Part 11

De nem minden hó tű-hó, beszéljen bárki bármit is. Téli világban világi életét éli a pille-hó. Ez olyan kisded, játékos, röpke gyermek. Tréfásan keringél sok társaival egyetemben lefelé a magas egekből: az eféle pille-havaknak semmiféle komoly tulajdonságuk nincsen. Időtlen és hibás szülöttei a nagy természetnek. Alig hogy a szerette földet érvén, azt megcsókolnák, vizes csatakká válnak, amely a célszerű szögény embörök kevésbé helyesen talpalt csizmáiba ártómódon befolyik.

A gyár gőzdudája hat órakor, illetőleg lehetőleg hat óra után öt perccel búgja el, hogy hat óra van. A város partmenti részén az ipar komoly tudományaival foglalkozók megállanak, fűrészek és kalapácsok a kezekből letétetnek: hat óra van. És az emberek teljes egészükben odaadják magukat az elvnek, hogy nyolc óra a munka, nyolc óra a szórakozás és nyolc óra a pihenés. A gyár dudája így beszél.

Esti hat óra. Az utcai lámpák fénye barna csatakokban tükrőződik, mert nem tű-hó esett, hanem pille-hó. Mit csináljon ilyenkor az ember? Aludni nem lehet, mert messze még a hajnal. A kalapácsot újra fölvenni nem lehet, mert az elv szent és a szent elvek mindenki által betartandók. Modern, uj és fölöttébb tiszta elmék által szerkesztett bibliák tanítják ezt.

Ennélfogva a rendes életü burzsoa-nyárspolgár bekukkan haza, megkérdezi az asszonyt, hogy mikorra lesz készen a vacsora, megnézi, hogy miféle tanulmányokban vannak az iskolás gyerekek, barátságból egy-egy szelid barackot is ád a kis tanulmányosok fejére, továbbá a sapkáját a fejébe nyomván, némi két decire távozik. Elvégre embereket is kell látni. A barátságok tartják fenn az életet és az életkedvek a barátságok virágainak a földjeiből nőnek kifelé.

Szép az ilyen elméleti zöldség, ha jól fölgondoljuk. Ellenben, ha mindezt a haszontalanságot nem gondoljuk föl, egyszerű módon beóvakodunk azon helyre, ahol a bor törvényes jogok és törvényes tilalmak korlátai között deci számra is méretik. E helyen jó meleg és kellemes füstszag van. Sokat pipáltak már benne aznap ugyanis. Mondják némelyek, hogy ahol sokat pipálnak, oda nem férkőzik be a járványos betegség. A füstölt sonka is ezen szisztéma szerint füstölt sonka. E helyen tehát az ember, miután a háromszor két decit megitta, azon kijelentést teszi, hogy nem tisztességes ember az, aki hajnalban munkára menvén, ha a nyitott templomajtó előtt elhalad, oda pár pillanatra istenéhez megalázkodni be nem tér.

Azt mondja a másik:

– Jó-jó, de ha késel három percet, megbírságol a gyár.

Amaz, a hitnek és a háromszor két decinek fellángolásával a szemében, rászól:

– Kelj fel három perccel előbb.

Egy ember most a szaporodó társaságban arról kezd beszélni, hogy ő a katonaságnál önkéntes is lehetett volna, mert kijárta a debreceni gazdasági szakiskolát. Így azonban kénytelen volt elmenni közhuszárnak, négy esztendőre. A társaság ezt kissé kétkedve fogadja, mert tudnivaló, hogy az illető polgártárs sohasem volt katona. Fogadások kínáltatnak, egész emberfejekbe és fél emberfejekbe, továbbá hat cigarettába és négy sóskalácsba, hogy nem igaz az, amit beszél.

Egy öreg ember szigorúan veri öklével az asztalt mondván:

– Én még harminckettőben születtem. Én még latiniskolákat jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg vagyok.

A vén munkás-polgár üres kétdecis poharát a többiek a maguk kétdeciseikből teleöntik. Az öregen látható elégültség vesz erőt.

