Part 13

Hanem azért Szendile mégis nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett neki, hogy az olyan híven várja őt mindig a forrásnál, oly híven felel dalaira az erdőből, és mikor együtt van vele, akkor meg rá sem mer nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni, elmondatta vele magának az erdők titkait, a rejtett barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve, benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevérrajjal s a halomra torlott ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni, ezernyi ezer szarvval elborítva; a bozótos mocsárt, melyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szívdobogtató kalandokat a nőstény medvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a dühös vadkanról, melynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta; azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyű fegyvereivel: bottal és késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül szüntelen betörnek a székely határra s elhordják a pásztorok nyájait; elmondá, hogy védik magukat a mindenfelé elszórt pásztorok ellenük? hogy vágják be ledöntött fákkal maguk körül az erdőket, csak ott hagyva útat, a hol ők ismerik; hogy készítenek a rablók csalogatására hamis ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan engednek nekik könnyű diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza gondatlanul, hogyan ütnek rájok minden oldalról, visszafizetve nekik a kölcsönt? Mint értesítik füstoszlopokkal, lármafákkal egymást a veszélyről; mily okosan tudnak félrevonulni a túlnyomó erő elől; de a mikor azután helyt kell állni, akkor harczolnak, ha tíz jut is egy ellen.

Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile a forrásnál ült.

Egy este szomorú hírt hozott Szendile Adorjánnak.

– Jó Adorján, te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném holnap befalaztatja a forrást, elfojtatja a vizét.

– Miért? kérdezé bámulva Adorján.

– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsolatot, meg is készítteté a homokot földi gyantával keverve, a mivel a köveket majd egymáshoz tapasztják, a kőmivesek ki is vannak már rendelve. Nem lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.

Adorján elszomorodott nagyon e mondásra. Azután egyet gondolt.

– El is adom én akkor a nyájamat s beszegődöm nénédhez cselédnek.

– Bérért-e vagy jó szóért? kérdezé Szendile.

Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezéért szolgálja ki a terhes esztendőt?

Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte szemeit.

– Hogyan merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a te nénédet megbántanám azzal.

Nem merte mondani, hogy mivel?

– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak ilyen öltözetben járok, mint a ti paraszt leányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá szoktál a munkához, te tudsz dolgozni s fegyvert forgatni, tűrni hideget, meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt jó szóért?

Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha ilyen buzdításra föl nem emelte volna szemeit a szép leányhoz. Az mosolyogva nézett reá. Ezért a mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat is kiállott volna.

Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jó szónak szokták nevezni szerte; a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket meg akart izzasztani: «no szolgám, adjak egy jó szót?» Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más ember ütlegeinél.

Adorján még az nap fölment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre gondolta, hogy szüksége lesz: görbe kését, hosszúnyelű baltáját, hegyes hajító kopjáit, s bátran bezörgetett a kapun.

Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem találkozott sehol.

Ott kellett várnia a folyosón, míg a vár rettegett kisasszonya, Lóna eljön; de nem várt süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.

Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra a medvére lesett, mely juhait pusztítja; nemsokára a harsogó kürt hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták bivalyszekéren.

A tornácz előtt leugrott lováról, oda vetve a kantárszárat csatlósának, s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.

– Mit mondtam nektek, léha dologkerülők? éjfél után le kell aratni a rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok, ott hagytátok.

– Álmos volt a nép, Lóna, szólt közbe Gyerő, a vén szolga.

– Mit, álmos volt! pattant fel a leány. Én nem aludtam egész éjjel és nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába mentek. Álmosak voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!

Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szíve előre érez.

Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta s karja fölött végig volt kihasítva az öltöny, a mint a küzdő fenevad oda csapott tenyerével; kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá tette tekintetét.

A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte volna, rákiáltott erős hangon:

– Hát te ki vagy? Mit akarsz?

Adorján megemelte süvegét s megint föltette fejére s válaszolt egész bátran:

– Szolgálni jöttem hozzád.

– Szolgálni? Bérért?

– Nem. Jó szóért. Szendile kezéért.

Lóna felkaczagott.

– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni nászajándékul?

– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.

Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével, de az nem engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna nőve.

– Nem olyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony.

Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett olyan jól, hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte megszólítani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az előbbeni úrfiak épen ellenkezően tettek; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna előtt szemérmesek.

Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye maga mellé a kőmíveseket, s falaztassa be velük a vár alatti patakforrást.

Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, mely annyiszor volt tanúja boldog pásztorörömeinek s elkezdte a rábizott munkát.

Hajh! de csak akkor vette észre, hogy milyen nehéz terhet vállalt magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták, földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen-onnan kiszivárgott, már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt úgy be kell temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás valaha.

Estefelé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig százan is dolgoztak rajta.

– Látod agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, miért nem kérdezted meg tőlem, hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy mércze degetből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az egész, még annyi mészport keverj közé, olyant, a mit vízalatti építésre használnak, mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás vize tele tölté; reggelre kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is úgy befojtja, hogy ki nem szivárog többet rajta semmi.

Adorján nagyon elbúsulta magát, hogy ez a leány mégis többet tud, mint ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század magával sem ért el, s valóban reggelre egy csepp víz sem jött elő többet a forrás helyéről.

Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állítá a munka folytatásának, a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette a földdel egy színig, s a frissen hordott földet a mellette levő réttel együtt keresztbe felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.

Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a várba; ott nyomtatták, csépelték, a szalmát berakták a sánczok közé, s bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig felgyujtatá az aratás után.

Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csíkba, azokkal kénkövet hozatott a torjai üregekből. A fenyőkből kád számra főzette a szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.

Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a szomszéd szász atyafiakhoz s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi gabonájok termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.

Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyosszéki népségnek, hogy minden országútat, mely kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön át vezető utakat hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne járjanak többet a székből, a míg ő nem mondja nekik.

A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik, és minden tettének messze előre látott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.

Lóna egy napon követeket küldött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva baj lesz az országban, olyan nagy baj, a milyent apáink sem értek soha.

A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is beteljesültek már, s hozzáfogott a készülethez… A szomszéd szászok nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy úgy készülnek a hadra?

Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken is.

A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe, a szászok még jobban nevették őket.

Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem is nevettek azután többet.

Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását, csak akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.

Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy zarándok férfi keresztülutazott Erdélyben, útját innen tovább vive, azon czélból, hogy ők fölkeressék azt a nagy Magyarországot, a melyből őseink Álmos vezér alatt kivándorlottak. Útközben megpihenének Atyás Mózes uram várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna figyelmesen hallgatta a férfiak beszédét, s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy vigyenek el magukkal három hím galambot az ő galamházából s majd ha olyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiaik honára találtak, irják fel izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s ereszszék őket útnak. A hímgalamb bizonyosan haza fog találni nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.

A zarándokok elvitték a galambokat s két esztendeig nem hallott felőlük semmi hírt Lóna.

Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él, mely a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél, s emlékezik reá, hogy ivadéka egykor elindult Attila örökségét fölkeresni. Üdvözlik a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a Volga partjáról.

Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömöt Lónának. Az volt a hártyára irva, hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából Dsingiszkán tatárcsordái megindultak a világot végtül-végig pusztítani, már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős Magyarország úgy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.

Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, melyek ős Magyarországot hamuvá emészték.

Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj annak, a kit álmában lep meg.

Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és hogy ott mi történt tovább?

Ekkor látták át az aranyosszékiek, milyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté fűvel és ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte, hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket bedöntette fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a vérszomjú csordák nem találtak semmi útat, sem emberlakta helyet, sem mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, melyből itassanak, s nem volt kedvük azon a tájon barangolni, mely először is olyan rosszul fogadta őket.

Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szász földön, az atyafiak kezdék megunni a vendégeiket, s olyan bölcsek voltak, hogy fölfedezték előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet, főttet eszik, s a hol az asszonynép karcsú, mint a virágszál; sarkig ér a haja; oda menjetek el.

Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.

Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és tehetetlen vezére; a ki egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.

Hogy hívták? nem tudom: abban az időben nem igen ért rá az ember megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.

Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy kegyetlenségtől, vagy talán egyébtől, úgy meg talált nőni, mintha három tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.

A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy ott aranyosban jár minden ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen toronyirányában vágjanak egy olyan széles utat valamennyi erdőn keresztül, a melyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden csapatostól maga is utánuk indult.

Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták magukban: az istenhegyi leány úgy is tündérhírben áll, most vegye elő boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.

Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhírt hozták oda, hogy a rettentő tatár csorda a három orrú khán vezetése alatt útat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár felé tart.

Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy veszedelem; minden székelyre jut tíz tatár, nehéz lesz azt elfogyasztani.

