Part 3

– Úgy tettem, mintha nem hallanám – folytatta –, amikor egyszerre Carnaby hazug kölyöknek nevezett és elkezdett velem veszekedni, amikor én makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a dolog valóban megtörtént velem. Kijelentettem, hogy nagyon is jól tudom, hol van a zöld ajtó és tíz perc alatt valamennyiöket odavezethetem. Carnaby diadalmasan megjegyezte, hogy ez kötelességem is és vagy bebizonyítom szavaim igazát, vagy megfizetek hazugságomért.

– Kicsavarta valaha a te karodat Carnaby? Ha igen, akkor talán meg tudod érteni, hogy mi történt velem. Megesküdtem rá, hogy amit meséltem, mind igaz. Hallatlan izgalomba jöttem, a füleim égtek és egy kicsit meg is voltam ijedve. Egészen úgy viselkedtem, mint egy szamár kis iskolásfiú és a vége az lett, hogy ahelyett, hogy egyedül indultam volna elvarázsolt kertem fölkeresésére, én mutattam az utat – égő orcákkal, lázasan csillogó szemekkel, szégyenemben fülig pirulva – hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolásfiúnak.

– Sohasem találtuk meg a fehér falat és a zöld ajtót rajta…

– Hogy érted? – kérdeztem Wallacetól.

– Úgy értem, hogy _nem tudtam megtalálni_. Ha megtalálhattam volna, egészen bizonyosan rábukkantam volna.

– És azután, amikor egyedül mehettem, akkor sem tudtam többé megtalálni. Sokáig nem találtam meg. Emlékszem, iskolásfiú koromban folytonosan kerestem a zöld ajtót, de soha nem találtam rá… Soha…

– És a fiúk… – kérdeztem. – Nagyon kellemetlenek voltak?

– Utálatosak… Carnaby tanácsot ült fölöttem, hogy mit érdemlek tudatos hazudozásomért. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, hogy ne vegyék észre rajtam a sírás nyomait. De amikor végül is lefekvés után könnyekbe törtem ki, ez már nem Carnaby miatt volt, hanem a kert miatt, a gyönyörű délután miatt, amelyet ott reméltem tölteni, az édes, drága asszony miatt, a rám váró pajtások miatt és a nagyszerű játékok miatt, amelyeket meg akartam tanulni. A nagyszerű, elfelejtett játékok miatt…

– Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem meséltem volna el…

– Rossz napok következtek rám ezután: az éjszakákat keresztülsírtam, napközben pedig _egyre csak a zöld ajtót kerestem_. Két féléven át egészen visszaestem és rossz bizonyítványokat hoztam haza. Emlékszel még arra az időre? Persze, hogy emlékszel! Hiszen te voltál – az, aki elhagytál számtanban és ez állított ismét talpra az iskolában.

III

Barátom egy ideig hallgatagon a vörösen parázsló kandalló tüzébe bámult. Azután megszólalt.

– Sohasem láttam viszont egészen tizenhét éves koromig…

– Harmadszorra valósággal a szemembe szökött – éppen, amikor a pályaudvarra hajtottam, hogy Oxfordba utazzam, ahol egy ösztöndíjért kellett megmérkőznöm iskolatársaimmal – és akkor tünt fel egy másodpercre. Kényelmesen hátradőltem az automobil párnáin, a számben cigaretta füstölgött és semmi kétség: a világ legnagyobb emberének tartottam magamat, amikor egyszerre ott láttam az ajtót, a falat és azoknak a felejthetetlen és most mégis elérhető dolgoknak a drága érzetét.

– Elhaladtunk mellette és engem annyira meglepett a dolog, hogy egészen elfelejtettem megállítani az automobilt, amíg el nem hagytuk és be nem fordultunk a sarkon. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem, azután mégis csak megérintettem a sofőr vállát, majd kihúztam órámat.

– Igen, uram! – szólt hátra a sofőr előzékenyen.

– Hm… nos… különben semmit sem akarok! – kiáltottam feléje. – Azaz csak azt akartam mondani, hogy már nincs sok időnk! Hajtson gyorsabban!