– Tata, – mondják neki, némelyik vídáman, a másik elborultan tekintvén a láthatatlan jövőbe, – tata…

Az agg szakállon néhány könycsepp lecsörgedez.

Csend.

Egy ember nem az öklével, hanem az egész kezefejével és karja aljával az asztalra üt és mondja elsötétülve:

– Az istenit neki…

Az előljáró ember beleszól:

– Az Istent ne bántsátok. Tiszteljétek az Istent. Aki úgy megy el a templom előtt, hogy ha nyitva van az ajtaja, azután még se megy bele, az nem rendes ember.

Egy parasztikus ember, aki már régóta küzködik azzal, hogy az elrágott pipaszárt rövidebbre faragja, csöndesen, de némi gúnnyal veti oda az asztal közepére a szavazatát, mondván:

– A pappártság szép pártság.

Most ismét arról van szó, hogy meg kell vizsgáztatni azt az embert, aki azt mondta, hogy neki a közös huszároknál önkéntességi joga lett volna, mivelhogy a debreceni gazdasági iskolát végezte. Nyilvánvaló, hogy nem beszél igazat. A társaságban van elég olyan ember, aki annak idején a fegyvert lovon viselte, tehát nem nehéz a vizsgáztatás. Egy, a lovagolást tudományos szempontból néző és értékelő egyesület szakbizottsága bizonyára másként tenné föl a kérdéseket, itt azonban az összes examináció csak abban áll, hogy mondja meg, hogy az istállóban a huszár a lóhoz melyik oldalán lép be?

Az íly módon fülönfogott ember kertel egy kissé, bár a választás nem nehéz: elvégre csak jobboldal és baloldal van. Előbb kiparancsolja az ötödik két decit és ezen idő alatt kombinál.

– Ne okoskodjatok… Azért, hogy én munkás vagyok, én a debreceni gazdasági főiskolát kijártam, én gazdasági főönkéntes voltam a huszári lovasságnál.

A többiek a kijelentést nevetve fogadják.

– Hát hiszen jó-jó, – mondják. – De azt mondd meg, hogy melyik oldalról megy a huszár a lóhoz?

Hát most már csakugyan színt kell vallani. A gazdasági főönkéntes kimondja szigorúan, hogy:

– Jobbról.

Miután a társaságban négy ember is van, akit annak idején lóápolás irányában sarcolt a császár, négyen is kiáltanak rá egyszerre:

– Nem igaz! Balról.

Aminthogy igaz is. Vagy talán megfordítva van. Annyi idők multán ki tudná az ilyesmit? A lecáfolt egyén nem is igen tud reá mit mást mondani, mint hogy nagyot üt az üres poharával az asztalra és azt mondja:

– Az istentöket.

Ama másik, akinek az élete céljaiba föl van véve, hogy a fölöttünk élő egyedül igaz és hatalmas istennel barátságos viszonyban legyen a családjával egyetemben, szelíden mondja neki:

– Lelkem, ha nincs okod rá, ne bántsd az Istent.

Erre a mondásra gúnyosan süvít bele a szó:

– Kend nagyon papos, tisztelt férfiú.

– Kérem, kérem, – mondja ez s ezúttal komoly tekintettel néz amarra, – ez nem úgy van. Nevem különben Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, őszintén bevallom Fertő-utca négy.

A másik mondja:

– Kérem, nevem Sánta János, lakásom Tündér-utca hat, bejárat balról.

Az emberek a kalapokat leveszik s ismét fölteszik. A beszélgetés most már könnyebb, mert forma szerint a bemutatkozás megtörtént.

– Kérem, kérem, – mondja az első, – az nem úgy van. Az nem paposság. Én nem szeretem a papot, mert miért nem beszél magyarul. Én szobrász voltam. De a szemeim megrongálódtak…

– Én papucsos…

A kalapok ismét megemelődnek.

