Part 15

Meg akarta nézni a hőmérőt, vajjon nincs-e túlságosan meleg az üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani kezdett volna…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Félötkor unokahuga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak nem akart sehogysem előkerülni.

– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában és még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.

Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította. Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott heverni a földön, a fűtőtest csövei között…

Egy percig ott állott mozdulatlanul.

Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű, légi gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei köré tekergőztek.

Wederburn unokahuga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.

Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt ki belőlük.

Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta is.

Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhoz!

Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a következő pillanatban elájul és tudta, hogy nem szabad elájulnia. Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában. Gyorsan fölkapott egy virágcse repet és betörte vele az ablakokat a melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből és közben a különös orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az orchideával együtt a szabadba vonszolni.

Odakünn azután hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként szaggatta el őket és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos ölelésükből kiszabadítani.

A férfi halálsápadt volt és vagy egy tucat, köralakú sebből vérzett.

A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak csörömpölését, értelmetlenül bámulta, amint véráztatta kezeivel Wedderbun testét vonszolva maga után, feltünt az üvegház ajtajában. Egy pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.

– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre és parancsoló hangja egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahuga ölében nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.

– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra felnyitva szemeit, hogy a következő másodpercben ismét lehunyja őket.

– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és azután rögtön rohanjon dr. Haddonért – parancsolt rá a napszámosra. Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha visszajön.

Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit és unokahuga, amikor látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni kezdte:

– Elájultál az üvegházban.

– És az orchidea?

– Majd utánanézek – válaszolta unokahuga kitérően.

Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nem igen történt. Az orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahuga elmondta az orchidea egész történetét dr. Haddonnak.

– De különben jöjjön velem az üvegházba és győződjék meg mindenről a saját szemeivel – tette hozzá a végén.

A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltünt már. A kettétépett régi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi gyökérszál még mindig lázasan remeg és erre habozva megállt szemlélődésében.

Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már fekete volt és rothadni kezdett. A hajnali szellő minduntalan ki-becsapdosta az ajtót és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a hidegben.

De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában, különös kalandja dicsfényében.

Az őslények szigetén

A vágottképű ember áthajolt az asztalon és a kezemben tartott gyökereket nézegette.

– Orchideák? – kérdezte.

– Csak néhány darab – válaszoltam.

– Van közöttük újfajta is?

– Nem nagyon hiszem, hogy lenne.

– Én is megjártam azokat a szigeteket huszonöt-huszonhét év előtt. Ha ezek között a hagymák között új van – nos annak nagyon újnak kell lennie. Bizony én nem nagyon sok új orchideát hagytam magam mögött.

– Nem vagyok gyüjtő – jeletettem ki szerényen.

– Akkor még fiatal voltam – folytatta – Úristen, hogy rohantam egyik helyről a másikra. Keletindiában két évet töltöttem és Braziliában hetet. Azután Madagaszkár szigetére mentem.

– Néhány kutatót magam is ismerek – válaszoltam egy hosszú történet reményében. – Maga kinek gyüjtött?

– Dawsonéknak. Nem tudom, hallotta valaha Butcher nevét?

– Butcher… Butcher? – valami bizonytalan emlék ébredt a név nyomában emlékezetemben. Azután eszembe jutott a Butcher contra Dawson per.

– Hát persze, – kiáltottam föl – maga volt az, aki négy évi fizetéséért pörölte őket. Maga volt, aki egy puszta szigeten élt éveken át.

– Az ön szolgája uram, – hajolt meg udvariasan a vágottképű ember. – Fura kis történet, mi? Ott álltam az elhagyatott szigeten és egész vagyont gyüjtöttem ölbetett kezekkel anélkül, hogy dolgoztam volna, ők pedig nem tudtak felmondani nekem. Sokat mulattam ezen a szigeten és el-elszámolgattam magamban, hogy mennyit is keresek, mialatt a szigeten boldog semmittevésben élek. Egészen tekintélyes summa jött ki belőle.

– Hogy történt? – kérdeztem. – Már nem emlékszem pontosan az esetre.

