Part 8

Az oláh tiltakozik. Azt feleli:

– Nu! Nem.

Ezt így mind lefordítva a hallgatóságnak elmagyarázza a kérdező. Most ezt kérdezi:

– Hát akkor miért jöttetek ide?

– Nem tudtuk, – válaszolja amaz, – hogy mire hívtak bennünket. Mi nem dolgozunk a magyar testvérek ellen. Még holnap visszamegyünk. Csak kettő marad itt, az is, mert beteg.

Ez is elmagyaráztatván, az arcok föllángolnak, bár hiszen amúgy is eléggé lángoltak már, az emberek fölugrálnak, egy része éljenez, más része egyebet oláhul nem tudván, rácul zsiviózik, tudósabbak szetreászkákat kiáltanak és nyújtják, valóban igen nagyon nyújtják üvegeiket az oláh felé. Hiszen szinte hihetetlen ez az eset! Az oláh elhalász egyet az üvegek közül s pirosló képpel néz az örvendő magyarokra. Előbbre lép, ahol condrája sanyarúságát még jobban megvilágitja a lámpa. Ott a mellére üt és azt kiáltja:

– Já foszt kátáná! Honvéd kátáná já foszt! – Katona voltam én! Honvéd katona voltam én!

Viharos lárma, örvendező kacaj és kiabálás. A forciális embör, aki abban aspirál, – egyébként az ördög tudja csak, hogy miben aspirál, a román emberhez megy és sírva megöleli. Példáját követi egy komoly, meggondolt férfiú a hajlított meggyfaszárosok kasztjából…

(1907.)

Dudák és vízidudák.

Ha János bácsit, vagy Pétör bácsit kérdezem, hogy milyen szó mellett táncolt a lakodalmán, azt mondja, hogy dudaszó mellett. Ha megint kérdem, hogy hogy van az, hogy ha már annyian mulattak a duda mellett, hát még sincsen duda, akkor azt mondja:

– Kimönt a forgalombul.

Ami elmúlt, annak az a neve, hogy kimönt a forgalombul. Ez igaz, hiszen apránkint valamennyien kimegyünk a forgalomból oda, ahol már nem szól a duda, legföjebb az angyalok trombitálnak. Ha ugyan szokásuk nekik a trombitálás, mert a hajós-nép például azt tartja, hogy az angyalok citeráznak, ha épen ráérős kedvükben vannak. Ugy lehet, már nincsen hozzá annyi kedvük, mint azelőtt. Mert a muzsikaszó tekintetében is átalakul a világ. Az emberek komorabbak, több a gond, több a gondolat a koponyában s kevesebb a nóta. A citeraszó hallatszik néha alkonyatkor a hajókból, vagy olykor vasárnap a külső városon, amerre hajóslegény lakik. De már ez is múlik, a híres muzsikásszerszám, az egykor féltett s öröklött kincs, a legtöbb helyen eladó, ha az árát megadják. Elveszett a vidám kedvük az embereknek, azaz, hogy ami még megvan, azt vasárnapra tartogatják. Olyankor szól a banda és „jaj de szépen bongoráznak a nagy kávéházban“.

Már a városokon muzsika tekintetében csak a cigány uralkodik. A magyar fuvóbandák is elmaradnak apránkint. De hogy az ilyen apró dolgok is hogyan átvedlenek rövid idő alatt! Iskolás koromban a népből való rezesbanda fujta a lakodalmas népnek templomba gyalog való menet, meg vissza a nótát, kulacs volt a legények kezében, fonott kalács a kulacs nyakán, kináltak vele minden szembejövőt s táncolva mentek a templomig forogva maguk körül az utcán. Ma már nem járnak esküdni gyalog, ahhoz kocsi kell s a rezesbanda, ahol még van, kiszorult a tanyák közé. Faluhelyen ugyan bizonyosan van még. Némely helyen sokáig meg is marad, ha igaz. Nálunk kétféle tanyavilág van: a felsőtanyák, meg az alsótanyák. Az alsótanya háromszor akkora, mint a felső. A felsőtanyán mindig volt muzsikus cigány. Dankó Pista is ebből a fajból származott s az alsótanyán azonban még ma sem birna megélni a cigány, ott még mindig maga a nép muzsikál maga-magának. Sok banda van, mert nagy a határ, él benne vagy harmincezer lélek. Van a bandában klárinét, réztrombita, bőgő; kisbőgő vagy nagybőgő. Aki benne van a bandában, annak a neve: hangász (nem tudom, hol szedték), de csak vasárnap, mert másnapon ő is csak olyan földmívesember, mint a többi. De a bőgője oldalát vasárnap este sem volna ajánlatos bezúzni.