– Tehát, – folytatja az első ember, – én dolgoztam Szerbiában. Én dolgoztam Rumániában. Én dolgoztam Bulgáriában. Sajnos, szemeim megromlottak. Kérem, kérem, csend és figyelem. Nevem Joó Péter, lakásom Fertő-utca négy. Nos tehát, kérem…

Az ajtó nyílik, némely rész elmegy, más rész jön. Csatakos havat hoznak be a ruháikon az emberek.

– … tehát kérem. Szerbiában rácul, Rumániában oláhul, Bulgáriában bolgárul szól a pap, csak a mienk szól latinul. Miért szól latinul? Én nem tudok latinul. Mondja meg, kérem, bárki, hány ember van a városban, aki beszél latinul?

Nem, ilyen bárki nem akad, aki meg tudná mondani, hogy hány ember beszél a városban latinul. Csak az öreg ember érzi, hogy most ismét az ő ideje következett el.

– Én még harminckettőben születtem, – szól. – Én még latin iskolákat jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg ember vagyok…

A hangulatok azonban változnak. S jó előbb még ez a mondás elborult gondolatokat ébresztett az agyakban. Most azonban úgy tetszik, mintha az öreg dicsekedne s az egész társaság fölé akarja tolni magát azzal, hogy ő azon emberek közé tartozott valaha a városban, akik egykor tudtak latinul. Gúnyos mosollyal kezdik nézni az öreget s már-már arra a sorsra jut, mint a gazdasági főönkéntes. De egyelőre nem szól senki. Az öreg, miután a boradomány öntése is elmaradt, érezni kezdi, hogy ezúttal kevés volt a szó.

– Azonfelül – mondja tehát – a veressipkásoknál is káplárkodtam negyvenkilencben. Most?… Most azonban csak törődött öreg ember vagyok.

Igen, igen, ez már beszéd. Ez nem dicsekedés latinoskodással, iskolákkal s egyéb ilyesmivel. Ez komoly dolog. Az első ember önt az öreg poharába és mondja:

– Kérem, kérem. Ez szép. Nevem Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, nyiltan bevallom, Fertő-utca négy. Az emberek megemelik kalapjukat és elgondolkozva néznek a füstös lámpavilágba.

– Hej, – mondja sóhajtva egy ember, – ez régen volt, a negyvennyolc… Micsoda idők! Mennyi vér…

– Mekkora hideg! – motyog az öreg. – Borzasztó hidegek jártak. Volt eset rá, hogy az élőfa elhasadt. Volt eset arra is, hogy huszonhat fok volt a hideg. Ha rágondolok, hogy mennyit fáztunk, amikor marsoltunk. Igen, igen. Sok cimbora elmaradt, nem birta tovább. Azután később, aki a háború után megmaradt, az is csak elmaradt. Elhaltak. Ma már kevesen vagyunk, bizony. Nem tudom, engem mikor szólít el a halál…

A halál. Ki gondol arra? Az élet akármennyire kellemetlen, mégis csak több mint a halál.

– Ráér még arra, bácsi, – biztatják. – Ráér még. Jó egészségben van.

Az öreg szótalanul hordja végig tekintetét a többieken.

– Ráérek… Igen. Amíg dolgozni tudok. De már öregszek nagyon. Mi lesz azután?

Az emberek csak megint elhallgatnak. Az egyik zörögni kezd a pohárral, hogy fizetni akar. A többi is fizet a kocsmárosnak, lassan, óvatosan rakván az asztalra a pénzdarabokat. Lassan távoznak, az ajtóból még visszakérdezvén: – Ugy-e, nem tartozunk semmivel? – Nem, nem, – szól a gazda, – röndben van a dolog. Odakint a sötét téli estében esik a hó, a pillehavak egyre sűrűbben szállnak lefelé és kavarognak a lámpák körül. A sarkon elválnak, kezelvén rendben, mint ismerősek. Egy ember lehajol a kis öreghez és homlokon csókolja.

(1910.)

Mihály az új szóval.

