Part 4

A jövőről beszélt és elmondotta, hogy milyen házaknak, írói tulajdonjogoknak és egyéb vagyontárgyak birtokába kerülök rövidesen, mihelyst élete máris csak gyéren csörgedező patakja egészen elszikkad. Sohase képzeltem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok.

Az öreg az irigység bizonyos nemével szemlélte, milyen étvággyal eszem a vacsorát és milyen mohón iszom a pezsgőt.

– Milyen életerő él magában! – jegyezte meg, azután egy sóhajjal, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával hozzátette: – Nem fog sokáig tartani…

– Nos, talán van jövőm – jegyeztem meg a pezsgőtől mámorosan – és most az a kitüntetés is _fog_ érni, hogy az Ön nevét viselhetem. De Ön mögött viszont ragyogó mult áll, olyan mult, amely igazán többet ér az én egész jövőmnél.

Tagadólag rázta a fejét és mosolygott.

– Valóban elcserélné vele a jövőjét?

A pincér megjelenése, karján likőrös üvegekkel telt tálcával, megszakította beszédében.

– Talán nem esik majd nehezére felvenni a nevemet és jól fog esni tetejébe vagyonom birtokába is jutni, de valóban hajlandó volna éveim súlyát is magára venni?

– Az ön tudásával és tapasztalataival mindenesetre – jegyeztem meg udvariasan.

Ismét elmosolyodott:

– Köményt mind a kettőnknek, parancsolta a pincérnek, azzal figyelmét egy kis papirzacskóra fordította, amelyet zsebéből vett elő. Ez a félóra, a vacsora utáni félóra, a legjobb idő apróbb dolgok elintézésére. Itt van valami azokból a felfedezéseimből, amikről nem tud a világ.

Remegő sárga ujjaival felnyitotta a papirzacskót és egy rózsaszín port mutatott nekem.

– Ez – mondotta – nos, ki kell találnia, hogy mi ez? Öntsön akármily keveset is belőle a likőrjébe s azt fogja érezni, hogy a mennyországban van.

Nagy szürke szemét kifürkészhetetlen tekintettel az enyémbe mélyesztette.

Valósággal megdöbbentett, hogy ez a nagyeszű ember likőrök ízének javítására fordítja drága idejét. Mindazonáltal érdeklődést tetettem gyöngéjével szemben, hiszen eléggé részeg voltam ahhoz, hogy ne tudjak többé tisztán gondolkozni.

A por felét az én poharamba öntötte, a másik felét a sajátjába, azután egyszerre egészen váratlanul, különös méltósággal rám emelte poharát. Követtem példáját és koccintottunk.

– A gyors utódlásra – mondotta és ajkai felé emelte a poharat.

– Nem arra – vágtam közbe hirtelen –, nem arra!

Az öreg, kezében a likőrös pohárral, mozdulatlanná dermedt, csak égő szemei meredtek az enyémekbe.

– A hosszú életre – mondottam én.

Pillanatig habozott.

– Nos, a hosszú életre – válaszolta és fölkacagott.

Nevetése olyan volt, mintha egy kutya ugatta volna el magát hirtelen és egymás szemébe nézve kiittuk a kis poharak tartalmát. Pillantását percre se vette le arcomról és amint kiürítettem poharam tartalmát, különös izgalom futott végig rajtam. Az első korty agyamat vad táncra perdítette és koponyámban valósággal fizikai nyugtalanságot éreztem. Azt se tudom, milyen ize volt az italnak, csak szürke szemeinek perzselő tekintete maradt meg tisztán emlékezetemben.

Mintha egy örökkévalóságba telt volna, míg kiittam a kis pohár tartalmát és közben egyre vadabbul és vadabbul rajzottak agyamban a gondolatok. Félig elfelejtett dolgok, különös, bizonytalan emlékek képei tüntek föl minduntalan tudatom küszöbén, hogy a következő pillanatban ismét örökre eltünjenek.

Végre is az öreg törte meg a csendet. Hirtelen lecsapta poharát:

– Nos? – kérdezte.

– Fenséges – válaszoltam, jóllehet nem is éreztem az ital ízét.

Fejem szédült. Leültem. Agyamban vad káosz gomolygott. Lassan-lassan azonban mégis kitisztult szemeim előtt és a tárgyakat nagyon élesen láttam, de egészen apróknak tüntek fel, mintha csak valami kicsinyítő tükörbe pillantottam volna.