– Nos… Hallott valaha az aepyornisról? Tudja, arról a kihalt óriási madárról, amely a mai struccféléknek volt rokona és Madagaszkár szigetén, a jelenlegi geologiai korban halt csak ki. Az aepyornis vázát csak tökéletlen maradványokból ismerjük, de óriási tojásait, melyeket 1550-ben fedeztek fel Madagaszkár szigetén, már régóta széltében-hosszában ismerik az egész világon. Az aepyornis tojása vagy harminc-negyven centiméter hosszú és húsz-huszonöt centiméter széles, azaz akkora, mint hat strucctojás, vagy mint százötven tyúktojás együttvéve. Tudja a régi utazóknak az óriási griff madárról szóló elbeszélései is valószínüleg erre a madárra vonatkoznak.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen volt az aepyornis, – válaszoltam – hiszen Andrews alig néhány napja mesélt nekem egy új fajtájáról, amelyre mostanában bukkant. Úgy látszik, egyik csípőcsontjára találtak rá és még ez a csont is több mint egy méter hosszú. Valóságos óriás lehetett ennek a csontnak a gazdája!

– Ezt aztán elhiszem önnek – jelentette ki a vágottképü ember. – Tényleg óriás _volt_. Sinbad griffmadara is közülük került ki. De mikor találták azt a csontot?

– Úgy emlékszem vagy három-négy év előtt. Miért?

– Miért? Mert _én_ találtam meg… Úristen, most már vagy húsz éve ennek. Ha Dawson nem lett volna olyan szamár ebben a fizetési ügyben, teljes ringet csinálhatott volna aepyornis csontokban… _Én_ igazán nem tehettem róla, hogy az az átkozott csónak elszabadult.

Kis szünetet tartott.

– Azt hiszem, ugyanaz a hely lehetett. Egy mocsár, vagy százötven kilométernyire Antananarivótól. Nem ismeri véletlenül? A part mentén, csónakon lehet csak megközelíteni. Nem emlékszik véletlenül arra sem, hogy hol találták a csontokat?

– Bizony, nem tudok rá visszaemlékezni. Úgy rémlik, mintha Adrews beszélt volna valami mocsárról.

– Ugyanannak a mocsárnak kellett lennie. A keleti parton fekszik. És a vízben van valami, ami megóvja a dolgokat a pusztulástól. Olyan szaga van, mint a kreozotnak. Trinidad szigete jutott az eszembe önkéntelenül is. Találtak több tojást is? Én rábukkantam olyan tojásra is, amely félméter hosszú volt. Tudja, a mocsár egészen körülveszi a helyet és elvágja a világtól. Amellett nagyon sós is. Nos… Milyen időket éltem át! Egészen véletlenül bukkantam rájuk. Tojásokért mentünk, én és két bennszülött, azokban az apró kis lélekvesztőkben és akkor találtunk a csontokra. Könnyű sátort vittünk csak magunkkal és négy napra való élelmet és persze a legszilárdabb talajon ütöttük fel sátrunkat.

– Ha csak visszagondolok is, eszembe jut az a szurokillat. Fura kis munka volt, amit végeztünk. Tudja, a mocsárban gázoltunk és minduntalan le-leböktünk a kezünkben tartott vasrudakkal. Rendszerint persze összezúztuk a tojásokat. Szeretném tudni, mikor pusztultak ki ezek az aepyornisok egészen. A misszionáriusok azt mondják, hogy a bennszülöttek legendái sűrűn beszélnek azokról az időkről, amikor még életben voltak, de én magam sohasem hallottam ilyen történetet. Tudomásom szerint egyetlen európai sem látott élő aepyornist, talán az egy Mac Andrew kivételével, aki 1745-ben járt Madagaszkár szigetén, de hát az ő elbeszéléséhez nagyon is sok kétség fér.

– Az azonban bizonyos, hogy azok a tojások, amelyeket mi találtunk, olyan frissek voltak, mintha éppen akkor tojták volna őket. Frissek! Amint lecipeltük őket a csónak felé, az egyik néger fickó elejtette az egyik tojást és összetört. Hogy összeszidtam a nyomorultat! De olyan édes volt a tojás, még csak szaga sem volt és az anyja már vagy négyszáz éve halott volt!

