Part 3

E talpraesett hasonlat sok vérző szivből kirántotta a tövist. Igaz, nagyon igaz, ha egy nagy hajónak két-háromszáz emberrel, egész családokkal szabad elpusztulni egy őszi ködös reggelen vagy éjszakán s azért a haza mégis el nem pusztul, csak egy falu is tönkre nem megy: nincs miért a legnemesebb embernek is azon törni a fejét, hogy egy özvegyasszonynyal meg két gyerekkel hát mi is történjék.

Inog, lebeg, vergődik, s ha nem birja: elmerül. Ennyi!

Temetés után, mint a nagy ünnepek után szokott lenni, a búban, áhitatban kimerült lélek az élet apró jelenetein nyeri vissza erejét, munkakedvét. Vasadiné, a mit régóta nem tett, fölment a terjedelmes kastély padlására; ott szerteszét régi konyha- és szobabutorok hevertek porlepetten, háboritatlanul; ócska törött divánok, fauteillek, nádszékek, fogasok, félig törve, kicsorbulva, hatalmas rézkampókkal. A sarkokban üvegek, skatulyák, réz- és pléhedények, a gerendákon lószerszámok, nyergek, elviselt köpönyegek, melyek ki tudja mióta heverhettek ott a békés nyugalomban. Egy sötét ketreczben ládák, bőröndök takaróztak a homályba és pókhálókba.

Már a törvény tökéletesen eleget tett a követelők ohajainak, s a rendeletek szabványainak, mindent elárverelt, vagy lepecsételt, a minek értéket tulajdonitott.

Itt, ezek a semmik, mint a mezei szabad virágok, nem tartoztak követelés alá. A józan női elme mohón kapott a lim-lomhoz, turt, kotorászott bennök, hányta-vetette a fölvert porban a kérges czipőket, hosszu száru csizmákat, bőrös sapkákat. Órák teltek el igy növekedő édes reményekkel, a nélkül, hogy valaki föltekintett volna e lázas zakatába. Vasadiné szivében a hit, remény, bátorság minden egyes darab butorral, rongygyal erősbödött.

Ah mit akar?

Lassanként, ahogy az értékes holmi növekedett, ahogy az egyedüli mentőszer, a pénz szaporodott: szemei kinyiltak, a könyek nem zavarták látásukat többé, ajkait valami csodálatos terv derült mosolyra vonta.

– Ezeket én eladom, elviszem Károlyba, ott az ó-szerben megveszik. Nem megyek senkihez.

Leült s mint a ki hosszas kutatás, fáradhatlan munka, álmatlan éjszakák után, egy harmatos hajnalon rátalált a keresett kincsre, a kőszén érre: dobogó szivvel kiáltott föl, óh édes istenem, csak te el ne hagyj.

Régen, a szebbnél szebb, finomnál finomabb befőttekben tudott talán csak igy gyönyörködni, mint most, e rendezett, csinosan elrakosgatott ócskaságokban.

Becse volt előtte mindennek, mert mindenben gyermekeinek jövőjét, önmagának erős támaszát látta. Ezek nem utasitják el; nem zárják be előtte a kapukat; nem akarnak csalárdul Komáromba menni; szemtelen ajánlatokkal nem állanak elő; sőt, mint az érett gyümölcsök az országut szélén, önkényt kinálkoznak: jer!

Ösztöne megsugta, hogy kérdezzen meg valakit, valjon miután a kastélyt, a földeket, a fölkelhetőket eladták, elvették, lefoglalták, ezeket pedig itt senki se vette számba, valjon ezekhez az egykor szemétdombra szánt haszontalanságokhoz tart-e valaki igényt? Óh ha nem tartana, ha a jó isten ennyit már meghagyna egy szegény özvegyasszonynál! Ha az emberek megengednék neki azt, hogy ő itt ezeket deszka-ládákba csomagolja, és egy éjszakán, mikor a hires kartársak, az ügyvédek nyugosznak édesen – hogy ő ezeket innen elszállithassa egy távolabbi városba! Ha a jó isten ebbe beleegyeznék!

Nemcsak a rókának, a gonosz farkasnak, a vad medvének adta meg a természet azt a mély látást, hogy mértföldnyiről meglátja a közelgő veszélyt és kijátsza a ravasz, erőszakos, önző embert, a teremtés remekét, kinek szép arcza az isten arcza és forró szive az égi Atya szive: hanem ime, egy nő, egy anya, egy jól nevelt fiatal hölgy is rálép a szabadulás utjára.