A másnapos állapotnak, mikor valaki előtte való este vendégségben volt s nem maradt elég ideje az alvásra, az a szokásos neve, hogy zákányos állapot. Hogy honnan került ez a szó ennek a fogalomnak a megjelölésére, azt nem lehet tudni. Van a határban egy nagy darab homoki föld, bortermő vidék, annak Zákány a neve. Valamikor, így szól a beszéd, a Zákány-családé lett volna. Ez a familia régen kiveszett, magja sem maradt. Neves család volt régente, Zákány Istvánról föl van jegyezve, hogy főbíró korában üttette le a fejét a török. Amit ugyan épen akkor három alsóvárosi baráttal is megtett s így a főbíró kellő lelki kisérettel ment föl a menyországba.

Ez azonban mind nem ok arra, hogy erről nevezzék el a másnapos ember sorsát zákányos állapotnak. Mert igaz ugyan, hogy a zákányi kapitányságban sok a borszőlő, de hát az van Domaszéken, Szatymazon, Balástyán, Bojárhalmán, meg máshol is, de azért sohase mondja senki, hogy balástyás állapotban van.

Ezzel a szóval csak Zákány van megtisztelve. Azaz, hogy csak volt. Tegnap bent járt a járásbíróságnál egy tanyai magyar s új kifejezést hozott.

Az embert azon irányban levelezte meg a járásbíróság a pecséttel, hogy tartozik egy másik embernek háromszáz koronával, de nem fizeti meg.

A tanyai jelentkezik rendes időben a bírónál. Ott van az ügyvéd is. A magyar középkorú ember, rendes ünneplő ruhában, de egy kicsit gyűrött az ábrázata, látszik rajta, hogy olyan boros-formán van.

Egyébként azonban rendet tud és igyekszik az illendőséget megadni. Mint illik is. Minélfogva a bíró nem is szól neki a zákányos állapot felől semmit. Csak azt mondja:

– Azért van hivatva, mert háromszáz koronát követel magán a Jóljárt János. Beismeri-e, hogy tartozik ezzel a pénzzel?

– Be én, – mondja Mihály. – Hogyne ismerném be. Böcsületös embör vagyok én. Mög voltam szorúlva, hát adott a János háromszáz koronát. Mert egy kis földet vöttem, kéröm alásan. Amivel én tartozok, én azt fizetöm.

– De – véli a bíró – most épen azért van itt ez a pörlekedés, hogy nem fizeti.

– Hát kéröm szépen, – esik a szóba a Mihály, – nem kérte eddig a János. Hát miért nem szólt, ha köll neki a pénz?

– Szóval maga hajlandó fizetni?

– Hát nem akarok én mögcsalni senkit. Fizetök.

– El is hozta a pénzt?

Mihály csóválja a fejét ezen különös dolgok miatt.

– Már hogy hozhattam volna, – feleli, – mikor azt sem tudtam, hogy miben akarják fájlalni a fejemet. Pedig – teszi hozzá – máma fáj amúgy is. De én fizetök. Eléggé szaggatja már az is a szívemet, hogy a János pörre mönt, pedig szót is érthetött volna velem.

No, így rendben van a dolog. Megírják az egyezségről való írást, hogy Mihály becsülettel meg fog fizetni Jánosnak. Mikor készen van a hivatalos levél, azt mondja a bíró Mihálynak:

– No most már írja alá.

– Nem írom én, – mondja Mihály.

– Már miért nem?

Mihály lemondólag csapkod a kezével a levegőbe és elszomorodva jelenti ki:

– Mert én, kéröm, be vagyok zámborosodva. Hát nem tetszik rajtam látni, hogy én be vagyok zámborosodva? Hát hogy írjam én ilyen állapotban a nevemet? Hiszen nem fog most az én kezemben a toll!

– No, – bíztatja a bíró, – azért majd csak megy az valahogy. Csak írja ide a nevét.

Ez nehéz kenyér – ilyenkor. Mihály tétován lép az asztalhoz. Nehéz kezében sehogy sem áll a toll.

– No, csak bátran, – bíztatja a bíró.

Mihály azután a kiterített papíros aljára lassan odarajzolja a nevét, de megizzad bele. Előbb a sö betűt, azután az ó betűket, megint a sö betűt. Mire a Mihályt jelentő rajzoknak a végére jut, végig van írva az egész ív papiros.

