Part 19

Menybéli tüzes gerundiumok! Hát már az óperentián túl is tudják ezt a nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? vagy currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?

Hisz ezt az egész falu tudja már e szerint. Ezek a kérges, emberfélő pofájú parasztok csak szemtől-szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta mögött mindenki úgy híja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, a ki rá néz, a ki jó napot kiván, a ki süveget emel előtte, tudja jól, hogy van egy átkozott szó, a mivel őt a világ végére lehet kergetni, a legelső ember, a ki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az utolsó ember, a ki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja magában: én csak vagyok, a mi vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, a míg csak élsz; soha sem is tesz senki mássá.

Óh ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, a mi a kezébe akadt, ízzé porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész Bergengócziát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben s éjnek éjszakáján neki vágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel.

Ettől a percztől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak.

Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta igy nevezni, kiket a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi városnak, csak úgy bolyongnak faluról-falura, papok és rectorok kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, a mi náluk nem tesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló, ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem adott, azt is jól tette.

Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, a kit ezzel a szóval üldöznek. Kis diákok hallottak róla beszélni öreg diákoktól s mesélték egymásnak leczke előtt a csodadolgot, miket Susról beszélt a hír; s mikor néha-néha megvillant a városban, a collegium udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a talián mutogat s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!

Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom volt, mialatt a leczke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem, szinte elhordtam a lábáról.

– Hohó fráter! dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki s megfogta a galléromat, hová szaladsz hát?

Én megijedtem, hogy megesz. Rövid vastagnyakú férfi volt, széles vállai és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje, alacsony kidülledt homlokkal; az arcz legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló, melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak s mely nem volt olyan vörös, mint a szeplőverte arczbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott zöld kabát, mely vastag izmain egészen megfeszült s könyökén és hónai alatt szét volt repedezve, lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami falusi komondor téphette le.

– Megállj, öcsém! hová szaladsz? kiálta rám, folyvást tartva a galléromat. Elkéstél az iskolából, ugy-e? Korhely vagy. Majd kikapsz most.

Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül.

– Kérem: én első eminens vagyok.

– Első? hát azután mit tanulsz már? he?

– Conjugista vagyok.

– No hát ha conjugista vagy, tudod-e hányadik conjugatióra tartozik «apexabo».

– Igen is: az elsőre; apexo, apexavi, apexatum, apexare.

– Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka.

Azzal szörnyű jó ízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A mammuthok nevetéséről van ilyen fogalmam.

– No, ne sírj no. Odabenn van a professorod?

– Igen is, mondám én nagyon megszégyenülve.

– No hát eredj be, hívd ki.

– Mit mondjak neki?

– Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele.

– Hogy híják?

– Sehogy se hínak, csak mondd, hogy a peregrinus.

– Hová való peregrinus? kérdém én egész ártatlanul.

– Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma ide való, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha nem akar, ott benn marad.

Én bementem és elmondtam a tanáromnak az izenetet, hogy van idekünn egy ember, a ki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.

Társaim már többet tudtak nálam; ők a mint meglátták az ajtón keresztül, elkezdtek vihánczolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket: senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet, – kedvencze voltam, – s kiment a jövevényhez.

Tudhatta előre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyű szerrel lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: «mi kell, Sus bácsi?» az elfutott volna és egy fillérét nem kívánta volna többet.

Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé s keményen rászólt.

– Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?

A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette.

– Rogo humillime, professor úr…

– Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? nem fogadta akkor, hogy rendes életet fog élni? s most megint itt van?

– Rogo humillime.

– Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? csakhogy ne csavarogjon a vallás gyalázatára.

Az ember megsunyta a fejét s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid, kezdett mentegetőzni.

– Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám is tisztességes; hanem – hanem –

– Nos, mit hanem? álljon elő vele.

A peregrinus itt egyszerre visszatette magát előbbi bestialis daczos alakjába s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:

– Bolondnak tartottak s azt én észre vettem; – s azzal megint felöltém rongyos ruháimat s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt többet.

– Hát azután mit csinált?

– Három nap óta nem ettem.

– Hanem csak ivott?

– Igen is, ittam.

– Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos botrány.

A peregrinus hátra csavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez elszakadva?

Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába.

– Botrány biz ez. Scandalum. ’Sz épen azért jöttem nagyon tisztelt professor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast…

– Nem én, egy fillért sem.

