Part 12

Ott hallottam a székely földön; azon módon adom tovább, a hogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán, a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéj-döböz édes turó és illatos fenyővíz mellett.

Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy az Aranyosszék közepén van), volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet úgy hítták, hogy Istenhegye, hítták pedig először azért úgy, mert a régi székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért, mert minden villámlással, mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura, Atyás Mózes uram, a kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot építtetett haranggal, oda jártak a környékből imádkozni.

Atyás Mózes uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták, hogy atyafilátogatni eljönnek Atilla földére; s azon időben örökös vitája volt valami goromba, dölyfös dákba oltott római szabadossal, a ki a mostani Thoroczkó helyén székelvén, birtokai határát mindig kiebb tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állította a terminus-bálványt Atyás uram mezejébe. A léleklátó fenyegetőzött Rómával és az istenekkel, mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a határt, ott van az; egy éjszakán azután úgy ketté nyílt az egész hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, közepett maradt egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig olyan igazságos volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is szakasztott egy nagy darabot, odatolta azt az Atyás uramnak maradt részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.

Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom, hogy ez is igaz, mint a többi.

Az Atyás-család azután is megmaradt Harasztos és az istenhegyi vár birtokában, mikor később a magyarok bejöttek s a környéket elfoglalták; hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab föld miatt, mely egykor a szabadosé volt. A thoroczkói vicevajdák mind azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik, de azonban sehonnan sem mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt pedig a nagy sziklahasadék. Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket, hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak rajta hidat keresztül, vagy tanuljanak meg repülni, vagy vigyék a földeiket onnan, a hova akarják.

Ez a perpatvar így folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt akkor, mikor Atyás Mózes uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaiért elnevezett a székely nép Vasfeő Ribarcznak.

A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.

Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái, ezúttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen a történetünkhöz tartozik; magával Mózes úrral nem sok időre levén dolgunk.

Tehát legcsinosabb praktikája volt a sok között Mózes úrnak az az egy, miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.

Az egyiket hítták Lónának, a másikat pedig Szendilének.

Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki nem találta ki.

Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki, a ki őket ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két olyan különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.

Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki fölbecsülte huszonháromra; Mózes úr is így vallá.

Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett bizonyosságba jönni a felől: milyen szinűek a szemei, mert azokat mindig lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, írral, lével tartá; ha panaszuk volt, bevitte anyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az egész környék ifja, véne úgy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe, vízbe rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.

Milyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű, villámló fekete szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel; megszolgáltatta őket emberül; olyan rendet tartott a háznál, mint egy generális; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb lovakat válogatta paripának s naphosszant kergette a szarvast és lesett a medvére a rengeteg erdőben.

Meg azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesebb Szendile iránt milyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mer mutatkozni ott, a hol nénje jelen van; ar ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára, mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, úgy hogy soha együtt nem lehet látni a kettőt.

Gyakran jönnek a távolból-közelből deli fiatal legények, kiket Szendile szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk, mert Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér olyan próbákra állítja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem szabad a pohárhoz nyúlni, majd versenyt nyilazni hívja, s ha a jámbor háztűznéző rosszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a kérőnek, azalatt mindenféle munkában megpróbálja, annak kell mindenhez érteni: fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni, azt használja ácsnak, kovácsnak, kőmívesnek, mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár legyen, de a lovakhoz is értsen, verekedni is tudjon mindenféle fegyvernemmel, készen legyen éjjel-nappal talpon állni, és semmire azt ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.

Rettenetes dolog volt ez a sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve, a kik közül egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s ilyenformán olyan híre ment az istenhegyi két leánynak az egész országban, hogy azt minden ember tudta, s a milyen nagyon szerették a bájos, szelid Szendilét, úgy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke, délczeg Lónától, s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfuónak két olyan különböző gyermeke?

… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózes uramnak két leánya, hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának kereszteltek, a ki voltaképen húsz esztendős volt, s saját akarata szerint hol egy-két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyanannyival vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját magának, egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile jelenvén meg a világ előtt.

Hogy nem vette ezt észre az ezerszemű világ? s mi dolog volt Mózes úrtól leányával ezt az alakoskodást játszani? annak azután igen furfangos története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.

Atyás Mózes uram bizony nem volt boszorkánymester, sem bűvész, hanem csakhogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját viselni, s nagy hatalmát sem annak köszönheté, mintha a szellemeket ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.