A még ott maradt néhány ödöngő cseléd, szomszéd parasztasszony, nem tudom, észrevette-e, hogy a nagysága egyenesebben jár, hangosabban beszél és nem süti le minden jövő-menő előtt a szemeit: de a gyerekek megérezték, hogy a mama csókja keményebb, ölelése jobb izü és nevetése megint olyan, mint volt.

Csak egyszer isten megmutassa az üldözöttnek, hogy merre fusson, csak egyszer az oltalmára való eszközök közül egyet-kettőt bár a kezeibe adjon: a többi aztán jön seregestől.

Im sürü eső esik; az ég beborul; nappal is majdnem alkonyi sötétség boritja a földet; a sár földagasztja az utakat, hogy a ki erősen nem kénytelen vele, e kutyának való időben ki ne lépjen: és Vasadiné két szekerecskével ebben a legalkalmasabb időben, éjféli egy és két óra között ballag, inkább mint a vizben járó, csobog ki az országut felé.

A Kapisztrán-utcza sarkán egy folyosón, köpenyegbe burkolva az öreg Nagy Pista bácsi ügyvéd ül most is, mint nagyon sokszor, mivel fiatalabb hitvestársával szomoru viszonyokban él és nem tudja hallgatni sokáig a szemrehányásokat. Kinyujtja fejét rongyából a szürke aggastyán; villámló szemekkel fölismeri a menekülőt, ki alkalmasint tilos árukat szállit; első perczben, mert ő is ügyvéd, oda akar szökni, hogy halt! egy tapodtat se tovább, mig… majd mint az őr, a hogy nézi egykedvüen a folyón uszó, szabaduló rabot, mormogja: eredj, eredj, ugyis elmerülsz! Egy öllel idébb vagy odább, de elmerülsz szegény Vasadiné.

V. Csak egy asszony. Csak egy asszony ne volnál!

Nem tudom már, hogy van, én valahányszor ifju éveimben, hosszabb távollét után, hazamentem boldogult szüleimhez, mindig elgondoltam a falu felé, ahogy szemembe tünt a torony csillaga s a fás, lombos homályban kivettem a pontot, a hol ők laktak, – kedves öregeim ugyan hogy lehettek ti most, nincs-é valami nagy bajotok? Anyám köhög-e nagyon, s apám birja-e még a lábait. Testvéreim…

Gondolom a jó szülők is ép igy lehetnek közeledő gyermekeikkel, s a testvérek bizonyosan mindent elkövetnek, hogy a fogadtatás a legszivélyesebb legyen, s ahogy ma mondják: »semmi kivánni valót ne hagyjon fönn.«

Özvegy Vasadi Ignáczné az ócska tárgyakból isten segitségével szerzett pénzecskéből egy részt arra szakitott, hogy a jó mamát, a Klárit, Bertát, Gyurikát, s az atyafiakat Veszprém városában megkeresse. Az öröm miatt, hogy rég nem látott szeretteit ujra kebelére ölelheti, és gyermekeit a kedves ismerősöknek bemutathatja: tulságosan elfogódott. Sirt, hogy gyermekei haragosan kapaszkodtak a nyakába és csókolták, hogy mama, te megint mit csinálsz?

Mit? Mit tud a sziv csinálni, mikor örül, remél, és még szeret? Sir, és áldást kiván mindenkire.

A magas, nyulánk asszony fekete ruhájában, meggörbülve, fekete csipke-kalappal födött fejét mélyen aláhajtva, egy öreg anyókának látszott, telt piros arczát most kékes fehérség fogta be, szemei a sok sirás miatt megapadtak, majd felényire huzódtak össze, szemei alatt sürü ránczok képződnek, mind szüntelen zokogott, a mi által egészen nevetségessé vált gyermekei előtt.

– Te mama, huzta le nyakát kis vékony karjaival a kis leány. Te ugy csinálsz, mint a kása: pü, pü, pü. Most jó vagyok, minek sirsz? Ernő se dulakodik, ő is jó. Nevess – óh édes mamuska azért is nevess, nevesd ki, hogy Csethy néni még a czipőmet is le akarta huzni a lábamról, hogy ad másikat, de nem igaz, mert csak el akarta vinni a kosarában, mint az uj fésüdet, nevesd ki, és mutasd még egyszer, hogy csinált? Ernő, te is tudod mutatni, mutasd, hogy akarta lehuzni a lábamról Csethy néni az uj czipőmet.

