Dekameron (1. rész) Száz novella
Part 20
Muhzin megcsókolta az emberséges basa kezét, ki nehány dinár utravalót is adott neki s azzal visszaindult Stambul felé, elrongyosult ruhával, megkorbácsolt testtel, összetört szívvel és félig megháborodott elmével.
Hetek múlva ért haza betegen, nyomorultan Stambulba; egy-egy karaván elhagyta, a másik fölvette; hozott haza egy lándzsadöfést a tomporában beduin kalóztól, négy fog helyét czombjában kósza párducztól, mitől félholtan vették el; és rettentő ürességet a szivében, a honnan kihalt minden hit és remény.
A mint Stambulba megérkezett, föltette magában, hogy annyi veszedelem közül megmenekülve, nem kisérti többé az Istent, hanem megnyugszik abban, a mit rámért, s ismét hozzá fog elhagyatott üzletéhez.
E végett mindjárt fölkereste a derék Ali Hodzsiát, egyetlen egy jó barátját, kinek kincseit átadta megőrzésül.
Az igen szivesen fogadta a megérkezőt, «no csakhogy megjöttél Muhzin, bizony azt hittem, hogy oda fogsz veszni, minden este imádkoztam egyet érted, hogy visszatérj».
Muhzin azután elmondá előtte, hogy milyen gonoszul járt és mennyire csúffá tette őt ama tündér és hogy ezentúl nem fog hinni a tündéreknek sem, habár holdvilágból lesz is a szakálluk.
– Ez bölcs beszéd, Muhzin, szólt Ali Hodzsia; mondtam ugy-e, hogy ne menj el. Ha itthon maradsz, ki sem rabolnak, csúfot sem látsz. Most már bolondot csináltál magadból és koldust. De ne búsulj; egy héten egyszer terített asztal vár reád házamnál, a többi kegyes müzülmánok majd gondoskodnak többi napjaidról is.
– Köszönöm jóságodat, Ali; felelt Muhzin; nem akarok én koldulni. Előveszem félretett kincseimet s kereskedem velük, mint az előtt: megélek tisztességesen.
– Tehát megvannak még kincseid? kérdé Ali, szörnyűképen elbámulva.
– Meg bizony; még pedig te nálad vannak, felelt Muhzin.
Ali Hodzsia megcsóválta fejét:
– Muhzin barátom. Neked a sok szerencsétlenség elvette az eszedet, hogy magad sem tudod most, mit beszélsz. Az imént mondtad el, hogy az úton kiraboltak és most meg azt állítod, hogy kincseid nálam vannak, a miket én soha sem láttam. Tudod mit? Eredj most innen, aludd ki magadat, majd ha eszed egy kissé kitisztul, akkor megint szívesen látlak.
Ezzel a derék Hodzsia szép nyájasan kitolta Muhzint az ajtón és bezárta magát előle.
A boldogtalan kereskedő most esett még igazán kétségbe. Már maga is kételkedni kezdett felőle, hogy vajjon eszénél van-e, vagy pedig csakugyan megtébolyodott s félretett kincseiről való álma is csak agyrém, mint a többi?
E kétségbeesésében futott a negyvezérhez, lábaihoz veté magát és elmondá előtte az egész történetet.
– Van-e tanud, a ki látta, hogy átadtad kincseidet a Hodzsiának? kérdé a nagyvezér.
– Egyedül Allah, senki más. Hiszen olyan jó barátok voltunk, mintha egy test, egy lélek volnánk.
– Akkor maradj veszteg, míg szólni fogok a szultánnal.
Mikor a nagyvezér elbeszélte a szultánnak a dolgot, Szolimán azt parancsolá neki, hogy hirdettesse ki minden utczaszegleten a kikiáltók által, hogy bizonyos Muhzin nevű kereskedő, ki most jött haza mekkai búcsújáratából, az éjjel a Bosporusba ölte magát. Holttestét a halászok kifogták; ha tehát vannak a megholtnak jó barátai, vagy rokonai, a kik illő tisztességgel akarják eltemetni, jőjjenek érte; ellenkező esetben a tetem a közönséges szegények temetőjében fog eltemettetni.
