Part 5

Mert bár János apja – az egész ügy alapja itt kezdődik – a vagyonról táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott, azért János is csak úgy elment napszámba máshoz, dologra, mint a többi. Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az ember a kezét és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik, valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból vergődött elő s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával töltötte el az Ur iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy haladjunk a korral, miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt s annak idején fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló tanokat. A belterjességtől ijedt meg; nem tudta, mi az a bel s mi az a terj: a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végkép, csak hallgatta megint tehát s utóbb boldogan, mosolyogva állapította meg, hogy voltaképen kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.

Nőtt is a fa és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz. Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt nekik egy s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a Viktort. Komoly idők voltak ezek és lelki keserűségek árnyai borultak e szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden botnak két vége van s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a Viktor afféle nincsetlen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába, akkor küldik el, amikor akarják s mondta János apja:

– Ugyan hova gondolsz, János?

– Hát pedig már csak így gondolom, apám – mondta János szomorúan, mert tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.

Az öreg ember végignézett a fiún s kurtán mondta:

– Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.

János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit, hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni, utána óvakodott és ott mondta neki:

– Édes szülő anyám segítsen rajtam.

Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt… De most? Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők sem voltak még pap előtt s lám, már mégis…

Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött, hogy az voltaképen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:

– Baj van, János – mondta.

– Micsoda? – mondta az öregebb János.

Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek. János gondolta, hogy bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja s utána rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még nem látott mióta élt, keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez támasztott szénavonó után és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.

A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az asszony és rángatja Jánost:

– Te! Apád ellen!

Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal, elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll meg a homokban; ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva elrejtse égő könnyeit.

Aznap nem ettek. A másnap sem hozott valami különösen jó időt, a gyerek nem ment be a házba s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa, akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje, csaknem birokra mentek, de azután amaz azt mondta neki: – „Előbb csinálj rendet ott, ahol bajt tettél.“ Belátta az igazságot, haladt az útjában tovább, de abban sem volt köszönet: Viktorék szegényes vityillójában az apa szemrehányásai fogadták és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.

– Hát a gyermek? – kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki viharok megviselték. – Hát a gyermek? – kérdezte ismét és a szomorú Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon, itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a falnak s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor apja a szobába és azt mondta Jánosnak:

– Eredj innet a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad már.

– Jól mondja, kend, – sóhajtotta János, – csakugyan a pokolba mék, ha hazamék.

Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák s ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is forgatta elméjében sorsát, hogy mit tevő legyen. Apját már el tudta volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját. Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így volt, mégis megélt.

Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az apja:

– Hallod-e, János?

Azt mondja emez:

– Nem hallom.

– De az apád teremtésit, – véli az apja, – most énnálam van a szénavonó.

Elkeserülten feleli a sötétben a legény:

– Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.

– Ne bolondúlj, János – mondja az öregebb János. – Holnap korán befogj, aztán megyünk Viktorékhoz.

Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal: édes, tanító apám, de sötét van, az öreg pedig már a homokban ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt álmatlanúl alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar, de elinti, mondván:

– Ne bánd.

A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorékhoz, mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól van. Oda is érnek, mint már ez szokásos és a kevély ember a fiával a házba megy.

– Hol a gyermek? – mondja.

– Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.

– Az én unokám a lelencházban? – mondja a megtört kevély ember.

Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig a házig a városban, ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak s az irodában az úrfélétől a gyermeket kérik. – No az nem úgy megy, olyan gyorsan, – mondja az úr, – hanem hát mi neve van a gyermeknek.

– János, – mondja halkan Viktor.

– János. Hát milyen János?

– Kútásó János.

Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen nini. Utóbb jut a Viktor apjának az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint Kánya s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven jelenteni.

Az úr megint dúrkál a könyvekben, azután azt mondja:

– A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették…

… Viktor hanyatthomlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak s erre a két összefogott kézre ülteti a fiatal János a Viktort, hogy a kocsihoz a halottas házból kivigyék.

(1900.)

Cselédek.

I.

