Part 16

Eleinte barátságos, kedves kis fickó volt, akkora lehetett, mint egy jól megtermett tyúk és egészben véve olyan volt, mint a legtöbb más fiatal madár, csak persze nagyobb volt. Piszkosbarna pehely borította és alig volt tolla. El se tudom mondani, hogy megörültem neki. Mondhatom, Robinson Crusoe sem érezhette magát elhagyatottabnak szigetén, mint én, mielőtt barátom kikelt volna a tojásból. De most aztán már érdekes társam akadt. Rámnézett, szemével hunyorgatott egyet, ahogy a csirkék szoktak, menten csipogni kezdett és a földön csipegetett, minthogyha nem négyszáz évvel elkésve kelt volna ki tojásából.

– Örülök, hogy üdvözölhetlek, Péntek! – szólítottam meg, mert azt természetesen már régen elhatároztam, hogy Pénteknek fogom keresztelni, ha kibújik a tojásból. Eleinte aggodalmaim voltak, hogy lesz-e mivel táplálnom, de amikor egy kis nyers halat adtam neki, amit rögtön bekapott és ismét kitátotta a csőrét, hogy adjak még, megnyugodtam. Igazán örültem, hogy nem volt válogatós, mert az adott körülmények között ebben az esetben igazán kénytelen lettem volna végül is megenni őt.

– El sem tudja képzelni, milyen érdekes madár volt az az aepyornis-csirke. Kezdettől fogva nem tágított a sarkamtól. Ott állott mellettem és úgy nézte, hogy halászok a lagunában és én persze elfeleztem vele mindent, amit fogtam. És nagyon értelmes is volt. A parton különös alakú, kis zöld dolgok voltak, egészen olyanok, mint a hámozott uborka, de Péntek csak egyszer próbálkozott meg eggyel, amikor rosszul lett tőle, soha többé rájuk sem nézett.

– És hogy nőtt! Szinte szemmelláthatólag lett egyre nagyobb és nagyobb. Én sohasem voltam társaságba járó ember s így aztán csöndes és barátságos viselkedése nagyon megfelelt nekem. Közel két éven át a legnagyobb boldogságban éltünk a szigeten. Nem voltak üzleti gondjaim, mert tudtam, hogy fizetésem közben egyre gyülik Dawsonéknál. Egyszer-másszor feltünt egy-egy vitorla a távoli horizonton, de soha hajó nem jött a közelünkbe. Azzal szórakoztam, hogy a szigetet kagylókkal, kövekkel, kavicsokkal díszítgettem, úgyhogy a végén a part mentén mindenütt ott állott nagy betükkel, hogy Aepyornis Sziget, mint ahogy odahaza a vasúti állomásoknál a vasúti őrök, síma fehérkavicsokból rakják ki az állomás nevét. Amikor ezzel a munkával végeztem, mindenféle matematikai és geometriai képleteket raktam ki kagylóból és kavicsból és a legkülönbözőbb rajzokat készítettem hasonló módon.

– Amikor belefáradtam ebbe a munkába is, lefeküdtem és elnéztem, hogy jár-kel a különös madár és hogy növekszik egyre nagyobbra és nagyobbra. Eszembe jutott, milyen vagyont kereshetek majd vele, ha valaha sikerül elkerülnöm a szigetről. Nagyon meg is szépült az óriás madár, szép kék tollai nőttek a dereka táján, hátul pedig óriási zöld tollak borították. Sokat törtem a fejemet, vajjon Dawsonéknak joguk van-e a madárhoz, vagy sem? Amikor vihar szántott végig a tengeren és az esős évszakban ott kuporogtunk egymás mellett a kis fedél alatt, amelyet az öreg lélekvesztőből készítettem, hazugságokat meséltem neki régi barátaimról. Amikor a viharok elültek, mindig körbejártuk együtt a szigetet, hogy megnézzük nem vetettek-e valamit partra a hullámok. Azt lehet mondani, hogy egyenesen idillikus életet éltünk és hogy ha dohányom is lett volna, egyenesen a mennyországban éreztem volna magamat.

– A második év vége felé történt, hogy paradicsomi életünknek egyszerre vége szakadt. Péntek akkor már vagy öt méter magas lehetett, nagy feje széles és baltaszerű volt, két nagy, sárgakarikás barna szeme pedig egészen közel állott egymáshoz, akár az ember szemei és nem pislantottak kétfelé, mint a csirkéé. Tollazata gyönyörű volt, – nem olyan félgyászszerű, mint a struccéi, – hanem inkább olyan, mint a kazuáré, már ami a szint és finomságot illeti.

– És ekkor történt, hogy egyszerre képzelődő kezdett lenni, szemtelenkedett és természete egyre undokabbá vált.

