Part 4

A nők sorra ölelték, csókolták és rögtön megtegeződtek vele, a férfiak leirták ott szemtül szemben junói termetét, vénuszi mosolyát, cleopátrai szemeit, drámai, méltóságteljes mozdulatait és egy se mulasztotta el, hogy meg ne ragadja kezét és csókokkal el ne halmozza.

A két gyermek is kikapta részét bőven a szeretetből.

Ölbe kapdosták, csókolták, Ernőnek pipát nyomtak a szájába, bajuszt festettek az orra alá, míg a kis Krisztin szép homlokára diademet erősitettek.

A nap nem hevit jobban, mint a szeretet.

Ah, hogy eltüntek Vasadiné szivéből a marczangoló gondolatok.

Az asztalfőre, az igazgatóné mellé őt ültették, az első pohárköszöntőt reá mondták, a jövő nagy Cordéliájára, kit gonosz testvérei (mert a bizalom azért bizalom, hogy mindent gyorsan elfecsegjen) szivtelenül elkergettek, mindenétől megfosztottak, de nem isteni szépségétől és dicső jövőjétől.

Soha ő még ily fesztelen vig társaságban nem ült.

– Mattikám, gyöngyöm, ugy-e nem haragszol, felvettem a kabátkádat, holnap megengeded, ebben játszom Erzsébet királynét.

– Én a fekete köntösödet öltöttem magamra. Furórét fogok csinálni Stuart Máriában.

S egy hosszu nyaku, sovány, szőke leány tudni sem akart róla, hogy az idegen jószágot levesse.

Gyöngyét, ékszereit, a miket még a rettenetes romlásból megoltalmazhatott – mindenét szerte hordták a jókedvü müvésznők.

– Ne bámulj édes – ölelte át a nyakát egy jókedvü rablókisasszony – itt mi mindnyájan testvérek vagyunk. Életünket adjuk egymásért. Csak ints, esetleg parancsolj, s parancsod teljesitve van. De ugy-e cziczuskám, felségesen áll nekem ez a kis csipkekendő? Oh hogy sinylettem Ágnesben, hogy nem tudtam egy igazi csipkekendőt venni a nyakamra. Fehérdi csinált papirosból. Minő hatást tettem volna én ezzel. Szoktad-e a szemhéjadat festeni – igen, hogy ne lehetne, mi mindent festünk. Igen, a hajat, a szemöldököt, a szempillát, az ajkakat, a nyakat, a vállakat, a karokat – egy szóval mindent, a mivel csak hatni tudunk. Itt a hatás a fő. A ki nem hat – az meghalt. Oh te bálványkám, istenien fogsz hatni. Milyen kövér karjaid vannak, – óh! milyen telt vállaid – ah!

S a leány oda kapott a lábához –

Vasadiné ellökte magától a meggondolatlan teremtést, és villámló szemekkel utasitotta rendre.

– Angyalom, te tévedsz, – én nő vagyok. Én mitsem tudok e reizend mozdulatért fizetni. Nagyon jó lesz, ha ezeket a becses emócziókat a kellő alkalmakra tartogatod. Itt nyilván eltévesztetted a hatást. Pedig mindennek a hatás adja meg értékét. Nem haragszom. Az első délután igy tettem én is. Sirtam. Öngyilkos akartam lenni.

S a szőke, vereses arczon a visszaemlékezésre halvány bizonytalan szin terült el.

– Palásthy – fordult egy pufók fiatal rongyos legénykéhez, én azt mondom magának, ne szemtelenkedjék. Tudom, az én lábam csak horog, a melyiknek más lábakat kell megszerezni. Soká lesz az fiam. Csak hosszu, hosszu sorozat után. Tudja? Nézd Mattikám, ez a fiu minden nőbe fülig szerelmes –

Oda sugta Vasadinénak: borbély-legény volt Abán, de jó burleszk komikus. – Hozzon egy pohár fris vizet.

– Édes angyalom, egy nőnek, a ki hatni akar – és mely nő nem akarna hatni – minden férfi egy-egy kész eszköz. Férfiak nélkül egyetlen tapsot nem kapunk. Pedig mily édes a taps! Méznél, csóknál, ölelésnél édesebb. A taps, ha beteg vagy, meggyógyit; a taps, ha éhezel, királyi asztalt terit; a taps, ha rágalmaznak – hófehérre mos; a taps, ha megcsaltak, bosszut áll – –

– Halljuk, halljuk az igazgatónét, a legjobb Gertrudot, a két magyar haza legkitünőbb Gertrudját! – kiabálták az ifjabb szinészek az igazgató felhivására.

