Part 2

Nos, ma már eltüntek kétségeim és most éppen úgy hiszek a történetben, mint elmondása pillanatában és meg vagyok győződve arról, hogy Wallace a színigazat mondta el nekem. De hogy vajjon ő tényleg látta-e azokat a dolgokat, amikről mesélt, vagy csak azt hitte, hogy látta és vajjon Wallace megbecsülhetetlen képesség birtokában volt-e, vagy csak egy fantasztikus álom áldozatául esett, persze, igazán nem tudhatom. Még halálának körülményei – amelyek végképpen meggyőztek kételyeim felől – sem vetnek világosságot erre.

A kérdésre magának az olvasónak kell feleletet adnia.

Már nem emlékszem rá, mi volt az, ami Wallace-et, ezt a hihetetlenül zárkozott embert, egyszerre megszólalásra bírta.

Egészen váratlanul bökte ki:

– Nos, én egy csodálatos dologban hiszek…

– Tudom – folytatta rövid szünet után –, nem voltam eléggé körültekintő, de a dolog úgy áll… nem szellemekről vagy kísértetekről van szó… hanem – furcsa, hogy ezt kell mondanom, Redmond – én üldözött ember vagyok. Valami üldöz… valami, ami lelopja a tárgyakról a napsugarat, valami, ami folytonos vágyódással tölt el…

Megállt beszédében, az angol ember veleszületett félénksége erőt vett rajta, az a félénkség, amely elhatalmasodik rajtunk, amikor megrendítő, komor vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

– Te velem töltötted az egész időt Saint Ethelstamben – szólalt meg végül is teljesen közömbös hangon. – Nos…

Azzal ismét elhallgatott.

Eleinte nagyon akadozva beszélt, de azután kezdett belejönni a dologba és elmesélte nekem azt, ami el volt rejtve előttem életéből, a gyönyörnek és a boldogságnak egy üldöző emlékét, amely szívét örök vágyódással töltötte el és amely lekötötte minden érdeklődését, elfordítva őt a földi életnek előtte unalmas, hiábavaló és fárasztó látványaitól.

Most, hogy a dolog kulcsa a kezembe került, tisztában vagyok azzal is, hogy ez valósággal rá volt írva arcára. Kezemben van Wallace egy fényképe, amely ezt a távolbavesző pillantást megrögzíti, sőt még erősebbé is teszi. Ez eszembe juttatja azt, amit egyszer egy asszony mondott róla… egy asszony, aki nagyon, nagyon szerette.

– Hirtelen – mondotta – minden érdeklődés kialszik benne. Még arról is tökéletesen megfeledkezik, aki szemközt ül vele…

De az érdeklődés nem mindig hiányzott belőle és ha Wallace figyelmét egy bizonyos dologra tudta koncentrálni, hallatlan sikereket ért el. Pályafutása valóban a sikerek hosszú sorozata volt. Wallace messze maga mögött hagyott engem már régen, fejem fölé emelkedett és az egész világ figyelme fordult felé – amit én nem voltam képes sohasem elérni. Még nem volt negyven éves és azt mondják, hogy egészen bizonyosan bent lett volna az új kabinetben, ha életben marad. Az iskolában minden erőlködés nélkül hagyott el, mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog lett volna. Iskolatársak voltunk a Saint Ethelstam College-ben és bár az első évben osztálytársam volt, rövidesen több osztállyal megelőzött, hogy végül mint az iskola legjobb tanulója, ösztöndíjjal kerüljön Oxfordba, pedig én is magasan az átlag fölött végeztem.

Először az iskolában hallottam az ajtó történetét, amelyet azután csak közvetlenül halála előtt hallottam újból. Az az ajtó – legalább is az ő számára – igazi ajtó volt, amely egy igazi falon keresztül a halhatatlanságba vezetett. Ebben most már biztos vagyok.

Egészen korán jutott először kapcsolatba vele, amikor még csak öt-hat éves gyerek volt. Emlékszem, hogyan próbálta megállapítani az időpontot, amikor meggyónta nekem a történetet.

– Odabent – mondotta – egy gyönyörű krimzonvörös kuszónövény eregette a magasba szárait a fehér falon, az ámbraszínű napsütésben. Ez volt az első benyomásom, bár nem tudnám megmondani, miért éppen ez és odakünt a zöld ajtó előtt a tiszta kövezeten vadgesztenyeleveleket fujt maga előtt a szél.

– Tudod – folytatta Wallace –, még sárgák és zöldek voltak a levelek és nem barnák, vagy piszkosak, így hát akkor kellett lehullaniok. Azt hiszem, eszerint, októberre járhatott az idő. Azóta minden évben megfigyeltem a vadgesztenye leveleinek hullását, így hát tudnom kell. Ha helyes ez a megállapításom, úgy ötéves és négyhónapos voltam.

Nagyon eszes fiúcska volt – mesélte – és hallatlanul korán kezdett el beszélni. Nagyon józan és „ódivatú“ felfogása volt a dolgokról, mint az emberek mondották, így aztán egy sor olyan dolgot engedtek meg neki, ami a legtöbb gyerek előtt tilos még hét- és nyolcéves korában is. Édesanyja kétéves korában meghalt és attól kezdve egy nevelőnő kevésbé vizsga- és szigorú felügyelete alatt nőtt fel. Édesatyja szigorú és nagyon elfoglalt ügyvéd volt, aki kevés figyelmet fordított rá, de nagy dolgokat várt tőle. Wallace, azt hiszem, derült gondolkodása ellenére is, kissé szürkének és unalmasnak találhatta az életet. És egy szép délután elkóborolt hazulról.

Már nem emlékezett micsoda különös hanyagság tette lehetővé, hogy elkerüljön hazulról és West-Kensington uccáin kóboroljon. Ezek már rég kimentek a fejéből, de a fehér fal és a zöld ajtó emléke tisztán megmaradt.

Amennyire erre a gyerekkori kalandjára visszaemlékezett, már az ajtó megpillantásakor különös érzés vett rajta erőt és valami szinte kényszerítette arra, hogy kinyissa az ajtót és lépjen be rajta. És ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal is, hogy amit tenni akar, vagy nem okos, vagy nem helyes dolog, bár nem tudta volna megmondani, hogy a kettő közül melyik. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy kezdettől fogva tudta, – hacsak emlékezete nem hagyta cserben – hogy az ajtó nincs bezárva, így csak tőle függött, hogy besétáljon rajta.

Szinte látom magam előtt a kisfiút, amint határtalan izgalommal ott áll az ajtó előtt és nem mer rajta belépni.

És teljesen tisztában volt azzal is, – bár soha nem tudta megérteni miért – hogy atyja nagyon haragudott volna, ha megtudja, hogy átlépett az ajtón.

Wallace a legnagyobb aprólékossággal mesélte el nekem, hogy állt ott habozva az ajtó előtt. Először határozott léptekkel elment mellette, azután zsebrevágott kezekkel gyerekes kisérletet tett arra, hogy fütyüljön és teljes közömbösséget tetetve, még egyszer elsétált a fal mellett. Egy sor közönséges piszkos üzlet nyílott abban az uccában és különösen egy bádogszerelő szennyes helyiségére emlékezik vissza, amelyben a legnagyobb összevisszaságban anyagcsövek, bádoglemezek, fürdőcsapok, zománcos kannák és tapétaminták hevertek a földön. Úgy tett, mintha ezeket vizsgálgatná, de közben lopva szenvedélyes vágyódással egyre csak a zöld ajtót figyelte.

Azután hirtelen elemi erővel vettek rajta erőt érzelmei. Vadul rohanni kezdett, nehogy ismét urrá legyen felette a habozás és beugrott az ajtón, amelyet becsapott maga mögött.

Így került abba a kertbe, amelynek emléke attól kezdve egész életén át üldözte.

Wallace nagyon nehezen tudta elképzeltetni velem ezt a kertet, amelybe belépett.

