Part 14

A festmény most már kétségkívül sokkal elevenebb volt, de ezzel igazán nem érte el eredeti célját.

– „A hitetlen virrasztó“ – jegyezte meg magában Harringay. – Milyen finom és ügyes gondolat! De a bal szemöldöke nem eléggé cinikus.

Ismét nekilátott a képnek, egy kicsit piszmogott a szemöldökökön és valamivel több színt rakott a fülcimpákra, hogy materialista felfogásban tüntesse fel a képet.

További töprengés következett.

– Attól félek, a „Virrasztó“-nak egyszersmindenkorra vége – gondolkozott fennhangon Harringay. – De mért ne keresztelném „Mefisztofelesz“-nek? De azt hiszem, ez egy kicsit _túl_ közönséges volna. „A doge barátja“… ez már jobban hangzik. Mindazonáltal a páncél nem fog jól festeni rajta. Mi lenne, ha vérvörös talárba öltöztetném és elkeresztelném „A szent kollégium tagjá“-nak? Ebben humor is van, aztán meg megértés Olaszország középkori története iránt.

– Hiába, Benvenuto Cellini nagy művész volt! – folytatta töprengését Harringay. – A kép sarkába hallatlan ügyesen mindíg valami aranykelyhet csempészett. De itt nem nagyon vágna össze az arcbőr színével.

Harringay nagy aprólékossággal mesélte el, hogy piszmogott a képen, csakhogy félelmétől szabaduljon. Annyi bizonyos, hogy a festmény minden volt, csak nem kellemes látvány. Mégis éppen olyan bizonyos, hogy a kép egyre élőbbnek látszott, sokkal élőbbnek, mint bármelyik képe, amelyet életében addig festett.

– Kereszteljük „Egy úr arcképe“-nek – mondta Harringay – vagy „Egy bizonyos uriember“-nek.

– Ez sem lesz jó – töprengett tovább Harringay még mindig nem veszítve el bátorságát. – Ez olyasvalami, amit Rossz Izlésnek hívnak. Azt a vigyorgást el kell tüntetni mégis. Ha az nincs és a szemekben egy kicsikét több tűz ég majd – észre se vettem idáig, hogy milyen meleg szemei vannak – akkor talán azt mondhatnám, hogy…? Mi volna, ha „Szenvedélyes Zarándok“-nak hívnám? De ezt az ördögi arcot sehogy sem fogják bevenni a csatornának _ezen_ az oldalán.

Valami kis tökéletlenség az egész bajnak az oka – töprengett tovább. – Talán a szemöldökök ferdék egy kicsit.

Még lejjebb húzta a függönyöket, azzal ismét kezébe vette a palettát és az ecsetet.

A vászonról rávigyorgó arcon mintha határozott öntudat ömlött volna el. Képtelen volt megmondani, hogy mi lehetett ennek az ördöngősségnek az oka. Nem maradt más hátra, mint tovább kisérletezni. A szemöldökök? Nem valószínű, hogy a szemöldökök lettek volna hibásak. De azért változtatott rajtuk. Nem, így sem volt jobb, sőt az arc – ha ugyan még lehetséges volt – most még sátánibbnak rémlett előtte. A szájszögletek? Odáig csak vigyorogtak, de most, hogy egy-két ecsetvonással átfestette őket, a kép egyenesen röhögni látszott. Hát akkor a szemekben volna a hiba?

Borzalmas! Úgylátszik égő vöröset vett ecsetére barna helyett, pedig egészen bizonyosra vette, hogy a barna festékbe mártja ecsetét. A szemek most már valósággal vérben forogtak és tüzes pillantást löveltek rá. Hirtelen elhatározással – amelyben kétségkívül a pánik bátorságának is jelentős szerepe volt – az égő vörös ecsettel össze-vissza mázolta az egész arcot.

És ekkor nagyon különös dolog történt, valóban nagyon különös dolog… Ha ugyan _tényleg_ megtörtént.

_Az ördögi olasz behunyta mindkét szemét és ajkát_ _biggyesztve, kezével letörölte arcáról a rákent vörös festéket._

Azután ismét kinyíltak a _vörös szemek_, olyan hang hallatszott, mint amikor valaki cuppant a szájával és az arc elmosolyodott.

– Ez egy kicsit elhamrkodott dolog volt az ön részéről – szólalt meg a festmény.