– Aranyos nagysám – hajolt az igazgató pártfogói bizalmassággal a két nő közé, hogy orra hegye a Vasadiné fehér nyakát érintette – azt hiszem…

– Igen, igen, igazgató ur – nagyszerü lesz, szökött fel lelkendező érdeklődéssel a vereses-szőke hölgy – én előre is forró köszönetem mondom a ritka gyönyörért. Édes Mattim, mondhatom, hogy remek előadást fogsz élvezni. Kérlek – és egészen a fülébe mondta – kelj fel, mutasd, hogy végtelenül örülsz, majd sirj, majd tapsolj, mindent tégy ez igen jót fog tenni előlegesen.

A szőke szinésznő magával vitte Vasadinét s keresett neki egy alkalmas helyet, a honnan a remek játékot a legteljesebben élvezhesse.

A hosszu haju szinész adta »Bánk bánt.«

Bánk már ott állott hevenyészett öltözetében, mint egy czirkuszi athléta, ki várja társát.

A kamarából előlépett teljes királynői diszben, sárgaréz koronával, az orczáján két nagy, hamarosan odapingált rózsával Vajasné Akácsos Petronella.

– Pipi – intett az igazgató – csak lélekkel, fortiter in re.

A kis társaság gyorsan nézőközönséggé alakult.

– Mindig Fadgyassal adatja »Bánk bán«-t, pedig hadar, irtóztatóan hadar, hanem a közönség máskép meg se hallgatná, ha nem hadarna. Ugy szeretik, hogy ne értsenek belőle semmit. Kérlek édes Mattim, majd ha megrántom a szoknyádat: akkor tapsolj, visits, ájuldozzál. Ez tanuskodni fog müérzékedről. Tőlem már nem kivánják, hogy ájuldozzam, én majd csak oda szaladok Pipihez és elébe térdelek. De akkor ne nevess. No most jön. Oh az az ökör Fadgyas hogy forgatja a szemeit, mint a szép Kovács Gyula. Ah violám, az ám az isteni szinész! Meg tudnék érette halni. Egyszer megcsókolt. Őrzöm mint legdrágább ereklyémet. Most, most. – Ismered »Bánk bán«-t, ugy-e? Nem csodálom, én sem ismertem, mig szinésznővé nem lettem. Tudod angyalom, ez a Gertrud egy nagy rabló – utálatos, nem játszanám. Oh én Melindáért rajongok. Nem ismered? Minden szép asszony ugy jár. Neked is ugy kell járnod. Ah, itt mind testvérek vagyunk. Most fog Pipi lerogyni a székbe. Még ne tapsolj. De mit vár? Ah, nincs még itt Hazay Miklós. Képzeld, az a vén Pipi azt a kis diákot szereti. Ott áll Miklós. Szép fiu. Milyen haja, mint az ében, milyen szeme, mint a nefelejts, az ajka, ah, mint a rózsa. Láttál olyan sugár termetet? Ah, ha ily rut nem volnék! Te szép vagy, hóditsd el a vén Pipitől – no most végre – –

_Gertrudis._

(Székébe rogy.)

Bánk, mit akarsz velem?

_Bánk._

Te engemet magadhoz hivatál. Szikrát okádó vérem éktelen Dühében. Itt előszobádban láttam Mikhált, gyalázatján kesergeni – Oh egy tekintet –

– Hogy hadar a vén bolond! Ugy-e, egy szót se értesz? A vidéki szinész előtt ez a tökély. A ki nem hadar, az tök.

(Bánk folytatja:)

tekéntet, mely az ördögöt Magát is arra birta volna, hogy Egy megszorult szentet segiteni Siessen. Igy – od’ adtam a fiam; mert Tudom, hogy ő előbb saját kezével Megfojtja kedves huga gyermekét, Mintsem hogy azt csak tőle elvegyék is.

_Gertrudis._

Itt is talán hibáztam én?