Nem fiatal leány az Örzse leányzó, sőt alighanem a harmincadik esztendejét már betöltötte. Szépnek sem lehet mondani, ellenben selypes és az egyik lába is hibás. Nincsen senkije a világon, csak anyai részről van valami ángyija. Cselédnek azonban kitünő a gyerekek mellé, a becsületessége ellen semmi kifogás nem emelhető. A házból el nem kéredzik, hacsak nem valamely aranynemű vásárlása céljából, továbbá ha kérője akad, elmegy az ángyija lakására, hogy megszemlélje a legény. Viselkedésében szerény és szófogadó s bár munkája kissé öreges, ellene mi panasz sem lehet, mert teljesen hijával van azon hibáknak, mik már a vidéken is kezdik elözönleni a cselédséget. Hűség és becsületesség: ez volt régente a cseléd rendes mértéke és ha ennek megfelelt, apróbb hibáit senki zokon nem vette; mert mindenki gyarló és hiába van négy lába a lónak, mégis megbotlik. De azt panaszolni nem lehet. Például itt szolgál Sebők Antal huszonkilenc év óta egyfolytában, mint szőlő kapás. Óhatlan, hogy ennyi idő alatt némi hibái ne estek volna, ám annak, aki rendes foglalatban tartja az eszét, nem azt kell keresnie, hogy e jócska idő alatt az öreg Tóni miben hibázott, hanem hogy miben volt hasznos. Akkép kell lennünk Örzsével is, ki ezuttal most a szóban forog és neki, jól tekintve a dolgokat, elismerés adandó, mert a gyermeknéppel szeretettel tud bánni. A szeretetnek semmi köze sincs a tudományhoz, mi onnan látható, hogy Örzse sem nem olvas, se nem ír. Az eszének e kurtasága az oknál fogva örvendetes, mert így megmaradt annak, ami és nem ronthat a gyerekeken semmit. Rinaldóék és Marinelliék, mind az ő teljes részvétele nélkül létesülnek; nem tud mást, csak az ódon, régi meséket, amiken nincsen cafrang. Mink is azon nevelkedtünk s mint példa mutatja, mégis felnőttünk (mert növendő az embercsont, ha táplálkozik az ember).

Így neki itt semmi baja sincsen, itt is maradhatna még él, de bizonyos, hogy nem marad, mert férjhez akar menni. Más leány is van, aki férjhez menni akarna, de nem bír, mert nem veszi senki. Örzsét ellenben vinnék, kérője elég gyakran akad. Néha nagy családos, özvegyen maradt munkás ember, más alkalommal ismét legényféle népek. Hogy így keresik, annak az oka a vagyonában rejlik, mert pénzes a lány. Ruhája nagyon sok van, némely részét, mit még föl sem vett magára, az ángyijánál tartja. Egy nagy láda tele van vele. De azért olykor csak vásárol. A közös idegroham, az emberbe olykor minden igaz ok nélkül beleütköző vásárlási kedv nála is otthonos. Nem sajnál olyankor tizenkét forintot egy slingelt alsószoknyáért… – Miért veszed, mikor már annyid van? – feddi a gazdasszonya. – Hogy több jőjjön – feleli a koros leányzó. Az aranyneműt is szereti, legutóbb huszonhat forintért vásárolt „metáj“-t. Ez mind onnan tudatos, hogy mikor ilyen vásárlókedve támad, pénzt szokott kérni. Egyébként nem szedi ki a bérét, hanem az fertályonként a takarékbeli könyvébe beíródik. Cselédsorshoz, a legalantasabb sorshoz számítva, nem is kis summa az, amit ez a könyv képvisel; a gazdasszonya őrzi. Hogy mint tudták meg mégis, hogy pénze van, az tudva nincs; alighanem az ángyija terjeszti a hírt. De ismerik róla s olykor elakarják venni a pénzét kölcsön, kamatra, interesre. Két éve egy elcsapott rendőrnek majd hogy oda nem adta mind annak fejében, hogy amaz reá igérte testálni azt az örökséget, amiért pört folytat.

Eljött újból az ángyi, hogy kérő jelentkezett. Miféle? Hát legény, két kézi munkás, rendes ember. Örzse tudomásul vette a dolgot és kijelenté, hogy jól van, majd hétfőn délután elmegy és föltekinti a legényt. Hogy egymaga ne menjen ez ünnepi aktusra, elhívta magával az „otthonvaló“ Mári nénit is, kit nem szabad összetéveszteni az „itthonvaló“ Mári nénivel. Az „otthonvaló“ Mári néni hónapszámos cseléd már régtől fogva, menyecskeasszony még, kubikos volt az ura, de most három éve Békésben megfagyván, elhalt. Ellenben az „itthonvaló“ Mári néni csak bejáró mosóasszony, rég idő ótától fogva külön él az urától s más emberrel van egy kenyéren.

Hát mindössze ez a külömbség közte és amaz otthonvaló Mári néni között, kit Örzse a legényszemlére magával vitt. Örzse ez alkalommal igen felöltözködött. Megrakta magát arany ékszerekkel és a lábára fehér cipőt húzott, de nem eberlasztingot, hanem valóságos fehér bőrből valót. Ilyen az ízlése. Az oltár elé is ilyen cipőben akar menni, továbbá kék selyemruhában.

Elmentek s megnézte a legényt. A legény tetszetős, kifogás azonban ellene, hogy a ruhája igen alpári. De a legény ott a szemle alkalmával állította, hogy van neki másik ruhája is. E ruhát azonban kölcsön adta egy másik legénynek, ki lakodalomban vőfély. A legénnyel jelen volt az ángyija is, ki hit alatt erősítette, hogy ez a dolog csakugyan így áll: a legény ünneplő ruhája oda van egy vőfélyen.

A szemre kért leány mindezt figyelembe vette s a legény ellen nem tiltakozott. Azonban kénytelen volt politikával élni és kijelenteni, hogy egy hét múlva adja meg a „választot“, hogy van e hajlandósága a legény iránt. E habozásnak oka van, az ok pedig a tejesemberben keresendő. A tejesember ugyanis, aki naponta a tejet szokta hozni, szintén nyilatkozott. Azt nyilatkozta, hogy van neki két legény fia, az egyik egy esztendővel idősebb, mint a másik, hogy majd ő azokat behozza a faluból, mert azok szintén elakarnák az Örzsét venni. Már nemhogy mind a kettő egyszerre, hanem csak az egyik. S azon oknál fogva hozná be mind a kettőt, hogy válasszon közülök a lány. Hogy amelyik jobban tetszene azután mehetne ahhoz.

– Jó – mondta kért lány és ez okból kell várakoznia ama másik kérőlegénynek, akinek az ünneplő ruhája oda van egy véfélyen.

II.

Ezen eljárás eredményéről tudomást szerezni eljött az itthonvaló Mári néni. Őket épen nem bántja Cronje, vagy Buller, azt sem tudják, vannak-e a világon, ellenben egymás sorsa iránt igen erősen érdeklődnek. Mári néni, meghallgatván a történteket, egy ideig hallgatott, azután beszédbe kezdett.

Mint mondta, ő, mikor lány volt, szép lány volt, amiben igaza lehet, mert ma sem csunya. Hanem rettentő szegénységben éltek. Az apja keresett ugyan, mert jó dolgos ember volt, de egyúttal szerette a plattot meg a tütüt (a kártyát, és a bort) s ilyformán alig vitt haza valamit. Ő maga cselédeskedett, de az anyja, hogy élhessenek otthon, mindig elkérte a bérit, így még ruhája sem igen volt. De mégis szerencséje akadt. A helyen, ahol szolgált, egy nap kiküldték a kukorica földre, hogy kapáljon s legyen felügyelettel a kapáló fogadott munkásokra. Hát volt ezek közt egy dorozsmai kun legény. Annak az első látásra megtetszett. Nem mondta napközben a legény, de azért ezt észre lehetett venni, mert azt a darab földet is fölkapálta, amit neki kellett volna megmunkálnia. Este pedig, ahogy a munkából széjjelmentek, kiki haza, azt mondta neki a legény:

– Te Mári, én elvennélek téged.

Hát, – mondta rá a Mári, – jól van, ő meg hozzámegy, vasárnap délután jőjjön el a legény háztűznézni az anyjához. Vasárnap csakugyan kocsival jött be a városba a kun legény s hozzájuk ment lánykérőbe. Ahogy szándékát az édesanyjának előadta, ez azt mondta rá:

– Jól van fiam, elvöhetöd, odaadom. De azt mögmondom, hogy mink ojan szögényök vagyunk, hogy itten nem kapsz ám sömmit a világon, csak épen a lánt.

Erre – mondja tovább a Mári néni – a legény szó nélkül kiment a házból, beleült a kocsiba és úgy elhajtott, mintha soha ott nem lett volna.

Ezen most a beszélő nagyot nevet és folytatja a dolgot. Volt egy másik legény is, Csüge Pista is, aki el akarta venni, aki azt mondta neki: Mári, te ne táncolj sönkivel a tánchelyön, mert én vöszlek el feleségül. No hát ő várta, hogy elveszi, de egyszer csak az utcán az apjának azt kiáltja át a túlsó oldalról Csüge Pista:

– Hallja-e kend? Mögházasodtam.