– Végre is elkövetkezett az idő, amikor kevesebb szerencsével járt mindennapi halászatom és ettől kezdve különös, habozó léptekkel járt nyomomban. Azt hittem, talán megint tengeri uborkát evett, vagy valami más ilyen dolgot, de most nem a gyomrával volt baja, hanem egyszerűen nem volt megelégedve velem. Én is éhes voltam és amikor végre nagynehezen fogtam egy halat, magam akartam megenni. Aznap reggel, úgy látszik, mind a ketten ballábunkkal léphettünk ki képzeletbeli ágyunkból, mert abban a pillanatban, hogy kirántottam a halat, Péntek nyomban lecsapott rá, mert úgy látszik, hogy magában már ő is elvégezte, hogy a halat egyedül fogja elfogyasztani.

Kénytelen voltam az orrára koppintani.

– Úristen! Erre nekem támadt…

– Ezt neki köszönhetem – mutatott az ember a csúnya sebre, amely arcát eléktelenítette. – Azután megrugott. Olyan volt, mint hogyha egy igásló talált volna teliben. Nagynehezen föltápászkodtam és miután láttam, hogy még egyáltalán nem tekinti befejezettnek az ügyet, eszeveszetten rohanni kezdtem, karjaimmal takarva el arcomat. De ő azokkal a hosszú lábaival gyorsabban futott, mint a legsebesebb versenyló és egyre-másra gőzkalapácsszerű rugásokkal halmozott el, miközben baltafejével minduntalan le-lecsapott a fejemre. A laguna felé vettem utamat és nem nyugodtam addig, amíg nyakig benne nem ültem.

– Péntek a víz partján megállott, mert gyűlölte benedvesíteni a lábát és szídni kezdett a partról. A hangja olyan volt, mint a páváé, csak még rekedtebb és mondhatom, egyáltalán nem volt kellemes hallgatni. Föl és alá sétált a laguna mentén és megvallom, nem valami jól éreztem magam ennek az átkozott őslénynek a felügyelete alatt. A fejem és az arcom csupa vér volt és… nos a testem csupa sárga és kék folt. Elhatároztam, hogy átúszom a lagunát és egy darabig egyedül hagyom, amíg el nem símulnak az ügy hullámai. A túlparton felmásztam a legmagasabb pálmafára és volt időm elgondolkozni a dolgok felett. Azt hiszem, semmin nem sértődtem meg annyira, soha odáig és soha azóta, mint ennek az állatnak a rút hálátlanságán. Igazán több voltam neki, mintha a testvére lettem volna, hiszen én költöttem ki a tojásból és én neveltem fel. Egy ilyen óriási, nyurgalábú, divatból kiment madár! És én, a büszke emberi nem egyik tagja! Az évezredek örököse és a többi ehhez hasonló mondás mind az eszembe jutott egyszerre.

– Azt reméltem, hogy egy idő után ő maga is ebben a színben fogja látni a dolgokat és meg fogja bánni magatartását. Azt reméltem, hogy ha sikerül majd néhány szép halat fognom és azután egyszerre, mintha csak véletlenül történne, elmennék mellette és megkínálnám vele, Péntek mégis csak eszére térne. Jó időbe telt, míg megtanultam, hogy egy kihalt madárféle mennyire nem tud és nem akar felejteni és megbocsájtani.

– Ez csak igazán rosszakarat volt?

– El se mondom, mi mindennel próbálkoztam, hogy megnyerjem a madár jóindulatát. De nem is tudnám elmondani. Még most is elönt a szégyen, ha eszembe jut, hogy mennyi visszautasításban és mennyi gőgös lenézésben volt részem ennek az átkozott madárnak a részéről. Megpróbálkoztam az erőszakkal is. Biztos távolságról korálldarabokat vágtam hozzá, de ő egyszerűen csak lenyelte azokat. Célbavettem vadászkésemmel, de majdnem elvesztettem még azt is, ha mindjárt egy kicsit nagy is volt ahhoz, hogy lenyelje. Megpróbáltam kiéhez tetni, fölhagytam a halászattal, de ő egyszerűen lement a partra és az apály idején férgeket fogott. Életem felét nyakig a laguna vizében töltöttem, másik felét pedig fönt, a pálmafák tetején. Egyszer eltévesztettem megszokott fámat és véletlenül egy alacsonyabbra találtam fölmászni. Amikor Péntek ezt észrevette, rögtön ott termett és mondhatom, karácsonyt ünnepelt puszta combjaimon.

– A dolog kezdett kibírhatatlanná válni. Nem tudom, próbált-e már ön pálmafa tetején aludni? Mondhatom, nekem a legborzalmasabb álmaim voltak odafönn. És aztán képzelje csak a szégyent! Ott volt ez a kihalt, madár, amely úgy járkált az én szigetemen, mint valami elvarázsolt herceg és én még csak lábamat sem tehettem szilárd talajra. Sokszor bizony kínomban sírva fakadtam. Egyenesen a szemébe vágtam, hogy egyáltalán nem akarom, hogy egy elhagyott szigeten egy átkozott anakronizmus hajszoljon egész nap. Megmondtam neki, hogy menjen és csipkedje a saját korának tengerészeit. De ő egyszerűen hátat fordított nekem.