Ezek a fuvóbandák a réztrombitát nevezik most dudának. Ami hangot az ád, az a dudaszó. A bőrduda már nem divat. Ezelőtt sok tanyaházban ott lógott, az öregebb juhásszal meg szinte vele járt, mint a fiatal juhászlegénnyel a furulya. Nevezetes dudák voltak azok a bizonyosak, mert a duda gazdája a dudának szép fejet faragott. Kosfejet, kecskefejet, lányfejet. E szerint volt azután a duda kosfejű, kecskefejű vagy kisasszonyfejű. De napjai lehanyatlottak s már nem igen van, aki fujná. Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, hanem vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukocza Tanács Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi, illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot és piros kendőt akaszt az övébe.

– Ez így illik, – mondja Ignác, s valóban, ugy lehet, a dudaszó e nélkül talán nem is érne semmit.

Nem. Meg külön nóták is kellettek a dudához. El lehet azon ugyan nyekeregtetni mindent, de a valódi dudanóta csak dudának való. Mint a rácos: Hej Jula, Jula, Jula. Szól a duda, duda, duda. Azután a magyar juhászos: Cintányérom, cintányérom aprószöllős pogácsa, fáj a szívem, fáj a szívem a juhászra, de a juhászra…

Elvesz azonban már ez, de hogyne veszne, mikor a juhász alól is elfogy apránkint a föld. Mifelénk a falkák egyre kisebbek, a juhász egyre kevésbé tipus s egyre kevesebb igazság van abban a nótában, hogy: „Legelteti nyáját, fújja furulyáját. Könnyen éli a világát…“ Mert bizony már a furulyáját nem igen fujja, az is elvész a tarisznyákból. Inkább ujságot olvas a mezőn, amit a Mihály bácsi hoz ki neki a városból, ha a hetivásárra bemegy. Ellenben találtam már furulyát, amit légszeszvezetékhez való vascsőből csináltak. Ehhez aztán már igazán illene valamely modern juhász. Kalucsniban, porköpenyegben, ócska kemény kalapban és esernyő alatt.

Tünő dolgok ezek. A régi nóták, a régi hangulatok. Ime eltünt a kondászatból is Hegedűs János, az utolsó kanász, aki többféle dolgairól és elveiről volt nevezetes. Például: nem pásztor az, aki csizmában jár, mert rendes pásztorembernek bocskor dukál. Továbbá: csak az lehet tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. Még tovább: illik, hogy pásztorember jobban tudjon táncolni, mint más emberfia. E komoly férfiú szerint a rendes kanászember egyéniségéhez csak ez az egyetlen nóta illett: „Az én rúzsám mezővirág. Messzirül érzöm a szagát. Nem köllött vóna ezt tönni. Nem lött vóna itt baj sömmi…“

Erre azonban törkölyt kellett inni, amire ismét a János elérzékenyedett s panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak:

– Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire fölnevelködtök, nem látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra.

Ilyen kegyetlen a világ. János nem is nézhette sokáig. Elment oda, ahol senkisem tekintetes úr.

*

Az utolsó dudás vízimolnár. A mestersége is olyan, hogy az utolját járja. Fogynak és apadnak a vízimalmok, öreg és régi holmik ezek, ha elpusztul egy újat már nem építenek. Nem oly régen még sokan voltak, oly sokan, hogy a hatóság külön rendtartást csinált benne, melyik hol álljon. Voltak vagy százon fölül. Ma alig van néhány. Egy része elpusztult, más része eladódott, elment olyan folyami vidékre, ahol még megélhet, ahol a gőzmalom még nem vette ki a vízimolnár szájából a kenyeret.