Kétségbeesetten néz a csinálmányra. Hát ezek is betűk? Most már mérgesen szól az ügyvéd felé:

– Hanem a tekintetös úrnak se felejtöm el, hogy engöm erre a napra becitáltatott.

– No, – mondja a bíró, – nem az ügyvéd úr hívatta magát, hanem én.

Mihály a bíróra mutat a balkeze ujjával:

– Hát akkor a tekintetös bíró úrra van panaszom. Hogy minek hívat éppen ilyen időben, mikor én be vagyok zámborosodva?

De most meg már a bíró türelme fonalának kezd vége szakadni.

– Ejnye, ejnye, Mihály, – csattan föl, – hát én alkalmazkodjam ahhoz, hogy magának melyik napon tetszik részegeskedni?

Mihály az emeltebb hangon mondott szavakat megütődve veszi tudomásul. Hátrább lép és ismét fájdalmas tekintetet vet a bíróra. E tekintetben súlyos vád foglaltatik az összes városi értetlenségek iránt.

– Tekintetös úr, – mondja csöndesen, békítőleg és magyarázólag, – ezt nem ilyen értelömbe köll vönni. Nem vagyok én boroskancsó. Se iszákos, se sömmi. De én rám nincsen tekintettel a királyi törvény… Mert én tegnap adtam férjhöz az eggyetlen lányomat, hát mikor lögyek részög, ha még ilyenkor sem?

Mihály ezen méltatlankodással távozott a törvényházból. Mert nem járja az, hogy a zámborodottságra nincsen tekintettel a királyi törvény. Ez nem kielégítő…

*

Szó-e az, amit Mihály mondott, vagy pedig kitalálás? Ugy értve, hogy járószó-e, vagy pedig Mihály most önkéntelenül csinált egy új szavat? Mert ez a szó eddig nem volt errefelé ismeretes. Igaz ugyan, hogy Mihály tanyája szomszédos a dorozsmai tanyákkal, azoknak a szava pedig más. Ez a csodálatos a népnyelvben, hogy bizonyos szó egy darab területen jár, de valamely határon túl megszűnik s azon túl már ugyanazt a fogalmat más szóval értelmezik. Néha ugyan van magyarázata. Olyan tájon, ahol nem gazdálkodnak ökörrel, hanem lóval, nincsen benne a nyelvben a szekér szó, egy kissé odább pedig már nincsen kocsi, hanem csak szekér.

Másfelől azonban vannak olyan szavak, amik megvannak már régóta, de, úgy tetszik, mintha csak minden húsz esztendőben kerülnének egyszer kimondásra. Elfelejtődnek, kimaradnak a használatból s egyszer csak megint valahonnan az agy rejtekéből előbukkannak. Különösen a néppel foglalkozó bírósági embereknek van az ilyesmiben módjuk.

Az egyik helyen a betyárkodás, mint foglalkozás, sértés. A másik helyen nem az, mert a nem éves, hanem csak hónapszámos szolgalegényt jelenti, aki egy hónapban ennél, a másikban amannál a gazdánál béres. De ha továbbra is úgy alakul át a nyelv, ahogy mostanában nekiindult, idővel még havidíjas lesz, az ilyen kétkézi munkásnak a neve.

Mert keveredik és kavarodik a nyelv. Hiszen fejlődik is, élénkül is. Uj dolgokra új szavak készülnek, jók rosszak. A Röntgen-sugárból Rögtön-sugár lett, mert azzal a doktor rögtön keresztül lát a betegen. A gőzekének a szép szántógép nevet adták, a regattista csónakázót vízibubának nevezték el. A vontató gőzhajó neve egy időben vasbika volt, a mozdonyé is. De aztán apránkint beleférkőznek a nyelvbe az újfajta csinált szavak. A katonaságtól német kifejezéseket visznek haza. Az ujságokból uj szólamokat tanúlnak és aki urasan akar beszélni, ezeket használja. A panaszkodás ugyan e fölött nem jogosúlt, mert hiszen a népszokások nagy része valamely régi úri szokásnak, úri divatnak az átformálódása. Az úri nyelven sok az idegen szó, onnan átmegy a népnyelvbe, de ott aztán igen tarka-barka formába öltözködik. Azt mondja: pardon, nem akarom én az urakat interpellálni, vagyis, hogy nem akarja zavarni. A másik ember nagy tárgyakra: nagy szekrényre, házra, gépre, hajóra azt mondja, hogy az nagy hipotéka.

