Part 9

– Nem olyan a családi viszony, mint ahogy köllene…

A pénzszedő előtt ismerős az ilyen eset, mert adódik elő belőle nem egy. Hamar át is esik rajta.

– Hát – mondja – akkor jelszóval dolgozzunk. Hiába jön ide más a könyvvel, csak annak adjuk ki a pénzt, aki mögmondja a jelszót.

János megint csak bökdösi a márványt.

– Jelszó? – kérdezi. – Miféle az, hogy jelszó?

– A pénzszedő angyali türelemmel mondja:

– Maga bizonyosan volt katona. Hát az őrségfölváltásnál – –

– Aha! – kap észbe János. – Tudom már. A földruf mög a lózung!

– Az, az! hagyja rá az az úr, akinél a pénz fiadzik. – Ilyen földrufot mondjon. Aztán akkor a pénzben nem durkálhat senki se, csak aki a földrufot mondja.

– János integet a fejével. Ez jó lesz. Ez már valami. Ez csakugyan jó kitalálás.

– De, – mondja hirtelen – akkor mi lössz, ha én is elfelejtöm a földrufot?

– Hát írja föl… azaz, hogy hiszen, ha nem tud írást…

János megtörve feleli:

– Hiszen, ha tudnék, uram…

– Ejnye, hejnye, a fene teremti, – mondja a pénzszedő – hát valami olyan földrufot találjon ki, amit nem felejt el. Adja föl a kutyája nevét.

– Nem, azt nem.

– A gondokba merült ember szomorúan lehajtja a fejét. Gondolatai hirtelen végigszaladnak egész életén. Most látja magát mint kis fiút, amidőn a béresgyereksorsba kellett állani, látja az ősz pusztai asszonyt, öreganyót, akit többé nem is láthatott, érzi nagyanyó utolsó csókját a homlokán, hallja a szavát: Isten áldásával járj, kis onokám. János elfogódva mondja:

– Az lögyön a földruf: Öreganyám, őrizd mög…

(1908.)

Az Ilka-kendő.

A bíró szobája előtt emberek ácsorognak s nem igen beszélnek, mert valamennyi pörben jár és a tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert ritkán esik sötét sürüi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva s fejüket gonddal lehajtván, leginkább egymás csizmája orrát nézik.

Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamirevaló asszony, kendő a fejébe, függő metál a nyakába: néz ki az ablakon. A rideg ház rideg udvarára, amelynek nedves kövein az uristen kegyelme sem bírt mást, csak zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet. Ki keresi azonban ezt?

Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsinórral, hogy majd széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban kijön tehát ezen férfiu és kérdezi egy elhagyatott embertől, aki korhatag szürben igen csak erősen feszül neki a vállával a falnak, hogy valamiképp el ne düljön:

– Magát hogy hivják?

– Engem – mondja a célszerű ember a szűrből kifelé – nem igen hívnak, engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun az ételed a tányérban, eredj, oszt edd meg.

Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a künt ácsorgó emberek arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.

A zsinóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi s talán nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat hitelt a tapasztalt férfiu, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz és azt mondja:

– A Tatár Julis, meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jőjjenek be.

Persze, hogy itt vannak, mikor itt vannak.

Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis, meg az Erzsi. Az egyik, az elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró szobája, karosszék is van benne. Tükör nincsen.

Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék papirosokban és kitekint azokból, hogy a Julis a vádlott.

A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, világos tubarózsaszinű, vagy, hogy inkább téglaszinű, magyar néven mondva: seszinű, törökös, rojtos, szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsönkérte Rózsás Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett laktak, de nem a maguk házában, hanem csak ugy zsellérképpen, mint ez a szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt, zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No és most meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen annak, aki nem szokta és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai vannak a törvénynek, mely keritések azok, amiket megkerülni lehet és hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.

– A kendőt zálogba tette, Julis – mondja a bíró.

– Igen kérem – mondja a szomorú asszony.

– Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsön kérte?

