Part 5

Mit és mennyit élt ő át csak nehány rövid hónap alatt a rossz emberek között, oh itt máskép lesz minden, dobogó szive, lüktető erei mondják, bizonyitják megczáfolhatlanul.

– Uraim és hölgyeim, – vágta ketté a forgataggá nőtt zsibajt az igazgató – konferencziára a nagyteremben.

A nagyterem a szellős kocsiszin volt, melynek szekereit gazdáik megkérdezése nélkül hirtelen belepte a vidám boldog szinésznép.

Öregek és ifjak, gyermekek mindkét nemen siettek a szekéroldalakra, meg oda, a hol lehetett helyet foglalni.

Vasadiné saját szekerét az igazgató-uréknak ajánlotta fel. Csakugyan ez is volt a legnépesebb páholy.

Az utas parasztok, zsidó-kereskedők bámész szemekkel vettek részt a különös gyülésben.

– Fehérdi vezesse a jegyzői tollat, s a gyülést megnyitottam. Tárgy: az első hét repertoirja és pedig per eminencziam, a megnyitó darab lelkiösmeretes kijelölése. Meg kell jegyeznem, és itt nem türök inditványokat, valamint a tárgyalás gyorsitása czéljából egyebekben is ajánlom az egyöntetüséget.

– Azaz a saját ostoba akaratodat – mormogá egy vén szinész.

– Hogy, tehát hogy uj tag felvétele és bemutatása levén napirenden, a megnyitó darab kijelölése simán menjen keresztül. Gondolom, jól fejeztem ki magamat.

– Helyes! – kiabálták az ifjabbak, kik még nem állottak ingathatlanul az igazgató kegyében, – igen helyes!

– Bizzuk az igazgató ur bölcsességére, – dörmögék azok, kik hü és régi mamelukok voltak.

– Szót kérek –

– Fadgyas, még nem fejeztem be.

– Le Fadgyassal!

– Le vele, le vele.

– Éljen Fadgyas…

– Menjen »A jó hazafiak« – kiáltá az igazgató.

– Aesopus –

– Ki beszél? emeli fejét fenyegetőleg az igazgató.

Csönd.

– Egerváryt adja Fehérdi; Bagossy Gáspárt – én; Farkas Mártont – –

– Mit akarnak ezzel a hitvány darabbal – nyitja meg ajkait az igazgatóné.

– Mert irigyli a pompás szerepemet – sugja Vasadiné fülébe Szentimrey kisasszony. Uh! lelketlen – –

– A mentor – hangzik valahonnan.

– Mi az? Ki beszél?

Csönd.

– Magdolna fog menni. A közönség ezért rajong most. Magdolnámmal mindenütt hóditottam.

– Nagyon osztom drága feleség bölcs nézetedet, de Vasadiné kedves müvésztársunk számára e remek darabban nem találok szerepet.

– Miféle beszéd ez? Miért ne találnál? Csak a legkorlátoltabb férj képes ily állitásra. Borcsa a legpompásabb népies alak, Fejérdi olvassa a Borcsa szerepét!

Fejérdi a rongyhalmazból kiválaszt egy csomagot. Kikeresi a kérdezett szerepet és sebes szinészi hadarással olvasni kezdi:

»Se a falu felől, se a mező felül nem gyün az a Magda lány. Harangoztak mikor ettünk, aztán mindjárt elment. Eredj, mondok, hozz egy kis füvet a kertek alul a kuli tehénnek…«

– No hát aranyos feleség, ez igen pompás, de ehhez a stilhez igen gyakorlott müvésznő kell. Te remek Magda vagy, hogy a két magyar hazában nincs párod, de itt most ő nagyságát kell néznünk. Én az éjjel 150 darabon keresztül mentem, a végén is csak abban állapodtam meg, hogy nekünk az igazi hangot megütnünk csak felséges Gertrudiszoddal lehet.

– Helyes, helyes! – tombolt az ifjabb nemzedék.

Itt már a vének is megállapodtak egy-egy hatásosabb szerep mellett.

Még néhány inditvány a zendülők pártjából fölhangzott: Kérők, Pártütők, Csikós, Jóslat, Falu rossza, Szép marquisné, IV. László, III. Richárd, Kisigmándi pap – és rá hasonlókép fölcsattant a: Ki beszél? – mig az elemek lassan-lassan lecsöndesedtek és a végmegállapodás Bánk-bánban megtörtént.