_Bánk._

Neked Csak egy szavadba kerülne, mégis a hit- Szegést előbbvalónak gondolád – Nekem csak egy kicsiny reményt vala Szükség hazudnod – egy csekély igéret A zendülést elnyomhatná; de az Erőszakos rimánkodás szokatlan Nálad. Te hiveidnek a porig Alázatosakat véled, kik ugy Mosolyganak, mikép parancsolod! Nem látod azt, hogy többnyire a saját Hasznukra egy kalitkát épitettek. A büszkeségeden hizelkedéssel, Hol elveszel –

_Gertrudis._

Ha ugy találna lenni?

_Bánk._

Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel Letérdepeltek híveid – Hallatlan Endre idejeig az még, Hogy a teremtőjét kivéve, más előtt Is térdre essen a magyar.

_Gertrudis._

Ha a Királynak a hitvesse nem nyer is Alattvalójától becsületes maga- Viseletet – add meg azt levente egy Asszonyszemélynek!

_Bánk._

A ki nem érdemes Hogy a szerette jó királyom áldott Szivét kezében tartja; a ki lábat Ád a bujálkodónak és tovább Az áldozatra igy tekint le – ő Holott nem érdemes, hogy a saru- Szijját megoldja; mert kenőcsli testét Lelkét – –

_Gertrudis._

(Megsértett büszkeségének legnagyobb dühével felugrik.)

Gonosz hazug! ki tette azt?

– Most édesem itt egy csomót kihagynak. Vidéken minden szinész azt hagyja ki, a mi neki tetszik, a fő a hatás. Most Gertrudis segélyért kiabál, mert érzi a sáfrán-szagot. Ottó, a Melinda Hazay Miklósa be is tekint, de elfut. Kár volnál aranyos Miklósom azért a vén Pipiért. Gertrudis kiabál, menekülni akar, nem tud, Bánk utoléri. Most –

_Gertrudis._

Hitvány, ne bántsd hazámat!

– Igaz, mert ő német s Magyarország neki csak arra való, hogy kiszivja a zsirját. Ismerünk német. Most vigyázz, mindjárt jő a katasztrófa.

_Bánk._

Én? keritő

(Megfordulván, kitekeri kezéből a gyilkot.)

_Gertrudis._

(Sikoltva fut az asztalig.)

_Bánk._

(Utóléri s agyonszurdálja.)

– Nézd Matti, ez a szép, ahogy Pipi elesik á la Jókainé. Nagyszerü az igaz. Az egész játék ezért van. Ilyenkor a közönség bömböl. Most te is visits, nyulj el. A szőke-veres szinésznő csakugyan visitott, ugrált, tombolt – mig Vasadiné némán szemlélte e korcsmai jelenetet.

Az igazgató átszellemült mosolylyal fogadta a hű tagok tomboló tetszés-riadalmát – s lassu léptekkel oda csoszogott Vasadinéhoz, s királyi leereszkedéssel kérdé:

– Nos? hogy tetszik? A lapok vidéken hasábos dicséreteket szoktak zengedezni, sőt külön kiadásokat is rendeznek a lojálisabbak. Ilyen Gertrud nem volt még a két magyar hazában. E mellett – – lész te kedves leányom, Melinda…

VII. Az első szerep.

Azon leszurdalt testtel Pipi is fölkelt, s mintha ő akarna gratulálni – oda ment Vasadinéhoz, hevesen átölelte és sokszor, sokszor megcsókolta.

– Ah édes Mattikám, kéjt csak a müvészet terem! Hiszen nagyon jó helyzetünk volt nekünk Péntekvásáron, férjem a legkeresettebb szücsmester volt, ugy éltünk, mint a grófok, télen öt hizott sertés, tavaszon sok baromfi, nyáron liba, kappan, őszön hizott lud, frisling, kamarám tele befőttekkel, kétszáz üveg, pinczénkben bor, padlásunkon finom beőrölt liszt, de mindenem, mindenem az ég alatt, mig most?! Az isten hozott édeském! Mennyi pénzed van?

– Nagyszerü müvésznőt teremtek belőled, ötöd napja, hogy egy krajczárt sem fizettünk, a fiadnál egy pár aranyat láttam, kis leányod fülében jóféle függőket. Karpereczek, órák, gyürük, finom ruhák – meglátszik, hogy nagyuri dáma voltál. Világhirü müvészt formálok belőled. De édes, de aranyos, segitened kell rajtunk! Nachtmusikot adatok, Fadgyas beszéddel üdvözöl, ezek a szegény fiuk rajonganak érted – ezt a rongyos vacsorát nem tudom kifizetni – Keszthelyen mint az istent várunk, omlani fog a pénz – én megőrülök! Ugy-e, kisegitesz bennünket? Akkor holnap utazunk. Te a férjemmel előre mégysz. – Együtt fogtok bérletet gyüjteni. Abból neked igen szép jövedelmed lesz, de most megmérgezem magam, ha nem segitesz rajtunk. Csak három nap, de két nap, de egy nap, s utolsó krajczárig vissza van fizetve minden.