– Azzal tovarobogtunk…

– Elnyertem az ösztöndíjat. És aznap este, amikor megtudtam, ott ültem kis toronyszobámban, édesapám házában a tűz előtt. Még visszacsengtek fülemben apám dícséretei – apám ritka és sokat jelentő dícséretei – kedvenc pipámat szívtam és egyre csak a zöld ajtóra gondoltam a fehér falban.

– Ha megálltam volna – gondoltam –, elvesztettem volna az ösztöndíjat, sőt egészen bizonyosan kettétörött volna egyetemi pályafutásom is! Ma kezdem a dolgokat más világításban látni!

– Mélyen elgondolkodtam, de akkor nem kételkedtem egy pillanatig sem afölött, hogy karrierem megérte azt, hogy áldozatokat hozzak érte.

– Azok a drága barátaim és az a tiszta légkör nagyon kedvesnek és nagyon kellemesnek tünt föl előttem, de valahogyan egészen a távolba veszett. Más, kézzelfogható dolgokat markoltam meg keményen. Egy másik ajtó tárult fel előttem: karrierem ajtaja!

Ismét a tűzbe bámult. Az izzó parázs egy pillanatig kemény és határozott vonásokat világított meg, azután ismét eltünt.

– Nos, – szólalt meg újból és felsóhajtott. – Megdolgoztam ezért a karrierért. Sokat dolgoztam, sokat, nagyon sokat! Az elvarázsolt kertről álmodtam ezer álmot és meg is pillantottam az ajtaját négyszer is azóta. Igen… Négyszer! Egy ideig ez a világ olyan érdekesnek és ragyogónak tünt fel előttem, hogy a kert félig elfakult varázsa ehhez képest túlságosan távolinak és semmitmondónak tünt fel. Ugyan, ki akar párducokat símogatni, amikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázott előző este? Oxfordból mint a legtöbbet igérő reménység jöttem Londonba, mint aki egészen nagy és jelentős eredményeket ért el az egyetemen.

– És mégsem voltam megelégedett.

– Kétszer voltam szerelmes – szerelmeimről nem fogok beszélni –, de egyízben, amikor útban voltam valakihez, aki tudom, kételkedett abban, hogy el merek-e hozzá menni, egyszerre csak ott láttam magam előtt a fehér falat és az ismerős zöld ajtót…

– Különös – mondtam magamban – mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol egészen másutt van. Ez az a hely, amelyet valahogyan sohasem tudtam megtalálni… nappal álmodott álmaimnak csodálatos helye!

– Azzal elmentem mellette, kitartva eredeti elhatározásom mellett. Aznap a kert és az ajtó egyáltalán semmiféle hatást nem gyakorolt rám.

– Éppen csak egy másodpercig megfordult ugyan agyamban, hogy legalább megpróbáltam kinyitni az ajtót, hiszen legfeljebb három lépést kellett volna csak megtennem, de aztán arra gondoltam, hogy az is csak feltartóztatna utamban, már pedig akkor azt képzeltem, hogy becsületbeli kötelességem pontosan megjelenni a megbeszélésen. Később már megbántam pontosságomat, hiszen legalább is bekukucskálhattam volna az ajtón, integethettem volna a párducoknak, de most már elég okos voltam ahhoz, hogy ne keressem azt, amit hiába keresnék. Igen: nagyon szomorú voltam akkor…

– Évek nehéz munkája következett ezután és soha még csak nem is pillantottam meg a csodálatos ajtót. _Csak mostanában találtam rá ismét!_ Már-már szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé nem láthatom újból az ajtót.

– Talán – folytatta – egy kicsit túl is dolgoztam magamat, talán az tette, hogy kezdtem érezni, mint jelent negyven év terhe az ember vállán… Nem tudom… Annyi azonban bizonyos, hogy az a könnyedség, amellyel idáig dolgomat végeztem, egészen eltünt és hozzá éppen akkor, amikor az új nagy politikai események legjobban követelték volna, hogy teljes erőmmel küzdjek. Nem különös? Az életet kezdem fárasztónak találni és jutalmait, mennél közelebb jutok hozzá, olcsóknak és értékteleneknek látom. Egyszerre – nemrégiben – hallatlanul vágyódni kezdtem a kert után. Igen – és azóta háromszor láttam.