Vasadiné kapta Melindát.

– Ah isteni Melinda –

– Nagyszerü! –

– Felséges.

– Ilyen szerencse! Gratulálok angyalom.

– Egy napon, egy órán, az első estén elérni a csucspontot!

– Ah!

– Óh – –

És mindenki akart valami szépet, biztatót mondani a csinos özvegynek.

Rögtön szerepet kapott Krisztinka is, a kis Soma szerepét.

Főbb részleteiben megmutatták a nagy szerep szépségeit Vasadinénak – és ezzel, mint a változhatatlan szerződéssel, az uj tag föl lett avatva.

Az igazgató ur még az nap délután a Vasadiné fogadott szekerén, természetesen az ő további költségére, megindult Keszthelynek az uj müvésznővel bérletfogásra.

VIII. Az istenért! Mi történt?

Vajas N. János szinigazgató ur, midőn mindenfelől összekéregetett ruháiba egész disz-deputácziósan felöltözködött, fekete, gyengén deres parókáját lapos fején megigazgatta, arany lánczát fehér mellényén elhelyezte, oda állt a tükör elé.

– János barátom, ha ez a becsületes furfang sikerül, legalább öt esztendőre meg vagy mentve. Az asszony fejedelmi vad, szemérmes, a mellett szilaj, az egész uton meg nem engedte magát ölelni, pedig ugy intéztem, hogy sötét éjszaka érhessünk a városba. Lássuk, mi volna itt a legokosabb?

Sétált, mint a szinpadon szokás, magánbeszélgetés közben; majd hirtelen meg-megállott. Nézte a közönséget, melyet oda képzelt maga elé. Hol ahhoz fordult, hol a tükörhöz, mely drága énjét verte vissza.

– Eladjam a polgármesternek? Eladom. Mért adnám el? Egyelőre megtartom magamnak. Egy hatvan esztendős suhancznak vannak még jogai. Nem lenne rossz egy előleges vásár Niki gróffal. Vén ember. A szereplés biztosabban titokban maradhat, a mellett az a pár százas momentán kisegit zavaraimból. Nem, nem adom el. Igen szép asszony. Pipitől elválok, azaz egyszerüen szerződésre lépünk s Matild a feleségem. Igy vén kujon, ezt javallja a természet törvénye. Menjünk s fogjunk a harczhoz.

Alázatos hajlongások közt belépett a Vasadiné szobájába.

– Ah nagyon örvendek, hogy drága nagysám már egészen utra készen áll. Méltóztat látni, én se mulasztottam egy perczet is. Megengedi, hogy némi előterjesztéseket tegyek? Igen? Szólhatok hozzá ugy mint apa leányához? Igen? Vagy ha akarja – nem bánom, mint a legjobb barát.

– Gondolom, ezekre utközben is lesz önnek ideje.

– Ah a nagysám jövője van tapétán.

Vajas ur elfordult s mint a ki temetésre készül, méltóságteljes zokogásban tört ki.

– Ah ne is vigasztaljon, én egy igen szerencsétlen ember vagyok. Ma a budapesti népszinház mindenható ura lehetnék, ha a sors olyan feleséggel áldott volna meg, a ki nagyszerü eszméimet megérteni képes. Nagysám, egy ember áll ön előtt, kinek a legfelségesebb ideái vannak. Tiz, tizenkét ezer forint biztos jövedelem. Tetszik érteni? Ennyit vesztek minden évben.

– Oh mosolyogjon ezekkel az istennői szemekkel. Gyermekem, mily szép, mily ártatlan, mily felséges gyermek az. Már is el van ragadtatva a város. Friczi gróf meghivót küldött ebédre, a polgármester vacsorára invitált, a rendőrkapitány szállását ajánlotta föl, a szinügyi bizottság pompás kirándulást tervez. Nagysám, önt itt mindenki isteníteni, ünnepelni fogja. Akarja-é?

– Kérem, én mit tehetek?

– Mit? Lásson bennem egy gavallér, szolid embert. Remélem, az egész uton csak a legjobb véleményt táplálhatta rólam! Pedig a világ, óh a világ rossz. – Senki se tudja jobban mint egy szinigazgató. Képzelje, nincs nap, melyen a legszebb ajánlatokat ne kapnám finom polgárhölgyektől – igen; dámáktól, bizonylatokkal szolgálhatok; férjes nőktől, hogy vegyem el őket, de én, akinek ideáim vannak – szédelgésekbe nem fogok bocsátkozni soha. Fejem azonban – óh szegény fej – szédül, ha a föld legszebb hölgyére tekintek – –

– Szinigazgató ur, vagy van önnek szándéka bérletet gyüjteni én velem: akkor azonnal menjünk, vagy nincs, s akkor megyek vissza.