Nem lévén neki fiu-ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn felesége meghalt, így okoskodék magában: «ha én ezt a leányt szelid, jámbor szűzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alólam a gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából, elfoglalgatják a jószágát, úgy is szüntelen koczódnak a magyar urak; mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék közepében? a ki székely akar lenni, menjen Csíkba, Háromszékbe, Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót kifosztogatja birtokából, s mi lesz azután az aranyosszéki Attila-utódból? az újfajta dentumoger ivadékok majd úgy megigázzák, jobbágyat csinálnak belőle… Ha pedig keményszívű daliás amazont nevelek leányomból, akkor meg majd úgy megijednek tőle, hogy senki sem meri elvenni az istenadtát; akárkinek sem levén kedve olyan menyecskét látni feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni, s úgy forgatja a kardot, mint akármi férfi. Köszöni az ilyen szép tulajdonságokat akárki is a házastársában.»

Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányból nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest és egy villongót, harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő mennykő, mely az ellenségeket elriaszsza.

De hiába gondolta volna ezt ki ilyen furfangosan a Ziharfuó, ha maga a leány is olyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra alkalmatos. Az alakosdi már a gyermekleánynak is megtetszett; esze volt hozzá, mint a tűz, föl tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid arczot, mikor parancsolót, hogyan kell öltözni amahoz? milyen szín, szabás illik jobban a szendeséghez; miféle hajviselet jellemzi a jámborságot, viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni szemeit, feltűzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra vetni prémes kaczagányát? még hangját is úgy el tudta változtatni, hogy abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg, édesbús beszédű, másszor csattogó, mennydörgő szózatú; mint Szendile gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki keresztülvágja karddal a rézsisakot. Még ugyanaz a kéz is egészen más vala. Ha valakinek bekötött szemmel adták volna, azt mondhatá elébb: «ez a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony, csak csókra, czirógatásra való», de ha aztán megszorítá vala azon kéz egyszer: «oh ez a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!»

Olyan jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanúra is senki, hogy ez a két testvér talán egy lehetne, annyira megszokták Lóna büszke arczától remegni, uralkodó arczának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni s Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja, vigasztalja azokat, kikkel nénje olyan szigorúan bánik, enyhíti bajaikat, megosztja velök falatját, köntösét, de úgy, hogy nénje meg ne tudja, a büszke Lóna.

Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket elválasztani egymástól?

Hja, bizony azt nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az útja. Csak egy olyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán belészeressen, a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki erejére rábízhassa magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem kísért többé a világon.

De épen az volt a hiba, hogy ilyen legény nem akadt. Nem akadt pedig Mózes úr egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak elég szeretetreméltók, vagy volt bennök szeretet, de nem volt állhatatosság, s Lóna nem adta hozzájok Szendilét.

A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két leány hajadonfővel volt.

Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ezideig senki. Tisztelték, becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.

A mint a Ziharfuó lehunyta a szemeit s nem lehetett félni megrontásától többé, a vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, melyben odább lehet szorítani az istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántani erőhatalommal.

De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abba hagyatta a szántást csatlósaival, s ő is szemközt lovagolt rá.

Lóna férfias nyugalommal kérdezé a vasfeő Ribarcztól:

– Mit akar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mit jön szántani a mi földünkre, fel tudjuk mi azt hasogatni magunk is.

– Nem ugyan azt többet, hugám, felelt vissza Ribarcz szomszéd, kétfelé törülve a bajszát, azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem rokolyát, mert besározódik.

Lóna pedig csak azért is közelebb léptetett hozzá.

– Talán nem tudja kigyelmed, hogy hol van közöttünk a határ?

Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás szerint egy nagy gerezdes buzogányt szokott hordani, most azt a buzogányt fölemelte és oda tartá Lóna elé a gombját.

– Ez a határ közöttünk hugám la! ha egyszer tudni akarod, ez a határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér, addig nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.

Vasfeő Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, míg a leány egyszer úgy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett volna.

Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában eszébe jutott azt a feje fölé emelni, mert az ádáz hajadon ugyancsak ökölre fogta ám az elvett sulykot. Döngött is aztán egyre Ribarcz paizsa a sűrű csapástól, miket Lóna egyre-másra rázuhintott, minden ütésnél kiáltva: «nesze hát határ! a magad hátára, fogjad, vigyed, te mondottad!»

Ribarcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára kezdett neki nem tetszeni a muzsika, a mint egy párt a keze szárára kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, ki egész a határig üldözte ellenfelét lóháton.

Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyítsák, hogy két vége van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat, miket Lóna aztán nagy diadallal vitetett be Harasztosra.

Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s mikor azt mondták neki, hogy miért nem rántotta ki a kardját, ha bántották, s űzte volna el magától azt a némbert, nagy mogorván mondá: «jut is eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két szemét; de biz azt sem tudtam élő vagyok-e avagy halott?»

A vicevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan látták, de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek elbeszélte, hogy no akadt most olyan asszonyemberre, a milyet még nem látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állani keservesen: akár élve, akár halva, feleségül veszi. Annak a leánynak nem is lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tisztes rendje, ha azt más venné el nőül mint ő, az asszony lenne az úr, a férj a szolga.

Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés végett.

Lóna visszaizent neki, hogy jöhet, várják.

Vasfeő Ribarcz rögtön fölszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra ruhás asszonynépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos férfi-had lóháton; elől-hátul egész csoport kürtös és furulyás léhütő had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait összeszámítva, mehetett vagy kétszáz főre.

Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű csapat a vicevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig jó kardok és buzogányok valának elrejtve, hogy ha majd szép háztűznézési szín alatt bevonulandnak mind a várba, egyszerre előkapják fegyvereiket, s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem, akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!

Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked fölkelned, hogy Lóna eszén túljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod, csak te eredj oda szépen.

A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt- és sípbeli zengedezéssel a belső várudvarra, mely szépen ki volt meszelve erdei mézgával rózsaszinűre, a kapuk és ablakok pedig szép fűzöld szinűre; az udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lányasszony várt a háztűznézőkre.

Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!

Ribarcz most leszállt lováról s odalépett a belső kapuhoz, hogy vaskeztyűs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint odalépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ottan semmi ajtó; a többi is mind csak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt semmiféle bejárás.

A furfangos leány megtudva eleve Ribarcz gonosz szándékát a háztűznézéssel, hirtelen befalaztatott a várudvaron minden ajtót, azután az egész falat bemeszelteté rózsaszínűre, s ide-oda helylyel-közzel egy zöld kaput festetett rá.

Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve, s akár visszamenjen szégyenszemmel.

De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még csak nagy a vitéz násznép ijedtsége, mikor észrevették, hogy a hátuk mögött még a fölvonó híd is szépen fel van húzva, s ők be vannak zárva egy kijárástalan várudvar kerületében.

Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve, sem faltörő eszközeik, sem lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár a párkányokra felhághattak volna, köröskörül pedig látták felbukkanni az ormozaton a székelyek dárdahegyeit s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó végecskéit, a mik mind azt bizonyíták, hogy van itt minden vendég számára evőeszköz is elég.

Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan felülről mindnyájokat kővel, nyíllal elölheti, hírmondó sem kerül haza belőlök.

Ekkor egy lőrésen át kihangzott Lóna csengő szava:

– Jámbor háztűznézők! hát hogy tetszik a házam?

– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszusan Ribarcz. Ki látta így fogadni a vendéget?

– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas alá farkasverem!

Ribarcz megadta magát; visszataszítá kardját hüvelyébe.

– Megfogtál, elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem? Elakarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra, vagy megakarsz itt öletni?

– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az olyan röviden. Meg nem öletlek, mert akkor azután kihez mennék férjhez. Férjhez pedig nem megyek hozzád, mert még nem hódítottál meg. Várj sorára; most az egyszer én fogtalak meg, s te fizeted a válságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor te szabod a váltságdíjat.

– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.

– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.

A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét hagyja elvétetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség, így megszégyeníteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta; mentől jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a párkányon.

Ribarcz átlátá, hogy a lárma nem használ, lejebb hangra fordította a szót:

– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? kérdé mogorva gyanúval.

– Viselni fogom! kiálta vissza kaczagva a leány.

Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet volt. El is mosolyodott rajta.

– Nesze hát! kiálta, lekapva fejéről kalpagját, s felhajítá azt Lónáig, ki azt elkapva kezével, rögtön föltette fejére, szépen félre nyomva barna hajfürtein. Illett a gonosznak!

Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz leány. A buzogányomat már elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet is el fogja venni, ha sokat járok utána.

Azzal parancsolta kísérőinek:

– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!

A csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén. – Akkor azután Lóna lebocsáttatá a felvonó hidat.

Már most elmehettek.

A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják, vasfeő Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun, a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a gonosztévő.

Ribarcz megfenyegeté öklével; nem szólt semmit, csak úgy fenyegeté… most már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.

Míg Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.

Az atyási vártól két nyíllövésnyire volt egy kis forrás, mely a várat ellátta vízzel. Ide járt le minden reggel, este Szendile két kis zöldmázos korsóval friss vizért; kegyetlen nénje küldötte, Lóna, ki nem itta meg a más hoztát, csupán csak az övét.

Valahányszor a szelid leányka a várbeli ösvényen alájött dalolva, mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a dallamot zengve vissza, s mire kiért a forráshoz, alább a patakfolyásnál, ott itatta már juhait a pásztorifju s istenesen köszönté a leánykát.

Hónapok kerültek bele, a míg meg is merte szólítani, a míg felajánlá magát, hogy korsócskáit megmerítse a vízben; a míg meg merte mondani, hogy őt Adorjánnak hívják.

Pásztorlegény volt a fiu, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is volt átöltözött kastélyi úr pórruhában, a hogy ez a hős balladákban rendes.