Harringay bevallotta, hogy ebben a pillanatban, amikor a legrosszabb valóban bekövetkezett, egyszerre ismét ura lett önmagának. Meg volt győzödve arról, hogy az ördöggel lehet beszélni.

– Mi a csudának mozog akkor hát annyit? – válaszolta Harringay. – Mért vág arcokat, mért vigyorog és mért gúnyolódik, amikor magát festem?

– Én nem csináltam semmit – felelte a festmény.

– De igenis – makacskodott Harringay.

– Az maga sajátmaga volt – mondta a kép.

– Nem én voltam – ellenkezett Harringay.

– De igen, sajátmaga volt – mondta a kép. – Na-a… Ne kenjen rám megint festéket csak azért, mert igazat mondok. Egész délelőtt mást se csinált, mint valami kifejezést akart arcomnak adni. Valójában fogalma sincs arról, mit is szeretne, milyen legyen a kép.

– Nem igaz – tiltakozott Harringay. – Nagyon is jól tudom!

– Nem tudja – jelentette ki teljes határozottsággal a festmény. – _Sohasem_ is tudja, amikor festeni kezd. Amikor az ecsetet a kezébe veszi, csak halvány körvonalakban bontakozik ki agyában a kép, amit festeni akar. Mindíg valami gyönyörűt készül alkotni – ezt az egyet biztosan tudja – és amellett megindítót vagy esetleg tragikusat, de ezen túl minden csak a próbálgatás és jószerencse dolga. Drága barátom! Csak nem képzeli, hogy így lehet képeket festeni?

Nem szabad elfelejteni, hogy ami most következik, tisztára csak Harringay szavahihetőségén alapul.

– Olyan képet föstök, amilyen nekem éppen jólesik – jelentette ki Harringay hidegen.

Ez úgylátszik, egy kicsit megzavarta a festményt.

– Nem festhet képet ihlet nélkül – jegyezte meg kis szünet után a portré.

– De nekem _volt_ ihletem… ehhez.

– Ihlet! – vigyorodott el a sardonikus alak. – Éppen csak hogy egy gondolata támadt, amikor meglátta a kapu előtt azt a verklis olszt! „Virrasztó“! Ha, ha, ha! Egyszerűen csak úgy találomra elkezdett festeni, hátha valami az eszébe jut. Ez az, ami magával történt és semmi más. Amikor aztán láttam, hogy miként állanak a dolgok, megjelentem. Beszélni szeretnék magával!

– A maga művészete – folytatta a festmény – nagyon szomorú valami. Maga paccer. Nem tudom, hogyan van, de annyi bizonyos, hogy képtelen a lelkét belevinni a képeibe. Túlságosan sokat tud. Ez aztán lenyügözi. Elragadtatása kellős közepén azt kérdezi önkénytelenül is önmagától, vajjon nem festettek-e már előbb is ilyesmit? És…

– Nézze – vágott szavába Harringay, aki igazán mást várt az ördögtől, minthogy a művészetét kritizálja. – A festészetről akar vitatkozni velem?

A legvastagabb és legdurvább sörteecsetjét megtöltötte vörös festékkel.

– Az igazi művész – folytatta zavartalanul a festmény – mindíg tudatlan ember. Az a művész, aki teoriákat dolgoz ki művei megfestése előtt, nem művész többé, hanem csak kritikus. Wagner… Na mi az! Minek az a vörös festék?

– Ezzel fogom kifesteni magát ebből a világból – válaszolta Harringay. – Nem érdekel, amit mond. Ha azt hiszi, hogy csupán azért, mert az a hivatásom, hogy művész vagyok, mindjárt hajlandó is vagyok a festészetről vitatkozni magával, akkor alaposan téved.

– Egy percre – vágott szavába szemmelláthatólag megrémülve a festmény. – Ajánlatot szeretnék tenni magának, – nagyszerű ajánlatot! Amit mondtam magának, az mind igaz. Magából hiányzik a fantázia. Nos bizonyosan hallott már a kölni dómról, az Ördög Hídjáról és…

– Szamárság – jelentette Harringay. – Azt hiszi, hogy el akarok kárhozni egyszerűen annak a kedvéért, hogy egy jó képet fössek, amelyet azután a kritikusok a sárga földig lerántanak? Itt van, ez a magáé!