Volt már a levegőjében is valami, ami a megkönnyebbülés, a boldogság és a jólét érzetét keltette, valami volt a levegőben, ami a szineket tisztán és ragyogóan bontakoztatta ki az ember pillantása előtt. Abban a percben, amikor valaki belépett oda, határtalanul örült: úgy, ahogy csak egészen ritka pillanatokban tud örülni az ember, amikor még fiatal és boldog. És minden gyönyörű volt ott.

Wallace kissé elgondolkozott, mielőtt folytatta volna.

– Tudod, – mondotta az olyan ember habozásával, aki hitetlen dolgok elmondásába fogott – két nagy párduc volt ott… Igen: pettyes párducok. És én nem féltem. Az út mentén két sor márványszegélyes virágágy vonult és a két óriási, bársonyszőrű fenevad labdázott a pázsiton. Az egyik felpillantott és egy kicsit kiváncsian felém közeledett. Egészen közel jött hozzám, puha, gömbölyű fülét nagyon gyengéden apró kezecskémhez dörzsölte és dorombolni kezdett. Mondom neked, elvarázsolt kert volt. A nagysága? Ó, nem is tudtam véges-végig betekinteni. Azt hiszem, a háttérben hegyek vonulhattak, de odáig igazán nem láttam már el. Az ég tudja, hova tűnt egyszerre West-Kensington. És valahogyan olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

– Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, már meg is feledkeztem az uccáról, a kocsikról és szekerekről, elfeledkeztem arról, hogy a kötelesség és az engedelmesség egyképpen azt parancsolná, hogy otthon legyek, elfeledkeztem minden kétkedésemről és félelmemről, elfeledkeztem az élet minden valóságáról. Pillanat alatt nagyon boldog gyerek lett belőlem – egy másik világban. Egészen másfajta világ volt, melegebb, áthatóbb és enyhébb világosság ömlött el mindenen, valami bizonytalan gyönyörűséggel volt telve levegője és napsütötte fellegek úsztak a sötétkék égen.

– Ott futott előttem a hosszú, keskeny ösvény, kétoldalt gyönyörű virágágyaival, ezer színben pompázó, ismeretlen, dús növényzetével és a két óriási párduccal. Kis kezemmel minden félelem nélkül végigsimítottam puha bundájukat, megcsiklandoztam fülüket és eljátszottam velük, mintha csak hazaérkezésemkor üdvözöltek volna. Egyáltalán tisztára az volt az érzésem, hogy otthon vagyok és ekkor hirtelen egy magas, szőke lány tűnt fel az ösvényen, mosolyogva közeledve felém.

– Nos? – szólalt meg, azzal fölemelt, megcsókolt, ismét letett a földre és kézenfogva vezetett tovább. Én egy csöppet sem csodálkoztam, sőt azt éreztem, hogy valami nagy igazság történik velem és valami nagy gyönyör vár rám, mintha csak olyan boldog dolgokra emlékeztetne, amelyek mellett előbb elhaladtam anélkül, hogy észrevettem volna őket. Emlékszem: széles vörös lépcsők tüntek fel előttünk a gyönyörű virágok között és a lépcsők végén széles fasorba fordultunk, amelyet öreg, lombos fák árnyékoltak.

Végig a fasor két oldalán márványpadok és szobrok vonultak, amelyeken nagyon szelid és nagyon barátságos galambok turbékoltak.

– Ezen az árnyas fasoron vezetett végig kézenfogva a karcsú, magas lány. Tisztán emlékszem arca nemes vonalaira és drága, kedves mosolyára. Kérdezgetett erről is, arról is, kellemes dolgokat mesélt, ha mindjárt soha nem is tudtam visszaemlékezni rá, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy kis, nagyon tiszta, barnaszőrű, csillogó szemű kapucinus majom termett előttünk és megindult mellettem, mindúntalan föl-föltekintgetetve rám. Így aztán nagy boldogságban haladtunk végig a fasoron.