– Jaj, kérem alássan – mondja Julis – csak úgy mondtam én azt akkor, hogy használatra kérem kölcsön. Mert nem úgy van az. Azt csak úgy mondtam. Igazában már mikor kölcsön kértem is, az volt a szándékomban, hogy zálogba teszem.

No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Ugy mondja, ahogy igaz. Nem szokta meg a valótlan beszédet. Vagy legalább is nem akar nem igaz dolgokat beszélni itten.

– Mert – fűzi a szót – a sors ilyen. És ezt a sors tette.

Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors, a sors…

Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:

– Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott. Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt már ilyesmire eset tekintetes úr. Óh én értetlen kicsi apróságaim.

Erzsébet komolyan mondja:

– Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.

– De azután – mondja Julis – jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát éltünk, éldegéltünk valahogy.

Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek voltak a legszebb napjai és derüs napokra szívesen visszajár az emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog kiderülni. Mondja is neki a bíró:

– De a kendő, a kendő?

– Hát igen – folytatja Julis – most jutok oda, kérem alássan. Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira, mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.

– Ugy, ugy, – véli Erzsébet is – ezen nincsen mit tagadni. De hát még…

– De hát még – vág a szavába a Julis, – mikor azután az ilyesmi ilyen irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami azt kibeszélni birná. A hidegség, meg az éhség… Mert az ember – ez csak, csak… Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás elől hazamegyünk az apámhoz. Mert ide közelfaluba való vagyok én, de az apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem birtam volna elvinni a gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől, meg a hidegtől. Irtóztató volt az…

Azt mondja Rózsás Erzsébet:

– Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk áthallatszott.

Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.

– Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit főlerősödtünk, kimentünk az apámhoz… Hát így történt. Tudom, hogy a törvény törvény… De nem tudtam mást tenni, akár mit mond is az urak törvénye…

A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azon felül még rá is fognak sok rosszat, olykor. No, még sem olyan rossz, mint a hírét költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő és Tatár Julisra kimondja, hogy nem bűnös.

A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet ejtenie.

(1909.)

A szüle a regénnyel.

A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban az is hozzá tartozott a napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló regénycsarnokának. „Angol“ regényt, németből. Igen érdekfeszítő irkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten alul nem igen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük és minden második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve igyekeztek megakadályozni egy, minden erényben gazdag fiatal pár boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment Kanadába és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika, az intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami visszataszító és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris, a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre s abból fordítottuk magyarra. S ha a bécsi ujságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a regénybe a hiányzó kapcsolatot.

Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített egy ujjával kopog, hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent, ha akarják, ha nem.

Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson aztán beóvakodik egy alacsony, fekete ruhába öltözött, öreges polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert, míg végül az ágyban megtalál.

– Jaj, – mondja ijedten, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt van már ilyenkor.

– Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség, hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.

– Ugy-ugy, – hagyja jóvá. – Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal kelünk, kéröm.

– Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.

– Azt is köszönöm, kéröm szépen.

A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az illendőség hozza magával.

– Hanem – mondja, – most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.

– Majd mögmondja, szülém.

A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas beszéd lesz.

– Hát, – kezdi a beszédet, – tudja mink járatjuk az ujságot. Én olvasom is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a pápaszömmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész ujságba énnekem csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha én rajtam állna, az ujság egész felinek regényből köllene lönni.

– Csakhogy nem lehet ám, szülém.

– Tudom, tudom, – integet, – hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességit.

– Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.

– Ha mögtöhetné? – kérdezi a szüle. – Más mög sem töhetné, csak maga. Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy mondták.

– Hát úgy igaz, ahogy mondták.

– No lássa, – s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit, – hát azért beszélöm… Hát kéröm szépen bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már nem birom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör mind az életére tör. Hát miért tűri ezt maga?

No most már erre felelj, Dóci. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire gyilkolják?

– De szülém, – mondom, – én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt, hanem valami ángol. Mit tegyek én a felől?

A szüle lehajtotta a fejét és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám, hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:

– Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen hozzá hatalma?

– Bizony, ahhoz nincsen.

