Part 21

Mátyást nem akasztá meg ez a kérdés; oh az ő képzelete sokkal gazdagabb volt, mint hogy száz szobát be ne tudott volna vele népesiteni; elmondá, hová miféle zászlós urak jutnak, amoda a kiséreteik, itt várakozó terem, ott tanácsterem; vigalomnak, vendégeknek, fényes banderiumoknak külön szállás; hát még a külföldi követek szobái, hát a csillagvizsgáló, chemiai és olvasó teremek; az apródok, a hadnagyok, szakácsok, peczérek, sólymászok lakai, imatermek; hát még a roppant könyvtárak, aranykapcsos könyvekkel a háztetőig rakva, égtekékkel, csillárokkal, márvány szobrokkal ékesítve; végre az sült ki belőle, hogy saját magának helye sem marad benne; a min a kis Rózsa nagyon jó izűt nevetett.

Mátyás azon nem jött zavarba, egy új homlokzatot építtet hozzá, az lesz a legpompásabb hely; a márvány erkélyekről épen a Dunára látni, túl rajta egy új város épül és azon túl népes falvak; a parton pompás épületek, nagy raktárak külföldi kereskedők számára; egy nagy-nagy palota, akkora, hogy negyvenezer diák elférjen benne, a kik mind az ő költségén tanulnak diákul olvasni s betűket festeni, hét-hét emeletre, három szárnyra.

– Ah, – Ah! szörnyűködék a kis Rózsa, a kinek mindez megfoghatatlan dolog volt.

– Majd meglátod! monda Mátyás; majd mikor ott ülsz te az arany rácsos erkélyen, pávatollas ernyő alatt, s látsz a Duna vizén alulról pompás hajókat jőni felfelé: ötszáz vitéz mindegyik hajóban; száz ló húzza a parton, a dárdák messziről fénylenek a napban, a zászlókat messziről lobogtatja a szél; azután ott a palota előtt megállnak egyenkint a hajók; pompás, vértes, buzogányos hadak szállnak le róluk; vitéz hadvezérek aranyos mentékben, tündöklő kardokkal; valamennyi előtt a vezér maga, ezüst pánczélban, tomboló paripán; az emberek kérdezik egymástól: ki az? és felelnek egymásnak: «Mátyás jött meg török hadból, hozott diadalt és elfogott zászlókat!» s te azt onnan felülről fogod nézni.

A kis leány rábámult a beszélő fiúra s azután nagyott sóhajtott.

– Soha sem lesz abból semmi.

Mátyás fölpattant e szóra, mely kétségbe hozta dicsvágyó lelke álmait s szerető szive hűségét, s azt mondá a leánynak:

– Azért is meglátod, hogy mind úgy lesz, a hogy én mondtam; vagy ha nem hiszed, hát ültessünk ide egy hársfát, a hol mostan ülünk ketten; s a hogy az a fa meg fog nőni szépen, úgy nő meg az én hírem is, s a mint az kizöldül minden tavaszszal, úgy fogok én te rád gondolni mindig.

A kis Rózsa elnevette magát.

– Ugyan ki ültetne most fát? Hiszen nyár van; ilyenkor az nem éled meg. Nem tudod?

– De ha én akarom, hogy megéledjen, kiálta makacsul a gyermek.

A lányka megint kinevette.

– Nem parancsolsz ám a fának. Még ha király volnál, sem parancsolnál neki. Ha most elvágod a gyökerét, elszárad, ha arany földbe ülteted is.

– Földestől együtt hozom el a csalitból, úgy ültetem ide.

– Hát azután?

– Azután te mindennap megöntözöd.

– De messze ide a forrás.

– Ha te engemet szeretsz, messziről is elhozod rá a vizet.

A kis Rózsa szeliden átölelte játszótársa nyakát s megigérte, hogy mindennap megöntözi a fát reggel is, este is. – Hát azután?

– Azután, ha majd nagyobb lesz a fa, én metszek bele egy szívet, abba a mi neveinket, tetejébe az ország czímerét, s az ott fog látszani száz meg száz esztendő mulva is; s addig soha el nem múlik Magyarország.

– Az nagyon szép lesz.