Ujra elkezdődött az ölelés és csókolás.

A testvérek nagyszerüen bebizonyitották, hogy náluk a szeretet a legönzetlenebb valami a világon.

Vasadiné nem ért rá sokat gondolkozni, legértékesebb ruhái már ugy is közkézen és háton pompáztak, másfelől a szeretetnek, barátságnak, tesvériségnek annyi jelével találkozott, hogy nem tudta magát kellőképpen mérsékelni.

Talán viszonzásul, vagy még nem találták elérkezettnek az időt a tagok arra, hogy a szép özvegyet magukkal egyenlőnek tartsák: Vasadinénak egy kis csinos borjuistállóból hevenyésztek össze külön kabinetet.

– Csak pihenj te itt, édes! – biztatá az igazgatóné, ki már mindent kicsalt, a mit lehetett a szegény asszonytól – érezd te itt magad ebben a kis nyári pavillonban egész otthonosan kicsinyeiddel. Aludj jól, álmodd meg dicső jövődet és felejts el mindent a multból. A ki a mi testvérünk, annak merőben ujnak kell lennie. Angyalom – és összevissza tapogatta Vasadinét csupa női szeretetből – annak igazán mondom még a vérének is meg kell változnia. Egy szinésznő olyan, mint egy férfi, független. Senkinek sem tartozik számadással. Szereti azt, a kit akar, elfogadja azt, a ki neki tetszik. Fogod érezni, mily kellemes ez a függetlenség. Nem bujkál utánad egy házsártos férj, – nagy dolog ám az babuskám. A mellett vallhatsz férjet pap nélkül. Itt van Fadgyas, az rajong érted; Fehérdi, az bolondul; Kovács őrjöng – én azt tanácsolnám, – válaszd az öreg Patakit. – Jó becsületes pupák Jancsi – a mellett nem részeges és semmit sem követel. Ugy öltözhetel, amint akarsz, nem kinoz a féltékenységével, hogy minek jársz kivágott ruhában, mért mutogatod a vállaidat… Állj meg galambom, mintha tulajdon édes leányom volnál, ugy gyönyörködöm a pompás termetedben. Hány éves lehetsz? én harmincznégy multam, de a tiszta becsületes élet megvénitett. Ha még egyszer fiatal lennék, majd tudnám mit csináljak. Huszonhat, huszonnyolcznál te nem lehetsz több.

– Annyi vagyok. Ernő fiam kilencz éves, Krisztinkám hét.

– Ezekről a gyerekekről ne igen sokat beszélj. Téged aranyom még adhatlak leány-számban. Keszthelyen igen sok a gavallér. Ha meghallják, hogy egy gyönyörü szép szerelmesünk van, özönlenek a fürediek is. Egy év alatt annyi ékszert gyüjthetsz, hogy nem tudod hova tenni. Majd oktatlak én. Jó lesz, ha azt mondom, ugy csak bizalmasan egynek-egynek, hogy grófné vagy, csak bizd rám a többit.

– Nem, azt nem engedem.

– Oh, te kis szüz Máriám. Veled adatom Szép Helénát. Hm, ha ez a két gyerek nem volna itt, mindjárt felöltöztetnélek Szép Helenának. Ah, előre látom, mily nagyszerüen fogsz festeni. A jó isten küldött közénk! Már kétségbe estünk. Még a rongyos diszleteinket is mind elzálogositottuk. No csak bizd rám magad. Férfiszerepeket adatok veled. Lássák a szép vádlijaidat. A férfiaknak csak ez kell.

Vasadiné nyersen szólitotta fel a készséges igazgatónét, hogy hagyja őket magukra, a gyermekek álmosak, aludni akarnak.

Elsápadt a kis Gertrudis dühében, de okos volt s nagy nyájas hizelgések közt távozott. Tudta, hogy a vetés is, aratás is nem egy ugyanazon napi munka. Kicsoszogott.