Az öreg modora hirtelen egészen megváltozott. Ideges sietség vett rajta erőt. Elővette óráját és félrehúzta arcát, amint rám pillantott.

– Tizenegy óra hét perc! És tizenegy óra huszonötkor indul a vonatom! Azonnal indulnunk kell.

A számlát kérte és nagynehezen belebujt kabátjába. A következő percben már búcsúztam is tőle, kocsija ajtajában.

Még mindig nem tudtam megszabadulni attól, hogy a tárgyakat éles apróságban lássam és – hogyan is fejezzem ki magamat? – nemcsak így láttam, hanem úgy is éreztem, mintha egy megfordított gukkeren néznék keresztül.

– Az az ital… – mondotta búcsúzásközben az öreg úr, végigsimítva kezével homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van – azzal a kezembe nyomott egy kis lapos valamit, ami mintha aszpirin lett volna –, vegye be ezt egy pohár vízben, amikor lefekszik. De vigyázzon, ne vegye be előbb, csak amikor lefekszik. Ettől ki fog tisztulni a feje. Ez minden. Fogjunk még egyszer kezet… Futurus!

Megráztam csontos ujjait.

– Isten vele – mondotta és szemei furcsa pillantásából arra következtettem, hogy ő is egy kicsit az imént fogyasztott különös folyadék hatása alatt áll.

Hirtelen még valami juthatott az eszébe, mert váratlanul belső zsebébe nyúlt és kivett egy másik csomagot is. A papírosba csavart henger egészen olyan volt, mint egy borotvaszappan.

– Itt van – mondotta –, majdnem elfelejtettem. Ne nyissa ki addig, amíg holnap nem találkozunk, de tegye el már most.

A tekercs olyan nehéz volt, hogy majd elejtettem.

– Rendben van – kiáltottam utána, mert közben a kocsi már elindult és már csak az ablakon keresztül láttam az öreg tovatünő arcát. Csak most vettem jobban szemügyre a kis csomagot, amit a kezembe nyomott. Két végén és szélein vörös pecsétek zárták le szinte hermetikusan.

– Ha ez nem pénz – gondoltam magamban –, akkor platina vagy ólom.

Gondosan belső zsebembe tettem a hengert, azután még mindig zúgó aggyal hazafelé indultam. Élénken emlékszem utam minden apró mozzanatára, olyan különös volt. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat és azon törtem a fejemet, vajjon ópium volt-e a különös por, amit az öreg a poharamba szórt.

Nehéz leírni különös állapotomat és talán még úgy fejezem ki magamat a legjobban, ha azt mondom, hogy mintegy lelki megkétszereződést éreztem. Hogyan is fejezzem ki magamat? Talán olyan volt, mint amikor a jó színész nyugodtan rádnéz, azután elfintorítja az arcát és íme, egy egészen más személy áll előtted.

Egyszerre egészen megzavart, hogy fantasztikus emlékek ébredtek agyamban.

Harminc év előtt – futott át agyamon – ezen a helyen vesztem össze a bátyámmal. A járókelők legnagyobb megrőkönyödésére persze harsány nevetésre fakadtam, hiszen harminc év előtt még nem is éltem, aztán meg nem is volt soha bátyám. Az ital tényleg valami folyékony szamárság lehetett, mert sehogyan sem tudtam elvesztett bátyám emlékétől szabadulni.

Utam további folyamán az őrültség megint más formákat öltött. Elkezdtem eltünt boltok emlékét felidézni agyamban és összehasonlítottam az ucca mai képét azzal, amilyen régen volt. A zavaros gondolkodás egyáltalán nem szokatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én, de nem tudtam sehogyan sem megmagyarázni azokat a fantasztikus emlékeket, amelyek valósággal belopakodtak agyamba és még kevésbé tudtam megmagyarázni, hogy az emlékek egy másik csoportja viszont teljesen eltünt. Megálltam egy tudományos szaküzlet előtt és agyam minden erejének megfeszítésével törtem a fejemet azon, hogy mi közöm is van hozzá.

– Persze – jöttem rá a végén – holnap reggelre három békát igért nekem. Érthetetlen, hogy szinte megfeledkeztem róla.