Harringay vére felforrott. A veszedelem csak még gyorsabb cselekvésre birta. Így aztán jókora csomó piros festéket kent a festmény szájába. Az olasz vadul prüszkölt és minden erejével igyekezett szabadulni kényelmetlen helyzetéből. Szemmelláthatólag rettenetesen meg volt lepve. Azután – ismét csak Harringay elbeszélése szerint – nagyon érdekes küzdelem vette kezdetét: Harringay eszeveszett gyorsasággal kente a vörös festéket a képre és a festmény olyan gyorsan, ahogyan rákenték a cinobert, mindíg újból letörölte a festéket.

– Két mesterművet – igérte gyorsan a démon. – Két kétségbevonhatatlanul világraszóló értékű mesterművet. Nem nagyszerű ajánlat?

Harringay az ecsettel adta meg rá a választ.

Néhány percig nem hallatszott más, csak az ecset járása és az olasz köpködése és kifakadásai. Egyszer-másszor sikerült karjával és kezével elhárítania Harringay támadásait, de a festő minduntalan keresztültörte ezt a védelmet. Egyszerre kifogyott a festék a palettán és a két ellenfél, lélekzetvesztve, lihegve állott egymással szemben.

A festmény már annyira össze-vissza volt mázolva vörössel, hogy azt hihették róla, talán valami vágóhíd padlóján gurigáztak vele. A kép lélekzethez sem tudott jutni a fáradtságtól és nagyon kényelmetlen volt számára, hogy a nedves festék mind a nyakába folyik. Mindazonáltal az első összecsapásban ő maradt a győztes.

– Gondolja meg – volt az első szava, amint lélekzethez jutott – két nagyszerű remekművet… Mind a kettőt más-más stilusban és mindegyikük felér a kölni…

– Tudom – vetette oda Harringay, azzal kirohant a műteremből, végigfutott a folyosón és beugrott felesége öltözőszobájába.

A következő pillanatban már ismét ott volt a műteremben, hóna alatt egy nagy bádogdoboz zománcfestékkel. A bádogdoboz láttára a vörösszemű, művészi hajlamú ördög sikoltozni kezdett:

– Három remekművet, három messze kimagasló mesterművet!

Harringay közben már bemártotta ecsetét a zománcba és két vonással keresztülhúzta a képet.

– Négy remekművet… – kiabálta köpködés közben is a festmény.

De most már Harringay kerekedett felül és gyors, bátor ecsetvonásokkal egészen átföstötte a vásznat, míg végül is nem látszott ki semmi a zománc alól. Egyszer egy pillanatra mégis előtünt még a száj, de csak odáig jutott, hogy:

– Öt mester…

De Harringay ecsetje pillanat alatt ismét elhallgattatta. Ezután már csak a kép vörös szemei tüntek fel egy-egy másodpercre, amint méltatlankodó pillantást vetettek a festőre. De végül is semmi sem maradt vissza, csak a száradó zománc csillogó felülete. Egyideig még valami remegés látszott a felszín alatt, de azután lassanként ez is elmult és a kép végül teljes nyugalomba merevedett.

Ekkor Harringay – tulajdon elbeszélése szerint – pipára gyujtott, leült, rámeredt a bezománcozott vászonra és megpróbálta gondolatban még egyszer rekapitulálni, hogy tulajdonképen mi is történt? Felkelt, megkerülte a képet és megnézte, vajjon hátul nincs-e valami mögötte? Csak ekkor kezdte sajnálni, hogy nem fotografálta le az Ördögöt, mielőtt zománccal átfestette volna.

Ez Harringay elbeszélése – és nem az enyém. Története bizonyítására egy kis negyven-ötven centiméteres vásznat mutatott fel, amely tényleg halványzöldre van zománcozva. Az is igaz, hogy Harringay soha nem föstött egyetlen mesterművet sem azóta és bizalmas barátai véleménye szerint alkalmasint sohasem is fog.

A különös orchidea virágzása

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna, összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül. Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is, hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de lehet az is, – hiszen nem egyszer megesett már, hogy a szerencsés vevő szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a fínom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!“ Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.

Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta Winter-Wederrburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkozott, pipogya ember volt, akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen magának, pedig bélyeget gyüjthetett volna, vagy régi pénzt, Horaciust fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét, de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.

– Az az előérzetem, – jelentette ki reggelizés közben – hogy valami történik ma velem.

Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!

– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.

– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre… Bár magam sem tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.

– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman szigetekről és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg is vásárolok egyet-kettőt, ha negyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt súgja az előérzetem.

– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza, akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahuga, miközben újból megtöltötte kávéscsészéjét.

– Igen – válaszolta Wedderburn és elmerengett egy darabka pirított kenyér fölött.