– Hát aztán? – kiállt vissza az apja.

– Hát csak azt akarom mondani, – kiabál a Pista, hogy a kend lányát akartam elvönni, de nem löhetett.

Persze a szögénység miatt – adja magyarázatul a Mári néni. – Hát ilyen volt a két első szerelem. Ilyenfélék voltak ezek a híres kérők. De nem ilyen a harmadik. Az nem volt valami szép legény, rücskös is volt az istenadta, de az nem hogy azt kereste volna, hogy mit adnak a lánnyal, hanem amint megkérte a lányt, letett az asztalra száz forintot egy darabban, hogy:

– Ezt mög a lánynak ruhára. Hogy vögyön, ami kell.

Vettek is. Annyit vettek, hogy elfogyott a pénz a lakodalom napjára. Paraszti helyen kétfelé szokott állni a lakodalom: a legényes háznál is, a lányos háznál is. Mári néniék vettek hozzá bort, húst, de már az utolsó vasuk is elfogyott s még mindig nem volt sem kenyér, sem menyasszonyi koszorú.

– Hát – beszéli nevetve a kövér s most elegendő jósorsú Mári néni – vártuk édösapámat, hogy majd csak hazagyün, majd csak hoz pénzt. De nem gyütt, kártyázott valahun. Hát édösanyám levetötte magárúl az új szoknyát, kivötte a hugom fülibűl a függőt, aztán vitte a zálogházba. Azok árán vöttünk kenyeret, mög neköm menyasszonykoszorút.

Meséli tovább, hogy mikor mint fiatal menyecske a gyárban dolgozó urának hordta nagy petykén a déli ételt, hát ugyanabban dolgoznak ám az előző kérői is: Csüge Pista is meg a dorozsmai legény. A kun mondta is a Mári néni urának:

– Hajja-e kend, a kend feleségét én akartam elvenni legelsőbb!

– Hát – mondta rá a Mári néni ura – mér nem vötted, ha vönni akartad? Én nem vertem el elülled a harmatot.

– Hát – sóhajtott a kun legény, nézve a formás menyecske után – ha azt mondta az anyja, hogy csak lánt ád, de mást sem semmit. Hát csak nem vehettem el a lánt meztelen?

A Mári néni ezzel befejezvén a beszédet, igen nagyot nevet megint az ő előző élete bolondos sorsai fölött. S csak mikor ennek vége van, fűzi hozzá az erkölcsi tanulságot, mondván:

– Lásd Örzse, ne válogass nagyon. Mer én is szép lány vótam, mégis csak a rücskös uramhoz jutottam…

A kért lány szótalan néz ki a konyaablakon az esős tavaszi délután mocskos föllegei közé. Alighanem messze ellát a pusztákra, ahonnan a városba került, mert azt mondja:

– Van még egy jegény, aki ejgyün éjtem.

(1901.)

Utolsó hapták.

Sárga kaszárnyaházak kavicsos udvarára kivisznek a hűvös őszi reggelen ide is, amoda is egy-egy asztalt. Arra könyveket raknak, különféle protokolumokat. A regruták, akik ilyenkor az udvaron sorakoznak, nézik, hogy ugyan mi lesz? De hiába nézik szegények, ez úgy sem nekik való dolog. Még hosszú, nagyon hosszú idő eltelik, míg egyszer majd nekik is kitesznek az udvarra ilyen asztalokat, a hozzávaló könyvekkel odaáll az asztalok mellé egy trombitás, hogy majd dudál a dudán, amit kell.

Előre-hátra lépkedő meredt ujonc csapatok között lassan szállingózik be az udvarra, az asztalok köré egy-egy civil. Ott aztán megáll, széttekint és unottan nézi a tarka képet. A regrutákat, akik oly szerencsétlenek, hogy jobblábbal lépnek ki, mikor ballábbal kellene, az öreg mancsaftot, amely ruhákat mos a kútnál és fázva csapdossa egymáshoz vörös kezeit. Jönnek más civilek is, itt egy keztyűs, cilinderes úr, amott szűrös tanyai, azután egyenruhás emberek: rendőrök, tűzoltók, vasútasok. De azért nem valami sokan jönnek, im itt a nyolc óra, amikor mindnek együtt kell lenni s alig vagyunk negyvenen. Ez onnan van, hogy ez a legrégibb évfolyam a tartalékosok közül. Valaha sokan voltunk, mikor legelőször jöttünk be ugyanebbe az udvarba regruta-sorban, de némely része elszármazott, másrész el is halt, tíz esztendő még az ilyen korú emberek között is szokott rostálást csinálni.