– De nagyon is eltérek elbeszélésem tárgyától. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy a mocsárban ástunk és ástunk, hogy sértetlenül hozzájuthassunk a tojásokhoz, nyakig sárosak voltunk, én meg szörnyen dühöngtem. Amennyire én tudom, ezek voltak az egyedüli tojások, amelyeket teljesen épségben sikerült idáig kiásni. Később elmentem és megnéztem azokat a tojásokat, amelyeket a British Múzeumban őriznek. Mind össze volt törve és csak összeragasztották őket, mint holmi mozaikot, de még így is hiányoznak belőlük nagy darabok. Az enyémek kifogástalan állapotban voltak és én ki akartam fújni őket hazatérésem után. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy nem bírtam haragommal, amikor az a szamár szerecsen három óra nehéz munkájának gyümölcsét eltörte a sziklán, egyszerűen azért, mert egy százlábú megcsípte a lába ujját. – Alaposan megvertem.

A vágottképű ember pipát húzott ki a zsebéből.

Átnyújtottam a dohányzacskómat.

Szórakozottan megtöltötte a pipáját.

– Mi történt a többi tojással? Hazahozta őket?

– Ez éppen a különös a történetben. Még három másik tojásom volt. Kifogástalanul friss tojások. Nos, a csónakba raktuk őket és én visszamentem a sátorba, hogy kávét főzzek. A két szerecsent lent hagytam a parton, az egyik még mindig a csípés miatt sopánkodott, a másik pedig segített neki ebben. Eszembe sem jutott, hogy a két nyomorult visszaél majd helyzetemmel, de azt hiszem, a százlábú csípésének mérge és a verés, amelyet tőlem kapott, egészen megzavarta az egyiket – egy kicsit mindig hirtelenharagú volt – és végül is sikerült rábeszélnie társát.

– Emlékszem, ott ültem a sátorban, csöndesen pipáztam és egy kis spirituszlámpán, amelyet mindig magamnál hordtam útjaimon, kávét forraltam és csak úgy mellékesen a mocsár szépségeit bámultam a naplemente rőtvörös fényében. Egészen fekete és vörös volt minden, mondhatom igazán festő ecsetjére volt méltó a látvány.

– És alig ötven méternyire mögöttem ott állott a két átkozott szerecsen. Figyelmet sem fordítottak a természet szépségeire, hanem összeesküvést szőttek ellenem. Azt főzték ki sötét agyvelejükben, hogy megszöknek a csónakkal és engemet otthagynak a puszta szigeten, ócska vászonsátrammal, alig háromnapi élelemmel, egy csepp ivóvíz nélkül. Egyszerre csak kiáltást hallottam és mire visszafordulok, már bent ültek a kis lélekvesztőben – igazán túlzás lett volna csónaknak nevezni – és már vagy húsz méternyire voltak a parttól. Nyomban tisztában voltam a helyzettel. Puskám a sátorban hevert és még hozzá nem is volt golyóspuska, hanem csak sörétes. Persze, a gazemberek ezzel eleve tisztában voltak. De a nadrágzsebemben ott volt kis revolverem, amelyet sohasem hagytam el és miközben a part felé rohantam, kirántottam a zsebemből.

– Azonnal gyertek vissza! – kiáltottam utánuk parancsolóan.

– Valamit visszakiáltottak, amit nem hallottam és széles vigyor ült ki annak a négernek az arcára, akit megvertem. A másikat vettem célba, mert az sértetlen volt és ő kezelte az evezőt, de a lövés nem talált. Csak kacagtak rajtam. Mindazonáltal nem éreztem magamat még vertesnek. Tudtam, csak hidegvéremet kell megőriznem. Ujból céloztam és lőttem és most már nem nevetett többé, hanem felugrott üléséből. A harmadik lövésem fejen találta és a következő pillanatban holtan bukott ki a csónakból, magával víve az evezőt is a mélybe. Pompás lövés volt, egy olyan kis revolverből negyven méterre! Többé nem is bukkant fel a víz felszínére. Nem tudom, lövésem ölte-e meg, vagy pedig csak megsebesült és aztán a vízbe fult. Még egyszer ráparancsoltam a másik fickóra, hogy azonnal térjen vissza, de ő csak összehúzódzkodott a lélekvesztő mélyén és nem is válaszolt. Kilőttem utána revolverem minden töltényét, de nem találtam el egyszer sem.