– Velem soha nem történik semmi, – jegyezte meg egyszerre, egészen váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más emberrel mennyi minden megesik. Ott van például Harvey esete! Ami csak a mult héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az uccán, szerdán a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!

– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is, – jegyezte meg szárazon házvezetőnője, – de azt hiszem, neked se tennének túlságosan jót.

– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset. Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg… Kiváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös dolgok történnek az emberrel.

– Az az orchideagyüjtő csak harminchatéves volt – húsz évvel fiatalabb, mint jómagam – amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg. Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…

– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a házvezetőnő határozottan.

– Talán nem… – azzal Wedderburd kihúzta óráját.

– Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyedtizenkttős vonattal utaztam, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég meleg van arra – és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd ki hozzá. Azt hiszem…

Kinézett az ablakon a derüs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd idegesen rokonára pillantott.

– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy – felelt a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.

Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg, hogy elég gyorsan el tudta magát határozni arra, hogy vásároljon valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.

Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát ebédjén, csak ezekről beszélt unokahugának. Régi szokása volt, hogy minden londoni látogatását, este unokahuga és saját maga szórakoztatására, mégegyszer átélte hangos szóval.

– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egészen különösen fog viselkedni!

– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni. Lehet, hogy csak egy _Paleonophis_, de könnyen lehetséges az is, hogy egészen más valami. Lehet, hogy egy újfajta orchidea, de az sincs kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És _ez_ volt az utolsó, amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek volna vele.

– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahuga. – Olyan csúf a külseje.

– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.

– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta Wedderburn házvezetőnője. Éjszakára cserépbe fogom tenni.

– Egészen olyan, – folytatta a házvezetőnő – mintha valami halálthozó pók lenne.

Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.

– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!

– Szegény Batten holttestét egy mangrove mocsárban találták meg, – folytatta kis szünet után Wedderburna – és a teste alatt éppen egy ilyen orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem jól érezte magát, bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott. Ezek a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták, a dzsungel kúszó növényeinek vérszopó indái. Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.

– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki unokahuga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és chinint szedni. Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman szigetek lakói a legútálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak. És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak legyen mivel szórakozniok.

– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Blatten expediciójának bennszülöttei elég civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak gyüjteményére, míg társa, aki ornithológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak még érdekesebbé teszi a dolgot.

– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá unokahuga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a torkomon.

– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon feküsznek.

A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az orchideagyüjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.

Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy örömmámorában kiszaladt a konyhába és unokahugát a jamkészítés kellős közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen nagyszerű felfedezésre jutott.

– Az ott egy bimbó – magyarázta – és hamarosan egész csomó levél bújik majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi gyökérszálak.

– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának, – jelentette ki a házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.

– Miért nem?

– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.

– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de _nem hiszem_, hogy ismernék olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod, végeik felé egy kicsit ellaposodnak.

– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahuga, hirtelen egész testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon sajnálom, hogy így van, kivált, miután te úgy szereted ezt a borzalmas növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut az eszembe róla.

– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán csak találomra mondtam.

Unokahuga vállát vonta.

– Akárhogy is van: ki nem állhatom!

Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan, de ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és erről az orchideáról különösképpen.

– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap minden átmenet nélkül Wedderburn – és olyan különös meglepetésekre lehetünk elkészülve. Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos, hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én orchideám is egészen különös valami e tekintetben és ha valóban így volna, hát alaposan hozzá kezdenék tanulmányozásához. Úgy is már sokszor gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott benne. Tudod, a levelek most bujnak lassan elő és nagyon szeretném, ha egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!

De unokahuga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már vagy félméter hosszúak voltak és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki, mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba akarják keríteni az embert.

Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta, hogy soha többé rá sem néz a növényre és Wedderburn kénytelen volt egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy alacsony padon közvetlenül a thermometer mellett állott. Egyszerű szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.

Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének tanulmányozására fordította.

Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt, gőzölgő, kis melegházbaan. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három óriási, nyílott virág pompázott és belőlük áradt a mindent elnyomó édes illat. A bámulat extázisában szinte gyökeret vertek lábai a földben.

A virágok fehérek voltak és csak a szélükön vonult végig egy mély arany vonal, szárai pedig kékesvörös színben pompáztak. Menten látta, hogy egészen új fajtával áll szemközt.

És ez az elviselhetetlen illat!

Milyen meleg is egy ilyen üvegház.

A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.