– Gyermekem, mondhatom, százan meg százan irigyelték ezt a szerencsét, a mit én önnek ezennel felajánlok. Kérem, ne idegeskedjünk, egy nő, a kinek már két gyermeke van: lehet okos, praktikus. Ezennel tizenkétezer forint évi jövedelmet ajánlok fel önnek – és természetesen kezemet. Pipi csak felvett nőm, s többet nem is kért, de nem is érdemel. Nagysámmal kész vagyok azonnal itt Keszthelyen, ma a plébániai nagy templomban a legelőkelőbb közönség jelenlétében megesküdni. Igen. Társulatom minden tagja csak áldani fogja önt.

– Uram, kiméljen meg ily beszédektől! – kiáltott Vasadiné.

– Tehát eldobja magától a biztos miniszteri fizetést. Ah mily nagy gyermek ön – hanem hogy lássa, hogy ön előtt egy ember áll, kinek ideái vannak, s ki a legkorrektebb gavallér, igen én inkarnatus gavallér vagyok: tehát visszavonulok ajánlatommal. Nagysám, a ki ezt megbánja: mondhatom, az olympusi istenekre, a mennydörögtető nagy Zeüszre – hogy az nem én leszek. De hát én feddhetlen gavallér vagyok, a mit kollegáimról bizony nem igen mernék elmondani. Hanem természetesen nekik nincsenek ideáik. Jó jó. Nem szóltam. Ugy – – igen, ha ugy tetszik, karját kérem asszonyom, bérkocsim odalent vár – mehetünk.

Még kétszer-háromszor mormogá a lépcsőkön: tizenkétezer forint, kerek tizenkétezer forint.

A kocsi nem állt ott.

– Ah, ez mégis sok, de hol az a kocsi? Kapkodott ide-oda, mintha a legnagyobb zavarban lenne. Végre is bocsánatot kell kérnem asszonyom, itt félreértés forog fenn. Méltóztassék visszasétálni – intézkedni fogok gyorsan. Ha talán addig kegyeskednék a biztos tizenkétezer forint évi jövedelemről…

Eltünt s egy mellékutczába kanyarodott.

Vasadiné első indulatában azt gondolta, hogy befogat, visszasiet gyermekeihez s e nyomorult hadat itt hagyja.

Egy szegény, minden támasz nélkül való özvegy asszony, két gyermekkel – oly erőtelen, hogy első gondolatát nem tudja keresztülvinni. Ingadozik, vár. Sok talán nem tenné.

Lassan, vontatva, istentől várva a parancsoló szót (mely nem jött) felvánszorog a lépcsőkön, s szobájába megy.

Gondolatok, tervek, határozatok özönén, gyötrelmein keresztül valami ezt a kérdést veti föl lelkében:

– Szegény asszony! miért hinnéd a legrosszabbat? Nem volt-e szülőanyád szivtelenebb, mint ez a komédiás? Kedves nővéreid – drága fivéreddel együtt – nem kergettek-e ki ősi hajlékotokból? Nem vetették-e oda vádképp, hogy te csak egy asszony vagy, csak egy asszony, s egy asszonyért nem tehet a társadalom semmit? – –

Ezek a gondolatok kezdték lehüteni a szegény asszony forró, háborgó vérét.

Képes volt a jobbik oldaláról is megnézni a dolgot.

– Igen, ez az ember nincs megesküdve a feleségével, bizonyára nincs a többi sem, és ő mégis hajlandó volna érette meghozni azt az áldozatot. Itt a nagy templomban diszes közönség jelenlétében megesküdnék vele törvényesen.

Ily ajánlat egy komoly özvegy asszonynál – legalább is ugy, mint az ölyv áldozata fölött – kereng a levegőben és törekszik érthető alakot venni.