– A kertet?

– Nem – az ajtót! És nem léptem be rajta!

Végtelen fájdalom ült ki arcára, amint áthajolt az asztalon felém és úgy folytatta:

– Háromszor lett volna rá módom – háromszor! De esküszöm, ha még egyszer alkalmam kínálkozik rá, belépek az ajtón és itthagyom ezt a port és meleget és itt hagyom a hiúságnak ezt a hideg csillogását, itt hagyom ezeket a fárasztó reménytelenségeket. Itt hagyom és nem térek többé vissza! Most már ott fogok maradni…

– Megesküdtem rá és amikor eljött az ideje – _nem mentem_…

– Egy éven belül ismét háromszor mentem el az ajtó mellett és sohasem léptem be rajta. Háromszor egy év alatt…

– Az első alkalmat akkor mulasztottam el, amikor a parlamentben váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, úgyhogy végül is csak három szavazattöbbséget tudtunk felmutatni. Emlékszel? Senki sem gondolta a kormánypárt oldalán és azt hiszem, nagyon kevesen voltak a túloldalon is – akik számítottak volna erre a hirtelen szavazásra. Barátommal kint vacsoráztam unokahugánál Brentfordban, amikor váratlanul telefónon felhívtak a parlamentből és tüstént automobilba kellett ülnöm. Az utolsó percben érkeztem a parlamentbe és ezen az úton pillantottam meg a falat és az ajtót a holdvilágban!

– Istenem! – kiáltottam fel.

– Mi az? – kérdezte barátom.

– Semmi! – válaszoltam és ezzel ismét eltünt az alkalom hosszú időre.

– Nagy áldozatot hoztam – jegyeztem meg a parlamentben vitarendezőnk előtt.

– Mindnyájan így vagyunk ezzel – válaszolta könnyedén s azzal máris tovább rohant.

– Nem tudom, tehettem-e volna akkor máskép.

– És a legközelebbi alkalom akkor lett volna, amikor édesatyám halálos ágyához siettem, hogy utolsó istenhozzádot mondjak neki. A körülmények parancsoló szavával akkor sem szállhattam szembe. De a harmadik alkalom már egészen más volt és hozzá alig egy hét előtt történt. Még most is a szememre vetem, valahányszor eszembe jut. Gurkerrel és Ralphsszel vacsoráztam – tudod, most már nem titok többé, hogy Gurkerrel végre összebékültünk – és beszélgetésünk egészen bizalmasra fordult. Arról volt éppen szó, hogy milyen állást foglaljak az újjáalakított kabinetben. Igen… igen. Ez a dolog már el van intézve, ha még nem is szabad róla beszélni, de hát előtted nincs értelme titkolóznom. Igen… köszönöm… köszönöm! De hadd folytassam történetemet.

– Azon az éjszakán nagy események lógtak a levegőben. Nagyon kényes volt a helyzetem. Nagyon szerettem volna végleges választ kapni Gurkertől, de ebben megakadályozott Ralphs jelenléte. Agyam minden megfeszítésével azon erőlködtem, hogy életben tartsam azt a könnyed és felületes társalgási hangot, amely nem teszi túlságosan feltünővé, hogy tulajdonképpen mifelé is igyekszem. Nem tehettem mást. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat… Tudtam, hogy Ralphs hazafelé menet elválik tőlünk és akkor módom lesz Gurkert nyilt őszinteséggel megkérdeznem. Hiába, az embernek sokszor ilyen apró kis cselekhez kell folyamodnia…

– És ekkor történt, hogy egyszerre ismét szemközt találtam magamat a fehér fallal és a zöld ajtóval!