– Hej pedig, – beszélte egy öreg vízimolnár – de kár, hogy elpusztulunk… Azóta nem is öszik a nép röndös könyeret.

Csakugyan meg kellene egyszer próbálni, hogy igaz-e? De a vízimolnár nem árul lisztet, az csak megőrli a gabonát, ha elviszik hozzá. Mert azt mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a lisztet, nem úgy mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen forogtak, miként az egész régi magyar élet. Azt mondják, hogy az ő kövük más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere: mi igaz benne, mi nem, nem tudom. De annyi igaz, hogy azt az egy-két malmot, ami még megvan, körülbelül ez a hit tartja fenn. Álmodozva laknak bennük a molnárok, végüket várván, a lapátok lassan, igen lassan forognak, aminek meg is van a maga oka, mivelhogy ez a mi olykor mérges Tiszánk a leglassúbb esésű folyóvíz az egész országban. S ebben a nagy álmatagságban a molnár már dudálni is elfelejtett, pedig volt neki egy másik szerszáma is, nemcsak a kisasszonyfejű.

Hosszú, lukas fadarab volt ez, elérte a másfél ölet, csak hallomásból tudatik, hogy a molnár ezen esténkint, napáldozat-tájon a malom tornácos részéből nagyokat szólt. Valami nagy hangja volt a vízidudának, mértföldre is elhallatszott. Ma már nincsen belőle még mutatóba sem egy darab se. Nem igen lehetett azon nótázni sem, csak úgy tutulni, meg sikongani, mint ahogy a tót pásztor csinálja még némely helyen, a maga ölhosszú nyirfakérges fakürtjén, mikor tudatja a havasból a faluval, hogy a bürgékkel merre jár. Lehet, ez a víziduda is aféle ellenőrző óra lehetett régi kiadásban, a molnárlegény így tudatta a parton belül lakó gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van a malmon. Mert meglehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön, amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor bődül.

No azért akárhogy áll a dolog, egyet magnak eltenni csakugyan nem ártott volna, de hát már nem igen adódik elő. Még csak úgy a formája sem egészen tudott dolog. Milyen volt, ki csinálta, hogy csinálta, miért hagyták abba?

Van ez annyira érdekes, mint sok más hiábavalóság, amikért szinte veszekedve törtet a mai élet. No, nem is lehet mondani, a multkor volt némi szerencsém ebben a dologban. Öreg, rozoga parti korcsmában, öreg, ősz bácsival találkoztam. Régi vízimolnár, pár éve hagyott föl a foglalkozással, azóta messze bent lakik a városrészben, a túlsó oldalon. Azóta sem igen járt erre, mióta abbanhagyta a mesterséget. Most mégis eljött. Mint régi ismerőse e helynek, vizesüveget vett le a polcról, kiment az udvarra s a kútból vizet mért bele.

– Ilyen víz nincsen több a tájékon, – mondta, ahogy bejött, leült s letette maga elébe az üveget. Azután fél deci pálinkát kiparancsolt hozzá.

– Ez az én passzióm, – szólt az öreg. – Fél deci pálinka, három pohár víz.

No, nem nagy passzió, tekintettel arra, hogy némely parti magyar harmincszor fél deci pálinkát is fölporciózik egy nap alatt.

– Hát, – folytatja, – víziembör vagyok én. Hetven éves koromig vízimolnár voltam én.

– Hát akkor bizonyosan tud a vízidudáról is?

Tünődve néz rám tiszta, kék szemeivel az öreg, hogy mit akarok.

– A víziduda? Komédia? Minek az? Nincsen az már.

– Már aligha van, mert sehol se látom a malmokon.

Mozdulatot tett a vállával, olyfélét, amit Mártonffy Frigyesék idejében úgy mondtak: vállat vonított. Magyarul úgy mondják: panyókára rázta a vállát. Valami megvetés, meg semmibe sem vevés szokott abba lenni.

