Part 10

– Jaj – mondja a hivatalos – ez nem így van. Ezt kendnek magának köll bevinni, aztán befizetni a könyvre.

Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy széket fellök és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.

– Hát ilyen is történhetik? – hörgi. – Ilyen embörgyilkolás, három fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be maga. Érti, husz krajcárt.

De a másik csak legyint a kezével.

– Ugyan ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény az törvény. Azt hiszi maga, hogy önneköm kellemetös a lovat ide kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj. Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébul fizetném, minthogy idetöretöm magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat, ott a sarokba.

Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van. Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység, hogy mindenbe bele kell törődnie, a legkutyább sorsba is.

Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.

– No csak írja – mondja neki – majd hozok egy kis bort.

Hoz is a kamrából egy kancsóval, meg két poharat. Nem egyformák ugyan, de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb nincsen.

– No – mondja – igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen rossz út.

Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért, mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és többszörösen kezel vele, meg is öleli és biztosítja afelől, hogy az egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.

Amaz meg köszöni a barátságot, meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor más a szemeállása és a kutyára barátsággal tekint.

Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha boros ember kezében van a gyeplőszíj.

No de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a kancsóval s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg, hogy csak elmennek a beteghez s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a betegnek és megigazítják a fejealját.

Az asszony elő is jön és Kara ujságolja neki, hogy hajnalban megy befelé a városba, mert már megint bekivánták a porcióját. Az asszonynak nem sok beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha előkészítése s a tarisznya ellátása. No – véli Kara – majd föl löhet tönni a kulacsot is.

Mert már áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van, már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a szíjjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.

– Ilyen korán kezdi kend? – kérdezi az asszony.

Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:

– Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?

Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek, csavargókká válnak s utoljára is megveszednek az éhségben és a nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból kocsival messziútra indul.

Hát az ut elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni hála Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az oldalán egyetlen egy korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit választja s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.

Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amig az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt s annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt s azontúl már minden rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így időelőtt kedvre derűl s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:

– Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhévatalba.

Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus és ott van a templomuk. Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort de az az ember, aki a Jézusban hívők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal. – Olyan kend, mint az ökör, – mondja neki bosszusan Kara – mert az is vizet iszik. – De még azt is csak akkor – mondja rá a szelid nazarénus – ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.

– Nem löhet – harcol Kara – mert hívatva vagyok az adóhévatali urak által.

Szóval Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az adóhévatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dül itt befelé a pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában, amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik, szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.

– De – mondja Kara – ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.

– Mennyit?

– Hát három fillért – mondja Kara – de muszáj befizetni, mert a végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt ágyban, hé?

Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó lélekkel, derűsen nevetik Karát s útat engednek neki. Ha már ilyen nagy hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott eszik egy „kishust“, meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira, megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban mönjetök.

Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak a hosszabik útat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.

– Szippantsunk egyet – mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.

– De hiszen ez a kulacs folyik – mondja neki a korcsmáltató.

Kara hüledez:

– Folyik?

– Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.

Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.

– Jaj, vagy úgy, kéröm szépen – emeli a szavát – hát hiszen ami azt illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínüleg kéröm szépen…

Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara. Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták. Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, útas megállj, az istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:

– Ugyan él-e még, aki csinálta?

– Mit?

– Hát a kulacsot.

– Tudja a rossz seb! Merítse kend mög – rendelkezik Kara.

– De hiszen tele van – mondja a korcsmáros.

Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végkép, a jó reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fürhécen a kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában és az alcserényen szelíden elalszik. A Badár ló hátranéz és azt mondja a Csinosnak: az öreg már megint becsodálkozott.

Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell kitérni a szemközt jövő elől s így árokbafordulás sem lehetséges.

Kara csak akkor ébred, mikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban és az asszony szedi le a kocsiról az adóhévatal ezen bizalmas emberét.

– Hát kend – kend? – korholja az asszony. – Hát kend – kend?

Kara álmosan feleli:

– Éhös volt az állam, hát mögétettem…

(1910.)

Amik elmúlnak.

Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról, mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes átéléséhez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott az ember. De az észjárások változnak, ma az az úri élet, ha egymás fejetetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a szentenciát, hogy pusztulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Duver bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is csak így vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek vénségükre keressenek máshol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s leásnak a földbe a fundamentuma után.

Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha új s ő is úgy keletkezett, hogy az ő kedvéért egy még régebbi házat kellett elbontani. A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény téglák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz. Az ember tűnödve nézegeti: ugyan hogy hívták azt a részvénytársaságot, amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez voltaképen nem tudatik, de annyi bizonyosnak látszik, hogy jobbmódú világ volt akkor, mert máskép ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt. Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy tulipánokat nevelek az udvarban. Nagyobb igazság kedvéért Telkamptól hozattam a hagymákat Haarlenből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak akasztott emberrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem, hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen hordatni végtől végig, azután az így támadt gödröt telerakni szintén megfelelő szakértelemmel és miegyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal, falevélből származott avarral, fűrészporral, tűzhely alul kikerült bükkfahamuval, hogy melyikből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem lehet (mert az úgy mögmutatja magamagát magátul is. Mert olyan ez akár csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól össze elegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival odább ingyen is ad az Isten. Különben elég ebből a beszédből annyi, hogy a rossz földet ki kell hordani innen. Szót értettem tehát ez irányban egy igen alkalmatos koplalós-emberrel. Ezen férfiúnak a hivatala abban van, hogy valamely piac-térre kiáll egy kocsival meg egy féllóval, s várja a fuvart. Ha nincs fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a félló kormányzója pedig időt mulat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfiú tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagyatott és szomorú helyét, kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja, mint őszinte, szervezett magyar:

– Azután ezért én majd mit fizetök?

– Már miért?

– Hát hogy kihordtam – mondja a szervezett.

– Hát – mondom – én azt hittem, hogy én fizetök.

A szervezett féllovas rám mosolyog:

– Magának képzelete sincsen arról, hogy mi van ebben a fődben.

– Hát mi van benne?

Azt mondja:

– Hát mi vóna benne? Hát olyan téglák, vannak benne, hogy az ritkaság.

Csakugyan úgy is volt. Kocsiszámra kerültek elő a régi, vastag, nehéz téglák, a koplalós valahol a külső részen bizonyosan kikövezte velük a háza elejét. Talált a földben egy üreget is, olyanformát, mint a méhkas, de nagy volt, létrán le lehet bele menni, téglából volt kiépítve: Nem tudtam kinézni belőle, hogy mi volt ez valaha, miért csinálhatták? A régi világ különös rejtélyei közé tartozik, amikből sok van a föld alatt. Talán a háborús időben kincseket rejtettek el bele. Talán sütőkemence volt.

A multkor meg, hogy egy régi, rozoga házat bontottak széjjel s ásták ki az alapjából a téglákat, csontvázat találtak a mélyben. Odahívnak, hogy nézzem. Odamegyek és nézem. Az emberek kérdik: hát mi lehet ez? Egy munkás azt mondja:

– Bizonyosan kocsma volt itt valamikor.

– Az ám – mondták mások is. – Az lehetséges.

Ezt a véleményt nem ekkor hallottam először. Ha csontvázat találnak valahol, leginkább elhívnak oda, hogy nézzem meg s álljak bele a találgatók sorába, hogy mi lehetett ott valaha? A tanakodásnak ilyen helyeken nagyon szabad útja van. Az ásó már olyan csontvázról is hányta le a földet, melynek a két kezeszáracsontja lakatra járó vaspánttal volt egymáshoz csatolva. Mi lehetett, ki lehetett ez a szerencsétlen s hogy kerülhetett oda? Nem tudom. Hogy rab volt, az bizonyos. De azért a mondás itt is hallatszik:

– Alighanem vendégfogadó volt itt valamikor.