De annál melegebb lesz a viszontlátás. Amúgy az utcán elmegyünk egymás mellett akárhányszor szótalan, mert aki már nemcsak magáért dolgozik, hanem gyerekek is vannak otthon, annak rendszerint sietős az útja. De itt más minden. Itt mindenkit örömmel fogadnak.

– Ni, ahun gyün a suszter is! – kiáltják!

S nyomban utána teszik:

– Suszter, fekete az orrod.

S a suszter csakugyan most is az orra nyergéhez kap, mint tíz év előtt, hogy nincsen-e csiriz rajta. Persze hamisságból teszi, de mindegy az, azért csak nagyot nevetnek. Hát még mikor jön az öreg kománk, Herr Corporal Lazar Klein a két ballábbal. Azután mások. Régi ismerősök, akik teljesen kivesztek az emlékezetből s most egyszerre itt állanak, mint test és vér. Most nincs „úr“, se „maga“ se „te“, hanem itten kend mindenki, mint az annak idején szokásban volt.

– Hát hogy áll kend, koma?

– Hát ehun-e, koma.

– Hát az asszony, koma?

– Hát csak löhetősen, koma.

– Hát regruta van-e otthon már, koma.

– Van, koma. Három. Hát kendtöknél, koma?

– Kettő, koma.

– Fiúk, koma?

– Azok, koma.

– No hála Istennek, koma, akkor van mán, aki az én lányomat elvöszi.

Így társalognak, várván a kapitányt. Jön az is. Fölkötötte a selyemővet és láttára sorakozót fúj a trombitás. Mindenki sorba áll. Nincsen itten se igazodj, se erre nézz, se arra nézz, a sor azonban mégis egyenes, akár ha léniával mérték volna. Ez az öreg katona virtusa, hogy hadd lássa az udvarban kódorgó regruta-nép, hogy mily tudományosak a hős atyjai, a vén csatárok. Vén harcosnak nem köll se kommandó, se szavallás; – ha akarja, mögtöszi. Még a nóta is úgy szólt abban az időben: Glider sliszen, forberc mars. Rükverc mars. Ez a bakaregula, megteszi, ha akarja.

Még egyszer szól a kürt.

Csak egy fúvás az egész. Még azt sem tudja jól fújni az a regruta dudás, pedig tele van a képe levegővel. Csak egy fúvás, egy hosszú, erős kürthang, amely lassan hal el a rézduda torkában. Ez a hapták? Az utolsó hapták, amit nekünk ennél a regimentnél fújnak. Ami csodálatos érzéseket költ ép most, hogy az ezred legfiatalja és legvénje együtt van az udvaron. A legfiatalja a regruták, akik most tanulják az alapvető tudományokat, (hogy mint kell a lábat kirugni), a legvénjei pedig mi, akik eljöttünk, hogy a kürt harsány szavára még egyszer haptákot álljunk ebben a regimentben. Álljuk is bár csak úgy vén harcosok módjára, mert azt mondja egy ember a hátam mögött:

– Mikor ökörnyombúl is mögitta kend a vizet, akkor nem volt kendön ilyen cifra lebernyeg, komám.

Amint, hogy igaz is. Ez ténybeli valóság, de nincs már most helye az elmélkedésnek, mert komoly dolgokba kezd a kapitány. Mondja a törvényeket, hogy így meg amúgy, miként kell eljárni ebben vagy amabban a dologban. Ezt amúgy is tudjuk, ki tudná, ha ilyen agg atyák sem tudnák, a kapitány is tudja, hogy tudjuk, aki már jó egynehányszor elmesélte ezt nekünk. Így nem is tart soká a tárgyalás. A könyveket összeszedik s elmennek vele a hivatalosak, hogy majd odabent az irodákban különféle írásokat tesznek beléjük. Az utolsó haptáknak vége, a kis csapat most már csak ácsorog addig az asztal körül, amíg a könyveket ismét előhozzák. De ez nem egy-kettőben történik s addig el is unják magukat.

– Nehogy bemönnénk az öreg kantinoshoz? – kérdezi egy vén harcos.

– Dehogy – inti a másik. Már minek? Pálinkát inni már későn van, sört inni még korán van, hát mit akar kend ott?