– Beszélgetésbe mélyedve haladtunk el mellette. Elhaladtam mellette… Még most is magam előtt látom Gurker éles profiljának és cilinderének árnyékát, amint a zöld ajtóra vetődik és látom a magam árnyékát és Ralphsét, amint elsétáltunk mellette.

– Kezemmel érinthettem volna és mégsem mozdultam…

– Ha elbúcsúzok tőlük s bemegyek – gondoltam magamban –, mi történik?

– Nagyon vágytam arra, hogy Gurkerrel végre beszéljek, így nem tudtam, mit válaszoljak az önmagamnak feltett kérdésre.

– Azt fogják gondolni, megőrültem – gondoltam. – És ha éppen most tünnék el! Szinte láttam magam előtt a reggeli lapok hatalmas, három hasábos címeit:

EGY HÍRES POLITIKUS CSODÁLATOS ELTÜNÉSE!

– Ez azután eldöntötte a dolgot. Ezer ilyen apró világi szamárság fordult meg agyamban…

Azzal szomorú mosollyal felém fordult s nagyon halkan hozzátette:

– Íme, itt állok!

– Itt állok! – folytatta. – És ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy év alatt háromszor kínálkozott fel valósággal az ajtó – az ajtó, amely a béke, a gyönyörök, a szépség kertjébe vezet és én, Redmond, nem éltem egyszer sem az alkalommal… És most már örökre eltünt…

– Honnan tudod?

– Tudom! Tudom… Most már nincs más hátra, mint hogy folytassam megkezdett utamat és vállaljam elhatározásom minden terhét. Azt mondod, sikereim vannak. Nos – ez igaz.

Egy mogyorót vett fel az asztalról.

– Bárcsak ez volna minden – mondotta, azzal ezer darabra törte a mogyorót.

– Még valamit szeretnék mondani, Redmond. _Ez megöl engem!_ Két hónapja, majdnem tíz hete, nem tudok dolgozni és lelkiismeretemet folytonos szemrehányásokkal illetem. Éjszakánként – amikor kevésbé valószínű, hogy felismernek – kimegyek az uccára. Kóborlok. Igen, kóborlok! Vajjon mit gondolnának rólam az emberek, ha tudnák? A kabinet egyik tagja, a legfontosabb tárca birtokosa, éjszaka egyedül kóborol az üres uccákon… Lelkét bánat emészti… sokszor majdnem hangosan siránkozik egy ajtó után… _egy kert után!_

IV

Most is magam előtt látom sápadt arcát és a különös, lángoló tüzet, amely szemeiben égett. Valósággal él előttem ma este a képe. Itt ülök lakásomban, visszaidézve szavait és hangját és mellettem fekszik az estilap, amely halála hírét hozza.

Ebéd alatt a klubban másról sem beszéltünk.

Kora reggel találták meg holttestét egy mély gödörben, a kensingtoni pályaudvar építkezései mellett. Két aknát húztak déli irányban és deszkafal keríti el a mély árkokat a közönség elől, melybe a közelben lakó munkások kedvéért kis ajtót vágtak. Az ajtót elfelejtették éjszakára bezárni és ezen keresztül vezetett útja…

A legvadabb gondolatok kergetőznek agyamban.

Úgy látszik, gyalog tette meg a hosszú utat aznap éjjel a parlamentből – az utolsó ülésszak alatt sűrűn előfordult, hogy éjszaka gyalog ment haza – és szinte látom magam előtt magas karcsú alakját, amint lassú, kimért léptekkel rójja az üres és kihalt uccák sorát. Vajjon a közeli állomás halványan pislogó lámpái egyszerre fehér falnak mutatták a durva palánkot? A végzetes, nyitvafelejtett ajtó valami emléket ébresztett benne?

Végül is volt-e egyáltalán valaha az a zöld ajtó egy fehér falban?

Nem tudom! Én csak egyszerűen elmondom a történetet, ahogy _ő_ tőle hallottam. Olykor magam is kezdem hinni, hogy Wallace a véletlenek csodálatos találkozásának áldozatául esett, amely összezavarta agyában egy példátlanul élénk hallucináció emlékét, egy nyitvafelejtett deszkaajtóval.