Természetesen, a ki nem jött el Muhzint eltemettetni, az Ali Hodzsia volt, sőt inkább felé sem nézett; csak több nap múlva látogatta meg alattomban a szegények temetőjét, ott fel is találta a lapos sírt, melyre két durva kő volt hengerítve; az egyiken durva mázolással Muhzin neve.
Muhzint pedig a szultán elcsukatta a hét toronyba, hogy még ha akarná, se láttathassa magát senkivel. Ott különben jó bánásban részesült s nem volt fogyatkozása semmiben.
Szolimán maga tudakozá meg a kereskedőtől az általa letett kincsnek alakját, ismertető jeleit darabról-darabra, s jól megjegyzé azokat magának.
Akkor megparancsolá a nagyvezérnek, hogy kössön barátságot a Hodzsiával valami szín alatt.
A nagyvezér óvatosan fogott a dologhoz; néhányszor alkalmat talált a törvénytudós bölcsességét észrevehetni, igérte neki, hogy ajánlani fogja a szultán előtt.
A szultán beszédbe elegyedett a törvénytudóssal s rendkívül gyönyörködött annak előadásában.
Később sokszor felkérte őt véleményadásra egy-egy furfangosabb perbeli kérdésnél, melyre nézve a divánban megoszlottak a vélemények, s mindig nagy súlyt fektetett Ali szavaira.
Sőt annyira kiterjeszté reá kegyelmét, hogy kinevezte őt Hudzsirjának (főalamizsnamester) s a szerály első hivatalnoki rangjába emelte.
Ennyi kegy egészen elvakítá Hodzsiát; félév múlt el már azóta, hogy Muhzin halála ki volt hirdetve, talán nem is gondolt rá többet.
Egy napon a szultán egy olvasót látott meg a Hodzsia övébe dugva, mely épen olyan volt, minőt neki a kereskedő eldugott kincsei között említett. Mogyorónyi korallgömbök, köröskörül ájtatos szavakkal teli faragva, mindegyik nagyobb gömb kirakva dinnyemódra gyémántokkal.
A szultán elbámult ez olvasón.
– Minő pompás olvasód van, monda neki; ilyen valóban egész kincstáramban nem találkozik. A klárisok rendkívül szépek és a munka megbecsülhetetlen.
A Hodzsia el volt ragadtatva örömében, s nem késett azonnal átnyújtani a szultánnak az ékszert, mely szerencsés vala megnyerni a nagyúr tetszését.
A szultán magasló kegygyel fogadta az ajándékot s adatott helyette a Hodzsiának három erszény pénzt, a mi több volt az ékszer áránál és meghívta őt másnapra a dzsirid-térre, hol pompás mulatságot fog tartani.
A Hodzsia jobban örült a kitüntetésnek, mint az ajándéknak; a dzsirid-téren megjelenhetni a szultán kiséretében!
Az egy szabad tér a szerályban, hol a török urak kopjavetéssel, nyíllövéssel s egyéb férfias játékkal mulatják magukat; a szultán maga is részt vett e játékban sokszor s legjobb czélbalövőnek tartották a dzsirid-téren.
Ez alkalommal is részt vett a szultán a lövöldözésben, de mindig rosszul lőtt; soha sem talált a czélba. E miatt haragos kezdett lenni, s mint szokták a lövészek, okozta a szelet, az ideget, a tegzet, a sütő napot a rosszul sikerült lövésért, végre kifakadt az ujján levő gyűrűre, az az oka, hogy a lövés mind félre megy.
Mert a nyíllövéshez szokás volt a hüvelyk ujjra egy kigyóformán tekergőző gyűrűt felhúzni, azzal fogták meg a tegez húrját, hogy a hüvelyk könnyebben húzhassa s épen a kellő időben pattanthassa el az íjjat.
A szultán zugolódott gyűrűje ellen, hogy rosszul van csinálva, nagyon megfogja az ideget s nem tudja elég gyorsan elbocsátani; ezzel rántja fel a tegzet.
– Adjatok más gyűrűt!
Kisérői siettek saját gyűrűiket nyújtani a nagyúrnak. A szultán sorba próbálgatta azokat.
– Ez se’ jó: egy se’ jó! Hajh nem tud olyan jó gyűrűt csinálni nyíllövéshez senki, mint Szulasszán ötvös csinált; de már az nem él. Nincs senkinek Szulasszán csinálta gyűrűje?
Mohón kapva a kérdésen, rohant a szultánhoz Ali Hodzsia s jelenté, hogy az ő gyűrűje a megholt nagy mester készítménye; fogadja azt tőle ajándékba a padisah.
Szolimán ezt akarta. Ez volt a legkiválóbb ékszer, mit előtte a kereskedő leírt; elfogadá azt a Hodzsiától s felhúzta hüvelykére és azután olyan jól lőtt a czélba mindig, hogy mindenki tapsolt neki; legjobban maga Ali Hodzsia; pedig mindegyik nyilat annyiba vehette, mintha az ő szívének lett volna szánva.
A dzsiridjátszás után a szultán maga elé vitette Muhzint. Kezében volt az olvasó és hüvelykújján a gyűrű, úgy imádkozott az Alkoránból.
A kereskedőt egyszerre meglepte az ámulat, midőn elveszett ékszereit meglátá Szolimánnál. Odaveté magát a szultán lábaihoz és két kezével megfogá palástját.
– Óh uram, e gyűrű és olvasó, mit kezedben tartasz az enyim.
A szultán kérdezé tőle: mi van az olvasó egyes szemeire írva? miféle kövek vannak a gyűrűbe rakva? A kereskedő megfelelt pontosan minden kérdésére.
A szultán újra visszavitette a hét toronyba.
Másnap hivatá a Hodzsiát.
Beszélt vele mindenféle érdekes jogesetről, mik a divántanácsban előjöttek s véleményt kérdett azok felől a törvénytudóstól.
A többi közt egyszer elmondá neki azt az esetet, más személyeket nevezve meg, miként tagadta el egy barát elutazott társa bizományát s kérdé tőle, hogy mit érdemel az ily szörnyeteg büntetésül, ki jó barátját így megrontá?
Ki miben vétkes, abban legszigorúbb bírája másoknak. A Hodzsiának tán eszébe sem jutott, hogy hasonló bűnt ő követett el valaha. Aztán a bűn el is volt temetve mélyen Muhzin sírkövei alatt, nem tudhat arról senki semmit.
A jogtudós azt felelte a szultánnak, hogy ily rendkívüli vétség rendkívüli visszatorlást kiván; a bűnös nem érdemel egyebet, mint hogy elevenen megtörjék egy mozsárban.
– Te mondád! kiálta ekkor a szultán, elitélő szóval, s tapsolására négy izoglán ugrott elő, kik megkötözték a Hodzsiát; elvevék háza kulcsait s felkutatva lakását, ott találták mind azt a kincset, mit a kereskedő őrizetére bízott.
A meglepett Hodzsia, ki a legmagasabb kegyelem napfényében vélt förödni, s nem gondolt rá, hogy a napfényben minden keresztüllátszó lesz, rémülten vallott meg mindent; még azt is elmondá, hogy ő maga volt a tündér, ki éjszaka phosphor-kenettel mázolt szakállt kötve, a gyászoló Muhzin szobájába ment s azzal oly kárhozatos játékot űzött, mely miatt a nyomorult szinte eszét és életét veszté. Ő maga lopta el a sírból Eminha holttestét is.
A szultán rögtön összehivatá a divántanácsot; elmondá a vezérek előtt az ügyet s elmondá a Hodzsia véleményét is a büntetés felől.
A vezérek azt mondták, hogy a Hodzsia véleménye helyes. A büntetés neme új és ő kóstolja azt meg maga legelőször.
A szultán parancsára egy nagy mozsarat vágattak márványból; hozzá roppant törőkallót, melynek négy nyele volt. Azt a szerály udvarán felállíták.
A Hodzsiát elővezették bibor köntösében, aranyos turbánja a fején, pillangós öve derekán, úgy veték bele a mozsárba.
Azután négy bosztandzsi megfogta a törősulykot s fölemelé négy nyelénél fogva; a bosztandzsi aga intésére egyszerre leejték azt a mozsárba. Egy irtóztató ordítás hangzott fel abból, névtelen, szótagolatlan üvöltéssé nyúlva; a bosztandzsik másodszor is fölemelték a kallót, másodszor is lezuhantatták; most már csak egy fuldokló hörgés hangzott vissza a zuhanat után, harmadszor már csak rémletes nyögés; és azután semmi egyéb, mint a csontok ropogása.
És azután addig zúztak a sulyokkal a mozsárba, míg ki nem fáradtak bele és a mi akkor ott maradt, az csak egy alaktalan tömeg volt, vér és csont és selyem és arany pillangók egy összedagasztott halomban.
Így büntette Szolimán szultán a csalót.
* * *
Ez előtt hetven évvel még ott látta Tavernier franczia utazó a divánterem ajtajában ezt a mozsarat, rettentő emlékét az ozman igazságtételnek.
34. MÁTYÁS KIRÁLY FÁJA.
(Rege.)
Azon a kellemes hegysimulaton, mely a Zugliget fölött emelkedő lejtőt mintegy sima lappá vágja, elkezdődve azon terebélyes bükkfánál, melyet Vörösmartynk Normafának nevezett el, s melyet azóta idegen és benszülött ezen név alatt ismer s kérgét teli faragja névkezdő betűkkel, s végződve a Jánoshegy vulkánalakú dombtövénél, mintegy folytonosan tartó kert: állt még ezelőtt hat évvel is egy vén-vén fának végső romja, épen egy kétfelé váló út közepén, mely azután túl rajta megint összejön, mintegy kerülőt téve a kedvéért.
A jámbor Budapest szelid népe most is nagyon szereti azt a helyet járni; más itt a fű, más a levegő, mint egyébütt; ily óriási fákat, ily buja növényzetet nem találni a környékben, s ha az ember a virágos fűbe elfekszik, a vén terepély fák csillogó levelei alá, olyan csudálatos érzések lepik el, azt képzeli, mintha ki volna ragadva ebből a mostani világból, visszaröpítve századokkal előbbi fényes időkbe; azok az arcza fölé hajló virágok, harangos kék fürteikkel, azok a feje felett futó felhők olyan csodálatos dolgokat beszélnek neki, a mikre kívülök senki sem emlékezik már. Hajh, mert az emberi kéz mindent meg tud változtatni, csak a virágokat nem ide lenn, és a felhőket nem az égen.
Sokat nem tudni már abból, a mi elmult; ki élt itt? ki halt itt? de egyet még is tudott minden ember: azt, hogy ama roncsolt törzs ott a kétfelé váló úton Mátyás király fája.
Nem fa volt már, csak reves, korhadt tuskó; kerülete tőben tizenkét lépés volt. Akárhányszor megszámláltam. Derékvastagságú gyökerei kiduzzadtak már a földből s hat-hét ölnyire elfutottak. A földből kiálló törzs alig volt már félölnyi magas; kívül a kérge élt még, s minden tavaszszal újult törekvéssel hajtott friss sarjakat, mintha nem akarná magát megadni az enyészetnek, mintha még folyvást küzdeni akarna az időkkel; azokat nyáron át járó-kelők letépdelték, szél kifacsarta, legelő marha lerágta; zápor és hóvíz bevette magát reves oduiba, s tovább rohasztá a pusztuló törzsöt, egy télen korhely emberek tüzet raktak benne, akkor a törzs egész a földszínig leégett, s a következő tavaszon csak az égés fekete szérüje jelölé még az ősfa helyét; a holt gyökerek nem hajtának sarjadó ágat többé.
Ennek nincs több öt-hat esztendejénél…
… Nézzünk körűl: mi volt itt ez előtt négyszáz esztendővel?…
* * *
Már gyermekkorában megmutatta azt Hunyady Mátyás, milyen fából lesznek a királyok? Kilencz éves volt csak, a midőn már úgy tudta könyv nélkül Horáczot és Virgilt, mint a miatyánkot, még pedig nem csak recitálni, de sőt citálni is tudott belőlük alkalomszerűleg, az öreg Szilágyi Mihály nagy gyönyörűségére, a ki ilyenkor azt szokta mondani: «ez a fiú tudósnak született!»