Abban mindjárt tisztában volt Vasadiné, hogy ehhez a vén emberhez nem menne. Egyáltalán férjhez menetelre többé nem is gondol. De mégis előnyös helyzet lenne az, ha ő mint igazgatóné vezethetné az ügyeket. Miért ne tudna ő jó igazgatóné lenni. Sokat tanult nagy veszteségein. Ő érzi, hogy igen jó igazgatóné lenne, takarékos, gondos – eszélyes.

És most a tizenkétezer forintos jövedelem is fölemelte büszke fejét. Nem, bizonyára tizenkét ezer forint nem lenne, de okosság, takarékosság, jó beosztás mellett (oh már sokat tanult szegény Ignácz bukásából) talán három, négy, ötezer forint biztos jövedelem mégis lenne!

Gyermekeit szépen fölnevelhetné.

De hát ilyen vén emberhez csak nem mehet.

– Istenem, istenem, kapaszkodott a mentőhorgonyba a szegény asszony, mikor kopogtattak ajtaján.

Elegáns, hófehér haju, fehér barkós és fehér bajuszos, hosszu vékony nyaku, széles száju, magas sovány termetü uri ember, tarka nyári kabátban, bő, tarka és kissé felhajtott nadrágban, sárga bocskorban, – finom nagyvilági mozdulatokkal jelent meg előtte.

Köhögött olyan szakadozott hangon, mint a kecske; nevetett, mint a ki talán eltévesztette a szobát, a mellett mégis egyre biztosabb magatartással közeledett a szép özvegyhez.

– Igen nagy szerencsémnek tahrtom – oh szép nagysám, igen öhrvendek, hogy én lehetek az első, ki tiszteletemet bemutathatom. Én Feldman Niki, nyugalmazott alezhredes vagyok a vadászoknál. Hreménylem, hogy hamahr meg fogjuk egymást éhrteni. Elsőben is ma kegyes lesz szép nagysám az én vendégem lenni ebédhre. Igen jól fogunk mulatni. Nálam a szinésznők hrendesen igen jól mulatnak. Pezsgőim hihresek – és asztalom nem hrosz.

Most már oda telepedett a kanapéra.

Szemcsiptetőjét hosszas kukkangatások között feltette s törekedett a szép asszonynak közvetlen közelébe jutni.

Hosszu, elaszott csontváz kezeivel mint a kampóval kapadozott. Ugy hitte, hogy neki kötelessége a szép asszonyt egy ügyes mozdulattal elkapni és gavallérosan megcsókolgatni.

Vasadiné még igen friss özvegy asszony volt és nagyon uj müvésznő – hatalmasan nyakon teremtette a nyugalmazott alezredes gróf urat.

– Köszönöm nagysám, de a pofból kevesebb is elég. Én nem vagyok fukahrr – – tudom mi az illem, és nagyon szehretem, ha a hölgyek szokásos játékaikkal engemet is megtisztelnek. Szabad megcsókolnom kedves kacsóit.

– Uram, én kitaszitom önt, ha rögtön nem távozik.

– Wahrum nit gahr… Méltóztatik talán…

És a gróf nyájas mosolylyal letette tárczáját az asztalra.

Vasadiné egy pillanat alatt kihajitotta a tárczát az ablakon.

– Ah, tehát majd ebéd után hreménylem jobban meg fogjuk egymást éhrteni. Nemde szép nagysám?

A mellett az öreg gavallér hátalt szerényen kifelé.

Vasadiné keservesen sirt, lázas sebességgel kapkodta össze ruháit, apró ékszereit, hogy siessen és szabaduljon e nyomorult barlangból.

– Szervusz drága kicsikém – állott meg a kitárt ajtóban egy szép fiatal ember, hetykén hátra ütve fehér nyári czilinder kalapját, egyik hüvelyk ujját a mellénye karvágásába akasztva, a másik kezével sétapálczikáját billegtetve. Finom vadgalambszinü könnyü nyári ruha fedte a szép barna, izmos, vállas, csinos pörge bajuszkás látogató testét.

– Honnan e lázas sietés muczikám – talán bántotta ez a vén gyerek? Majd adok én Friczinek, hogy merte ő lábait ide betenni én előttem? Hát nem is akarsz észrevenni babám? Én vagyok Varkóczy Aladár. No no – mi ez? Engemet akarsz kivetni? Olyan még nem volt az Arany Sárkány fogadóban. Te gyöngyikém, mondhatom, hogy igen furcsán fogadod a jó embert.

S karjaival, botjával védte magát a pofzápor ellen.