Régi vendéglőkkel együtt szokott járni ez a hit. Nincs is minden alap nélkül. Gazdag utasok veszhettek el így. Ki kereste őket abban a világban, ha a pince csöndes földjébe elásattak? Vagy pedig ivás közben verekedések történhettek s valaki véletlenül agyonütődött. Hát mit lehetett vele tenni? Policia nem volt, hát titokban elásták. Budapesten tavaly valami hat csontvázat is találtak egy egykori kocsma pinceföldjében. S ha ez egy helyen megtörtént, a hiedelem általánossá teszi. A vendégfogadók, csárdák, ha régiek, ugy tele vannak mondákkal, mint a régi várkastélyok. Erckmann-Chatrianéknak is egy ilyen kocsmalegenda adta az ötletet a „Lengyel zsidó“ megírásához.

A szegedi piacon állt valami száz év előtt egy fogadó s bormérés. Ez nem kisebb emberhez, mint Atillához, a hunok királyához volt cimezve, két t-vel és egy l-lel, bár Atilla nevét soha még magyar ember nem mondta Attilának. De a fogadó nem akart barbárnak láttatva lenni s különben is tiszteletben kellett tartania a hogyományokat. Mert hiszen a fogadó helyén állott valaha, régen, egykoron, hajdanán Atilla sátora. Vagyis hogy innen kormányozta a kerek világot. Igazán érdekes, hogy micsoda naivitásokból származnak az ilyen mondák, amik később hitté válnak s az Atilla dicsőségén föllelkesült régi magyarok sokszor elidőztek azon a helyen, ahol egykor az Isten ostorának fejedelmi sátora állott. A hiedelem bizonyságát az adta, hogy mikor a fogadót építették, a földben találtak egy jókora vastáblát, rajta sisakos férfifejjel. Hát lehet ez más, mint Atilla? Nem lehet más s a vastábla, mint címer ékeskedett a fogadón. A mult század első felében lebontották a földszintes épületet, de Atilla képe oly tiszteletben részesült akkor is, hogy az újon épült emeletes háznak az erkélyébe beleépítették. Most is ott van s a népek tisztelettel tekintenek föl reá. Pedig mindössze egy tizennyolcadik századbeli szepességi vaskályhának darabja, odafent a régi cipszer házak kályháin gyakran lehet találkozni vele.

Hova tűnnek ezek a régi fogadók, kocsmák, bormérések, csárdák? Elmúlnak, hogy helyet adjanak a kávéházaknak. Azelőtt mennyi mindenféle fajtájuk volt. Milyen különböző módon alakultak ki, hogy utasnak, meg másnak szolgálatára legyenek. A kávéház török maradvány, a fogadó német származású, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztessége ugyan, ma már nem az, ami régen volt. Régente a polgárnak jussa volt a maga termesztette borát kimérni anélkül, hogy abba finánc, boragár vagy bármely más szómorú istenteremtés beleszólhatott volna. Ezek azonban kivesznek, a polgári bormérésből kocsmák válnak. Csak itt-ott maradnak nyomai. A régi bormérő más volt, mint a mostani vendéglős. Természetrajza rövidebbre fogva: egy ember, aki a maga termésű borát a tulajdon házában kiméri annak, akinek akarja, akinek pedig nem akarja, annak nem méri. Volt régi polgári bormérés, amely csak tavasztól őszig szolgált. A háznak kapualja volt, úgy hívták az ilyent, hogy száraz bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg négy szék. Ahány ember a padra, meg a négy székre ráfért (amennyi löhetségös volt), de annál több ember már hiába ment volna oda. Más megint volt, aki télen is adott a meghitt embereinek italt, de csak a maga tulajdon lakószobájában. Ugy estefelé. Van még hely, ahol a csizmadiaműhely egyben van a borivóval. Bőröknek, szíjaknak, csiriznek nem túlságosan jó illata van, meg enyv is van ottan, miután a készülő csizmaszáraknak a keményítéséhez különösképen kivántatik: azonban a jó bornak a szaga elnyom minden egyéb illatot. E helyekre gyűltek egykor össze búsongani az elszomorodott hazafiak abban az időben, amidőn a költőnek az a szava járta:

Mert nem nézhetek vídáman Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok.