– Ha volna, se láthatná, – szólt megint. – Mert az a vízbe szokott úszni, kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az, hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát ha az kint van a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.

Ez nagyon helyes beszéd. Kezdünk rá jönni az ízire. No ez egészen alkalmas dolog, ez a találkozás.

– Aztán mikor köllött dudálni?

Az öreg megint csak nagyot nézett.

– No – mondja – az nem úgy van. Nem azért jöttem én most épen ide. Hanem tudja, Csongrádon az újságba olvastam, mögöltek egy malombaktert, a kutyáját is félig agyonverték, a bakter testét eldugták. Mégis röggel a csendőrök előtt addig játékoskodott a kutya, addig mutatta, hogy merre köll mönni, előreszaladt, mög visszaszaladt, végtére csak odavezette a csendőröket a gazdájához. Hát látja ilyen a kutya. Aztán kiadta páráját a gazdája mellett. Látja, csakhogy beszélni nem tud. Én mindig szerettem a kutyát. Most is tartok kettőt. De olyan hű jószágokat még nem látott. Jaj, kedves kis állataim – mondom nekik néha, – oszt megnyalik érte a kezemet…

Így kezdte az öreg ember, így is folytatta, meleg szeretettel a kutyákról. Hogy a kis unokáit is, hogy ajnározzák azok, mi egyéb. Ha az ember gyorsírni tudna, de akkor is olyképen tudna, hogy a papiron a ceruzával, a kéz a zsebben észrevétlenül jegyezne, birná csak elmondani, hogy micsoda tömérdek sok szépséget mondott el ez az öreg víziember a kutyáiról. Figyelmesen hallgatták többen, akik bevetődtek, fuvarosok, halászok, hajósok. Próbáltam eltéríteni, kérdést tettem újra a vízidudáról, de az öreg rossz néven vette.

– Ugyan mirül való már az a duda? – kérdezte. – Nem volt már annak értelme sömmi. Utoljára már csak ezök a siheder molnárlegények hitványkodtak vele. Ha hajó volt közelben, oszt estefelé a hajóslegény citerázott, akkor csak azért dudáltak, hogy a citeraszó ne hallatszon. No, hát ilyen dolgok történtek, hát érdemös errül beszélni? Egészen más ez, ami a kutyákat illeti, mert nézze csak, aki valóságos kutya, már ha az embör föltöszi magába gondolatba, hogy igazi, valóságos, hű embörtárs-kutyáról van szó, hát van köztük, aki embörnek embörebb embör, mint amilyen embör némelyik embör…

S szavainak barátságos áradata a kutyáiról újra megindult…

(1907.)

A jelszó.

Azt mondják a hivatalnokokról, akik a hónap elsején kapják a fizetésüket, hogy számolt pénzű emberek, nem nagyon sok van nekik, de ha jól számon tartják, el lehetnek vele a hónap utoljáig, mert akkor megint csak jön a másik számolt pénz. De már a tanyai embernek nem fizetget elsején senki, akárhová menne is a bélyeges papirossal. Se nem küld neki senki semmit. Csak úgy jut pénzhez, ha valamit ki bir teremteni a földből, azután messzire elkódorog vele, piacozni, mert kint másként nem áll pénz a házhoz. Meg kell a munkáját adni keményen s olykor mégis rossz esztendőben nincsen áldás a munkán, akárhogy megadták is a földnek azt, ami illeti.

Szóval szigorú dolog a pénz, nem mindig áll a házhoz, amit hát megfogtál belőle, azt el ne ereszd. Őrizd, akárcsak a szellemek a Kárbunkulus király kincseit. Ne költsd. Világi hivalkodásokra ne adj belőle, csak nagynéha, módjával. Mielőtt kiadnád, megnézz minden garast háromszor is, azután ha lehet, tedd negyedszer is vissza a zsebbe. Arra a régi mondásra gondolj, hogy:

– Lössz még idő szépen járni, csak lögyön mibe fölöltözni…

Vannak ilyen mondások, inkább tanítások, öregek szóhagyományai. Nyáron úgy jó a ruha, ha szellős, nem sok kell belőle: télen meg ne cifrálkodj, mert a télnek nincsen szeme, csak foga. A pénz arra való, hogy megkeressük, nem arra, hogy elköltsük. Mert a szél hordja el a haját azoknak, akik csinálják, még így sem igen akar szaporodni.