Ernő férfihoz illő komolysággal térdein a pénzét számlálta, és hozzátette azokat az ezüsthatosokat, sőt huszasokat is, a miket Veszprémben a nagymamánál fog kapni, Háni nénitől, Berta nénitől, Gyuri bácsitól és legkivált a nagymamustól. Ő tehát most oda se tekint kis leánytestvérére.

Igy csak az anya és leánykája játszották el a jó Csethy néni furfangját, mialatt a hegyi utról a kocsi szépen leereszkedett Veszprém városába.

Akármennyire boldog vagy kemény szivü legyen valaki, és tudjon oly lelki erővel birni, hogy föl se vegyen bizonyos dolgokat: mikor hosszu idő után szülővárosába belép, különösen ha ő is véletlenül gazdag emberből azalatt koldussá lett, boldog, irigyelt asszonyból szegény özvegyasszonynyá, a ki rakott szekér helyett egy csomó panaszszal, sóhajjal, édes jó istenemmel jő, és titkos kérelmi fogásokkal: hát igen nagyon elérzékenyedik! A házakat nagyobbaknak látja mint régen; a templomot magasabbnak, – komorabbnak; az utczákat szélesebbeknek; az embereket hallgatagabbaknak; a gyümölcsös piaczot, mely mellett el kell haladnia – maga se tudná mért: drágábbnak. Mindent mindent többnek, nagyobbnak, talán szebbnek lát, csak ő maga érzi, hogy kisebb lett, vénebb, rutabb, szánalomra méltóbb mint azelőtt, a szép ifju korban.

Ugy tetszik, mitha senkit se ismerne már és mégis mindenkinek köszönni igyekszik serényen; azt véli, hogy megismerték és mindjárt megszólitják, holott közönyösen mennek el mellette és senkinek se jut eszébe, hogy oda kiáltson: jó napot, jó napot kedves hugom! De megszépült! Isten hozta nálunk, ugyan szép, hogy egyszer már ránk is gondolt!

Különös nyomás ül a szivre, örömnek, bánatnak, szégyennek, félelemnek vegyes érzése.

Végre begördül a kocsi a szülői ház kipadlózott kapuja alatt a virágos udvarra; ott a nagy szomorufüz a kut mellett, minő hatalmasan megnőtt, milyen gyönyörüek ágai! ahol a szülőlugas, már a ház tetejére futott; a baraczkfák a kerités hátánál, egy-két szem a tetején még maradt is. Csirkék, ludak, kácsák, galambok. Ehol a kutyák is elősiettek a folyosóról és konyhából és csupa illedelemből hangos ugatást kezdenek pár perczre, s mikor látják, hogy csak egy asszony száll le a kocsiról, s két gyermek, visszasompolyognak s egymáson harapnak egyet, hosszu vonitással.

Mi az? nem a mama, meg a leányok futnak ki előbb az érkezők elé, hanem a cselédek. Ők bámulnak, és vigyorognak, kezeiket morzsolva.

Végre kijött egyik tesvér.

– Hánika! kiált, kezeit ölelésre emelve az özvegy asszony. Kedves lelkem anyám nem beteg-e?

– Nem hát.

– Ernő, Krisztinka, csókoljátok meg a Háni nénit.

Háni néni, ki egy megaszott, magas száraz öreg leány, haragos tekintettel, mint a valaha szép, de megtörődött hölgyek, fakó szintelen ajkakkal; hosszu eres nyakkal; sárgás fülekkel és kidagadt kékes gyürüs szemaljakkal, lecsüngő mellekkel és ritkás fogakkal – el nem palástolt gunyos elégtétellel tekint nénjére, kiről azt hiszi és hitte mindig, hogy szerencséjének megrontója, mert Vasadinak őt kellett volna elvennie, ha lett volna akkor is, mint ahogy most nincs, becsület a világon.

Foghegyen kérdi:

– Nincs több gyermeked? Nem járt nálatok himlő?

