollecturából a pénzét, rohan vele oda s elmondja, hogy hát mit álmodott tovább?

Hanem Melchior barátom nem jött oda többet s Laurette kisasszony nem sokára megtudá, hogy az bizony felhagyott a poétasággal s a mint a pénzét megkapta, megkérte a házi ura leányát, egy derék, gazdag pékkisasszonyt, jegyben is járnak már, nem sokára meg is esküsznek, csak a stafirungot szerzik össze.

No ez már impertinentia! Ezt már egy tisztességes tánczosné nem engedheti magán száradni. Laurette kisasszony fogta magát s perbe idézteté Melchior urat, hogy a szerencséjét neki köszönheti, mert ha ő nem mondja neki álmában, hogy tegye be ezeket a számokat, hát soha a lutrin nem nyer; azonkivül is nem azt mondá-e, hogy ha megnyeri a quinternót, szíve és vagyona felét lábaihoz teszi? No a szíve felét adja, a kinek tetszik, de a vagyona felét csakugyan, ha van igazság a földön, neki tartozik hódolatul hozni.

A városi tanács meghallgatá a kisasszony keresetét s következő bölcs itéletben szolgáltatott neki teljes igazságot:

«Minthogy alperes elismeri, miszerint ő álmában azt igérte fölperes kisasszonynak, hogy ha az általa kijelelt számok a lutrin kijönnek, az eként nyert vagyont megfelezi vele, itéltetik: – hogy mihelyt felperes kisasszony alperes urat álmában megkaparinthatja, a kötelezett összeget, annak azideig járó kamatjaival együtt rögtön exequálhassa rajta – álmában.»

25. JÓL EL KELL TENNI A PÉNZT!

Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben mindig kedvére kimulatta magát.

A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.

Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt vele, hogy az egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes megtaláló sem jelentette magát a policzián.

Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.

Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson, miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000 pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta, holmi százast és tízforintost.

Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy már be van fogva; lehet haza menni.

Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt; valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott szépen egész Hatvanig.

Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett etetni.

Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába, kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának rendelt ebédet, magának fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.

Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.

De hát az örege hova lett?

Most kezdett egyszerre kijózanodni.

Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a fejét leütik, sem tudja kitalálni.

Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.

– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj lóhalálába.

Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is csúfolják.

Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.

A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig, mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.

– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?

– Hogyne adnék? Van be’on.

– Ugyan jó, hogy a te pénzedet is el nem lopták!

– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’ eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá.

– Utczu a ki! – Hisz az enyim is ott van!

Ekkor derül fel a világosság Mátyás úr agyában.

– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a kázust, mert agyonütlek.

… Nem is tudta meg senki, csak én…

26. A VÉGZETES HELY.

A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel, rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatlan bánat.

Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.

Csata elől, csata színhelyére.

Emma volt a szép piros leányka neve.

A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.

Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:

– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek s dicsők, miként ő!

Éljen! harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.

Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.

– Kegyed csak nem akar talán meghalni?

– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap.

A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.

* * *

A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek, egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a markotányosnénak.

A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.

A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt. Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a katonáknak.

Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s oda inté.

– Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhecz előre.

– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.

– Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbácscsal.

– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.

– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.

A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.

Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.

Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a czigány nőnek.

Azután egy hat gyermekes apa tartotta elébe tenyerét

– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis magzatod lesz.

Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.

A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.

– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban, vagy sem?

S azzal odanyujtá kezét.

A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:

– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!

A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A köd elnyelte alakjaikat.

Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:

«Ki vagy? őrjáró, tovább!»

* * *

Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.

A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll. Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született. Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.

A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús, melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.

… Temetkezés.