Azután ott van a szépen való beszélés.

Régente a politizáló nemes csizmadia testületek tagjait figurázták azzal, hogy cifrán beszélnek. Ők mondták volna, mikor a vendéglőben az ebédért fizetni kellett, hogy: a szomszédomban rejlik az elégtétel, meg más ilyenféléket beszéltek.

De most már ez a szép beszéd erősebben terjed s megszűnt a csizmadiák szabadsága lenni.

Azt mondja a bíró előtt a külvárosi háztulajdonos:

– Kéröm, panaszom van az egyik lakómra.

– Hát mi a panasz?

Tudatja az ember:

– Hát kéröm, az, hogy előbb háttérbe helyezte a lakókat, azután háttérbe helyezte a házbért utoljára pedig háttérba helyezött még engöm is.

Ez annyit jelent, hogy a panaszolt lakó mindenkivel összeveszett a házban s ráadásul még az árendát sem fizeti.

Csinosan virágos beszéd. Az az érdekes benne, hogy míg az egyik embernek, az úrformának, előbb gondolkoznia kell az értelme felől, ők azonnalra megértik, hogy mit is mondott a sógor.

(1911.)

Külsőrészi agglegények.

Az agglegény-élet a városon se lehet valami alkalmas foglalkozás, mert sok unalom járhat vele. Az igaz, hogy mint mondani szokás: se kicsi, se nagy, maga sem viselős, így könnyebben bírhatja az életet, azután a városon mégis csak találhat helyet eleget, ahol az idejét töltheti. Azonban kint a tanyán élni agglegényéletet, az már csakugyan nehéz sors. De azért mégis van olykor ilyen, ha nem is gyakran. Ha nem minden határban adódik is elő. Van szolgaemberben is, gazdafiban is. Kocsisban volt nálunk is egy, amíg meg nem halt, az öreg Imre bácsi, annál öregkutyakedvűbb embert még aligha hordott a föld háta. Nőgyűlölő, vén mogorvaság, az csak a lovakkal tudott beszélni, az ünnepnap délutánja azzal telt el, hogy zsírral etette a lószerszámot és fényesre pucolta rajta az acélkarikákat. Szobában nem hált sohase, de még az istállót sem szerette éjszaka. Rudat lakatolt az istállóajtó közepére, hogy valamelyik lókötő el ne köthesse a lovakat, maga meg a kocsi alá feküdt aludni. Télen is ott feküdt, őszi esőben is, volt egy irgalmatlan öreg subája, száz foltot rakott rá maga, abban pihent. Az ócska subát el nem hagyta soha magától a világért sem, sem nyáron a nagy csizmáit, ha akár szénáért ment is valami nem messze tanyába, azokat mindig fölrakta a kocsira. Ha ezért szót ejtettek előtte, hogy miért húzatja mindig a lóval ezeket a fölösleges holmikat, mogorván felelte:

– Ha köllök így, akkor itt maradok. Ha nem köllök, akkor elmöhetök.

Beszélték, hogy a pénzének egy része bele volt varrva a subába, a többit meg a csizmában tartogatta. Mondták, hogy volna valami ezer forint körül való pénze így „gyugasz“-ban. Lehetett, mert magára nem költött semmit. Ha más kínálta egy pipa dohánnyal, hümögve elfogadta s előkotorászta hozzá valahonnan a lóporos istállópolcról az ócska pipát, megtömte a dohánnyal s rá is gyújtott, ha gyufát adtak hozzá. De maga nem adott volna egy árva vasat sem dohányért.