Az erős ifju derékon kapta az asszonyt és sürü, heves csókjaival elboritotta nyakát, karjait, a hol érte.

– Rendőr, nincs itt rendőr? Pinczér – segitség – –

– Ugyan ne bolondozzál fiam, itt én vagyok a parancsoló… az én engedelmem nélkül itt még az ablakon sem ugorhatol le, hacsak nem az ölembe – a mit legokosabban tennél. Varkóczy Aladár minden szép szinésznőnek – és te igazán az vagy rózsám – a szeretője. Én hozom a közönséget a szinházba, én rendezem a tapsot – ej, ne verekedjél, mert hátrakötözöm a kezeidet – én vagyok a vigalmi bizottság lelke. Nálam nélkül fiam sem egy karpereczet, órát, gyürüt, pénzes tárczácskát – de még egy bokrétát se kapsz. Tudod már…

– Nagysád, de az isten szent szerelmére – kiabált a hazaérkezett igazgató – csak nem akarja a legfinomabb vendégeimet, a legbecsesebb kundsaftjaimat ily őrületes módon elriasztani? Micsoda ön? Ön csak egy asszony, egy öngyilkos ember neje, egy semmi, egy özvegy asszony. Hálákat adhatna az istennek, hogy a csinos orczácskájáért, telt termetéért olyan szép ajánlatokhoz jut. Mi itt föl akarjuk karolni – s ez a köszönet. Hol hagyta ön a józan eszét? Térjen magához. Megbántotta azt a nóbel öreg grófot, aki rajong a szép müvésznőkért s akit jól kiaknázhatott volna. Igy, ezzel a bánásmóddal ezen a pályán, megmondhatom, nem nyilnak rózsák. Reménylem, megértette mit akarok. Tehát itt hagyom önt, édes leányom, tisztelt barátommal: Varkóczy Aladárral. – Engesztelje ki, különben egyetlen bérletet se kapunk.

Mint a tigris rontott ujból Vasadiné a két emberre, kik, mivel látták, hogy nem okos nővel van dolguk – meghátráltak – és átengedték a tért a müveletlen asszonynak.

Vasadiné kifizette szobáját, méreg drága, rossz vacsoráját, előrendelte fuvarosát és sirva visszahajtatott gyermekeihez.

– Az istenért – szökött az igazgatóné a hazatért asszonyhoz – mi történt veled?

A szinész urak fölugráltak a kártya mellől; a hölgyek tettetett részvéttel, de szivökben őszintén örvendve a kudarcznak, kerültek elő gyorsan, ki innen, ki onnan, a forró nyári alkonyat miatt igen gyengén öltözködve, csak a legkönnyebb olympusi pongyolába burkoltan és hahotázva kérdezték, mi történt?

– Ah te, te! Igazán csak egy asszony vagy!

– Oh, ha Fadgyas nem volna itt – ölelé át Szentimrey Sáfrán kisasszony a távozó asszonyt – de örömest mennék veled. Légy szerencsés szivem és gondolj néha-néha rám. Ugy-e, ezt a kis kendőt megtarthatom?

Igen. Ott maradt emlékbe majdnem összes fehérnemüje, jobb köntöse, megmozditható ékszere – csak a nyomoruságát és a két kedves gyermekét vihette magával.

– Bolond asszony – mondák a testvérek, mikor a távozó kocsinak már a porát se látták.

– Milyen jövőt dobott el magától?

– A csillagokat – mutatott a nagy Fadgyas a szép és temérdek fénylő és szabad-jószág csillagokra – szedtem volna le egy csókodért dicső asszony!

– Urak, szólt lelkesedéssel a fiatal deák – én elegiát irtam róla. Felolvasom.

IX. Fel is út, alá is út!

A sötét éjszakának voltak csillagai, a szegény asszonynak csak könyei.

Erdő, rét, mező, falu, hegy, völgy összefutott előtte, pedig neki választani kellett.

Végig tekintett azokon a jó embereken, a kik még nem utasitották el kapuiktól. Oh sok, sok jó ember van a világon.

– Kocsis, – kérem kedves bácsi.

– No, az Istennek se megyek odább. Azért az öt-hat forintért nem ehetem meg a lovaimat.

– Csak Tornyosig megyünk.

– Tornyos? Hol az Isten világában van az! Lesz éjfél után három óra, mire ezekkel a fáradt gebékkel oda vaczkalódunk. Aztán kihez? Onnan is kihajtanak bennünket, mint Gergely Páléktól Kölesen. Pedig ugy otthon volt az uraság, mint az eszem.

– A nagybátyámhoz megyünk, Sólyom Ambrushoz. Ismeri?

– Hogyne.

– Áldott öreg ember.

– Hát nem bánom. De legyen zab, széna a lovamnak, magamnak meg egy kis jó étel, mert isten ugy tartson, leteszem a terüt. Kifizet, azután fel is ut, alá is ut. Én is csak ember vagyok.

Az ostora hegyével megpiszkálta a két derest s bevágott a vakandi hegyomlás mellett Tornyosnak.

A hold fölemelkedett.

Ragyogó fény terült a szép hegyes vidéken. Az országut, a melyről letértek, mint széles viz tündökölt, hol elfogyva egy-egy mélyedésnél, hol kitünve egy-egy halmon mellettük.

Tisztán ki lehetett venni, a mint egy-egy luczernás szélén két hátulsó lábán óvatosan figyelt a nyul.

Csend, édes, zavartalan csend.

Csak a szegény asszony dobogó szive zakatolt.

Lassan-lassan kijutottak a kukoriczásból, a lankás szőlőkből, a szakadozott kis erdőcskékből, s feltüntek a fényes holdvilágnál Tornyos szélső házai.

– Ehun van Tornyos. Hát a kastélyba?

– Igen, – rebegé egész testében reszketve Vasadiné.

– Mit mondjak?

– Majd a kapunál én szólok.

– Mikor volt ott az asszony? Tágas nagy kapu van ám már a keritésen, hogy sok a rabló, meg csavargó. Elmult a régi világ, mikor a kapu a konyha ajtaja volt.

Haladtak a lovacskák egyaránt. Megérezték a jó friss szénaszagot, meg zabszagot. Csak ugy törték magukat ostor nélkül is a szegény párák.

Hatalmas, kaffogó kutyaugatás jelezte, hogy a kastély kapuja előtt állanak.

– Itt senki sincs. Zörgessek?

Éjjel valami csodálatos hangja van a kapuzörgetésnek, s a nyugtalan, indulatos kérdezőnek.

– Ki az? mit akar? dörmögött egy hang nagy sokára.

– Hát tessék szólni.

A gyerekek is fölébredtek, s örvendve várták a kapunyitást.

– Én Vasadi Ignáczné vagyok, a nagyságos ur unokahuga.

A szolga félig kinyitotta a kaput, de meggondolta magát – és keresztbe fektette a vasat.

Elczammogott, hogy megjelentse az uraságnak a vendéget.

– Hogy hivják? kiáltott vissza a béres érdes, durva hangon.

– Csak mondja: Fehér Matild.

Az öngyilkos férj nevéről még is nem merte magát bejelentetni, leányi nevét mondta.

Eltelt egy félóra, hogy már a kutyák is megbarátkoztak a két deressel s a füttyengető kocsissal, mire a béres visszajött és meghozta a hirt.

– A kastélyba most nem lehet bemenni, az uraság beteg, hanem majd elvezetem a tanitó urhoz. Ott lesz szállás.

Káromkodva, csufolódó szavak közt ült fel a fuvaros szekerére s követte a vezető bérest.

– Reggel aztán én haza megyek. Három napot fizet.

Nyájas, szivélyes fiatal ember nyitotta ki a kaput.

Nem győzte eléggé kérni a bocsánatot, hogy csak egy szobájuk van, de ha ez a jövő évben történt volna, akkor bizonyosan szolgálhatott volna külön szobával, mert meg van igérve.

A folyosón ott topogott már egy fiatal asszony is, élesen nézve apró fekete szemeivel a jövevényeket.

– Barátom, micsoda – szólt a tanitó ur a kocsishoz – istálló kellene ugy-e? Majd ide a szederfa alá kötjük a lovakat. Bizony itt istálló még nincs akkora. De ellátjuk a jószágot becsületesen, s lesz atyafi magának is mindjárt valami harapni való. Pálinkát, vagy bort? Persze pálinkát. Lesz.

– Iszom én a bort is uram. Majd kiszakad a gégém.

Ügygyel-bajjal leszármaztak az éjjeli utasok a szekérről.