Egyszer hét oláh paraszt közt, a kik a vajdahunyadi várban fenn voltak szolgálatra, elveszett László bátyjának a vadászkürtje; a mi pedig annak igen kedves jószága volt, nemcsak azért, mivel igen szépen ki volt faragva, s ezüsttel foglalva; de leginkább, mivel azt emlékbe kapta attól a Bátoritól, a ki Várna alatt elesett volt. A várnagy azt akarta tenni, hogy addig vereti mind a hét parasztot, míg a tettes kivallja a bűnét. Mátyás meghallotta ezt és nem engedé meg: micsoda igazság volna az, hogy hat ártatlan ember szenvedjen a hetedik bűnös miatt; e helyett maga elé hívatá az oláhokat s azt mondá nekik, hogy ő egy bűbájos mondattal majd kitudja, hogy ki volt közűlök a tolvaj? Azzal sorba állítá az embereket, s elkezdé scándálni a verset: «Tytire – tu patu – læ recu – bans sub – tegmine – fagi»: minden lábnál másik parasztra mutatva újjával. E közben éles szemei észrevették, hogy egy a hét közül visszatartá lélekzetét, midőn rá került a sor, s azután lélekzett nagyot, midőn Mátyás odább haladt. Folytatá: Sylves – trem tenu – i mu – sam medi – taris a – vena. E szónál azt mondá annak, kire a versláb jutott: «nem te vagy-e a tolvaj?» A megjegyzett ember most egyszerre mosolyogni kezdett, mire Mátyás hirtelen elfordúlt a megszólítottól s amahoz fordúlva, határozottan rákiálta: «nem ő az, hanem te vagy!» A meglepett bűnös térdre esett és kivallá vétkét.
Az öreg Szilágyi nagyot bámult, mikor ezt meghallá s azt mondta: «ez a fiú birónak született!»
Egyszer panasz volt a majorban, hogy valami hiúz az erdőből lejár és a nagyasszonyomnak legszebb kecskegidáit megfojtogatja; már sokszor lestek rá, de nem bírják megkapni, mert igen ravasz állat. Mátyás hallá e panaszokat s egy napon vevé nyilait és tegzét (kanóczos puskát még nem adtak a kezébe) és lement maga a majorba és ott leste a közelgő hiúzt. A hiúz azonban eszes állat, midőn a majorhoz közel ért, észrevette, hogy lesnek rá s visszafordult az erdőbe. A gyermek hirtelen felkapott kis tatár lova hátára, csak úgy szőrén, nyereg nélkül s nyargalt a hátat fordító vad után. A cseles vad messze becsalta maga után az erdőbe üldözőjét s midőn látta, hogy az milyen makacsul ragaszkodik hozzá, el nem akar maradni tőle, hirtelen felfutott egy óriási nagy bükkfára, annak az oldalán volt egy nagy odú, abba belebújt. Oda már nem mehetett utána a fiú; a fa vastagabb volt, minthogy ember felkúszhasson rá, s az odúba nyúlni nem tanácsos; ha pedig visszamegy segítséget hozni, a hiúz az alatt kijön és eloson; mit cselekvék tehát? Leszállt a paripájáról, azt kicsapta a fűre legelni, maga pedig leült a bükkfa elé, az odú nyilásával szemközt, azzal az erős szándékkal, hogy ellensége várát megszállja s minthogy az ostrom lehetetlen, kiéhezteti onnan. A megszálláshoz világos előnyei voltak: ő most falatozott otthon, a hiúz pedig valószinűleg régen nem evett már, mert csak olyankor szokott az erdőből kijönni, mikor ott nem foghat semmit; s két nap mindig elijesztették a majorból; e szerint világos, hogy a várban levő ellenség kevesebb ideig fogja kiállhatni az éhséget, mint az ostromló. A makacs fiú egész nap ott állt étlen és szomjan a fa előtt, annyi időre sem hagyva el harczi állomását, a mennyi kellett arra, hogy a közel patakhoz lefusson vizet meríteni. Az alatt az ellenség megmenekülhetett volna. Eljött az éjszaka is; Mátyás nem tágúlt helyéről; egész éjjel állva maradt, hogy el ne alugyék, s ellensége várát kövekkel ostromolta, hogy azt se engedje aludni. Ott találta a virradat is; elméjében csábító képek kezdtek rajzolódni azokról a jó kőrelebbencsekről, levelensültekről, aranygaluskákról, miket