– No csak egy pár garast; no ne haragudjék, rogo humillime; hogy a köpenyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva; valami átkozott szegbe beleléptem.

Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is.

Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte.

– No megálljon; pénzt nem adok, mert azt tudom bizonyosan, hogy megiszsza; hanem adok egy pár jó csizmát, meg egy becsületes köpönyeget.

A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét.

– Rogo humillime; jó nekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár garast, ha adna.

– Pénzt nem kap.

– De hát legalább ne híjon így per «ön»; nevezzen te-nek, mint hajdan a collegiumban, mikor inasa voltam, professor úr meg contrascriba; minden ember csúfolt, csak professor úr nem; – ha önnek hí, azt gondolom: haragszik rám.

– Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba.

Ott az én kegyetlen haragos professorom tetőtől talpig felöltözteté újra a meghunyászodott fenevadat; adott neki tisztességes meleg kabátot, mely az újja hegyéig eltakarta, egész csizmát és magos tetejű kalapot. Nem bámultam professorom szigorú arczát annyira soha, mint e perczben, midőn meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi senatort. Ő nem nevetett.

– Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze s ajándékozza oda valami rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta.

Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte.

– Takarodjék!…

– Rogo humillime…

– Mondtam már, hogy pénzt nem kap… elmehet.

Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünk a classis felé vissza; egyszer visszaordít, olyan hangon, mint egy megrettent víziló.

– Professor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy huszas van!

És mutatta két ujja közt tartva az ezüst pénzt nagy rémülettel.

Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedt reá vissza.

– Mondtam már, hogy takarodjék s ne szóljon többet hozzám!

Azzal betette maga után az iskolaajtót.

A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot s a kopott sipkát tette fel helyébe. Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes öltözetben.

Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került elő; azt állította, hogy a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert jönni. Félt a professoromtól, jobban, mint akármelyik leczkenemtudó gyerek.

Egyszer azonban egy fiatal tréfás præceptor az utczán találkozva vele, azt találta neki mondani:

– No Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius leány?

Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy neki rohant ököllel a megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten becsukták a vasajtót, de tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne feszítse azt vállával.

Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt rakva. Más embernek csákánynyal is dolgott adott volna azt kivenni, ő kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja odabenn ölni. A kőcsapások helyei maig is láthatók a vaslemezeken.

A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt embert megtámadni; világos volt, hogy a kit azzal a kővel megüt, azt semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a vármegye segítségét kell igénybe venni s nagy volt az aggodalom, hogy nem fogja-e Sus azt a nehány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.

Ebben a perczben érkezett oda az én professorom. A mint azt meglátta a dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ s ott leejtette a földre, mintha a kezében sem lett volna.

A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen oda ment hozzá, megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végig vezette az udvaron egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás nélkül.

Ott elereszté a tanár és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen bennünket kis fiukat szokott megfeddeni:

– E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen és vissza ne merjen többé térni soha.

Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és tovább ment, két öklével törölve szemeit.

Voltak kiváncsi emberek, a kik messziről kisérték s látták, hogy csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha valami oknélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután duzzogva, morogva ment odább…

… Soha sem mert többé abba a városba visszajönni.

Pedig de szép földet beutazott azóta.

Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az a falu, melyről ő tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak benne? hogy híják benne a papot, meg a rectort?

Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy először láttam; másodszor az úton találkoztam vele; rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd, gyalogoltam a sárban és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, a mit legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás most már az egész hátán végig, fel a gallérjáig hasadt; olyan volt vele, a mint a szél hol az egyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mint valami nagy bagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két szárnyát húzza maga után, igyekezve.

Én rá ismertem, ő persze én rám nem.

A peregrinus most is olyan pufók volt; keveset változott. Feje nem szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok, szégyenlem magamat előtte.

Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még?

Ez ellen tiltakozott; most már nem olyan hiába való ember, mint az előtt volt, solid mestersége van, a miből él, nem terhe az emberiségnek többé, kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát: – irótollakat metsz, azokat hordja faluról-falura.

Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag tollat, a mire az úton különös szükségem volt.

Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professor uramat?

Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy a mióta a tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott magát mutatni többé; «de – hozzá tevé ravaszul – most meg fogom őt tréfálni. Más városba tették át professornak s onnan nem tiltott ki, majd hogy fog szidni, ha meglepem.»