– Oh, az a legegészségesebb vidék, – kapkod ide-oda az özvegy, nézve, hogy honnan tünnek elő a többiek. Megcsókolhatod őket bátran Háni. Mi már a szépségünket nem félthetjük.

Mormogott valami nyers választ Háni kisasszony, mert ilyen kiméletlen beszédre még szurni is lehetne.

– Hát Berta nincs itthon?

– Hogyne volna, most áztatta a lábait. Vagy kiszaladjon teneked mezitláb?

Igy, igy, ilyen akkordokkal haladtak a mama felé.

A rendkivül magas kövér, de megvénült anya egy hosszu fehér kemenczéhez támasztotta a hátát és kezeit a mellén egybekulcsolta. Ugy várta leányát és unokáit.

Ne ütődjék ezen meg senki. A vidám, tele torokból kiabáló, ugrándozó fogadás csak azokat a vendégeket illeti meg, kik gazdagok, tiszteletreméltók, kik nem hogy vinnének, de sőt hoznak s kiknek megérkezése, mint az áldott napé, fényt hint az egész városra.

Vasadiné szeretetében, örömében ugy kiterjesztette a karjait, hogy igen kevésbe került volna neki az egész kályhát átölelni, s igy mutatni ki, hogy mennyire imádja anyját.

– Mamám! drága mamám!

– Ugyan szégyent hoztatok a családra, mindenki azt mondja, még a Novák doktor is, hogy te vitted Náczit a temetőbe.

Még nem is utasithatta vissza e kegyetlen vádat a szegény asszony, midőn Háni zordan oda vetette:

– Te, te, az bizonyos.

– Én?

– Itt az az általános vélemény.

– Oh mama, mama – furta az özvegy fejét anyja hóna alá, mintha ezzel akarta volna az anyai karokat ölelésre birni.

– Ne busulj Matild – haladt be az oldalszobából egy hatalmas termetü, de szebb évein rég tul levő leány – majd felvilágositom én azokat a lelketlen rágalmazókat, hogy a dolog hogy volt, mint volt. Látod, nekem ma már korán reggel ki kellett volna mennem a mezőre, mert a papa halála óta a gazdaságot, tudod hogy én viszem – de látni akartalak és vágytam látni a gyerekeidet. Aranyos szép gyerekek (és csattogtak a csókok) te se hajtsd meg olyan nagyon a nyakadat, mert nem ér ám az semmit, elég erős vagy, majd csinálunk valamit. Bérlünk a te számodra is egy kis jószágot. Én mindenbe beletanitalak. Nem nehéz. Nekem is azt mondták, mikor a kavicsolást kivenni mertem: csak egy leány, majd neked meg azt mondják, csak egy asszony, de kutya lánczos, azért belevágunk ám az üzletbe. Tudnál-e borokkal kereskedni? bort veszünk. Itt sok a tiszt, meg a hivatalnok. Ne félj. Gyuri mindnyájunkkal perben áll, de azért, ha jó ebédünk van, mindig itt ül. Itt jön ni.

Egy kis kövér szürke ember, apróra nyirt kemény deres hajjal, piros-barna orczával, szürke ruhában, gyürüs ujakkal, és kifeszitett mellel lépegetett a megérkezett nővér felé.

– Már a szőlőből láttalak Matild, hogy jösz, kiáltottam is, hogy állj meg, de persze te nem tudod, hogy a Bacsák karózott szőleit én vettem meg. Én. Bánom, hogy a borait is mind meg nem vettem. Ha hoztál pénzt, belevághatunk a borüzletbe. Erről beszélgettünk már Bertával. De én semmivel sem segithetlek. Engem mindnyájan megcsaltatok. Mama, nincs egy kis harapni való? Tegnap este abból a disznósültből – hiszen csak, nem ették meg mind?

Gyuri ur nehány vékony csók és ölelés után miközben a gyerekek fejére egy-egy baraczkot plántált, oda törtetett a fal-almáriumhoz, kivette a maradék sültet és bort s igy a mint evett és ivott, nézte Matild nénjét, a gyerekeket, a két öreg leányt, anyját, a ki végre meglágyult és sirt az ablakban és ott ölelgette az unokáit és motyogta: szép gyerekek, szép gyerekek, mint a nagyapjuk s mint Gyuri volt ilyen korában, és Háni…

Lassanként kidühöngötte magát a keserü szemrehányás az anya ajkain, a méltó kedvetlenség az egész családban, hogy most már mit csináljanak Matilddal, mert itthon nem ülhet, igen sokan vannak ugy is és előbb Háninak, meg Bertának kellene valahogy férjhez menni, mert erre az idő igazán hogy itt van – és ugy aztán felkerültek a városi ujságok.