– Nagy szamárnak éreztem magam, annyit mondhatok. Ott álltam azon a rohadt, fekete parton, mögöttem a mocsár, előttem a végtelen tenger síma tükre, és az átkozott csónak csöndesen kifelé tartott az óceán végtelenjén. Mondhatom, nem kíméltem Dawsonékat és a múzeumokat és minden ostoba régiséggyüjtőt, de hiába kiabáltam az után a néger után, csak nem jött vissza, míg végre is teljesen berekedtem.

– Igazán nem maradt más hátra, mint hogy utána ússzam és megkíséreljem szerencsémet a cápákkal. Így aztán kinyitottam vadászkésemet, fogaim közé kaptam, pillanat alatt ledobtam a ruhámat és begázoltam a tengerbe. Mihelyt a vízben voltam, nyomban elvesztettem szem elől a lélekvesztőt, de úgy számítottam, hogy mégis utól tudom érni. Azt reméltem, hogy az átkozott néger nem tudja majd elkormányozni a csónakot és így majd csak sodródni fog. Egyszerre ismét feltünt a horizont síkján, délnyugati irányban. Ekkor már esteledni kezdett és lassanként feltüntek a csillagok az égbolton. Nincs az az úszóbajnok, aki gyorsabb lett volna nálamnál, de lábaim és karjaim hamarosan kifáradtak.

– Mindazonáltal egészen közel jutottam a csónakhoz, még mielőtt a csillagok egészen felragyogtak volna. Amint sötétedett, mindenféle foszforeszkáló dolgokat láttam a tengerben. Időnként egészen beleszédültem. Végül is nem tudtam már megkülönböztetni a csillagokat a foszforeszkáló tárgyaktól és nem tudtam, hogy a fejemen úszom-e, vagy a sarkaimon. A lélekvesztő fekete volt, mint a bűn és a kis hullámok, amelyeket orra a tengerben hasított, ragyogtak, mint a folyékony arany.

– Amikorra utólértem, annyira kifáradtam, hogy nem volt annyi erőm sem, hogy fel tudtam volna mászni a csónakba. Persze első dolgom volt megtudni, hogy mi történt a négerrel. A csónak orrában feküdt összegubbaszkodva, úgyhogy a lélekvesztő fara egészen kiemelkedett a vízből. A csónak végébe húztam és lenyomtam a vízbe, azt remélve, hogy erre mégis csak felébred. Azután kezemben a nyitva tartott késsel nagynehezen felhúzódzkodtam a csónakba, készen várva minden pillanatban a támadást. De a néger még csak meg sem mozdult. Így azután ott ültem az apró lélekvesztő farában a foszforeszkáló tengeren sodródva, várva, hogy valami történjék.

– Egy idő multán nevén szólítottam a fickót, de nem kaptam választ. Így ültünk azután órákon át kettesben a csónakban.

– Azt hiszem, egyszer-kétszer el is szundítottam. Amikor felébredtem, felkelt a nap és láttam, hogy a néger halott és teste egészen püffedt és vörös. A három tojás és a csontok ott hevertek a csónak közepén, mellettük állott a vizeskulacs, valami kis kávé, néhány darab piskóta és egy kanna spiritusz. Nem volt evezőm, sőt semmi olyasféle sem, amit evezőként lehetett volna használni, így aztán ölbetett kezekkel voltam kénytelen nézni, hogyan sodor magával a tenger árja. Halottszemlét tartottam a néger felett s azt az ítéletet hoztam, hogy valami ismeretlen kígyó, skorpió, vagy százlábú gyilkolta meg. Ítéletem meghozatala után holttestét bedobtam a tengerbe.

– Ennek elvégzése után egy korty vizet ittam, megettem néhány piskótát és körülnéztem a síma tengeren. Azt hiszem, aki olyan alacsonyról néz körül, nem láthat nagyon messzire, én legalább is nem láttam semerre Madagaszkárt, sem semmi más nyomát a szárazföldnek. Délnyugati irányban egy percre megpillantottam egy vitorlát, amint délfelé haladt, de maga a hajótest soha sem tünt fel a horizont felett.