Vasadiné bereteszelte az ajtót, inkább betámasztotta egy lapáttal, az ablakot, vagyis inkább lyukat betömte ruhával, s a pislogó faggyugyertyánál levetkőztette gyermekeit, s a fiut egy ládára, a leánykát az ő ágyába fektette le.

Megimádkoztatta őket, miközben ő is forrón imádkozott s mikor látta, hogy már alusznak, szemlét tartott bőröndje fölött.

Meghült ereiben a vér, még a gyermekek ruháit is mind elrabolták.

Sirt, és ki akart törni, hogy lármát csap és megkeresi a tolvajt.

Azonban ujra bereteszelte a lötyögő ajtót, mert lépteket hallott. Mintha egész csomó ember jönne.

Valóban egész csomó jött.

Ott krákogott, köhögött, csoszogott, suttogott az ablak alatt. Valamelyik sipocskába fútt, majd magasabb, majd mélyebb hangot adva.

– Mamám hol van? ijedt fel a kis leány, a gyengén terjengő külső világosságra.

Ezalatt megzendült a gitár és fuvola s egy operarészlet bizonytalan hangjai kezdtek behatolni az özvegy szobájába.

Magának a zenének – bármily gyarló lenne, megvan már az a hatása, hogy hangulatot kelt a szivben, annak a tudatnak pedig, hogy ez a zene, ez az ének az én tiszteletemre szól – fölemelő erejét ki tagadhatná el?

Vasadinét régen, nagyon régen érte ilyen kitüntetés. Nő volt, reszkető gyönyör fogta el idegeit.

Könyei hullottak, kezeit összekulcsolta.

– Oh istenem adj erőt, adj tanácsot – mormogá.

Szebbnél szebb magyar népdalokat énekeltek, régieket és ujakat. Mindenik a szerelemről, a bánatról, a halálról – és a boldogságról szólt.

Zokogott és fogadást tett, hogy ő ezekkel az emberekkel elmegy. Ő meg fogja nevét őrizni minden mocsoktól, de koldulni nem tud, nem fog és ezeket a gyerekeket nem hagyhatja. Ezeket tartani kell, ezeket ruházni kell.

Oh, benn volt már szivében az édes méreg, hogy ő müvésznő fog lenni, igazi müvésznő, a kit ismerni és tapsolni fog az ország.

Mit? Mit adjon ő anyjára? Nem elűzte-e? Testvéreire? Nem rágalmazták-e? Barátaira, barátnőire? Nem elhagyták-e? Isten vezette őt ide, igenis a jó isten. Egyenesen az.

Nem látott többé semmi sértőt az igazgatóné eljárásában, szavaiban, oktatásaiban. Oh ő maga fog magának utat törni. Nem fél senkitől és semmitől.

Miért féljen? Rosszat nem akar.

És nem voltak-e a világon nagy müvésznők, kiknek szekeréből lelkesült ifjak, müvelt családapák kifogták a lovakat?

Miért félne ettől a pályától? Egy nő mindenütt lehet tiszta és kell is, hogy az legyen. Ajándékot senkitől sem fogad el az egyszerü virágkoszorun és bokrétán kivül.

De ebben meg ki látna megbecstelenitőt?

– Fizetésemből fogok élni, éppen ugy, mint a mosóné, vagy varróné a saját keresményéből.

Most már még jobban oda hallgatott a zenére, énekre, hisz szinésznő volt már, csak egy hasadozott istállóajtó választotta el a grófi, királyi paloták aranyos szárnyas ajtóitól.

Elcsendesedett az ének.

Ah – valaki beszél!…

»Ragyogó tehetségü müvésznő, istenek kegyencze!

Vénuszt a tenger hullámai szülték, tégedet a költészet muzsája hozott a világra – –«

Igy, igy ment az, hol okosabban, hol bolondabban, de mindig egyaránt, elragadó szépen.

Eltüntek az akadályok, gyönyörüen eltüntek. Mint szél fuvallatára ahogy oszlanak, szakadoznak, halványulnak a felhők: ugy omladoztak össze a jó asszony szemei előtt a leghatalmasabb falak, melyek dicső pályájától kezdetben elválasztották. Ilyen tömör falak voltak: az erkölcsös világ itélete, barátnéinak fenyegető magatartása, anyjának kitagadó haragja – –

Lassu, alig hallható kopogtatás szakitotta meg édes álmadozásait.