Csukonyi János, ahogy egymagában van véletlenül a tanyán, előszedi a dugva tartott pénzeit és nézi. Olvasgatja, az ezüstöket sorba rakja, a papirosokat kisímogatja. Nem sok az egész, úgy valami háromszáz korona körül való, bár nagy pénz ez is annak, aki sohasem látott magánál ennyit egy csomóban.

Próbálja összeolvasni az egészet, de néhányszor belezavarodik. De utóbb mégis csak sikerül. Százat összeolvas és félreteszi. Hát ez egyszáz. Azután a másik százat is odább tolja. A harmadikat is. Marad még három ötkoronás.

János szemei szeretettel siklanak egyik csomóról a másikra.

– Háromszáz, – mondja – hogy is csak… háromszáz mög tizenöt. Ez háromszáztizenöt. Gondolkozva néz maga elébe.

– Ennyi. Csak ennyi? Nem volt-e több a multkor?

Ez nagy kérdés. Ugy tetszik neki, mintha a multkor nagyobb lett volna a summa. Pedig azóta háromszor is volt bent a városban piacozni s mindig többet árult, mint amennyit vásárolt. Mennyi is lehetett a pénz, mikor utoljára olvasta össze? Nem tudja. Hiába feszíti az elméjét: nem tudja.

– Haj, haj, – sóhajtja János – így van az, aki nem tud írást.

János zsellércsaládból származik, béresgyereksorsban nevelődött a pusztaszéleken, még akkor nem volt úgy teleszórva a tág mezőség iskolákkal, mint most, ilykép János elmaradt a tudományok tárától és világosságától. S később, mikor már az asszonnyal együtt egy kis tanyát „ragasztott“, már az efféle dolgok elmaradtak az élhetés másféle munkái mellett.

– Jaj, haj, – gondolja János – ha írást tudnék, majd számolnék. De így… így nem tudok sömmit. Van szömöm, mégis vak vagyok.

Tünődve tekint ki a kis szobaablakon a havas tájékra János. Nem tud hova lenni a gondolataitól. A pénzeket jól eldugva tartja, de hátha mégis rájött a vermésére valaki? Megrendülve révedezik arra, hogy a tulajdon gyermekei lopják-e talán? Nem, ez isten ellen való vétek, ez a gondolat. Lehetetlen az. Hárman vannak s a legidősebb már aféle surbankó, aki nemsokára legénnyé serdül, de mégis, mégis. Az apjuk ellen? Nem az ördög kísértése-e, hogy csak gondolatban is így érinti tulajdon véreit?

– De ami bizonyos, az bizonyos – mormogja megint, a pénzre tekintve. – Ez a vagyon több volt. Nem sokkal volt több, de valamivel több volt. Ki nyúlt hozzá? Most mintha jól képen vágták volna Jánost, szinte megszédül a tulajdon gondolatától. Hátha az asszony? Hopp. János gyanut fog s a gyanu egyre jobban terjeszkedik a széles mellben s János utóbb úgy érzi, hogy le akar szakadni a szíve.

János amúgy is volt valami gyanupörrel. Hiszen a pénzt is csak ilyenkor meri előveni összeolvasás céljából, mikor senki sincsen itthon a házban. Ilyenkor keresi elő a rejtekekből. Egy része az asszony előtt is tudottan van a ládában. De a többit dugva tartja. Elég, ha ő tud róla. Mert… mert ilyen a világ. Az asszony… csakugyan, régebben volt egymással bajuk. Hiszen dolgos, azt nem lehet tagadni, de egy időben, mint fiatalos, nagyon szerette volna a világi életet. Azt is igen csak tűrte, ha körülötte legények kacsalódtak. „Hozzá is nyúlt“ néhányszor emiatt, régi öregek tanácsa szerint s azután valahogy rendbejöttek.