Kis szünetet tartott elbeszélésében.

– Folytasd hát, – nógattam.

– Egészen apró és jelentéktelen eseményekre is visszaemlékszem. Elhagytunk egy öreg embert, aki babérbokrok árnyékában tépelődött, majd egy szabad térségre érkeztünk, ahol tarka papagályok egész serege tanyázott. Egy széles, árnyas oszlopsoron keresztül nagyon hüvös, tágas palotához érkeztünk, amely tele volt pompás szökőkutakkal és más egyéb gyönyörűségekkel, amikre csak az ember szíve vágyhatik.

– És volt ott egy sereg tárgy és ember, akik közül egyik-másik világosan él ma is emlékezetemben, viszont voltak persze olyanok is, akikre már csak bizonytalanul emlékszem vissza. Egy azonban bizonyos: mindezek az emberek gyönyörűek és kedvesek voltak. Valami úton-módon – magam sem tudom hogyan – rögtön éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem és örülnek, hogy ott vagyok közöttük. Boldogsággal töltött el, hogy olyan szívesen látnak és hogy szeretet sugárzik a szemükből. Igen…

Egy kicsit elgondolkozott.

– Pajtásokra találtam bennük és ez nagyon sokat jelentett előttem, mert nagyon elhagyatott, zárkozott kis fiú voltam. Később, gyermekkoromban, órákat töltöttem azzal, hogy mindenáron igyekeztem visszaidézni emlékezetembe azokat a pompás játékokat, amelyeket a napsütötte pázsiton játszottunk együtt, de érthetetlen módon éppen ezekre vonatkozólag lehetett emlékezetemben valami hiány, mert nem tudtam visszaemlékezni egyetlen egyszer sem arra, hogy voltaképpen hát mi is játszottunk. Hiába erőlködtem sírva a gyermekszobámban ismét végigjátszani a játékokat, sehogyan sem sikerült. Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy nagyon-nagyon boldog voltam és csak két játszópajtásom bizonytalan emléke tűnt fel néha-néha…

– Azután egyszerre egy szomorú, sötét asszony tűnt fel, arca sápadt volt és komor, szemei a messzeségbe vesztek. A szomorú asszonyt hosszú, puha, ködszínű bíborköntös vette körül, kezében könyv volt és félrevont engem a nagy csarnok fölött elvonuló erkélyre, noha játszótársaim sehogyan sem akartak elválni tőlem és abbahagyták a játékot, hogy úgy figyeljék, hova visznek el engem.

– De gyere vissza hozzánk! – kiabálták. – Gyere hamarosan vissza.

– Felnéztem az asszonyra, de ő még csak észre sem vette a többieket. Arckifejezése végtelenül meleg, de egyben nagyon szomorú is volt. Fönt, az erkélyen egy padhoz vezetett és én megálltam mellette, készen arra, hogy végignézzem a könyv képeit, amint kinyitotta a térdén. _A lapok maguktól nyiltak fel._ Ujjával rámutatott az első oldalra, odanéztem és nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, mert a könyv élő oldalain önnönmagamat láttam. A történet jómagamról szólott és ott láttam magam előtt mindazt, ami velem születésem óta történt…

– Tudod, egészen csodálatos volt a dolog, mert _a könyv oldalain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam._

Wallace komoran megállt elbeszélésében és kételkedően nézett rám.

– Folytasd csak – biztattam. – Értem.

– Az eleven valóság volt, igen, az eleven valóság! Emberek jöttek-mentek a könyv oldalán és ott láttam drága édesanyámat, akit már majdnem elfelejtettem, azután apámat, amint keményen, kiegyenesedve áll, a cselédséget, a gyermekszobát és otthonom minden megszokott tárgyát. Azután láttam a nagy kaput és a forgalmas uccákat, amint hullámzik rajtuk a forgalom. Csak néztem és bámultam kételkedve az asszonyt, arcába pislantottam, majd fordítottam a lapokon, hogy többet, egyre többet lássak a csodálatos könyvből és végre elérkeztem oda, hogy ott láttam magamat a járda szélén, kinn, a hosszú, fehér falba vágott ajtó előtt és ismét azt a félelmet és aggodalmat éreztem, amely akkor elfogott.

– És azután? – kiáltottam föl és tovább szerettem volna lapozni, de a komoly asszony hűvös keze megakadályozott ebben.

– És most mi következik? – makacskodtam és gyermeki erőm minden megfeszítésével igyekeztem kezemet kihúzni az övéből. Amint engedett erőszakosságomnak és az oldal lassan átfordult, fölémhajolt, mint valami árnyék és homlokon csókolt.

– De az új oldal nem mutatta az elvarázsolt kertet, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézenfogva vezetett, sem pedig játszópajtásaimat, akik olyan nehezen engedtek el. West-Kensington egy hosszú, szürke uccáját tárta elém, a hűvös délutánnak abban az idejében, amikor a lámpákat kezdik gyujtogatni és én ott állottam – szegény nyomorult kisfiú – hangosan sírva a járda szélén. Borzalmasan fájt, hogy nem tudtam visszaszaladni drága játszópajtásaimhoz, akik olyan barátságosan és olyan nagy szeretettel hívogattak vissza maguk közé.

– Ott állottam a szomorú, szürke uccán és ez már nem a könyv egy új oldala volt, hanem a kegyetlen valóság. – Vajjon az elvarázsolt kert és a szomorú anya visszatartó keze hová tünhettek?

Ismét megállott elbeszélésében és hosszasan a tűzbe meredt.

– Ó, milyen szomorú volt a visszatérés! – mondotta.

– Nos? – törtem meg végre a hosszú csendet.

– Szomorú kis gyerek lettem, aki ismét ebben a szürke, egyhangú világban találta magát! Amint rájöttem a maga teljességében arra, hogy mit is vesztettem, képtelen voltam erőt venni szomorúságomon. Még most is tisztán emlékszem arra a szégyenre és megalázásra, melyet afölött éreztem, hogy az uccán sírvafakadtam és hogy milyen megalázó volt hazatérésem. Ismét magam előtt látom azt a jóakaratú, arany-pápaszemes öregurat, aki megállított és megszólított.

– Szegény kis poronty – szólt hozzám –, hát elvesztél?

– _Elvesztem!_ Én, az öt és féléves _londoni_ fiú! De az öregúr tetejébe még intett is egy kedves, fiatal rendőrnek, úgyhogy pillanat alatt csődület támadt köröttem és emberektől körülfogva, a rendőr oldalán kellett hazatérnem. Zokogva, félve tértem vissza az elvarázsolt kert küszöbéről édesatyám házába.

– Ez az, amire vissza tudok emlékezni az elvarázsolt kertből – a kertből amelynek emléke még most is változatlanul üldöz. Persze, nem tudom megmagyarázni annak az áttetsző valószínűtlenségnek érzetét, amely az egész dolgot körülfogta… azt a különbséget, amely elválasztja a tapasztalatok közönséges tárgyaitól, ez… nos hát ez történt. Ha álom volt, akkor is kétségtelen, hogy nappal végigálmodott, egészen különös álom lehetett.

– Hm! – Természetesen odahaza kínos kérdezősködések vártak rám és rögtön nekem esett nagynéném, apám és a nevelőnőm… szóval mindenki…

– Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt velem és ekkor kaptam életemben először verést apámtól azért, – _mert hazudni akartam_. Amikor azután nagynénémnek próbáltam elmondani a velem történteket, ő ismét megbüntetett gonosz makacsságomért. Azután mindenkinek megtiltották, hogy egyetlen szavamat is meghallgassák a csodálatos kalandról. Még a mesekönyvemet is elvették tőlem egy időre, mert „túlságosan képzelődő“ voltam. Igen, ezt tették velem! Hiába, atyám még a régi iskolához tartozott…

– Így aztán történetem belémszorult. Belesuttogtam ugyan a párnámba – a párnámba, amely könnyes és nedves volt reggelenként, amikor felébredtem. És minden este hozzátettem imáimhoz azt a szívem legmélyéről jövő kívánságot: „Édes jó Istenem, könyörgöm, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza az én kertembe!“

– Sűrűn álmodtam a kertről és lehet, hogy hozzátettem itt-ott valamit, lehet, hogy álmomban egy kicsit meg is változtathattam: nem tudom… Nem szabad elfelejtened, hogy egy egészen korai élményem apró mozaikdarabjaiból kellett kiegészítenem a képet. E között az élményem és gyerekkorom későbbi emlékei között azonban mindig nagy űr maradt vissza. Volt idő, amikor lehetetlennek tetszett, hogy valaha is beszélhessek arról a csodálatos pillanatról.

Egy egészen kézenfekvő kérdést intéztem hozzá.

– Nem – válaszolta – nem emlékszem, hogy megkíséreltem volna akkoriban visszatalálni a kertbe. Ez most már előttem is különösnek tűnik fel, de azt hiszem, ez után a kalandom után nagyobb gondot fordítottak jártamra-keltemre és megakadályozták azt, hogy ismét elkóboroljak. Nem… egészen odáig, amíg nem ismerkedtünk meg, nem próbáltam megkeresni a csodálatos kertet. És azt hiszem, volt egy olyan időszak is – bármilyen hihetetlennek is tűnjék most fel, – amikor tökéletesen megfeledkeztem a kertről. Akkoriban úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszel még rám, mint kis gyerekre Saint Ethelstamben?

– Nagyon is!

– Ugy-e, nem látszott akkoriban rajtam, hogy milyen csodálatos álmaim voltak?

II

Hirtelen mosolyogva rámnézett.

– Mondd, játszottad velem valaha az északnyugati átjáró keresésének játékát?… Nem, persze, hogy nem, hiszen te nem azon az úton jártál az iskolába, amelyen én!

– Olyan játék volt – folytatta –, amelyet minden csapongó fantáziájú gyerek szeret játszani. A gondolat az volt, hogy megtaláljuk az északnyugati átjárót. A megszokott út az iskolába túlságosan egyszerű és egyhangú volt. A játék abból állott, hogy találjunk egy olyan utat, amely nem olyan egyszerű módon vezet az iskolába. Tíz perccel előbb indultunk el valami egészen reménytelen irányba, hogy azután szokatlan, soha nem látott uccákon keresztül érjük el valahogyan célunkat. És egy szép napon úgy belebonyolódtam London uccarengetegébe, hogy már-már azt kezdtem hinni, hogy ez egyszer elvesztem a játékot és későn érek az iskolába. Végső kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem egy uccával, amely zsákuccának látszott az első pillanatban, de a végén mégis találtam egy keresztuccát. Ujult erővel rohantam végig rajta.

– Mégis csak sikerül – gondoltam, azzal magam mögött hagytam egy sor apró, piszkos kis üzletet, amelyek megmagyarázhatatlan módon borzasztóan ismerősöknek tüntek föl előttem és képzeld csak – egyszerre ott álltam a hosszú fehér fal mellett, a zöld ajtó küszöbén, amely az elvarázsolt kertbe vezetett!

– Olyan váratlanul jött a felfedezés, hogy az első pillanatban szinte dermedtem álltam meg. Végül is hát a kert, a csodálatos kert mégsem volt álom!

Kis szünetet tart és megállott az elbeszélésben.

– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval mutatja a legélénkebben a különbséget, amely az iskolásfiú elfoglalt élete és a kisgyerek határtalan ráérése között van. Akárhogyan is volt, most másodszorra egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy szó nélkül belépjek az ajtón. Tudod… elsősorban szinte egész gondolkodásomat az kötötte le, hogy idején érjek az iskolába, nehogy pontosságomon csorba essék. Egészen, bizonyos, hogy _valami_ vágy azért élt bennem, hogy belépjek az ajtón. Igen. Feltétlenül éreztem ilyesmit… De azt hiszem, az ajtó csak olybá tünt fel előttem, mint egy újabb akadály arra, hogy idejekorán érkezzem az iskolába. Persze hallatlanul érdekelt a fölfedezés és tovasiettemben agyamat csak ez foglalkoztatta, de azért folytattam utamat. A zöld ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, nagynehezen kiráncigáltam az órámat és azt találtam, hogy még mindig marad vagy tíz percem – azután egyszerre ismerős környezet vett körül. Még idején érkeztem meg – az igaz, hogy lélekzetem egészen fogytán volt már és csuromvíz voltam az izzadtságtól – de még nem csöngettek. Még emlékszem, milyen sietve akasztottam föl kabátomat és kalapomat.

– Egyszerűen elmentem mellette és nem léptem be az ajtón! Különös, nem?

Elgondolkodva tekintett rám.

– Persze, akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Az iskolásfiú képzelete bizony nagyon határolt. Úgy gondolom, hogy azt hittem, nagyon mulatságos, hogy ott van az ajtó és hogy vissza tudok találni hozzá, de hát az előadás kezdete nagyon sürgetett. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam aznap az iskolában, mert egyre csak arra gondoltam, hogy milyen örömök is várnak rám azok között a gyönyörű, különös emberek között, akiket akármikor ismét meglátogathatok. Furcsa, hogy egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ők is örülni fognak, ha látnak… Igen, aznap reggel úgy gondoltam az elvarázsolt kertre, mint olyan kellemes és barátságos helyre, ahova bármikor visszavonulhatok egy kis szórakozásra az iskolai élet megfeszített munkája elől.

– Aznap egyáltalán nem mentem arra. Másnap félnapos szünidőnk volt és talán ez volt az oka, hogy ismét nem mentem el a zöldajtós kertbe. Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy ez alatt a két nap alatt az elvarázsolt kert annyira foglalkoztatta gondolataimat, hogy végül is nem tudtam többé magamban tartani a titkot.

– Elmeséltem mindent – hogy is hívták csak? – egy kis kócos fiúnak, akit magunk között csak Squiffnek híttunk.

– A fiatal Hopkins volt – segítettem rajta.

– Igen, igen, Hopkinsnak hívták! Nem nagyon akaródzott elmondanom. Valahogyan úgy éreztem, hogy ellenkezik a játék szabályaival, de mégis megtettem. Egy darabon együtt vitt az utunk hazafelé és Hopkins fecsegő fiú volt, úgyhogy ha nem beszéltem volna az elvarázsolt kertről, akkor valami más szamársággal untatott volna, már pedig akkor igazán elviselhetetlennek éreztem, hogy bármiről is beszéljek. Így aztán végre is kiböktem a dolgot.

– Nos, ő tovább adta titkomat. Másnap a tízperces szünetben egész csomó nagy fiú vett körül, akik félig bosszantva, félig kíváncsian az elvarázsolt kertről faggattak.

– Ugy-e, te nem voltál közöttük? Nem, nem, azt hiszem, emlékeznék rá, ha te is ott lettél volna… Különös érzések lakoznak egy iskolásfiúban! Meg vagyok győződve róla, hogy dacára belső önmegvetésemnek, kicsikét mégis csak tetszett, hogy ezek a nagy fiúk érdeklődnek kalandom után. Határozottan emlékszem, egy pillanatig nagyon örültem, amikor Crawshaw – ugy-e, emlékszel az idősebb Crawshawra, a zeneszerző Crawshaw fiára? – megdícsért és azt mondta, hogy ez a legnagyobb hazugság, amit életében hallott. De egyidejűleg azért mélységesen szégyenkeztem is afölött, hogy elmeséltem azt, amit szent titoknak éreztem. Az a csibész Fawcett valami tréfásat próbált mondani a zöldruhás lányról…

Wallace hangja egészen suttogóra fordult, olyan élénken élt emlékezetében még akkor is ez a szégyen.