– Az alispánnál nagy vacsora volt.

– A püspök nem viszi sokáig, már a testamentum is kész. Rafi néni sokat örököl.

– Még mindig a papok az urak.

– Fekete Irma meghalt.

– Weisz Lina férjhez ment.

– A kis Kertész Józsi még mindig emleget. Már a harmadik felesége van. Szücs Dániel is meghalt, és egy kis furkó emberkét választottak helyette; Paczák Juliához egy éneklő kanonok járogat; a piacz szörnyü drága; a hus rossz; jó szüret lesz; hogy égés volt; ha papa él, most szeptemberben megtarthattuk volna az ötvenéves jubileumot; Füreden borzasztó sok a vendég, a gazdag zsidóság minden jó helyet lefoglal.

E hireken, mint egy lajtorja lépcsőin, fölemelkedtek a helyzet magaslatára – és ebédhez ültek.

Természetes, hogy Gyuri minden pörlekedése daczára ott maradt, és semmiféle élvezetből ki nem vonta magát. De rögtön ment, a mint a két gyermek meg találta penditeni a pénzgyüjtés eszméjét.

Mi legyen, hogy legyen?

Mindenünnen, ha korán ment, ha későn ment: ezzel a nyomatékos szóval verték vissza szegény özvegy Vasadinét:

– Csak egy asszony. Nem lehet.

A kavicsolást nem kaphatta meg; a honvédség széna-zab szállitását egy főhivatalnok sógora ragadta kézbe; a rabok élelmezése is igen pompás lett volna, de egy pap adta rokonainak; ott volt – – óh nyolcz-kilencz igen szép vállalat is ott volt, de mindig:

– Csak egy asszony!

Holott nem az volt a baj, meg kell mondani a legtermészetesebb igazságot, hanem hogy: nincs pénz.

– Van pénze, jó sok pénze? Az elnöknek, az igazgatónak, a titkárának; a választmányi tagoknak, az árverező küldöttségnek, a jegyző urnak, az ellenőr urnak, a gondnok urnak, a dijnok urnak, az urnak, a szolgának – mindenütt, mindenütt pénz, pénz, készpénz! Az kellett és az kell, okvetetlenűl.

Miután semmiféle vállalatot nem sikerült megragadnia a szegény asszonynak: ujra kitört egész viharszerü dühöngéssel, hogy:

– Egész életedben egy haszontalan asszony voltál.

– Olyan asszonyt, a kinek az ura öngyilkos lett, Veszprémben semmire sem alkalmaznak.

– Nem kellett volna mindent átadni a hitelezőknek.

– Nyolcz, tizezer forintot jó idején meg lehetett volna takaritani. Most ur volnál. Itt nem maradhatsz, nem, nem – –

– Elmegyek – hörgé, zokogá a szegény özvegy.

– Én mit sem tehetek – terjeszté ki tenyereit a legőszintébben az anya. Próbálj, én is özvegy vagyok.

– Csak a mi becsületünket ásod alá – magyarázta Háni egész fölhevülten, – ha még tovább is itt ülsz.

Berta, mint a jószivü kövér lányok, sirt, szemeit forgatta, kereste az egeket és susogta: ne félj Matild, isten megsegit.

– Tudtam volna olcsón szerezni finom borokat, – szólt a beszédbe György ur – de itt a hitelt Veszprémben és vidékén ne keresd. Mama! abból a diós rétesből maradt még egy falat? Megenném ezzel az Ernő gyerekkel. Majd szüretkor Matild, ha fölmegyek Pestre, küldök egy jó kosár szőlőt, csakhogy a portót te fizeted. Ha az urad élne, betennők a városhoz valaminek, de tégedet? Mindenki azt hajtja, akármerre megyek, Torkos barátom, az a baj, csak egy asszony.

VI. Mi mind csupa testvérek vagyunk.

A kellemetlenül meglepett jó testvérek szivessége mind összébb-összébb szorult, végre oly kicsinyre zsugorodott, hogy abban, mint valamely kényelmetlen, alacsony, keskeny ketreczben özvegy Vasadi Ignáczné a két gyermekével, ezer gondjával csakugyan nem fért meg.