Most már Rózsának is tetszett a gondolat; ő maga biztatta Mátyást, hogy tegyék ezt mindjárt; futott haza ásóért, öntözőért; segített a sűrű csalitban egy szép egyenes fiatal hársfát keresni; Mátyás körül kiásta a mellől a földet, nagy fáradsággal ketten kiemelték helyéből s elvitték addig a pázsitos lapályig, a honnan Budára lenéztek az imént, ott beásták a fiatal csemetét, megöntözték s megigérték, hogy azt holnap megint fel fogják keresni és addig öntözik, míg csak meg nem éled.

És a hársfa különös csodára, nyár derekán szépen megéledt; régi leveleit elhullatta, újakat hajtott helyettük. Azt mondják, hogy a gyermekek keze ilyenekben szerencsés szokott lenni, vagy talán az élőfa is érezte magán Mátyás kezét?

A gyermek belevéste a fa kérgébe a két név előbetűit egy szív közepébe, fölé az országczímert szépen; a fa még be is forrta a sebet őszig; a mikor Mátyást ismét Erdélybe vitték Hunyad várába.

A kis Rózsa egyedül maradt a hársfával, Mátyásról sokáig hírt se hallott.

Azt elhordta a sors útmutató keze erre-arra, járt igazi háborúban is; megnőtt, ifju lett; beszterczei grófnak nevezték, azután meghalt az atyja, a nagy Hunyady János, a ki után nagyot rendült az ország; rossz akarók üldözték a családot; elfogták Mátyást is László bátyjával együtt; ott ültek együtt a kerek toronyban; Lászlót le is fejezték, Mátyás is csak olybá vehette fejét, mint a mit a vérpad alól hozott vissza; majd meg elvitték Prágába, ott fogva tartották, sok bánatot, veszedelmet kiállt, egyszer megint fordult a világ; a király meghalt, s a prágai fogoly ifjut megválasztották Magyarország királyának.

Ki is kivánta volna tőle, hogy ennyi idő, ennyi változás után visszaemlékezzék a zugligeti hársra és a kis vadászleányra, a kivel azt együtt ülteté; nagy szenvedélyek, nagy események férfivá érlelték korán az ifjut, a ki lelkével egy országért gondolkozott, gyermekálmak nem foglalhattak abban helyet.

Volt már királyi trónja, melyen cseh királyi leány ült mellette, parancsára palota épült a várhalmon, melynek híre mehetett hetedhét országra, roppant megkezdett épületek alapjai mutatták, mivé fogja átalakítani országa fővárosát, s az alatta elhömpölygő Dunán jártak-keltek a bádogveretes gályák, rakva paizsos vitézekkel, a zászlókat messziről lobogtatta a szél;… de az nem jutott eszébe, hogy egykor, a gyermeki hajdankorban, azt mondá ő valakinek: «majd meglátod!»

Egyszer azonban meghalt a királyi feleség, s Mátyás érzette azt a nagy ürességet szívében, a mit nem képes betölteni egy egész ország; s ebben a hirtelen támadt nagy ürességben meglátszott emlékezete előtt – a kis hársfa.

Sok, sok esztendő elmúlt már azóta; vajjon mi lehetett belőle?

A király egy este egyedül kilovagolt a hegyek közé, hogy hársfáját fölkeresse.

Jól ismeré még a helyet, az útat, mely arra viszen: valahány lépést haladt, ismerős tárgyak üdvözölték; ott egy nagy mohos kő, melyen annyiszor pihent; most még zöldebb rajta a moh; itt a völgyi gyöngyvirágok, most is ott nyilnak a haraszt közt; az útféli szent képről sem kopott le még egészen a festék; a forrás mentében most is zöldebb a fű, miként másutt.

A hegylapályra fölérve, megköté lovát a király egy faághoz s elindult gyalog az ismert ösvényen.

Sűrű bokor keríté akkor is a kis félkört; a mint a bokor széléhez ért a király s az utolsó hangafa lombját félrehárítá szemei elől, meglepetve döbbent vissza.

A kis magányos tér virágoskertté volt alakítva, melyen rendes csoportokban szentgyörgy-virág, csengő jáczint, pompás tulipán nyílt és a virágoskert felett, mint egy óriási ernyő terjeszté ki roppant zöld sátorát egy terebélyes hársfa, sokkal zöldebb, sokkal bujább, mint az erdő minden fája; héja síma, egy mohaszál, egy rozsdapetty sem látszik rajta, csak a közepére vésve tünik elő a nemzet czímere azon, alább egy szív közepében az M és R betűk.