– Matild, Tildám, Mattikám, én vagyok Szentimrey Berta. Édes, kedves…

Hogy nem hallatszott válasz, megfeledkezett fölvett cziméről és eredeti nevét mondotta:

– Angyalom, eressz be, én vagyok Sáfrány Erzsi, nagyon fontos dolgot akarok mondani, csak egy pár perczre, aztán mindjárt megyek. Igen! – Oh ezerszer csókollak, szökött be a félig nyitott ajtón.

S összecsókolta Vasadinét.

– Jó lesz? Bezárom az ajtót.

S már zárta, szegezte, támasztotta, mint a kinek esze ágában sincs a távozás.

Hirtelen eloltotta a kis világitó szövétneket s gyorsan vetkőzni kezdett. Mikor készen volt, oda ült az asszony ágya szélére.

– Jaj, meghaltam volna, ha nem jöhettem volna hozzád – édesem, én tőlem csak feküdj le bátran, én az ágyad szélén elférek – éppen most hallgattam ki az igazgató és igazgatóné gonosz suttogásait.

Most már befeküdt és gyöngéden belebb szoritotta uj barátnéját.

– Mi? hát itt ki van? – kaparászott a kezeivel.

– Krisztinka.

– Isten a lelkem, hogy nem gondoltam semmire, csak hogy téged megmentselek. Te, tudod-e, hogy mi a szándéka az igazgatónénak?

– Kérlek, ne költsd fel Krisztinkát.

– Tudja isten, nem volna-e jó, ha ő is hallana mindent. Én hét esztendős voltam, mikor láttam, hogy szegény jó anyám mellől apám csöndesen fölkel, kinyitja az ablakot és leereszkedik a kertbe. Ma nem volnék én nyomoruságban, megvettetésben, isten tudja csak mint-hogy lett volna, ha akkor fölkeltem anyámat, s megmondom neki: apa kiszökött a Julishoz a méhesbe. De anyám imádta apámat, parazsat tett volna a nyelvemre, ha én egy rossz szót szólok, hát hallgattam, s igy a legalkalmasabban előkészitettem szüleim rettenetes romlását. Költsd fel a leányodat.

– Ne bántsd – ragadta meg az anya vendége kezét.

– Gondolod, hogy te elég erős vagy?

– Igen.

– Hogy a becsületes uton megmaradsz?

– Ne mondj nekem ilyet.

– Ha nekem ilyen barátném lett volna, de a mi falunkban minden uri asszonynak szeretője volt. Hogy? Mit mondasz? Nem is tartották szégyennek. Csak az én anyám volt olyan mint te, azért került az őrültek házába. Oh szivem, milyen boldogok voltunk!

– Selyem-paplanom volt, ruganyos matráczom, finom, gyolcs lepedőm, selyem betétes vánkosaim – s most a földön hálok, fejem alja egy csomó szerep, takaróm – mi? valaki zörget? A szemtelen Fadgyas. Ismerem a kopogásáról. Engem szeretett, ő csalt el, s most rád vetette a gaz szemeit. Ohó!

– Aludjál kérlek, senki se zörget.

– Talán tetszik neked Fadgyas?

– Kérlek –

– Bocsáss meg, nem gondoltam egyébre, csak hogy megmentselek. Óh ha boldogult jó anyámat is igy megmentette volna valaki, most hintón járnék, most előkelő férjem volna a megye legjobb családaiból. Elvett volna Tóth Pista. Nem volnék egy otromba részeg korcs kapczája. A mamám végre is megtudta apám éjjeli sétáit. László, László! – kiabált kétségbeesetten, apám után szökve. Mi bajod? Az istenre, te holdkóros vagy? Az persze. Volt ördögöt. Akkor nem is sütött a hold, olyan sötétség volt mint ma. Apám járt a kertészné leányához. Láttál ilyet? Pedig anyám olyan szépség volt, hogy Zala nem termett szebb nőt. Azt a jelenetet soha nem felejtem. Ha anyámnak mindjárt elárulom a dolgot: megmentem. Most? Haragszol hogy bejöttem?

– Kérlek aludjál.