Hogy az elhatározó lökést megadják: előbb a testvérek egymás közt vesztek össze, de czudarul, még anyjukat se kimélték, ki különben épen nem csititotta a veszekedőket, azután az özvegy asszonynak estek közösen.

– Itt munka nélkül nem élhetsz – vágta oda György ur, borokat töltögetve át kisebb üvegekbe. Én nem roskadhatok össze a munka alatt.

S hogy össze ne roskadjon, hosszukat ivott, de hogy ne lássék az ivásnak valódi ivás formája, ugy tett, mint a ki üzleti szempontból iszik, és nem is gondol arra, hogy a bor mily kellemes a gyomornak.

– Nincs ám most papa, a ki járja ajándékokkal az urakat, hogy egy jutányos bérletet kicsaljon. Most elől-hátul csak Gyuri, Gyuri ide, Gyuri oda. Leroskadok a munka alatt. Könnyü volt apámnak, ő nagy volt, kövér volt s akkora hangja volt, mint egy öreg harangnak – én kicsiny vagyok, sovány vagyok és a beszéd nehezemre esik. A tüdőm van megtámadva a sok munka miatt. Láthatod, hogy leroskadok.

Leült, de a borok mellé. És folytatta nehéz munkáját.

– Gondoltál-e te arra Matild, hogy itt soká nem maradhatsz? Nem akarhatod, hogy anyánkat megemészsze a szomoruság. Azt én nem engedem. A leányokra is rossz hatással van, hogy te itt vagy. Mérgesek. Nagyon természetes. Két ilyen rossz kölyökkel, mint a tiéd, készebb volnék magamat fölakasztani. És mindenki azt kérdezi, mit akar Vasadiné? Meddig ül még itt Vasadiné? Hát az a Vasadiné nem tud csinálni semmit? Mért nem megy valamelyik fiatal paphoz házvezetőnőnek? Ne tartsa olyan nagyra magát. Özvegy asszony, özvegy asszony. Egy özvegy asszony örüljön, ha valakinek jó szándékkal megakad rajta a szeme. No most is – mihelyst egy kissé feldühödök, vérkeringési zavaraim vannak.

– Az Isten áldjon meg – ugrott oda Háni – vigyázz –

– Vigyázzak, mit vigyázzak, ha drága a kenyér, és mindnyájan esznek. Most még hozzá ezek is – én leroskadok.

– Nagy meggondolatlanság volt tőled haza jönni – vette fel a szót Berta, annyival is inkább, mert itt igen rossz hired keringett.

– Nekem? kiáltott mély sértődéssel az özvegy.

– Nem is nekem. A rossz hirnek nem kell drót, eljön az magától.

– Nos, mi erre a felelet, asszonyság? erőlködék nagyobb hangon beszélni György ur.

– Verje meg az isten a rágalmazót.

– Hm, gyönge kis védelem.

– Én meghalnék, ha valaki egy rossz szót mondana rólam, vonogatta száját Berta. Te mindig legkaczérabb voltál közöttünk.

Ez fellobbantotta az aknát.

És rettentő sirás-rivás keletkezett.

– Nem türöm, – állott az ügyek élére György ur – neked Matild, távoznod kell.

– El is megyek.

– Mentül előbb.

– Ma.

– Itt nem fogsz békétlenséget csinálni.

– Ne féljetek.

– A mi jó hirünk drága.

– Mi nem akarunk öngyilkosok lenni.

– Háni!

– Ugy van!

– Anyám!

– Ahogy vetettél: arass.

– De istenem!

– Ah, barátom, mi azokra a karemelgetésekre, mulatságos szemforgatásokra mitsem adunk. Te nem tartod anyánkat, nekünk anyánkat kell tartanunk. Érted?

– Azt megteszem, hogy kocsit fogadok – szólt jólelküen György ur s föl is kelt, hogy mindjárt menjen, – de többet nem tehetek.

– Keresd fel a férjed rokonait.

– Ide utoljára is eljöhetsz – vigasztalá az anya, széles kövér hátát a nagy zöld kemenczének vetve.

– Jól beszél, mama. Matti, menj a Náczi rokonaihoz.