A kis virágágyak puszpáng bokrokkal voltak bekerítve, a fa alatt gyepágy volt rakva, melynek vékony lombos füve szebb volt bárminő szőnyegnél.

Tehát a gyermekábránddal elültetett fa megnőtt nagyra, s a mint nőtt, úgy emelkedett Mátyás mindig felebb, fel a trónra és még annál is felebb: a hír emlékébe, és még annál is felebb: a nemzet szívébe.

Ott látszott a magasból pompás Budavára, a királyi palota hegyes kúpjaival, a nyolczszegű torony, az áthidalt Dunán túl a népesedő Pest, a hosszú egyenes útak szétnyúltak a síkon Vácz, Czinkota, Kerepes, Soroksár felé; magas úri lakok, hosszú fehér tanyák látszottak elszórva az istenáldott rónán, s az ősfolyam kék tükrén ezüst barázdákat húztak a fel s alá kelő nehéz hajók; – boldogság, jólét, ragyogás terjedt el az egész országon: – a hogy ő azt gyermekészszel kimondá:

«Majd meglátod!»

Most eszébe jutott e mondás.

Hát a leányból mi lett azóta, kinek ezt meg kelle látni? a gyermek játszótárs él-e? Boldog nővé lett talán, ki csendes családi körében nem irigyli a trón minden ragyogását?

Nem a trónnak ragyogását, de talán a rajta ülőt?

Vagy tán elfeledte régen, a mit akkor egyik gyermek a másiknak beszélt? de ki ülteti akkor ide e virágokat? ki ápolja, ki öntözi a fát? ki tudja azt, hogy ehez mi emlék van kötve?

A néma berek megfelelt a néma kérdésre; – csendesen, alig zörrentve meg a harasztot, jött elő a tulsó oldalról, hol most a király kútja van, egy szép hajadon leány, vállára két korsó akasztva.

Szép volt a leány, mint egy tündér, tán azoknál is haloványabb; – tündérek arczára hiába süt a forró nap: nem tudja megbarnítani. A király gondolta magában: milyen kár, hogy ilyen halovány.

A szép hajadon a hárshoz érve, az egyik korsó vizet rátölté annak tövére, a másikkal meglocsolta a virágokat; mikor a fa mellett elment, nem állhatá meg, hogy oda ne hajoljon, s azt a nevet ott a szívben meg ne csókolja, aztán szemérmesen széttekinte, ha nem látta-e meg valaki?

Senki, senki;… de a király mégis látta.

Azután leült a leányka a gyeppadra, fehér karjával átölelve a fát s szőke szép fejét ráhajtva szerelmesen, oda-oda súgott neki néha, mintha azt jól megértené, a mit mond; kis kezével gyöngédeden végig símogatá, mintha az jól esnék annak, majd meg átölelte mind a két karjával, mintha érezhetné a fa forró szíve dobogását; azután lenézett Budára, s ismét fel a fa magas tetejére, mintha mondaná neki: «látod-e?»

A király szíve elszorult e látáson, zaj nélkül visszahúzta magát, s eltávozott onnan, a nélkül, hogy a leány észrevette volna.

Haza érve, rögtön kiküldé belső diákját, Árva Pétert, hogy menjen el tudakozódni Budára Bánfiék fővadásza és annak saládja felől, s hozzon neki hírt sietve.

Péter diák ezen hírrel jöve vissza:

A fővadász még most is él s emlékezik a királyra, mikor még az csak lótófutó gyerek volt; a kis Rózsa, a kivel ő nagysága akkor annyit játszott, felnőtt, szép leány lett belőle, de, fájdalom, nem ment férjhez. Valami különös igézet fogott rajta, melytől nem bírják megszabadítani; mindig szótlan, kerüli a férfiakat és senkit sem tud szeretni. Kár érte pedig, mert nagyon szép.

A rossz nyelvek pedig azt mondják, hogy a fiatal hajadon boszorkány; látták őt az erdőben egy élőfával beszélgetni, mint valami élő emberrel; az bizonyosan valami elbűvölt szeretője annak, kinek enni és inni hord, s ha akarja, visszaváltoztatja férfivá. Már arról is beszélnek, hogy kivágják tőből a fát s máglyát rakjanak belőle a bűvészleány számára.

A király eleget hallott. Azonnal parancsot adott fő építőmesterének, az olasz Lukácsnak, hogy készítsen hirtelen egy díszes házat, szépen festett fából, minők az úri kertekben levő remetelakok szoktak lenni. Azt, mikor készen volt, egy éjszaka felállíttatá a hárs melletti szabad téren, oszlopai vad repkénynyel befonva, tornyában kicsiny csengetyű, tetején a fali rózsa, még a galambok sem hiányzottak az ereszről, s a mázos korsók és tálak a polczon.

A babonások, a mint ezt meglátták reggel, ismét csodát kiáltottak: hogy ezt megint a boszorkány varázsolta elő a földből; nem is teremhetett oda máskép.

De elnémultak azután, mikor a király hírmondói trombitaszó mellett kihirdették szerte, hogy háromszáz lépésnyi kerületben minden halandó ember őrizkedjék közelítni a rejtélyes lakhoz, mert az a király fájának őrizője számára van építve; a ki pedig a fát, avagy annak őrét megsértené, olyan veszedelmet várhat a fejére, mintha a király saját személye ellen emelte volna fel kezét.

Egyszersmind állandó tartást rendelt a király a hárs őrének élete fogytáig.

Az emberek megtudták, hogy az ott a király fája; – a többi rejtelem maradt.

Legnagyobb rejtelem volt az, hogy midőn vénült a fa, vénült a király is, csak az őrző szűz arczán nem látszott meg az idők nyoma, ő szép maradt és fiatal, mikor a király arczán és a fa kérgén barázdákat vontak az évek.

És soha sem szeretett senkit. Egy útja volt: háza küszöbétől a fáig, egy gondolatja: a fának gyökerétől annak sudaráig.

Mikor kezdett el rügyezni? mikor hajtá ki legelső leveleit? mikor virágzott? mekkorát nőtt? hogyan hullottak el levelei? Rendesen ezek voltak a legutolsó lombok az erdőben.

Mikor Mátyás visszakapta a koronát Fridrik császártól, abban az évben a hársfa gömbölyű levélkoronájából egy másik korona nőtt ki magasra, mintegy új félgömböt képezve a régi fölött.

Mikor Bécset elfoglalta, abban az esztendőben kétszer virágzott; tavaszszal és őszszel.

Mikor második feleségét, Beatrixot elhozatta, abban az évben lesárgult minden levele, s elhullt nyár utóján.

Mikor a zsebrákok pusztították az országot, nagy idegen hernyók jelentek meg a fán, a mik szörnyű pusztítást követtek el rajta, míg azután bábokká válva kemény szövetszálaknál fogva aggatták fel magukat a galyakra. A zsebrákok is úgy lógtak már akkor.

Mikor pedig a király ellenségei összeesküdtek ellene, s míg ő távol járt, behívták helyébe a lengyel királyt, Kázmért, akkor rosszlelkű czinkosok föltevék magukban, hogy kivágják a hársat; ha a király bukik, dőljön utána a fa is, mely sorsát viselni szereti.

Hatan kimentek az őrlakhoz, annak ajtaját rázárták a leányra, kire nem merték kezüket tenni, mert féltek, hogy megrontja őket nehéz varázslataival.

Rózsa hallotta bezárt lakából a fejszecsapásokat, mik a király fáját sújtják, s ha kezeivel nem sújthatá vissza, megsújtá átkaival a szentségtörőket; és az átok nyomban találta őket ott, mert zivatar támadt rögtön s a zivatarban egy villám ott a fa alatt agyonsújtá mind a hatot, míg a fának egy ágát sem sértette meg.

A fejszevágások erős sértést ejtettek a fán, de nem veszedelmest; az őrleány e vágást kitisztítá szépen s annak üregébe egy szűz Mária-képet állított be. A fa néhány év múlva az egész szűz Mária-képet betakarta, lassankint összeforrva a mélyedés körül.

1490-ben, ápril negyedikén iszonyú zivatar támadt észak felől, mely eltartott másnap, harmadnap is. A hárs lombtalan galyai nyögtek, csikorogtak a fergeteg nyomása alatt; a kis őrház csengetyűje meg-megszólalt a szél taszításától, mintha sürgetné, hogy húzzák meg valakinek a lelkéért.

Mátyás király akkor haldoklott.