– Szerencsés jó reggelt – a kezét csókolom. Óh be örvendek – forgolódott a fiatal asszony a vendégek körül. Friss ágyat vetek, Sándor kimegy az iskolába – én magam is. Elhelyeztetjük a kicsinyeket jól. Óh be örvendek. Okleveles tanitónő vagyok, ketten vezetjük az iskolát a férjemmel. Csakhogy most nyáron semmi iskola sincs. Szabad valami jó kis meleg reggelit készitenem? Goldolnám borleves? Ölök egy pár csirkét, tegnapról van egy kis káposztásrétes. Van finom gyümölcsünk. Szolgálhatok egy kis finom lépesmézzel. Óh be örvendek. Sándor, csak lásd el a kocsist jól, majd én gondoskodom a nagyságos asszonyékról. Istenem, olyan félős ám az öreg nagyságos ur, mióta a körmei alá Patkóék tűket szurdostak.

– Nem szurdostak galambom, mese. Csak öreg ember, tudod fiam, minden hirtelen, váratlan dologtól megijed. Majd reggel hintót küld a nagyságos asszonyékért.

Ezer apró kedveskedéssel igyekezett a fiatal házaspár jó hangulatba helyezni a vendégeket. Kifogyhatatlan volt a jobbnál jobb ételek felhordásában.

A két gyerek bizony evett és az éhség a Vasadiné sértődését is eloszlatta.

– Oh be örvendek, hogy olyan jól esik. Tessék aranyos báránykáim. Ebből nagyságod – csókolom kezeit. Nem rossz ám.

Nem bizony, nem volt rossz, de nagyon is jó volt.

Régóta nem pihent oly édesen Vasadiné, mint e jó vacsora után a barátságos, szives fiatal párnál.

Késő reggel volt már, mire fölébredett.

Ha nem várta volna egyfelől egy levél, másfelől a kocsis, ki bérét sürgette, és a ki nem tudott türni – mert sejtette a rosszat – talán fél délig elaludt volna a kellemes, tiszta ágyban: de az élet szigoru, kiméletlen és nem ismer haladékot.

Félve, gyöngéden, szinte könnyes szemekkel jelenté a tanitóné asszonyság, hogy a nagyságos urnak be kellett mennie Füredre, de levelet hagyott itt.

Ijedten ugrott ki Vasadiné az ágyból és kapkodta magára ruháit, hogy mentül előbb olvassa a levelet.

A levélből egy százas bankjegy hullott ki.

»Kedves hugom!

Sajnálom a szerencsétlen esetedet. Én annyira megutáltam a világot, hogy nem akarok találkozni senkivel. Vén is vagyok, beteges is vagyok. Ezt a száz forintot vedd ugy, mint a melyet apádtól nyertem el kártyán, a ki mindenét elpuczoválta. Ne gondold, hogy azzal utasitalak el, fel is ut, alá is ut, – ha jobban leszek, nem feledkezem el rólad. – Sólyom Ambrus.«

Képtelen volt elrejteni Vasadiné felindultságát, sirt, oda borult gyermekeire, majd térdre esett, hogy Istentől kérjen tanácsot.

– Oh te nem mondhatod azt nekem jó atyám, hogy fel is ut, alá is ut – mit tegyek!

– Nem, nem, nagyságos asszonyom, az isten jó, ha meg nem veti ajánlatomat, mi a férjemmel gondoltunk ki egyet. A kocsis mindent elbeszélt. Mi mindent tudunk. Ma még a mi kedves vendégeink lesznek, akkor én, ha megengedi nagyságod, átviszem Hársfalvára. Ott az uj festőgyárba kell pénztárnokné. Ezt a helyet a férjem meg tudja szerezni. Ne vesse meg nagyságod. Igaz, egy bódé az udvaron, a hol ülni kell, de legalább nem fel is ut, alá is ut.

X. A bódéban.

– Három kis leánya van. Nem öreg ember még, de ezelőtt négy évvel szétrobbant egy kazán, ő ott állt, s összevissza égett. Ugy-e szép hársfasor? Várnay Antal grófé volt ez az uradalom, árverésen jutott ez az olasz ember ehhez a pompás birtokhoz.

– Olasz?

– De tud már magyarul, csak rettenetes sebesen beszél. Gondolom, az olaszok ugy beszélnek.

– A leányok –

– Férjem tanitotta őket. Azok már szépen beszélnek magyarul.

– Édes anyjuk is?

– Mért sáppad nagyságod? Nincs rosszul?

– Legkevésbé sem.