Azzal előkeresett gúnyájából egy csomag szépen megmetszett hollótollat, s gyönyörködve mondá: «ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon szeret hollótollal irni. – De hogy le fog az engem majd hordani, ha meglát!»

– Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak előre, a mit kapni fog tőle.

A peregrinus elkomorodott e szóra.

– Lássa ön; ez az egyetlen ember a világon, a ki úgy szólt hozzám mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál: – de nem csúfol, mint más.

E nehány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész élet-fátuma.

Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kisérheti a gyorskocsi járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá.

Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az úton kegyetlen hózivatar lepte meg, s oda fagyott.

Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professorát, a kitől olyan jól esett volna neki még egyszer szidást hallani.

Elébb meglátta azt a boldog világot, a hol a bölcsek tudománya s a bolondok bolondsága egyforma füst és pára.

33. AZ ÁRULÓ GYŰRŰ.

(Török rege.)

Pompás Szolimán szultán idejében élt Stambulban egy gazdag kereskedő, a kinek Muhzin volt a neve: drága kövekkel és ékszerekkel kereskedett.

Ennek volt egy igen kedves felesége: Eminha, a kit jobban szeretett minden drágakövénél, kinek piros ajkait többre becsülte a rubin fényénél, szemeinek ragyogását a gyémánt tüzénél, ajkainak beszédét az ezüst csengésénél. Nem is adta volna ezt a szemet, ezt az ajkat a világ minden kincseért cserébe.

Pedig ah a ragyogó szem, az édes ajk veszendő kincs; egy lehellete a szélnek Morea szigete felől, mely a pestist hordja magával, megfosztá Muhzint e kincsétől; homályt vont a csillagfényű szemekre, némaságot a beszédes ajkra. Mit a világ minden javáért nem adott volna Muhzin cserébe, odaadta a halálnak ingyen és eltemette a háládatlan földbe, mely vissza sem adja, meg sem köszöni, a mit elvesz.

A jámbor Muhzin sokat sírt e vesztesége miatt; sem étele, sem itala nem volt, még aludni sem birt; hanem éjszakánként kiült a háza tetejére és ott sírt egész hajnalig.

Hiába vigasztalták szomszédai, barátai, nem sokat használtak vele neki; ő csak nem tudott ahoz a gondolathoz hozzá szokni, hogy az a szép szem többet ne mosolyogjon ő rá, hogy az a kedves száj többet ne szólítsa őt meg.

Egy éjszakán, midőn Muhzin ismét nyugtalanul hánykódott álmatlan fekhelyén, egyszerre a bezárt ajtón keresztül egy bűbájos tünemény állt eléje. Egy ősz szakállú öreg, kinek szakálla és turbánja úgy világított, mintha lángolna.

Ez a tünemény így szólt hozzá nyájas, vigasztaló hangon:

– Muhzin; én megszántam a te keserveidet, szomorkodásodat; látom, hogy érdemes vagy arra, hogy emberfölötti hatalmak segítsenek rajtad, mert emberfölötti módon szerettél. A te nőd nem halt meg, mert nem volt halandó leány, hanem tündérek leánya. Eminha most is él; mert tündéri hatalmánál fogva annyiszor tud meghalni, a hányszor kívánja s azután egy másik országban ébred fel ismét, hogy ott kezdjen új életet és ismét meghaljon és tovább vándoroljon. Azért övezd fel derekadat és vándorolj el rögtön Mekkába, ott ülj le a Zenzemet kút közelében levő temetőkert ajtajába és várakozzál ottan. Mindaddig várakozzál, a míg egyszer jönni fog egy temetői menet, mely hoz egy kékre festett koporsót, sárga selyem szemfedővel letakarva; a szemfedőn kék betűk és ezüst czikornyák lesznek varrva; te rohanj akkor oda, állítsd meg a temetői menetet, takard fel a halott arczát és ott fogod találni Eminhádat. A halottkisérők majd nem fogják hinni, hogy az a te nőd volt, hanem akkor te vedd elő övedből ezt a kis szelenczét, ebben van egy ír, azzal kend meg ujjaid hegyével a halott nő szempilláit és ajkait s akkor ő fel fogja nyitni szemeit, és ajkai azt fogják suttogni: «Muhzin» és senki sem fog többé kételkedni, hogy az a te nőd volt, s visszahozhatod őt Stambulba, a honnan nem fog többé elkivánkozni tőled. Hogy pedig azon ideig, a míg oda zarándokolsz, ittlevő kincseidet el ne pazarolják, vagy ha veled vinnéd, gonosz emberek ki ne raboljanak, bízzad azokat a te hűséges barátodra, a becsületes Ali Hodzsiára, ki törvénytudós és az Alkorán magyarázója, annál visszajövet ismét megtalálod.