A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet küldé fel a székelyeknek:

– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat, arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok legyetek rabszolgák.

Képzelhetni, milyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s hogy fogtak mindjárt egy kuvasz kutyát, hogy kötöttek annak a nyakára egy másik izenetet, mely hangzott ekkép: «itt küldjük a te neked való kincset, három orrú fene!» s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára, elszabadíták azt; meg sem állt a tatár táborig.

Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán; s gyűlést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már most?

Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá, s ha kivágta belőle a maga szakmáját, mehessen Isten hírével.

Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután ily egyenlőtlen erővel vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s az alatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket sem helyeslé Lóna.

– Ha kiállunk a síkra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk, mert egyikünknek sincs tíz keze, hogy tízzel hadakozzék, s kárabb nálunk minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember; ha pedig innen el akarunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk; az alatt fordul a világ.

– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek; ha a tatár elzárja az útat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.

– Várjatok holnap reggelig, mondá nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek vizet, a mennyi kell.

Az öregek fejet csóváltak, s hitték is, nem is, a mit Lóna mondott.

Ezen nap estéjén Adorján vitéz egy óra hosszant beszélgetett az ő szép Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állítani, s könyörgött neki, hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.

Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott szíverősítőül, midőn szelid kedvesétől elvált?

Éjfél tájon, mikor a Gönczöl rúdja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a szigorú, uralkodó Lóna; semmi jó sem nézett ki szeméből, semmi jót sem lehete várni szájából.

– Nos vitéz! jövök a jó szóval, mondá Adorjánnak, fogd kardodat, végy egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jőjj velem.

Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hová alulról nem lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.

– Tudod-e, mi lakik ebben az üregben? kérdé Adorjántól.

– Tudom: a sárkány.

– A sárkány? hogyan tudod?

– Hallottam nagyapámtól.

– De nem láttad?

– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig, s ide megy vissza; tűz jő a szájából, s kigyófej van a farkán.

– No majd most mindjárt meglátod, hogy milyen? Gyujtsd meg a fáklyádat, kösd a kötelet a derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon a sárkány, hozd el a fejét, ha nincs otthon, hozd el a tojását.

Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.

Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe a leszálló után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.

Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta hozzá:

– Meglelted-e a sárkányt?

– Sárkányt nem, de leltem vizet! hangzott fel az örvendetes válasz.

– Merítsd tele sisakodat és hozd fel!

Azután ismét szép biztosan felhuzá Lóna a kötélen kedvesét az üreg torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná ezt megtenni a mai világban?

Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolóra. Tiszta, hideg forrásvíz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy menjen aludni és ne szóljon e felől senkinek.

Másnap összehivatá a vezéreket Lóna, s vedreket köttetve hosszú kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meríteni a sárkánylyukhoz.

Azok fejcsóválva mondák: «nincsen ott víz angyalom soha; ha még annyi volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg apáink abból ittak, de az a gonosz féreg mind elitta.

– Sárkánytól nem kell félni többé, megölte azt a mult éjjel Adorján vitéz, azóta megint tele van friss vízzel az üreg.

A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk, midőn azt kristálytiszta vízzel telve huzogatták fel egymásután. Valóban nagy csoda történt: száz esztendő után megint víz támadt a száraz üregben!

Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a víz között: «ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!» mondának, s Lónának nem hagytak addig békét, míg meg nem engedte nekik, hogy az agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi czímert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele: nem az ő hibája, ha a sárkány olyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni akarja.

Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként század előtt ivóvíz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize bővült, úgy fogyott el a sárkány ürege. Ebből ő azt számította ki, hogy a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni, s ha azt befojtják, itt ismét víz támad. Midőn a tatár veszedelem hírét vevé, azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, melyhez ostrom idején nem lehetett volna jutni.

Kinek járt volna itt az esze haragos szép Lónáén kívül?

Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő kegyelme; ha valakit meg akarunk átkozni, s resteljük magát az ördögöt fárasztani vele, azt mondjuk: «vigye el a tatár!» annyit jelent ez, mint mikor sógoraink azt mondják: «vigye el a kakuk». Náluk bizonyosan a kakuk tehetett olyan nagy pusztításokat, mint nálunk a tatár.

Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orrú khán megjelent Aranyosszékben, s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott nyaralt; a hová telepedett, onnan meg nem mozdult s úgy körül fogta a várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.

Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmiszerek; akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj fölemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de Lóna mást gondolt és nem hallgatott rájok.