Egészen más úton mentem haza, mint amelyen rendesen szoktam járni és amikor végül is megérkeztem az University-streetre, nem jutott eszembe a tulajdon házszámom. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy a 11/a alatt lakom, de még akkor is úgy rémlett, mintha a számot egy rég elfelejtett ember említette volna előttem. Megpróbáltam ismét felidézni a vacsora emlékét, de ha megöltek volna, sem tudtam visszaemlékezni vendéglátó házigazdám arcára. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, mint ahogy az ember önmagát látja az ablakban, amint kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen tisztán és világosan láttam magam előtt saját külsőm képét, amint ott ülök az asztalnál, kipirult arccal, ragyogó szemmel.

– Be kell vennem ezt a másik port – határoztam el magam – ez már kezd kibírhatatlan lenni.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyát és fogalmam sem volt róla, hogy a szobám hányadik emeleten fekszik.

– Semmi kétség – gondoltam –, be vagyok rúgva… – és azzal, mintha csak be akartam volna bizonyítani szavaim igazságát, elestem a lépcsőházban.

Az első pillanatban szobám egészen idegennek tünt fel. „Milyen nyomorúságos“, gondoltam és körülnéztem. Csak nagynehezen tudtam leküzdeni ezt az érzésemet és csak lassan szoktam hozzá környezetemhez. Íme, a falon ott lógott az öreg tükör, sarkában apró fényképeimmel és hétköznapi ruhám ott feküdt az ágyon kiteregetve.

És mégis, az egész dolog mintha mégsem lett volna valóság. Agyamban minduntalan az az ostoba gondolat bukkant fel, hogy vasúti kupéban ülök és az ablakon át egy ismeretlen állomás perronjára bámulok. Megkapaszkodtam az ágy szélébe és úgy igyekeztem megnyugtatni magamat.

– Bizonyosan a clairevoyance egy különös esetével állok szemben… Nos, nem baj, majd holnap leírom megfigyeléseimet.

A hengeralakú csomagot letettem az öltözőasztalra és lassan vetköződni kezdtem. Még mindig úgy éreztem, mintha mostani érzéseim képén egy más, idegen kép ütközne minduntalan keresztül.

– A csodába is – kiáltottam fel –, az érzékeim játszanak velem, vagy valóban két helyen volnék egyidőben?

Félig levetkőzve feloldottam a kapott szert egy pohár vízben és egyhajtásra kiittam. Még mielőtt az ágyba kerültem volna, agyam egészen kitisztult. Alig hajtottam a párnára a fejemet, már el is aludtam.

Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást kergették a rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben, hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.

Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész. Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.

Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken. Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe markoltam. A sötétben tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.

Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.

Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke, nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam és nagynehezen rátaláltam. Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve: számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak rajta.

Sehol sem tudtam gyufát és gyertyát találni.

Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását, lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami odáig történt.

Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány óra előtt történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint rágondolok.

Magamban beszélni kezdtem.

– Hogy az ördögbe kerültem ide? – kérdeztem önmagamtól.

… _És a hang nem volt az én hangom._

Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre. Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és _petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim_…

– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!

Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba nyúltam. _A fogaimnak csak hült helyét találtam._ Ujjaim két sor egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem kétségbeesésemben és undoromban.

Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás, amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és egyszerre éreztem, hogy _a tagjaim fáznak_. Prüszkölve és köhögve, sőt egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.

– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész csak álom.

A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok. Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam a szememet, szabályosan lélekzettem és miután még így sem sikerült elaludnom, lassan számolni kezdtem.

Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet tapogattam. _Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré öregedtem._ Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció lehetséges.

A hajnal észrevehetetlenül, lassan-lassan úrrá lett az éjszaka fölött.

De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy _a különös változáson nem lehet segíteni_…

Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam, felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát. Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és _Elvesham arcát láttam benne visszatükröződni_.

Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen ettől féltem. Elvesham mindig nagyon gyöngének és nyomorultnak tünt fel előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni, mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon, az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba bezárva lenni!

De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.

De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett, tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan annyira le tudtam magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a tényekkel.

Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.

Más emlékeket, mint Eden emlékeit, nem tudtam felidézni.

– Ez az őrületbe visz! – kiáltottam fel sipító hangon.

Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául. Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat, ahogyan az ember két esernyőt elcserél!

Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött el. Gyorsan kapkodtam a ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek hosszú sorát láttam.

– A dolgozószobám – mormoltam magamban és beléptem ajtaján.

Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat raktam volna szájamba.

– Így már jobb – gondoltam és visszatértem a dolgozószobába.

Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni. Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas izgalommal kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem, kivéve az előző esti vacsora számláját.

Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.

Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra, hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.