Azonban ezt nem kell komolyan venni. Már hogy a részegséget. Mert a polgári bormérés esti hét órakor, amikor Ave Máriára csendítettek a toronyban, becsukódott. Miként élne meg ma, az agyonadózott világban az ilyen erkölcsű vendéglős? Talán sehogy sem. Ennélfogva ki is mennek ezek a régi szokások, amelyek azon alapultak, hogy az ember akkor menjen aludni, mikor a nap lemegy s akkor keljen föl, mikor a nap újból az égre fölkövetkezik. Össze-vissza talán három bormérés van a városban olyan, amely a kilenc órai harangszót betartja. A városházán a toronyban az öreg harang esti kilenc órakor búgni szokott egy régi történeti eseményt: a törökkel való viaskodások emlékére. Ez a kilenc órai harangszó a polgári lefekvési idő. Aki ezen időn túl az utcán mászkál, az vagy doktorért megy, vagy patikába megy, vagy pedig nem rendes ember, hanem úrféle. Ennélfogva a rendes polgár bormérésébe, ha félkilenc órakor bemegy a másik rendes polgár és egy fél liter bort kiparancsol, megkérdezik tőle:

– Kilenc óráig megissza-e?

Ha a vendég a határidő betartására hajlandóságot mutat, elibe viszik az italt. Ha azonban kétli, hogy ennyi idő alatt meg tudna bírkózni egy edény itallal, akkor nem állnak a szolgálatára. Azt mondják neki, hogy jó kutya hazajár. Igaz ugyan, hogy az úrféle népség a maga használatára kihasználta a bibliából ezt a mondást, hogy megtérni sohasem késő, ez azonban a tiszta polgári életre nem vonatkozhatik. Nini. Jó kutya hazajár, ez az igazság.

Már most, ha jól keressük a dolgot – kereshetjük, mert ráérünk – miként alakult ki a bormérés? Bizonyára nem a bor kedvéért, mert a régi időben legtöbb embernek termett magának annyi bora, amennyi a ház körül kellett, akinek pedig több termett, attól a fölösleget hordóban megvehették azok a gyámoltalanok, akik más foglalkozásba lévén, szőlőszerzésre nem vetemedhettek. A bormérés közhely volt, amely az események és tennivalók megbeszélése céljából alakult. Hatvan év előtt egy itce bornak négy krajcár volt az ára: bátran ihatta, aki akarta. A pálinkát, a borból égetett pálinkát csak éhomra itta fölkeléskor a mellfájós, azt is csak mézzel keverve. Hát bizony ettől a világtól messze elestünk. Elszomorodni való dolog ez. Igen, aki étel után pálinkát ivott volna, lenézetett és tótnak tekintődött. Mondják, hogy egy vidéki város közgyűlésén, mikor arról volt szó, hogy legalább éjfélig világítani kellene az utcákat, egy öreg magyar azzal érvelt az indítvány ellen, hogy minek az, mikor minden rendes ember úgyis otthon van esti nyolc órakor. Ebben humor van. De abban is humor van, hogy ebben humor van. A nagyvárosi élet embere egyre későbben fekszik s egyre későbben kel. Ha sokáig így tart, néhány ezer év mulva valóban eljut odáig, hogy este fekszik le s hajnalban kel föl. Akkor majd az öreg magyarnak lesz igaza és szobrot fognak neki önteni a fölöslegessé vált légszeszcsővekből.

Azonban tréfa ide, tréfa oda, a régi polgári bormérések bizonyos régi szokásoknak, tradicióknak a megbúvó helyei voltak, ahol a világi forgatagtól félrevonulva élhettek tovább. Van még egy bormérés az igaz, hogy jó kint a külső városon: ez olyan, amilyen talán már alig van az országban. Szintén a maguk házába a maguk borát mérik. Étel nem kapható, legfeljebb szalonna, de azt külön a padlásról hozzák. Aki belvárosi ember nagy sétát csinálva odáig kijut, rendszerint a zsebükben viszik magukkal az ennivalót. De nem ebben van a nevezetessége. Hanem abban, hogy ott három család él közös háztartásban, közös vagyonban. Ház, vendéglő, birtok, minden közös. Az egésznek az igazgatója, bírája, rendelkezője egy öregasszony, aki közös öreganyja a családoknak. Sokan vannak, már az unokák is felnőttek: húsz széket kell ott az asztalhoz tenni, mikor esznek. Érdekes kép ezt a vagyonközösségi családot vacsorához ülni látni. Meg vannak egymással rendben, békében, hogy osztozkodjanak a vagyonon, az az eszük ágába se jut. A közös élet szinte a gondolatban is egyformává teszi őket. Közülök két családapa egy testvér, azok még külsőleg is egyformák. Legfeljebb csak abban különböznek, hogy az egyik a pipából dohányzik, a másik meg szivart szokott szívni.