Nem bánom, gondoljanak ostobának és könnyenhívőnek, de meg vagyok győződve arról, hogy Wallace természetfölötti képességei megsugták, hogy azon az ajtón keresztül nyitva áll előtte a menekülés útja egy másik, szebb és boldogabb világba.

Lehetnek, akik azt mondják, hogy végül is Wallace mégis csak csalódott. De hát csalódott-e Wallace? Itt érkezünk el az álmodozó legbensőbb titkának magvához. Mi, közönséges emberek _ezt_ a világot egyszerűnek és kellemesnek látjuk és a mi gondolkodásunk szerint Wallace ebből a biztonságos világból a sötétbe, a veszélybe és a halálba ugrott.

De vajjon ő is így látta-e a dolgokat?

A néhai Mr. Elvesham története

Tudom, hogy nem hiszik el azt a történetet, amit most leírok, de szeretném, ha legalább mást meg tudnék menteni attól, hogy hasonló dolog áldozatául essék. A soron következő áldozat talán okul balsorsomon, ha a magam esete teljesen reménytelen is. Különben is, én már valamennyire bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Edennek hívnak. Trenthamban születtem Staffordshire grófságban, ahol az atyám főkertész volt. Három éves voltam, amikor anyámat elvesztettem és ötéves, amikor atyám meghalt. Nagybátyám, George Eden fiává fogadott. Nagybátyám agglegény volt és Birmingham egyik legismertebb ujságírója. Gondos nevelésben részesített és egyre sarkalta ambiciómat, egészen haláláig, ami négy év előtt következett be. Nagybátyám rámhagyta egész vagyonát, ami körülbelül ötszáz font sterlinget tett ki az adósságok kifizetése után. Tizennyolc éves voltam ekkor. Nagybátyám végrendeletében azt tanácsolta, hogy fordítsam örökségemet tanulmányaim befejezésére. Már akkor elhatároztam, hogy orvos leszek és egyrészt nagybátyám postumus bőkezűsége, másrészt jószerencsém egy iskolai versenyen hozzásegített ahhoz, hogy beiratkozhassam a londoni egyetem orvosi fakultására.

Történetem kezdetén az University-street 11/a alatt laktam egy kis padlásszobában, amely bizony csak igen-igen hiányosan volt berendezve és amelynek az ablakain a szél ki-bejárt. Minden szabad időmet ebben a kis szobában töltöttem, mert féltve őriztem garasaimat, hogy tanulmányaim befejeztéig ne fogyjak ki a pénzből.

Egy pár lyukas cipőt vittem éppen a suszterhoz, amikor először találkoztam a kis, sárgaarcú öregúrral, akinek sorsával életem azóta annyira összefonódott. A járda szélén állott és bizonytalanul bámult a házszámra, amikor kiléptem a kapun. Szemei – fáradt, szürke szemek voltak, vörös szemhéjakkal – kétségbeesetten mérték fel az épület magasságát, majd amikor engem megpillantott, egész arckifejezése egyszerre végtelen barátságosra fordult.

– A legjobbkor jött – mondotta. – Elfelejtettem lakása címét. Hogy van Mr. Eden?

Egy kicsikét elcsodálkoztam az idegen barátságos megszólításán, mert még soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, meg aztán bántott is kissé, hogy éppen egy pár lyukas cipővel a hónom alatt kellett vele találkoznom.

Ő észre is vette, hogy nem nagyon örülök a megszólításnak.

– Persze, most azon töri a fejét, hogy ki az ördög is lehetek én? Biztosítom, hogy barátja vagyok. Én már máskor is láttam, ha ön mindjárt nem is vett engem észre. Hol válthatnánk egymással egy-két nyugodt szót?

Pillanatig haboztam. Padlásszobám reménytelen sívárságával nem akartam megismertetni az idegent.

– Talán az uccán volna a legjobb – válaszoltam. – Sajnos, nem áll módomban…

Kézmozdulatom minden szónál ékesebben fejezte be a mondatot.