– Hát talán most mögént? – hördül föl János. – Hát igön… Hát hol a pokolba csavarog most is?

Az ám, János nagy lépésekkel megy el a kis szobában a falig meg vissza. Hát hol van?

Azután jut az eszébe, hogy hiszen az ő tudtával ment át a szomszéd tanyába, segíteni meszelni. Nini, ez csakugyan így van.

– Nézd el, nézd – mondja elbámészkodva.

De már az ördög befészkelte magát a mellbe, a szívbe és az agyba. Van annak gúnyos értelme is odakint, hogy odaát van meszelni. Ejnye, ejnye. Hej, ha valami tetten kapná az asszonyt! Agyonverné. Azaz, hogy nem. Ennyit nem ér meg egy bűnös asszony, hogy végette még sarcoltassa magát a börtönben s addig itthon elpusztuljon a tanya s világgá mehetnének a gyerekek, mint a Döme kutyája. Nem, ennyit nem. Hanem kiverni dorongfával és elűzni a födél alól az ördögfajzatot – hát ez igen, ez igen…

János indulatai így háborognak, mert a mindenütt leselkedő ördögi hatalom Jánost hatalmába vette.

Dühéből csak lassan eszmél, mert azután hát ez csakugyan így volna? Hátha nem így van? Ki tud ebben igazságot tenni a magas istenen kívül?

A pénz ott van az asztalon.

János úgy véli, hogy kevesebb mint volt. A pénz megfogyatkozott. Apadt.

De így van-e vajjon igazság szerint?

János föltolja a fején a sapkát és nagyot sóhajt megint:

– Ha csak írást tudnék! Ha csak annyit is, amennyi egy ilyen szögény tanyainak elegendő. Ej, efelől azonban most már nem lehet tenni semmit. De épen semmit sem. De mégis lehetséges-e az, hogy az asszony apasztja a pénzt?

Most Jánosnak hirtelen az eszébe jut, hogy nini. Lehet, hogy az asszony hibás, de nem abban. Van még egy legénytestvére, az aféle korhely, betyárforma, mert sehol állandó maradása nincsen, az elég gyakran idetolja az orrát, mikor nincsen hová lennie s az asszony testvérszerető volt mindig az életben.

– Nini – gondolja János. – Hátha ezt a lacibetyárt dugdossa pénzzel?

János most apránkint belegyőződik ebbe a gondolatba. Hát hiszen ez sem járja. De a mentség a testvéri szeretet, ez más eset, mint amaz az eset. Hát nyujt neki valamit néha, az ördög bújjon a csárdás gazemberibe.

Azonban, bárhogyan keressük is a dolgot, ezt nem lehet tovább fentartani. Még – mondja mérgesen János – ha a fene fenét öszik is. A munka nem játék, a pénz meg nem osztogatni való. Jó világ volna, ha azok, akik nem keresik, elszednék attól, aki görnyedezik érte.

Összeszedi a pénzt az asztalon egy rakásba. Kék kendőt vesz elő a ládából, abba beleköti az egészet. Mikor a kendőcsücskök csomózásával készen van, egészen rendes kopertáslevél-formája van a csomagnak. Beteszi a kebelébe, az ingen belül.

Ideje is, mert már szállonganak elő a gyerekek, a kisebbek az iskolából, a nagyobbik a szomszédolásból, mert a téli munkátlanságban ilesmivel telik az idő… Az asszony is előjön, beszél ezt, azt, János felel neki azt, amit épen kell: a hó alatt álló világ odakint igen szűkszavú. Meggyujtják a lámpát, a gyerekek hangosan olvassák a betűt kifelé a könyvekből. János örvendezve nézi őket s megtapogatja a csomagot az inge alatt.

– Én majd röggel bemögyök a városba – mondja.

– Ugyan – kérdezi az asszony. – Hiszen nincs is heti vásár. Mit bajoskodik kend?

– De ha köll mönni – véli János. Majd szót értök a juhvágóval, a birkák iránt.

– Hát jó, jó. Csak olcsón ne igérje kend.