Ápril hatodikán tetőpontját érte a vihar haragja; Rózsa egész éjjel nem aludt, szüntelen imádkozott; és az bizonyosan Mátyás életeért mondott imádság volt.

Reggel nyolcz órakor ijesztő recsegés riasztá fel térdeplője mellől, s a mint kitekinte az ablakon, rémülve látta, hogy a vihar letöré a hárs felső koronáját.

Rózsa első gondja volt a csengetyűhöz futni és azt meghúzni háromszor. Azután letérdepelni és imádkozni Istenhez, hogy nyissa meg menyországa kárpitjait egy nagy lélek előtt, kit csak azért engedett ide alant élni az emberek között, hogy azoknak legyen mivel vigasztalniok magukat a szomorúság napjaiban; egy királyi lélek előtt, a kiben halni indul egész ország.

Mátyás király abban az órában halt meg.

Rózsa is negyvenhét éves volt már akkor.

Ő túlélte a királyt, túlélte még a nemzet dicsőségét is; túlélte a sírbaszálló hazát.

Még azután egy félszázadot végig élt és azon is túl; látta a budai várpalotáról lekopni a fényt, ragyogást, látta elpusztulni Mátyás király pompás intézeteit; látta Dobzse Lászlót kopott ruhában túros hátú lovon lovagolni.

A hársfa nőtt, vastagodott és nem törődött semmivel.

Még több rosszat is kelle látni Rózsának a budai hegyfokról.

A várpalota bástyái ledüledeztek, a távol falvakat rablók, ellenség gyújtogatták fel; ámde köröskörül annál pompásabb paloták emelkedtek, jövevények, országcsalók, kincstártolvajok kéjlakai, a hol éjjel-nappal folyt a lakodalom, vagy inkább tor, ha a névben válogatunk.

Rózsa most már épen nem mozdult ki a félkörből, a mit a kis liget csalitja képezett Mátyás fája körül. Ott nézte a világ mulandóságát s gondolt arra, hogy egy fa mégis mennyivel tartósabb életű, mint egy nemzet.

Még pedig azután meg kellett érnie az ország halálát is. Kellett hallania a sírást, mely a mohácsi vész hírére betöltött hegyet-völgyet, látnia kellett a futó hadakat, a közeledő ellenséget, a félholdas sátorokat a pesti parton.

A hársfa még azután is egyre nőtt és nem hajtott a világ folyására.

Rózsa még a mohácsi vész után huszonhárom évig leste a fakadó bimbókat tavaszszal, a sárguló leveleket őszszel a király fáján: százöt éves volt, a mikor meghalt; még akkor sem a természet rende szerint, hanem török martalóczok fegyverétől, a kik azt hitték, hogy a vén boszorka kincseket őriz ottan, miket Mátyás király reá bízott s azt vélve, hogy azok a fa forradásába vannak rejtve, ott felhasíták a fát. Benne találták vélt kincs helyett a szűz Mária képét.

Azután magára maradt a fa.

Jó esztendőt, rossz esztendőt végig zöldült, egy-egy ágát letörte a vihar; a többi újra kihajtott, egy-egy megmaradt sudara daczolt tovább az időkkel, a szélvészekkel, mikor már a többi letöredezett is.

Lassankint rajta is fogott a vénség; elkezdett odvas lenni, a régi seb helyén kikezdte a roha; egész üreg támadt benne, melybe a későbbkori látogatók kettesével, hármasával belefértek s telefaragták kérgeit profanus nevek előbetűivel.

Némely esztendőben elbetegesedett, oldalait sárga gombák nőtték be, repedéseiből vörös mézga könyezett elő, mintha az öreg fa vért sírna bújában, s a hideg északi szelek ellen lompos zöld mohtakarót húzott lábaira; fázott már szegény: öreg volt, csak úgy vaczogtak száraz ágai, egymáshoz verődve a szélben.

Majd ismét neki vidult, megfiatalodott; valami nagy örömöt érzett, lehányta magáról a régi kérget, friss sarjakat hajtott korhadt odvas törzsökéből, mintha omladék várak tornyaiba tűznének ki diadalmi zászlókat; ha a szél, vagy pajkos emberek letördelték hajtásait, nem fáradt bele újakat növelni, s úgy sietett megmutatni tavaszonként, hogy még él; ő volt mindig a legelső kizöldülő az erdőben, mintha szemére akarná hányni a lanyha utódoknak, hogy milyenek voltak az öregek?

Egyszer végre belecsapott a villám s leégette félig. Nem tudom, miért haragszik úgy a villám a szegény zöld fákra?

De még azután is évek kellettek hozzá, hogy őt tökéletesen elpusztítsák. Csak morzsánkint adta meg magát: egy-egy forgács, egy-egy kéregdarab fogytán élt sokáig.

Vastag, dúczos gyökerei kimeredtek már a földből, messzire elterjedezve, – öreg ember a föld alá, öreg fa a föld fölé igyekszik, mikor halni készül.

Ezen az őszön lesz hetedik éve, hogy elmúlt.

Halálát nem hirdették a napilapok, mint hirhedett nagyságokét szokás, legfeljebb a novemberi szél hordta szélyel a nyugalomra tért halotti czéduláit, – a lehullt sárga leveleket.

Nem is tartott felette gyászbeszédet senki, elmondva szépen a gyászesetből folyó tanulságot.

Ugyan ki is lenne olyan bohó, hogy ábrándoznék, szomorkodnék egy száraz fának a haláláról? – olyan bohó például, minő volt az a poéta, a ki ennyi lapot tele tudott irni – egy néma, szótalan fának az életéről…

Nem is maradt már azon időből egyéb, mint egy elaggott piros vad rózsabokor, – és a költők hideglelős képzelődései.

35. AZ ACHAEMENIDION.

Achæmenes király idejében találta fel egy persa mágusz e csodaszert, melynek az a bűvös hatása volt, hogy a ki ivott belőle, lett légyen bár a legbátrabb, szilárdlelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem birta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg levén fosztva.

Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágusz csupán a királylyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt néhány nappal. Egy embernél több soha sem birta a titkot.

Agamede fiatal korában a spartai király, Kleanthos felesége lett. Még akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsíték a spártai erkölcsöket; a király nevezet Spartában sem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanus tekintete, majd egy archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achæmenidiont a vendégségi serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó összeesküvést, mely az elnyomott lacedæmoni faj szívében mindig talált tápláló szikrára.

Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. A kik azt kóstolák, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, a mi egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetlen félelemre, melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a testi kínzás minden neme álom és játék ehez képest.

Az achæmenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé, még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte azt tőle; a nő olyankor egyszerre haragos lett és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelid volt, mint a galamb.

Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott messeniak leverték kezeikről a helota lánczot s kardot fogtak elnyomóik, a büszke spartaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a síkra, a ki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket Aristodemos elvesztett s a büszke Sparta arra szorult, hogy vetélytársa, Athene előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a győztes hegylakók ellen vezesse.

Athene gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtæost.

A költő nyomorék volt, keze nem birta a kardot, de lángszava föllelkesíté a csüggeteg népet s Sparta új erővel állt Aristomenes ellen.

Nagy szükség volt e lelkesülésre; künn a hatalomra kapott messenok, benn a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva tőre ellen kellett magát védni az uralkodó népnek.

E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen férfit fogtak el, ki épen a vízvezetéken keresztül mászott be az udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.

Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen és megkötözve a király elé vitték.

Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett kiküldve, s érdekes volt megtudni: ki által? a messeni táborból-e, vagy lacedæmoni összeesküvés fészkéből.

Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén fölemelé arczát, azt mondva: «tietek vagyok, birjátok minden csontomat; égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem fogtok tőlem kapni; – még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem?»

Kleanthos akkor levetteté róla a lánczokat, odalépett hozzá, megszorítá kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt, ime szabadon bocsátja őt és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.

Az idegen meg volt hatva a király nagylelkűségétől s hódolattal fogadá el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.

Még akkor Sparta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről, melylyel később Xerxes követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem mutogatták ijesztő példaképen a növendék ifjuságnak; izletes étel, jó bor volt a király asztalán s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere, szép asszony hangja kinálta mind a kettőt.

Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondák neki, hogy ez férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.

Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy azokkal nyájasan bánjék, fehér kezeivel rakta az ételt tányéraikra, fekete szemeivel mosolygott reájuk, s maga tölté poharaikba a bort és kérte, hogy igyanak az ő egészségére.

Sok czinkos itta így meg az achæmenidiont, a gyávaság mérgét s vallott önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, a kit a szív nem melegít többé.