– Hogy aludjam én akkor, mikor szegény jó anyám sorsa jut eszembe. Kötözték, verték a bolondok házában, pedig nem volt bolond, csak apám elzáratta, mert az a kis fekete czölönk megbabonázta a szivét. Isten mindenkit kitesz a kisértésnek. Jaj annak, a ki elbukik. A hogy a vihar letöri a legegészségesebb fát: ugy ejti el a gonosz lélek a legbecsületesebb embert s a mint azt a letörött fát össze nem forrasztod többé, ugy a bukottból többé ártatlant nem formálsz. Aluszol?

– Kérlek –

– Nézd, te semmit se hallasz? Te talán nem is szeretted a férjedet?

– Ugyan – ez sok.

– A szemtelen, ott kopog a folyosón.

Rémülten vetette föl fejét Vasadiné, hogy ez a nő mellette nem bolondult-e meg. Hogy az ő férje a folyosón kopogna.

– Ah dehogy, babuskám! – Fadgyas. Mi közöm nekem a halottakhoz? Elég bajom van nekem az élőkkel. Oh, hogy szeretem ezt a csalárd Fadgyast! Nincs nyomor, nincs szégyen, nincs – te, még ha megver is, gyönyörüség a lelkemnek. Szeretem, szeretem, minden gondolatom ő. Nem kin az élet, ha valakit szeretünk, nekem kedves, még ha egy tál krumpli leves mellé ülhetek is Fadgyassal. Boldog vagyok, ha mindennek a javát neki adhatom, ha a czipőjét tisztogathatom, ha a szép nagy haját fésülhetem, ha a kövér nyakán az ujjaimmal babrálhatok, ha a forró orczámat az ő hideg orczájához oda nyomhatom – isten, ne adj nekem mást, csak ennek az embernek a szivét tartsd meg a számomra. Ugy-e édesem, te nem szereted őt? Te szép vagy, neked az egész Keszthely a lábaid elé fog borulni. Válogathatsz, válogass is. Ez az egyetlen egy dicsősége van a szinésznőnek azért a sok jóért, a mit elvesztett. Mért ne használná föl. Bizony csak felhasználja. Közöttünk egy sincs, a ki eleresztené a madarat. El az isten és tudja, hogy csak nekem nem kell senki ezen az egyen kivül, a nagy világon…

Ott virradt meg Szentimrey Berta, vagy családi nevén Sáfrány Erzsi, Vasadiné mellett, mint egy pihenő cherub, hogy minden kisértés ellen megvédelmezze – az ő drága Fadgyasát.

Korán megjelentek a társak, hogy az uj müvésznőnek hódolatukat bemutassák. Maga az igazgató pár volt az első, mely diskrét kopogtatás után a lapáttal betámasztott ajtót benyomta.

Már akkor Vasadiné csinosan fel volt öltözve. Fekete ruhájában, fehér keskeny csipkegallérjával nem hizelgő és tulzó komédiás csapat előtt is kellemes jelenség lett volna.

Ezek pedig elszavalták előtte legszebb bókjaikat az uj népszinmüvekből, vigjátékokból és koszorus tragédiákból.

A nagy Fadgyas haragosan hányta-vetette hosszu haját, és nehány odavetett szemrehányással jelezte Szentimrei-Sáfrány kisasszony számára a készülő vihart.

Az özvegy hamar felismerte eltünt ruháit a testvéreken és igy az a reménysége megvolt, hogy alkalmas perczben egyik-másik darabot visszakeritheti.

Soha ilyen élénk zakatát, fecsegést, ugrándozást, nevetést, ölelkezést, csókolkozást, vásárt nem látott még.

Ez a szeretetteljes, fáradhatlan zsivaj csak a legjobb testvérek között fordulhat elő.

Mindeniknek volt valami érdekes elmondani valója.

A férfiak kalandjaikkal dicsekedtek, a nők hóditásaikkal voltak nagyra. Mindezekből láthatta Vasadiné, hogy ő az élet szebbik, ragyogóbb oldalát még csak halvány vázlatban sem ismeri.

Nem lett volna nő, ha őt e röpke verőfényes történetek nem mulattatták volna. Igenis tele szivvel szivta a gyönyört e tréfás, félig igaz, félig költött bohóságokból. Embereket, ifjakat és öregeket látott e könnyü jelenetekben, kik szeretik a müvészet mellett a müvelt hölgyeket és tudnak áldozni a haza oltárán, és hölgyeket látott, kiknek életük vigan foly, kiket koszorukkal halmoz el a világ és kiknél a gond és bú, rokoni, és baráti irigység nem hervasztja el idő előtt a lelket.