– Ronda, nyakigláb madár!

– Szégyellek csak rágondolni is, mennyi ideig éltem ezt az életet. Már rég megöltem volna, ha tudtam volna, hogyan. De végül mégis csak rájöttem, hogy bánhatok el vele. Még Délamerikában tanultam meg a módját. Összefontam horgászó zsinegeimet, még tengeri növények indáit is kevertem közbe, úgyhogy a végén, vagy tíz-tizenkét méter hosszú, erős kötél boldog tulajdonosának mondhattam magamat. A kötél végére két koráll darabot kötöttem. Persze, sokáig tartott, míg munkámmal elkészültem, mert minduntalan hol a lagunába kellett menekülnöm, hol egy fa tetejére másznom, ahogyan éppen a helyzet hozta magával.

– Amikor elkészült végre a kötél, gyorsan megforgattam a fejem fölött és elengedtem Péntek felé. Először elhibáztam, de másodszorra a kötél mégis csak gyönyörűen lábai köré csavarodott és a következő pillanatban Péntek már a földön hevert. Persze, nem a szárazföldről dobtam feléje a _bolát_, hanem derékig a laguna vizében álltam, ahol tudtam, hogy nem fog megtámadni, de abban a pillanatban, amikor a földön volt, már kinn is voltam a vízből és késemmel elkezdtem a nyakát fűrészelni…

– Még most sem szeretek rágondolni. Már akkor is gyilkosnak éreztem magamat, bár akkor haragom még fennen lobogott. Istenem, amikor ott álltam fölötte és láttam, hogy vérzik a fehér homokon és hogy rángatóznak halálküzdelmében óriás lábai és hosszú nyaka…

– Nem jó még csak rágondolni sem!

– Ezzel a tragikus befejezéssel az egyedüllét átka szakadt egyszerre rám. Édes Istenem! El sem tudja képzelni, hogy hiányzott nekem az a madár. Ott álltam holttesténél és valósággal meggyászoltam. Összeborzadtam, amikor körülnéztem a végtelenül csöndes, teljesen elhagyott puszta szigeten. Eszembe jutott, milyen mulatságos, kedves madár is volt, amikor kikelt a tojásból és eszembe jutott az a sok kedves tréfám is, amivel mulattatott, mielőtt megváltozott volna.

– Eszembe jutott, hogy csak meg kellett volna sebesítenem és aztán ápolás közben bizonyosan mégis csak jobb belátásra ébredt volna. Ha akármilyen eszközöm is lett volna, amivel sírt tudtam volna ásni, eltemettem volna. Valahogyan egészen emberinek éreztem Pénteket, De miután erre gondolni sem lehetett és nem akartam mégsem megenni, a lagunába dobtam és a kis halak tisztára rágták csontjait. Még csak egy tollát sem tartottam meg emlékül.

– Azután egy szép napon valami hóbortos fickó, aki fejébe vette, hogy megnézi, megvan-e még a szigetem, kikötött jachtjával.

– Éppen jókor jött, mert már igazán torkig voltam az egyedülléttel és már csak afölött haboztam, hogy kisétáljak-e egyszerűen a tengerbe és zárjam le így az ügyet, vagy pedig én is egyek azokból a zöld dolgokból…

– A csontokat egy Winslow nevezetű embernek adtam el, egy ritkaságkereskedőnek a British Múzeum környékén és Winslow azt mondja, hogy ő rögtön továbbadta őket az öreg Hawersnek. Úgy látszik, Hawers egyáltalán nem vette észre, hogy a csontok tulságosan nagyok ahhoz, hogy struccéi lehetnének, így aztán csak halála után jöttek rá az emberek. Nevet is adtak neki, úgy hívták, hogy Aepyornis… Hogy is hívták csak?

– _Aepyornis vastus_, – segítettem rajta. Furcsa, hogy egy barátom éppen a multkoriban beszélt róla. Amikor először bukkantak egy aepyornisra, amelynek a csípőcsontja vagy egy méter hosszú volt, azt hitték, hogy ennél nagyobbat már igazán el se lehet képzelni, így azután elnevezték _Aepyornis Maximusnak_. Azután valaki más talált egy másfélméteres csípőcsontot és ezt azután elnevezték _Aepyornis Titannak_. Csak azután találták meg, az öreg Hawers halála után, hagyatékában a maga _vastus-át_, de aztán még egy _vastissimus_ is előkerült.

– Winslow is mondta ezt nekem, – jegyezte meg a vágottképű ember – mégis csak különös, hogy ilyesvalami történhetik az emberrel. Vagy nem?