jó édes anyja otthon sütöget fiának, saját fehér kezeivel nyújtva a hártyavékony tésztát; s mondogatja magában: vajjon hol maradhat? bizonyosan a majorban van. De Mátyás ellenállott a csábító képeknek, egy-egy fenyőhársat hasított le kezével, azt összerágta, nehány szem borókát lelt, meg egy bokor vadköményt, az hűset tartott szájában, szolgálva éhség és szomjúság ellen; s gondolá magában, milyen jóízűen fog majd a diadal után esni a jó kászatúró, a mit a majorban készítenek épen most, friss fenyőhéjba gyúrva a túrót, borókával és köménymaggal vegyest s mondogatják magukban: hol maradhat az úrfi? bizonyosan visszament a várba. Ezért nem is indult senki a fölkeresésére. Elmult a második nap is, étlen szomjan. Végre is a hiúz sokalta meg a várakozást. Hogy megszállója még alkonyatra sem ment el a fától, a kétségbeejtő éhszomj dühössé tevé; rohamot próbált várából, a mely rá nézve siralmasan ütött ki: Mátyás legelső nyíla keresztűl szegezvén torkát. A gyermek diadalmas prédával tért vissza a majorba.
Az öreg Szilágyi Mihály arcza nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon, a mint ezt meghallá: – «ez a fiú hadvezérnek született!» mondá előérzetes örömmel.
Valami diákot fogadtak fel egyszer a kastélyba a végett, hogy a mi írni való fordul elő egyszer-másszor, azt teljesítse. Bencze diák igen alázatos ember volt; csinált verseket a családtagok nevenapjára, ünnepekre, mikben mindenkit égig tudott magasztalni goromba dicséretekkel; s azonfelül nagyon szeretett árulkodni az udvari cselédségre. Mátyás ezt az embert ki nem állhatta, s ellenszenvét tudta éreztetni vele. Egyszer a jó Erzsébet nagyasszony megfeddé fiacskáját ez ellenszenvért, miért hogy oly haragos e diák iránt, a ki úgy iparkodik magát vele megkedveltetni? «Épen azért gyűlölöm, mert hizelg és árulkodik» felelt a gyermek.
Az öreg Szilágyi Mihály nagyot simított szakállán s belső elégültséggel mormogá magában: «ez a fiú királynak született!»
Mikoriban Hunyady János Magyarország kormányzója volt: azon időben már kedvencz tanyájuknak tarták az udvar körül lakó főurak a budai hegyvidéket; az erdők nagy része akkor kőrisfákból állott hárs- és bükkfákkal vegyítve, miknek lombja gyönyörű változatosságot ad a liget külsejének. A ridegebb tölgy most már lassankint mindig odább szorítja e pompás kőris-erdőket; most már csak a távolabb eső bérczeken találni colossalis csoportjaikra, miket köröskörül befut az örökzöld repkény.
A történetbúvárnak nehéz volna már valami nyomára találni azon ragyogó kéjlakoknak, mikkel főuraink ez erdőket megnépesíték; mulékony anyagból voltak azok épülve, nem sok munkájába került az időnek port csinálni belőlük, hanem a ki látja e roppant szabályos hegylapályt, melynek oldalai egyenesen futnak alá, szabályos párkányzatokkal, mintha sáncznak volnának készítve, a ki eltévelyeg e csöndes erdők között s egyszer-egyszer hirtelen egy kerek tér közepén találja magát, melyhez most már út sem vezet, köröskörül gömbölyű koronás fák; a fű buja, miként sehol, a kerek tér közepén áttörhetlen rózsabokrok, miknek piros, illatos virága száz mosolygó szemmel néz a csendes ligetre, s elgondolja, hogy a rózsák élete örökké tart, s hogy ilyen rózsa vadon nem terem sehol; a ki tud látni és hallani rég elmúltat, ki nem mondottat, az nem fogja megtagadhatni magától azt az érzést, mely önkénytelenűl meglepi e csöndes helyeken a szívet s beszél neki a füvek nyelvén, mi történt itt? kik jártak itten? óh mert az apró kis füvecskék halhatatlanok, egyszer beveszik magukat a földbe s többet ki nem vesznek róla; erős törzsek elmúlnak felőlük; a kis fű világ végéig él.