Esznek valamit, azután levackolódnak, a fekete éj csöndje betakar mindent, János indulatai fektében megcsillapodnak, a nagy harcsabajusz alatt mosolyog is álmában: engem ugyan többet be nem csap sönki…

A féllóval János még sötétben meg is indul s idő multán beér a városba. Itt most nincsen piacozásról egy szó sem, mert ez az idő nem arravaló. János kifog a korcsmaudvaron, a subát gondbahelyezi és halad az öreg takarék felé. János volt már ott régebben, mert abban az időben, mig a földet nem vették meg, az asszonynak volt bent pénze, továbbá, mikor a szomszéd a kölcsönt fölvette, János tanu volt rá, hogy a szomszéd csakugyan a szomszéd. Minélfogva János járatos e helyen, azonban mégis csak járatlan, mert azóta az urak összezavarták az irodákat, mert az úrfélének sohasem jó ma az, ami még tegnap jó volt. Így tehát lassan ődöng, amíg odatalál, ahol a pénzt befizetni szokták. Közben a bal tenyerét a mellére szorítva viseli, mert ott van a vagyon – János el is mosolyodik a tulajdon gondolatára: lám a pénz, miként ha születendő gyermek volna, a szív alatt nyugszik.

Hanem azt el lehet modani, hogy sokan tömegelnek errefelé. Nem hiába, hogy olyan az ajtó, hogy závárja sincsen, de nem is győz nyitódni-csukódni. Az egyik ember viszi a pénzt, a másik hozza. János csodálattal nézi a pénztárost, hogy ugyan, hogy nem fárad el a keze. A falakon mindenféle képes ábrázolatok vannak; János, amíg a sorrakerülését várja, ezeket nézi. Hej, ha el tudná olvasni, hogy mi van alájuk írva, az nagyon jó volna. Így azonban a térképekből csak azt nézi ki, hogy ami barnaszínű rajta, az alighanem fekete föld, ami pedig zöld, az legelő. No, van még belőle elég, hála Istennek, nem sírhat a jószág. Nézegeti azután az embereket, akik a pénztáros kalickája előtt egymás hátán állnak. János, ami a maga ügyét illetné, szorgos gondokban és aggodalmakban van, de mégis elmulatozik rajtuk. Például sorra kerül egy öreg anyó, szintén a kebléből húzza elő a kis könyvet, amibe hatszáz korona bele van írva. A néni nem akarja kivenni a pénzét, csak az iránt érdeklődik, hogy meg van-e még. A pénztáros elébe terjeszt hat darab százkoronást:

– Nézze, néni, ez a maga pénze.

Anyó megnézi, megolvassa s mikor látja, hogy csakugyan meg van, visszaadja s megnyugodva távozik. Így távoznak, távozgatnak a többiek is, már majd nemsokára delet harangoznak; János most alkalmasnak látja az időt, hogy szintén a kalicka elébe lépjen:

– Egy kis pénzöm volna – mondja bizodalmasan. – Behoztam magukhoz, ha befogadnák.

– Be hát – mondja a pénzszedő. – Hiszen azért vagyunk. Itt még kamatozik is.

– Tudom, – felel János, mint aki az ilyen dolgokban járatos – tudom, hogy itt fiadzik is. De magáért azért nem hoztam volna be, mert én messzire lakok. Hanem úgy vöttem észre, hogy nem jó helyön van otthon.

– No itt jó helyön lössz. Könyvet kap róla, aztán biztos löhet az ügyben.

János a márványasztalt elgondolkozva sikálja a hüvelykujjával.

– Az, az – mondja. – De épen abban föl a fejem, hogy hátha a könyv is elvesz otthon. Valaki elvöszi a helyirül. Begyün vele és kivösz a pénzből száz koronát, azután a könyvet visszalöki a helyire. Én aztán azt honnan tudjam mög?

– Hát nem tud írást?

A széles mellből mély sóhajtás fakadt föl:

– Hiszen, ha tudnék, uram… Ha én írást üsmernék, nem ilyen embör volnék…

– No, – mondja a pénzszedő – hát annyira félti a könyvet még otthon is?

János legyint: