Part 11

Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt; bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett, mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?

A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.

Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az ifju Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép fehér márványkő emléke.

Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.

Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:

«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»

Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság, bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV. Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).

– Gyönyörű személy, nagyságos goszpodu.

– Fiatal-e?

– Gyermek még, nagyságos goszpodu.

– Szeretik-e egymást?

– Mint két galamb, nagyságos goszpodu.

– No hát eredj vissza, s mondd meg uradnak, hogy ott leszek lakodalmán.

III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött előre egész Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.

– Hát te mit keressz itt, Dimitru?

A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van itten holmi magyar borféléket.

III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla, míg podoliai őskastélyába megérkezett.

Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a szertartásos fátyollal is le volt takarva.

III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is oly délczeg férfi volt.

IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:

– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az oltár elé?

A menyasszonyt Diodorának hítták.

Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, biz ő III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett nejévé, annak esküdött örök hűséget.

III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt, nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:

– Jó mulatságot Markov Demeter III-ik!

Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.

És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől: ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt nem akarta, hogy kitépjék.

Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy, hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült, bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.

Ilyen csodálatos dolgok is történnek a nap alatt.

15. A FEJEDELEM BUZOGÁNYA.

(Történeti adoma.)

Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem kitölteni – de épen kicseppenteni.

Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat lehetett venni egy aranyért.

Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor hátramaradt adó fejében.

Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel, melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.

Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával is bebizonyítának.

Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden időben.

Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint szinte három nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere, közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték, hogy nem addig van az, hanem:

mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:

tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt, melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván, – a kívánt adót beszedni nem lehet.

Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.

Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor ezen kezdődött:

«Te kutyahitű!»

A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, hogy fizetni épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.

Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»

Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér, s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki, hogy a szebenieket szereti legjobban.

Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen, kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.

Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.

Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen rendbe hoz minden követelést.

Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon meg fogja küldeni a kívánt harácsot.

A nagyvezér már azt jelenté a szultánnak, hogy a pénz már útban is van.

A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, s egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány hollandi tulipán kerül?

A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a nagyszebeni küldöttséget.

Tehát hozzák a pénzt.

Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe, helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes komolysággal.

A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül hagyták.

Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:

«Nagyságos fejedelem!»

A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a következő novellák számára.

Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval, aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt gombolója.

Tehát: nagyságos fejedelem!

Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom», mondá rá a jó úr.

Ez azonban még csak a kezdet volt.

Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra nézve Erdélyországban.

De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült, kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.

– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és folytatta szépen, a mit elkezdett.

Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem szakította végét.

– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a szónokra.

– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.

– Elhoztátok-e az adót? kérdé végre minden körülirás nélkül Apafi.

Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről, kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és kecskebőrről.

– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az asztalt.

De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is elkezdett beszélni, azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és búcsúszentelésekről.

Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli polgárok keserveinek vége.

Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok, országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes könyörgésével:

– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a tárgyról, elhoztátok-e az adót?

A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját, egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak úgy porzik.

– Nesze neked lélek adta fia, a ki csúfot űzesz a fejedelmedből.

Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a további közbenjárulástól.

A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék; Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.

Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni senkitől.

A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.

És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden háboruságtól.

A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden szónoklati mellékletek nélkül.

16. ARANY HAJAM.

Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul deyjel Francziaországba futott.

Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára talált.

Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi hatalmába.

Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.

Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék, akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, mit gyűrűje kövében viselt, szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.

Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.

A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája, ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.

Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége, ifju idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van megfonva.

A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány medenczéje szélén.

A király ott volt a két tükör között.

Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király, mint Zairével. Egészen meg volt hódítva a leány szépsége és szelleme által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.

Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta nyerni.

Zaire megrettent. Máskor is halovány volt; most még haloványabban kérdé:

– Mi oka lehet a királynak engemet szeretni? Én nem vagyok szép.

– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna minden udvarhölgye szeméért.

– Mi lehet az? kérdezé remegve a leány.

Louvois szemtelenül simítá végig a gyermek fejét.

– Ez a szép aranyhaj. Aranyháló az, mely királyt fogott.

Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:

«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied… engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»

Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb, drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A király egy bársony párnácskába varratta azt, a mit gyakran tett feje alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.

17. AZ ISTENHEGYI SZÉKELY LEÁNY.

(Elbeszélés.)

A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, melynek két meredek fala most is úgy egymásba illik minden rovátkáival, hogy ha összeraknák, senki sem mondaná, hogy ott ketté volt nyílva a hegy.

Pedig e két meredek sziklafal olyan messze el van most egymástól, hogy akár tornyos falvakat lehetne építeni közé, s merész gondolat volna egyik párkányát a másikkal áthidalni.

Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad, miket azután szépen kikerülget, mikor újra rendén leapad. Ebből áll az egész változékonyság, mi a tordai hasadékban véghez megy, századról századra, nem véve számba az apró som-bokrokat, mik itt-amott a falak repedéseiben felnőnek.

Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak beszélni. A magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az ördögnek tulajdonítják eredetét, a bölcs szászok valamelyik nagy mesterük kézi munkájának állítják azt, ehhez azután mindegyik rak annyiféle mendemondát, a mennyit megbír s mindegyik azt követeli, hogy az övé az igazi.

Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.