Heveredjünk le e halhatatlan fűszálacskák közé s hallgassuk, hogy mit beszélnek?
… Mátyás király, ah! halhatatlan nagy királyunk; gyermek volt még és már férfi; – most halott és még is élő.
Vitéz apja elhozta őt magával Budára, mikor még igen fiatal gyermek volt. Okos emberek, a kiket meglepett a gyermek lángesze, azt tanácsolták szüleinek, hogy ne engedjék őt annyit tanulni, könyveskedni, mert bizony megárt az ifjunak; magyar ember szerette hajdan azt hinni, hogy a tanulás elrontja az ember termetét. Mátyást felkölték classicusai mellől s elküldék lovagolni, vadászni; a fiú pedig úgy lőtt és nyargalt, mint egy kis scytha fejedelem, a ki egyebet sem tanult.
A budai hegyek között még akkor szarvasok és őzek jártak; más őzek és szarvasok mint napjainkban, s Garay, Bánffy, Ujlaky uraimék vadaskertjei nyitva álltak az úri vadászok előtt.
Bánffy uram vadászmesterének laka ott állt a hajnalosi völgyben, egy kis irtovány közepén; (az a nagy rózsabokor ott a puszta téren talán épen az ő ablakára hajlott) annak volt egy kis leánya: Rózsa. Igen, Rózsának hítták, bizonyítja az a sűrű rózsabokor is, mely annyi idő óta nem akar kiveszni. Ide, e vadászlakhoz szeretett Mátyás olyankor eltévelyedni, mikor könyveiből felzavarták; itt elereszté lovát, lerakta fegyvereit; futhatott miatta és lőhetett az őzek után, a kinek tetszett: neki jobban tetszett a kis Rózsával beszélgetni. Miről beszélgettek olyan érdekesről? Hát beszéltek szerelemről, abban levő boldogságról; beszéltek dicső jövendőről, Mátyás egykori hatalmáról, nagyságáról. Hogyne beszéltek volna? Mátyás már akkor kilencz éves volt és Rózsa hét. A gyermek már akkor is hódított – várakat és sziveket.
Onnan a hegytetőről messzire el lehet látni; fel Váczig és le a Kúnságig, a láthatáron kéklik a Mátra, lábaink előtt terül Buda, végtűl végig. Sok embert elvezettem erre a helyre; mindegyik azt mondá, ha szóhoz tudott jőni a nagy nézésből: «bizony szép ország ez a Magyarország! de bolond volna, a ki nem szeretné».
Mátyás is gondolt ilyesmit, mikor onnan letekintett.
Még akkor Pest nem igen tündöklött; Budavára sem igen bírt királyi fénynyel; körülbelül igen meg lehetett számlálni a tornyokat, a mik belátszottak a távolból.
Mátyás beszélgetett a kis Rózsával, a ki levélkoszorút fűzött kalpagja mellé.
– Majd ha én olyan nagy úr leszek, mint az apám. (Hogy akart volna kisebb lenni.) Kormányzó, első hadvezér; talán több is; milyen szépet csinálok én ebből az országból! Budavára közepébe építtetek egy új tornyot, nyolczszegletűt, mindenik oldalán lesz egy olyan alkotmány, a mi az időt fogja mutatni arany kigyófejjel, s kalapácscsal üt hozzá minden órát.
A kis Rózsa azt alig hihette, de nem mert ellene mondani.
– Oda a bástya végére építtetek egy nagy palotát, oszlopokkal, márvány szobrokkal, a milyen még nem volt az országban; száz szoba lesz benne.
– Ah! sóhajta fel a kis Rózsa. Hát aztán ki fog abban a sok szobában lakni?