– Tényleg ez volna a legjobb… – mondotta bizonytalanul s először felfelé, azután lefelé pillantott az uccán. – Az uccán? Merre menjünk?

Megindultunk a suszter irányába, de én az első sötét uccasarkon észrevétlenül elhajítottam a lyukas cipőt.

– Nézze, – mondotta sétatársam minden átmenet nélkül – amit mondani akarok, időt vesz igénybe. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öregember vagyok, nagyon öreg és bizony gyönge hangom nem tud megbirkózni az ucca zajával…

Csontos, ráncos kezét rábeszélőn a vállamra tette.

Még elég fiatal voltam akkor, hogy egy öregúr meghívását elfogadhassam, de azért mégsem mondhatnám, hogy túlságosan megörültem volna ennek a váratlan meghívásnak.

– Azt hiszem jobban… – kezdtem, de társam nem hagyta a mondatot befejezni.

– Nekem viszont így esnék jobban, – vágott a szavamba – és ősz hajammal talán kiérdemeltem, hogy tekintettel legyen rám.

Így aztán beleeegyeztem és vele mentem. Blavitiskihez vitt ebédelni. Nagyon lassan kellett járnom, hogy minduntalan el ne hagyjam. Az étteremben olyan ebédet ettem végig, amilyent még életemben soha és közben ráértem jobban szemügyre venni újdonsült barátomat. Kiborotvált arca puha és ráncos volt, aszott ajkai lazán takarták csak hamis fogsorát, piszkosszürke haja nagyon hosszú volt és ritka. Borzasztóan kicsinek találtam az öregurat, – bár általában a legtöbb ember hozzám képest alacsony – vállai horpadtak voltak és háta görbe. Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy mialatt ebédeltünk, nem vette le szemét rólam és pillantása különös irigységgel futott végig alakomon, széles vállaimtól napbarnitotta kezemig, aztán megint fel egészséges fogaimig.

– Nos és most – mondotta, amikor cigarettára gyujtottunk – el kell mondanom, hogy tulajdonképpen mi is hozott minket össze.

– Előre kell bocsájtanom, hogy én már öreg ember vagyok, nagyon öreg ember – egy pillanatra megállott beszédében, azután folytatta: – Bőségesen van pénzem és miután rövidesen távoznom kell ebből a világból, nincsen kire hagynom. Nincsen gyermekem, nincsenek rokonaim…

Rögtön eszembejutott, hogy ezzel a mondókával bizonnyal a bizalmamat akarja elnyerni és szilárdul eltökéltem, hogy résen leszek és nem hagyom ötszáz fontos örökségem szerény maradványait kicsalni. Az öreg tovább mesélte, milyen rossz egyedül élni és milyen gondot okoz neki, hogy mit csináljon vagyonával.

– Gondoltam erre, gondoltam arra: kórházakra, jótékonycélú intézményekre, ösztöndíjakra és könyvtárakra, míg végül is arra az elhatározásra jutottam, – és tekintetét mereven rámszögezte ezeknél a szavaknál – hogy keresek egy fiatal diákot, akit az ambició tüze hevít, amellett jóeszű, szegény ember, testben lélekben egyképp egészséges és azt – egy szónak is száz a vége – örökösömmé teszem: mindenemet nekiadom, amim csak van.

Még egyszer megismételte.

– Mindenemet neki adom, amim csak van, így azután egyszerre megszabadul mindazoktól a gondoktól és bajoktól, amik eddig nyomták a vállát.

Igyekeztem olyan képet vágni a dologhoz, mint akit egyáltalán nem érdekel mindez. Azt hiszem, azért hipokrita megjegyzésem kicsikét átlátszó volt:

– És ezért bizonyosan igénybe akarja venni a segítségemet, hogy megtalálja azt az embert.

Elmosolyodott és cigarettája füstjén keresztül rámpillantott. Én is elnevettem magamat.