– Hirtelen arra eszméltem, hogy a nap delelőjén áll és izzó sugaraival szinte felforralja agyvelőmet. Először úgy próbáltam védekezni a napszúrás veszedelme ellen, hogy minduntalan be-bemártottam a fejem a tenger vizébe, de aztán eszembe jutott az a régi ujság, amelybe szerszámaimat csomagoltam elindulásom előtt, így aztán végigfeküdtem a csónak fenekén, magamra borítottam a „_Cape Argus_“-t és attól kezdve nem bántottak többé a nap sugarai.

– Csodálatosak ezek az ujságok! Életemben még egyet sem olvastam végig egészen addig a pillanatig, de különös dolgok történnek az emberrel, amikor olyan egyedül van, mint én voltam. Azt hiszem, vagy húszszor olvastam el a „_Cape Argus_“ minden sorát, miközben a nap forró sugarai valósággal leolvasztották még a festéket is a kis lélekvesztő orráról és oldalairól.

– Tíz napig sodort magával a tenger árja – folytatta a vágottképű ember. – Ugy-e nem sokat jelent, amikor az ember csak így mesél róla? Egyik nap olyan volt, mint a másik. Kivéve a reggeleket és az estéket még csak ki se pillantottam ujságpapírsátram alól, olyan pokoli volt a hőség. Az első napokban még csak vitorlát sem láttam feltünni a horizonton, amelyeket pedig láttam, azok nem vettek tudomást rólam. A hatodik éjjelen történt, hogy alig félmérföldnyire tőlem hajó haladt el, amelynek minden ablakából fény sugárzott a fekete tengerre. Egészen olyan volt, mint valami óriási szentjánosbogár. Felálltam a csónakban, úgy kiabáltam és üvöltöttem utána.

– A második napon feltörtem az egyik aepyornis tojást, megkóstoltam és boldog voltam, hogy ehetőnek találtam. A szaga ugyan nem volt a legjobb, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy a _tojás_ volt rossz, csak éppen valamennyire a kacsatojás ízére emlékeztetett. Az egyik oldalán egy gömbölyű foltot találtam, amely vagy tizenöt centiméter átmérőjű lehetett s ezen a folton, mintha vékony vérér vonult volna végig és egy fehér, létraszerű rajzot fedeztem fel. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a különös dolog, aztán meg nem is voltam nagyon válogatós. A tojás eltartott három napig a piskóták és a víz segítségével. Időnként nyers kávészemeket is ettem, mert tudtam, hogy milyen nagyszerűen erősíti az emberi szervezetet a nyers kávé.

– A második tojást, körülbelül a nyolcadik napon törtem fel és egészen elborzadtam.

A vágottképű ember elhallgatott elbeszélésében.

– Igen – mondotta. – Fejlődésben volt.

– El tudom képzelni, hogy el se akarja hinni. Még _én_ is úgy voltam vele, pedig ott volt előttem a dolog, hiszen a tojás vagy négyszáz évig feküdt a fekete, hideg mocsár mélyén. De tévedésről szó sem lehetett. Ott volt előttem – hogy is hívják csak? – az embrió nagy fejével és görbe hátával, a szíve ott lüktetett a torkában és a tojás fehérje már egészen ráncos volt és a vékonyka pergamentszerű réteg, mely a tojás fehérje és héja között volt, minduntalan meg-megremegett. Ott álltam a legnagyobb, kihalt madár óriás tojásait költögetve egy kis lélekvesztőben az Indiai óceán kellős közepén! Ha az öreg Dawson tudta volna! Igazán megérte volna még neki is négyévi fizetésemet. Mit gondol _maga_ a dologról?

– Akárhogy állt is az ügy, kénytelen voltam megenni az undorító dolgot, kénytelen voltam még a legkisebb falatokat is kikaparni, mielőtt megpillantottam volna a kis sziget partját, pedig mondhatom, egyik-másik falat igazán rettenetes volt. A harmadik tojáshoz hozzá sem nyultam. A nap felé tartottam, de a héjja túlvastag volt ahhoz, hogy meglássam, mi játszódik le belsejében, bár azt képzeltem, hogy hallom benne a vér lüktetését, de lehet, hogy ez csak a fülem zúgása volt, mint amit az ember akkor szokott hallani, ha kagylót tart a füléhez.

– Végül mégis csak feltünt valami szárazföld előttem. Éppen a kelő nap alatt tünt fel váratlanul, egészen közel hozzám. A tenger árja feléje sodort és vagy félmérföldnyire jártunk már csak a parttól, amikor az áramlat egyszerre megfordult. Minden erőm megfeszítésével vadul evezni kezdtem kezeimmel és az aepyornis tojás darabkáival, hogy elérjem a szigetet. Nagynehezen partra is jutottam. A megszokott apró kis korallzátony volt, talán négy mérföld lehetett a kerülete, néhány fa is nőtt rajta, a közepén forrás csörgedezett és a kis laguna tele volt hallal. A tojást magammal vittem a partra és jó messze a tengertől, ahol az ár már nem érhette el, kitettem a napra, hogy megadjak minden lehetőséget a számára, azután partra vontam a kis lélekvesztőt.

– Amikor végeztem ezzel, bekóboroltam a szigetet. Fantasztikus, hogy milyen unalmas tud lenni egy ilyen korallzátony. Abban a pillanatban, amikor forrásra találtam, már el is tünt minden érdeklődésem. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy semmi sem lehet pompásabb és kalandosabb, mint Robinson Crusoe életét élni, de az a sziget olyan unalmas volt, mint valami prédikációs könyv. Ehető dolgok után kutattam és elgondolkodtam, de mondhatom, halálos unalom vett rajtam erőt, még mielőtt az első nap végetért volna. Szerencsémet igazolja, hogy még aznap, amikor partra szálltam, az időjárás egyszerre megváltozott. Égiháború vonult végig a kis szigeten és a tengeren olyan rettenetes hullámok voltak, hogy a kis lélekvesztőben igazán ott kellett volna vesznem.

– A csónak alján aludtam, a tojás szerencsére jóval feljebb volt a homokban és az első dolog, amire emlékszem, az volt, mintha száz apró kavics pattogott volna egyszerre a csónakon és egy hullám csapott volna keresztül rajtam. Azt álmodtam éppen, hogy Antananarivóban vagyok és felültem és odaszóltam Intoshinak, hogy megkérdezzem a lánytól, mi a fene történt, azután önkéntelenül kinyujtottam a kezemet, hogy megkeressem a gyufát az éjjeliszekrényen. Csak akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpel hol is vagyok. Foszforeszkáló hullámok rohantak felém, mintha csak be akarnának kapni, de ezektől eltekintve koromsötét volt körülöttem minden. A felhők olyan alacsonyan jártak, hogy szinte attól féltem, beléjük verem a fejemet és az eső úgy zuhogott, mintha egyszerre szakadt volna meg az ég minden csatornája. Egy óriási hullám közeledett felém fenyegetőleg, mint valami tüzes kígyó és én elfutottam előle. Azután eszembe jutott a kanoe és visszarohantam a partra, de a hullám addigra már magával ragadta az óceán mélyébe a kis lélekvesztőt. Azután eszembe jutott a tojás és feléje tapogatóztam a sötétben. Semmi baja nem történt és még a legvadabb hullámok sem tudtak a közelébe jutni. Leültem a tojás mellé, hogy legalább valami társaságom legyen. Úristen, micsoda éjszaka is volt az!

– Reggelre nyoma sem volt többé a viharnak. A parton apró kis fadarabkák hevertek, hogy úgy mondjam lélekvesztőm csontváza, de ez legalább valami munkát adott nekem, mert két borda együtt maradt a borzalmas éjszaka dacára is s ebből azután valami vihartető félét eszkábáltam össze magamnak.

– És aznap délelőtt a tojás kikelt.

– Kikelt uram, mialatt fejem rajta nyugodott és én nyugodtan aludtam. Egyszerre csak azt éreztem, hogy valami mozog mellettem. Fölültem, láttam, hogy a tojás vége fel van törve és egy különös kis barna fej néz rám kíváncsian.

– Úristen! – kiáltottam fel – Üdvözöllek, – azzal nagynehezen kimászott a tojásból.