Meddig marad meg az ilyesmi? Ki tudná. Valamikor csak elmúlik. Mint ahogy elmúlnak apránkint a régi vendégfogadók s ahogy a vasút nyomán elmaradtak az útszéli csárdák, a régi vendéglő is hotellé alakult, ma már olyan nincsen, amelynek nagy állása volna az udvarán a kocsik részére, nagy istállói a lovaknak. Ma már, ha valamely birtokos kocsin jön be a városba s éjjelre is ott marad, nagy gondja van afelől, hogy hol talál a kocsisnak, kocsinak, lónak rendes szállást. Mert ezek már mind elmúltak, mivelhogy többé nincs rájuk szükség. Szép, nagy helyek voltak ezek pedig, nagy udvarokkal, árúltak benne mindent, ami csak kellett. Faggyúgyertyát a kocsisnak az istálóba, zabot, almot a lónak. Aztán mindannyiban különféle vadállatok laktak. Különös kedvük volt a régi vendégfogadósoknak ahhoz, hogy állatseregletet tartsanak. Az öreg Fekete Sasban mindig volt néhány sas egy ketrecben, a pincében pedig láncon rókafiak lakoztak. Az udvaron szabadon sétált a gólyapár, meg a gödény, ellenben a sündisznók az istállókban tartózkodtak. A padlás tele volt galambbal, a folyosókon kalickában fülemülék és beszédes Mátyás-madarak éltek, amik kedélyesen lebetyározták az érkező vendéget. Nagy kutyák egészítették ki a társaságot, amelyek a nagy macskákkal állottak kitartó háborúban. A tetőket nagy, fényes farkukkal bűszke pávák söpörték és csúnyán kiabáltak. És öreg vendégfogadósok jártak-keltek az utasok, kocsisok és mindenféle állatok között és szép kasamadinereket mondtak és ha olyan olcsó volt is a fogadójuk, hogy ráfizettek, hát akkor is csak csinálták tovább ezt az életet. Főnöki jelvény gyanánt aranybojtos házisipka volt a fejükön, a zsebükben pedig hosszú, ezüsttubákos szelence, abból kinálták reggeltől estig az arra alkalmas embereket. Ma már nem kínálgatják, kimentek a forgalomból ők is, a tubák is: manapság trüsszög a világ anélkül is eleget.

(1910.)

Szombat este.

Nem lehet mondani, hogy jó idő volna, mivelhogy nincsen – jó idő. Esik a hó, az ocsmányabbik fajtája. Többféle hó van ugyanis, de legkülönösebben megkülönböztetendők a tű-hó és a pille-hó. A tű-hó ritkás és igen apró, ellenben, ha a földre ért, az összes havak között ez a legszilárdabb. Ez az, amelyik fölött menvén, a lábak alatt ropog. Miért kivánják azt az emberek, hogy ezt a szép szűz színtiszta havat seprőkkel és lapátokkal elhajigálják az utcáról? Fölmégy a Tátrába, hogy élvezettel hallgasd, hogy miként ropog a hó a lábaid alatt. Ez a foglalkozás néhány százasodba és néhány heti időveszteségedbe kerül, de nem baj, mert megélvezed azt, hogy a Tátrában miként ropog a hó az eszkimó-csizmákba bujtatott lábaid alatt. Ellenben, ha itthon esik ama bizonyos hó, már mindjárt kiabálunk, hogy miért nem jönnek a nehéz seprőkkel ama súlyos emberek, akik az utcákról elsöpörnék a havat. Morál: a Tátrában a költséges havat ropogtatni jó, ellenben itthon havat ropogtatni, botrány. Elméletekkel e szerint meglehetősen jól el vagyunk látva s valóban örülhetünk, hogy ilyen szép elméletek közt történik rövidke életünk folyása.