A szüle lemondólag intett a kezével:

– Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb alul az a sok fekete alattomos. Szögény Alice, – sóhajtott a szüle, – ugyan mivel érdemölted?

Öreg asszonynál könnyen áll a sírás s a szüle szeme kezdett már könybelábbadni.

– Nono, szülém, – vigasztalom, – az nem egészen úgy lösz. Biztosítom magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből és elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre igéretet tehetek. Hitelhetek is.

A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált, mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.

– Lélökre? – kérdezte.

– Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.

– Akkor, – mondta a szüle, – akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.

A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről, amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle kedvéért mégis inkább „az ártatlan Alice kisasszonyt“ adtam hozzá feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj, mert jött egy vikomt és bekötötte a fejét.

(1909.)

Adóügy.

Azt nem igen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név a török világból származik, mint a Sziu pasa halma, meg a Kara homokja. Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók, Béla király urunk jegyzője is említi, mint a körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát, pedig sok van ilyen, fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy valaha volt olyan tó, amelynek a vizét a szikes föld fehérre festette. De már, teszem azt: Siró-hegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik. Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról, elől-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt, a Sebőkék pedig leginkább kihaltak.

De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél. A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha úgy megjátsza magát, hogy a fák a földre fekszenek s a vas járomszög megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről s a másik helyen fölépíti. Ilyenkor mikor a dombok utaznak, csontok maradnak azon a helyen, ahol eddig állottak s gurigáz a vihar a régi koponyákkal, pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységbe olyan föld van, amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá s belebújik az egykori emberfejbe.

Kérdés, hogy ama régi, letünt, iratlan történetű világban mind holtan mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben az elevenen való sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem-e elevenekre hányták ott a földet s így támadt az a hegy, amelyik azután sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a névhez s honnan. Hát ahol van egy halom s azt úgy hívják, hogy Táncoshalom és ha lakodalmasok haladnak arra kocsikkal, ott meg kell állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás. Emerre pedig lefelé ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni, mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna azután a puszta s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta fekszik.

Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő. De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani, hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges.

Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara Mihály, a neve után, de meg a barnasága után ítélve, az is valami török maradvány, ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a szobában és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nem igen mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta és a ház felé tart egy kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem használ más csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia, meg egy táskában az írásait.

Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga, az ember, aki a lovat hajtja, az adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.

– Hát mit akarhat? – gondolja Kara szorongva – hiszen az adóm röndben van, itt van a könyv is róla.

Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.

Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart s a kutyák már védekeznek. A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet s közben trüsszögnek, ami a kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik, azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak és kiabálják: már megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág szedése végett szokták olykor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet ő benne is.

Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jőjjön be az udvarba. Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem hoznak, hanem mindig visznek.

Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A kutyának voltaképen kötve kellene lennie s a hivatalos ember, ha akarná, le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának akkor bírságot sóznak a nyakába s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai ügyben a városi ember kap két korona bírságot, amely egy órai, esetleg két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban a bejövetel magára, kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni, mert oda-vissza nyolcvan kilométer az út s abból egy rész a nehéz homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a pénzeknek.

Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat elhessegeti róla.

– Adjon Isten – mondja a hivatalos s leszáll a kordéról.

Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.

Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:

– Hát… adjon Isten…

No aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni, hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha akarja.

Mondja is már.

– Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.

– Ugy hát? – mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. – Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.

– Hát épen az a baj, – feleli amaz – hogy ki is van, meg nincs is.

Kara erősködik s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott tartózkodni:

– Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak azt befizettem.

Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.

A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele és úgy beszél:

Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a mult esztendeibül hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.

Kara rábámul, hogy talán megbolondult.

– Három fillér? – beszéli hitetlenül. – Aztán azért hajkurásznak? Aztán azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy kiszökök az Amerikába?

Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Ugy sem lehet rajta venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz és az asztalra veti:

– No – azt mondja – ehol e! Adjon egy fillért vissza.

Most meg a hivatalos ember csodálkozik:

– Mit akar kend?

– Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az urak.