E szavak után eltünt a fényes szakállú agg Muhzin elől.

A kereskedő ámultan kelt föl, szemeit dörzsölve két kezével, ha nem álmodék-e? mécset gyújtott, s bámulata nőtt, midőn asztalára téve találta azt a kis szelenczét, melyet a túlvilági öreg hozott számára; gyönyörűen dolgozott elefántcsont mű volt az, gazdagon kirakva türkizekkkel és aranynyal áttörve. Emberi munka nem is lehet ilyen.

Másnap elmondá ez esetet Ali Hodzsiának, kire őt a rejtélyes agg figyelmezteté. A törvénytudós fejét csóválta rá, mintha nem hihetné a dolgot s iparkodott ellenvetéseket tenni Muhzinnak, hogy tán álmodta azt, vagy elevenen képzelé s végre azzal erősíté meg kétkedését, hogy Eminha holtteste bizonyosan most is ott fekszik a sírban, a hova őt Muhzin eltemette; csak bontassa fel a sírt.

Muhzin sietett azt tenni és ime – a felbontott sírban nem volt többé Eminha holteste…

Most már semmi hatalom sem lett volna képes Muhzint visszatartani, hogy a tünemény tanácsát kövesse. A mi készpénze volt, magához vette; ékszerei tárházát pedig mindenestől rábízta Ali Hodzsiára, a ki legközelebbi barátja és a mellett derék, köztiszteletű férfi volt, hogy viselje addig gondjukat, míg ő Mekkából visszatér, mit a jámbor férfiu a barátság kedveért el is vállalt.

Muhzin négy hét múlva, sok viszontagság után megérkezett Mekkába; az úton rablók támadták meg, minden pénzét elrabolták; de szerencsére a kis szelencze a bűvös írral megmaradt, az el volt rejtve turbánja alá, azért nem találtak rá. Koldulva érkezett meg a szent városba, s úgy tengődött tovább a kegyes vándorok alamizsnáiból.

Mindennap ott lehete őt látni a Zenzemet kút melletti temető ajtajában, ott vigyázta a halottas meneteket, miket naponta elvittek előtte, mert az a mekkaiak legnépesebb temetkező helye…

Esztendő is elmúlt már, és ő mind hiába várt; olyan koporsó, a minőt neki az éjjeli tünemény leirt, nem jött elő az alatt; vagy kék koporsó volt, de nem sárga selyem szemfedővel, vagy a szemfedő is olyan, de nem kék virágok rajta, vagy még a virágok is kékek, de a czikornyák nem voltak ezüstből, sőt az is megtörtént, hogy minden jel ugyan az volt, de a halott nem volt nő, hanem hat éves fiugyermek.

Muhzin kezdett csendesen közeledni ahhoz a lélekállapothoz, a mit azután őrültségnek neveznek, midőn egy napon azt hallja a többi koldusoktól, hogy ma fényes temetés lesz; a Kadileszker neje halt meg, a szép Eminha.

Eminha!

Ez a név feléleszté Muhzin lelkét újra; az nap el nem távozott a temető küszöbétől s majd megfojtá szivének dobogása, midőn a siralmas zenét hallotta közelíteni, mely a temetői menet előtt járult.

Muhzinnak nem volt most gondja a gyászmenet pompájára, nem a keringelő dervisekre, nem a jajveszékelő asszonyokra, még a sziligdárokra sem, kik bőrerszényből apró ezüstpénzt szórtak a tolakodó nép közé, ő csak a ravatalra nézett.

Már messziről látta, hogy a koporsó kék, a szemfödél világos sárga; midőn közelebb hozták a halottat, kiveheté a kék virágokat rajta és midőn eléje értek vele, jól láthatá azon az ezüst hímzetet.

Muhzin őrült erővel taszítá félre az előtte állókat, utat törve a kiséreten keresztül a ravatalig és kiáltva:

– Megálljatok! Megálljatok! Ez Eminha. Ez az én nőm!