– Elmegyek akárhova, csak innen szabaduljak.

– Ez a köszönet, hogy olyan szivesen fogadtunk, hogy még sértegetsz?

– Nem türöm, – orditá György. Megyek kocsiért, még ma.

– Azonnal.

– Helyes Matild. Jó, hogy belátod hibádat.

– Berta, még az isten nem számolt le veled.

– Ej, ez mégis sok.

– Borzasztó!

– Rettenetes!

– Kiállhatatlan.

– Mama ezt türöd…

Ilyen zene-szó mellett vonult ki a városból délutáni négy-öt óra közt özvegy Vasadi Ignáczné a két gyermekével – egy zötyögős paraszt szekeren.

A gyerekek kosarában volt egy kis körte, kalácstörmelék – ők tehát, ha szomorkásan is, de kibékültek a szeszélyes sorssal.

Vasadiné mélyen a szemére huzta fekete kendőjét – és sirt és imádkozott.

Füred mellett egy falucskában esteledtek el.

A kocsis mogorván hozzá szólt:

– Itt jó korcsma van.

– Nem lehetne elmenni Füredig?

– Nem.

– Miért bácsi?

– Mert Füreden rossz a bor, meg drága. Tudja most már?

Azzal a paraszt be is kanyarodott a korcsmának vivő utczába.

Vidám fiatal emberek tánczoltak félig öltözött hölgyekkel a szemetes udvaron.

A folyosón egy öreg ur gitárt pengetett s két öreges hölgy énekkel kisérte.

Az idegen kocsi begördülése után rögtön átalakult a szintér.

A tánczoló párok szétváltak, a zenélő, pápaszemes, borotvált arczu öreg ur is letette a gitárt, s a vendégek elé sietett.

Követték gyorsan a fiatal urak és fiatal hölgyek is.

Mindenki segitségére szaladt a szegény özvegy asszonynak. Mint drága porczellánedényeket, ugy szedték le a két gyermeket, mig anyjuknak egy ur éppen a karját ajánlotta.

– Kedves szép nagysám, éppen a legjobbkor méztatott érkezni. Ugy akartam, hogy társulatommal itt Rücskön egy kis kedélyes pihenést tartsak. Egyuttal a »Falu rosszá«-ból próbáltunk. Keszthelyre vagyunk invitálva, nagyszerü hely. Méztat ismerni Keszthelyt? A polgármester tanulótársam volt, a plébános laktársam, a jegyző komám, a fele város te-tu bruderom.

Bemutatom itt kedves nőmet, társulatom tragikáját. A két magyar hazában nincs ilyen Gertrud. Meg kell kedves nagysám látnia. Ilyen Gertrudot soha sem lát. Pipi…

És a kis, alacsony, zömök termetü, kampós orru, hegyes állu fekete asszonyka királynői magatartással, magasan fenhordott fejjel járult elő a konyhából, hol szintén meg akarta mutatni, miszerént egy hölgynek mindenütt hölgynek kell lennie.

– Született Akácsos Petronella vagyok.

Mintha hozzátette volna: reménylem, nincs miért többet mondanom.

Végig hordozta tekintetét a jövevényen, ki halkan, félénk hebegéssel szintén bemutatta magát.

– Ah ez nagyszerü! – kiáltott egy magas trabális, hosszuhaju ifju, nagysád nemde az öngyilkos Vasadi özvegye?

– Az vagyok!

– Ez dicső! Igazgató ur, nemde nem a kegyes istenek küldték ez urnőt társaságunkhoz? Egy öngyilkos neje! Ah, ez felséges. Hogy tudná ő adni Csipisz Mátyás legujabb, akadémiailag dicskoszoruzott tragédiájában Fennimort! Asszonyom –

– De Melindát – dörgé az igazgató, nyelvével nagyokat csettentve.

– De lady Macbethet – azaz, hogy az Vajasné ő nagysága bravour-szerepe – igazitá ki a közbeszóló, tisztelettel hajolván meg a nagy tragika előtt.

És egymás után vagy harmincz Vasadinénak való szerep került elő.

A szegény özvegy szinte elájult az édesen ható magasztalások alatt.

Annyi nemtelen bántalmazás, szivtelen csipdesés és nővéri gyöngédségek után, melyek farkaskörmökkel simogatták szivét, végetlenűl jól esett neki a meleg rokonszenv.