Az ilyen emberen eltart egy kalap húsz esztendeig s amiként döglött szamarat ritkaság látni, úgy világ csodája, a „magának valón“ egy új mellény. Meg van a maga régi holmijaiban, csupa folt, de sohasem rongyos, mert maga foltozza magát. A fehér ruháján is folt hátán folt, de amúgy minden szombaton rendesen föltisztálkodott, maga mosott magára. Asszonyfélével szóba nem állt, csak néha, ha a szőlőbeli dévaj napszámoslányok rákiáltottak, szavalt vissza valamely mérges, átkozódó káromkodást. Vén volt már, csupa ősz, a képe telipiros és az egész emberen a kappanhízás kövéredése, de már kezdett a válla görbülni, a nyaka hajlani, de megmaradt mindig egyformának. Nem vétett senkinek, ha nem háborgatták s így el volt az igáslovak mellett esztendőkig. Hogy honnan jött, miféle életet élt azelőtt, senki sem tudta, ő maga meg nem beszélte. Olyan időben, mikor nem voltak napszámosok a tanyán, bement enni az ereszet alá. Az öreg kocsis a még öregebb kapással csak el volt valahogy, mert az sem beszélt, ha nem volt rá föltétlenül szükség. De ha már a napszámosok is ott ettek az ereszet alatt, akkor az öreg Imrének külön kellett kimérni az ételt, mert különben inkább nem evett volna, semhogy a sok csacskabeszédű, tréfálkozó nép közé elegyedjen.

Ha volt eset rá ugy, hogy vasárnap délután kint volt valaki a városból a tanyán s ilyenkor szokás egy üveg bort az emberek elébe tenni, Imre egy pohárra valót elfogadott. Többet nem semmi áron. Ugy lehet attól félt, hogy majd megered a szava s talán elkottyantja magát. Hogy talán beszél majd valamit a multjából, amit ma olyan szépen neveznek úgy, hogy előélet. Hát bizony, hogy mi volt az öreg Imre előélete s nem volt-e ebben bizonyos mennyiségű börtönbeli oldalélet is, azt őrajta kívül senki sem tudta, az öreg talán azért aludt kint az udvaron a kocsi alatt, hogy még álmában se beszéljen róla semmit.

De hát ez nem is tartozott senkire. A dolgát elvégezte, a lovakat ajnározta, a padlást szigorúan vigyázta, hogy a tyúk bele ne menjen, mert a finyásabb ló nem eszi meg a szénát, ha tyúktollat talál benne; a kocsit mosta, ha kellett, ha nem, a tengelyére fölkente volna a világ minden kulimászát, a lószerszámmal pedig annyi zsiradékot etetett föl, hogy egyszer meg is szólták érte: abban a percben fölköszönt a szolgálattal s nem volt maraztalás, elment. Egy esetben történt már ugyan, hogy valamely sérelem miatt mérgében megindult, de még a föld sarkát sem érte el, már visszatért. Ezuttal azonban nem ért neki semmit se szó, se beszéd. Fölfogta a kendőbe kötött kevés cókmókját, belerázta magát a subába s elment, semmit sem szólt (még azt is lassan mondta).

Kószált aztán szerte-széjjel, lehetett látni az útakon itt-ott, amint hurcolta a subát. De már nem fogadták föl sehol sem. Kószált, mint a kutya, ha a pákosztossága miatt kiverik a tanyából. Akadt volna ugyan szegényebb, zsöllérféle ember, aki a pénziért fölfogadta volna tartásba, de Imre az ilyen beszédre sem szólt semmit, csak ment tovább. Egyszer aztán elveszett a határból. Az emberek nem sokat törődtek vele, legfeljebb azt mondták felőle, hogy világgá ment, mint a Döme kutyája. Beszélték ugyan, hogy arra kifelé, a pusztaszélek körül, egy vontató széna tövében találta meg a csősz kutyája halva és rá is vezette a halottra a csőszt, de ez a beszéd nem egészen bizonyos, mert odakint az ilyesmiről nem nyomtatnak ujságlapot.

*