A kisérők, a nagy urak, a holt férje, a Kadileszker, bámulva néztek ez őrjöngő alakra, ki vakmerően megzavarta a temetés rendjét; de Muhzin nem hajtott rájuk, hanem lerántotta a halott arczáról a szemfödelet.

A fiatal nő, ki ott feküdt, valóban hasonlított az ő Eminhájához. A halál nagy művész. Egy hideg lehellettel olyan hasonlóvá tudja tenni az arczokat egymáshoz.

– Ő nincs meghalva! kiálta Muhzin a szörnyűködő népnek; én fel tudom őt támasztani, s akkor meglátjátok, hogy engemet fog nevezni férjének, ki itt várok reá már egy év óta. Menjetek az utamból, mert én ölök és gyilkolok és átkot szórok magam körül. El ne temessétek azt, a ki él!

A nép meg volt rettenve Muhzin őrült tekintetétől, de még inkább dühös szavaitól; a gyászoló Kadileszker nagyon szerette meghalt nejét; arra a szóra, hogy Muhzin fel birja azt támasztani, ő is megörült s még ő maga csinált neki helyet a halott körül, hogy e csodát elkövethesse.

Muhzin buzgó áhítattal vette elő övéből a kis szelenczét s felnyitá azt: valami sárga színű ír volt benne, zöldes aranyszín pontokkal keverve, melynek tündéri hathatóságáról már akkor meggyőződött Muhzin, midőn jobb kezének mutató ujját belemártá; mert úgy megégeté azt, mintha forró olajba mártotta volna. De ez a rendkívüli tulajdonsága az írnak csak annál nagyobb tanubizonyság volt tündéri származása felől, a mint hogy Muhzin nem is késett az ujjára ragadt kenettel a halott szemhéjait és ajkait végig dörzsölgetni.

Mindenki figyelmesen leste, visszatartott lélekzettel a csodair hatását, de senki sem oly hivő áhitattal, miként maga Muhzin.

Ime azonban, a helyett, hogy a halott szemei és ajkai megnyilnának, azon a helyen, a hol Muhzin megkente azokat az írral, elkezdének megfeketülni, a bőr felpattogzott, hólyagokat vetett rajtuk; a tetem arcza egészen eléktelenült…

Muhzin testét elállta a rémület. Ez nem azon hatás volt, a mit ő várt, a nép zúgott körüle; a Kadileszker dühösen rohant neki és torkon ragadva, leteperte a földre:

– Átkozott varázsló, ki gyalázatosan eléktelenítéd halottam arczát, hogy élve légy olyan, minővé őt halottan tevéd!

– Vessétek a tűzbe; ordíta a nép köröskörül, Muhzinra dühödve; tüzes verembe a bálványimádóval, a bűbájossal, ki halottakat csufít meg! s a jámbor Muhzint nyomban megégették volna, ha szerencséjére a damascusi helytartó basa ott nincsen, ki látva, hogy inkább őrülttel, mint bálványimádóval van dolguk, csauszaival elfogatá Muhzint s megeléglé, hogy oszlophoz kiköttetve kétszázat veretett a vállára tevehajtó korbácscsal, s akkor maga elé viteté őt, hogy vallja ki, miféle őrült gondolat követteté el vele azt a merényt, hogy a Kadileszker halott nejét úgy eléktelenítse?

Muhzin elbeszélte a helytartónak az egész bűvős tüneményt, mely őt ide küldte.

– Oh te szegény Muhzin, monda neki a helytartó, midőn megérté a dolgot, de nagy világ-bolondja vagy te, hogy ilyen otrombául rá hagyod magadat szedni. Bizonyosan csúfot űzött valaki belőled; hiszen az az Eminha, ki a Kadileszker neje volt, itt született, itt élt gyermeksége óta, hogy lehetett volna az a te nőd ez előtt esztendővel? Azon ír pedig, melyet neked ama csaló, mint tündéri szert adott át, nem egyéb, mint maró méreg, mivel a pestis idején a betegek testén hólyagot szokás huzatni. Ismeri azt minden dervis. Térj eszedre, végezd be a búcsújárást s azután eredj haza Stambulba s láss a mesterséged után. Kivánom, hogy nagyobb baj ne várjon rád otthon.