– Milyen karrier nyilna meg azelőtt az ember előtt! – mondotta. – Valósággal irigységgel tölt el a gondolat, hogy amit egy életen át keserves nélkülőzésekkel megtakarítottam, egy idegen ember könnyű szívvel költi el…

– De persze, feltételeim vannak és az illetőnek terheket is kell magára vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem kaphat meg mindent úgy, hogy ne adjon érte cserébe semmit. Aztán pontosan be kell számolnia életkörülményeiről. Elsősorban egészségesnek _kell_ lennie. Ismernem kell családfáját, tudnom kell, miben haltak meg szülei és nagyszülei, szóval magánéletének legapróbb részleteivel is tisztába kell jönnöm.

Ez egy kicsit lehütötte lelkesedésemet.

– Igen – csapott le válasza. – Ön! Ön!

Szót se tudtam válaszolni. Képzeletem szárnyakat kapott és velem született szkepticizmusom sem volt képes megbirkózni vadul csapongó fantáziámmal. Csöpp hálát sem éreztem magamban… azt se tudtam, mit mondjak és hogyan mondjam.

– De mért éppen engemet választott? – szólaltam meg végül is.

Haslar professzor beszélt rólam előtte – mesélte az öreg – és a professzor úgy írt le engem, mint az egészséges és józaneszű fiatalember prototipusát és az öreg éppen ilyen emberre akarta hagyni vagyonát.

Ez volt az első találkozásom az öreggel. Nagy titokzatossággal vette körül magát, egyelőre még a nevét sem akarta elárulni és miután néhány jelentéktelen kérdésre válaszoltam, szó nélkül otthagyott a vendéglő kijáratánál.

Megfigyeltem, hogy egész marék aranypénzt vett elő zsebéből, amikor kifizette a számlát.

Szinte különös volt már, hogy mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk értelmében még aznap nagyösszegű életbiztosítást kötöttem és a következő héten minden időmet lekötötték a biztosítótársaság orvosai, akik csapatostul jöttek szomorú padlásszobámba egészségi állapotomat megvizsgálni. Az öreget azonban még ez sem elégítette ki és ragaszkodott ahhoz, hogy vizsgáltassam felül magam a nagy Henderson doktorral.

Pünkösd előtti pénteken jutott végre végleges elhatározásra az öreg. Késő este volt, – úgy kilencre járt az idő – amikor lehivatott az uccára. Éppen utolsó kisérleteimet végeztem kémiai szigorlatomra, de a hívásnak természetesen azonnal engedelmeskedtem. Az öreg ott állott a kapu előtt, egy fáradt gázlámpa bágyadt világában és arcán az árnyékok furcsa táncot jártak. Talán még görnyedtebbnek tetszett, mint amikor először találkoztunk és arca is azóta egészen beesett. Hangja remegett az izgalomtól.

– Minden a legnagyobb rendben van, Mr. Eden – szólalt meg – minden a legnagyobb rendben van. Ma éjszaka velem vacsorázik és megünnepeljük, hogy utódommá lép elő.

Fuldokló köhögés szakította meg beszédét.

– Látja, nem kell majd sokáig várnia – mondotta zsebkendőjével törölgetve ajkait, míg szabad kezének csontos ujjaival megmarkolta kezemet. – Semmi kétség, nem kell sokáig várnia…

Kocsiba szálltunk és tisztán emlékszem még ma is, milyen ellentétben állott a könnyű, gyors mozgás a gáz, az olaj és a villanylámpák messze magunk mögött maradó fényével, a sétáló emberek tömegével és éppen olyan jól emlékszem a Regent-streeti vendéglőre, ahol dús vacsorát fogyasztottunk el.

Először bántott az elegáns pincér pillantása, amellyel több mint egyszerű ruhámat mustrálgatta és zavartak az olajbogyó magjai, de amikor végre is a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam visszatért. Az öreg egyre csak magáról beszélt. Már a kocsiban megmondotta a nevét: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akinek a nevét már iskolásfiú koromban megtanultam tisztelni. Hihetetlennek tetszett nekem, hogy az az ember, akinek az esze már olyan régóta uralkodott fölöttem, egyszerre mint rokkant öreg úr mutatkozik be, de azt hiszem, minden fiatalember így jár, aki váratlanul világhíresség elé kerül.