Part 6

A koma aztán ebbe bele is nyugszik, mert könnyű a pénznemköltésbe belenyugodni az efajta katonának, akinek e sivár udvarról még ezen pár perc alatt is minden gondolatja hazajár. Maradnak hát csak így egy csomóban és nézik a zajos udvart. Voltaképen minden ugyanaz itt, ami tíz év előtt volt, de mégis egészen más. Ugyanazok az egyenruhák, ugyanazon belevaló alakokkal. A káplár ép úgy húzgálja a regruták fülét, ép úgy üti őket tarkón, ép úgy rugdossa meg a lábszáraikat, a tisztek pedig ép úgy nem látják meg, mint tíz év előtt. Pofonok tekintetében igen konzervativ testület ez, amely itt mozog az udvaron. Ugyanazok a lármás hangok, itt-ott egy rekedt kommandó (Ennek is kár volt még a kórházból kijönni – véli egy öreg harcos), ugyanazon, az egymás túlkiabálásában mutatkozó Diensteifer, mind-mind ugyanaz, csak ép a nyakravaló és a sipka közt levő testdarab, a fej más. Már ezek a hadnagyok, fiatal főhadnagyok ismeretlenek, csak később kerülkőztek ide. Csak egy van az ezredben, ami mindig ugyanaz, ami sohasem változik: a suszter. Amiként civilben első látásra föl lehet ismerni a csizmadialegényt, ép úgy itt a susztert. Annak mind egyforma képe van, mintha valami külön kaptafa szerint teremtődnének a világra.

Néha megpihennek az ujoncok s olyankor mind ide néz. Soványak ilyenkor, mert ez jobb fogyasztó kúra, mint a marienbádi s szinte azt lehet mondani, az első nyolc hét alatt legyakorolják csontjaikról a húst. Csak a szemeik égnek és vágyódva tekintgetnek erre szegények, hogy uram isten, azoknak már de jó. Hogy majd mikor jutnak ők is oda?

– Sohasem – gondolják elkeserülten, amely föltevésben még bíztatja is őket az öregebb baka. Ez különféle mesékkel apasztja a kedvüket, amikkel alkalmazkodni tud a helyhez. Boszniában azzal biztatták az ujoncokat, hogy akkor mennek haza, ha a Rajnovics-hegy elkopik. Nagy hegy volt ez a Rajnovics s minden száz esztendőben egyszer rászáll a griffmadár. Ami kövecset aztán a karmai között elvisz, azzal kopik a hegy s így idővel elkopik egészen. Akkor lesz az ujoncok hazamenetele. Bécsben jártunkban más volt a mese. A kaszárnyától nem messze állt Schiller szobra egy hosszú kabátban. Ezt mutogatták a regrutáknak:

– Nézd, fiam, akkor mégy te innen haza, mikor ez az öreg püspök kifordítja a köpönyegjit!

Itt pedig a hídon, amely a Tiszán átvisz, vas turulmadarak ülnek a lámpaoszlopok tetején. Ennélfogva itt csak akkor mennek szabadságra az újoncok: majd ha a sasmadarak elszállnak a hidrúl…

– Komám – mondja egy ember.

– Mi az, komám? – kérdezi a másik.

– Mit csinálna kend, ha mégegyszer regrutának kéne lönni?

A kérdezett minden hosszabb gondolkozás nélkül feleli:

– Agyonlőném magamat, komám.

Annyi bizonyos, hogy ezt a táncot nem igen szeretné megújráztatni senki sem. Bólintanak hát rá az emberek s elgondolkoznak, mindenki a maga soráról s azon időről, mikor ő is így állt itt, mint most ezek a sovány égőszemű gyerekek.

Nini – véli most egyik – hát a fűrer Kovács, hogy nem gyütt el. De áldott jó embör volt.

– Az Illés? – kérdi egy vasútas.

– Az.

– Az nem gyühet – mondja ismét a másik – mert haldoklóformán van. Három luk van a fejiben.

És elmondja Illés történetét. Hogy gazdag leányt vett el, de mert az ő vagyona az asszonyéval nem mérkőzhetett, semmibe sem vették az asszony portáján. Hat év alatt talán tizszer főzött neki meleg ételt az asszony. Utoljára elváltak, de a két gyereket tartásra az asszonynak ítélte a törvény. Hát a múlt vasárnap, hogy vásár volt, a vásárfiában cukrot vett a gyerekeinek Illés és elbátorkodott azzal az asszonyékhoz. Ott aztán nekiesett ipa, napa felesége a béressel együtt, tulajdon gyermekei szemeláttára a kútágashoz kötötték s addig verték míg össze nem roskadt. Még a cséplőgépről is levették a kisafát és azzal verték a fejét. Már nem állhatta a szomszéd a szörnyűséget, az ment be idegen erővel az udvarba és fölszedte véréből az embert. Kocsin aztán az apja házához vitte, de sok vére folyt az úton és egészen odáig van most az ágyban. Szemlevizsgára ezért nem jöhetett el Illés. Lám, mégis van egy ember, akinek jobb lett volna itt maradni, mert tartóztatták is annak idején, mivelhogy igen jó katona volt.

… Jönnek a könyvekkel és osztogatják. Kapdos mindenki a magáé után s ahogy zsebre tette, se szól, se beszél, csak halad ki az udvarból. A negyven szétoszlott, hogy soha többé össze ne jőjjön. Még ahogy kijövünk, egy ember megáll, visszafordúl és szótalan integet a kaszárnya felé, lefelé fordított tenyérrel.

(1902.)

Vízenjárók.

A „Ha Isten velünk, ki ellenünk“ már három napja heverte a szelet Mohács alatt. Csunya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó, a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak, elgémberednek s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában és beírta a könyvbe: Ezen istentelen szél mán mögén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya oda látszott, borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál a vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csunya szájú ember az öreg, mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.

Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán gyönyörűségessé vált bennük s utóbb már nem bírtak ellenni egymás nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban, varjút főzött már a harmadnap óta.

Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti fákról és most egyéb dolga nem lévén, azt próbája ki: csakugyan igaz-e, hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lessz, mert már három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába csontja is már úgy elfőtt, hogy kilehet húzni a combjából.

A többi legény neveti Komlósit és néha hirt visznek a mulatságról a hajó másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat és gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.

Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.

– Röggel möhetünk – mondja Töröknek.

– Mö – mondja a szótalan Török, lenyelvén a hetünk-et. – Mán is möhetnénk, ha este nem vóna.

De este van és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize (nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. – Hát ebben meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár s úgy tele van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen, látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is magyar.

– Vagy rác vagy némöt – nézi Komlósi Ferenc a varjúfőzés mellől és csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van téve.

Most épen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész közelébe ért a másik. Török föntvan a domentátumon és ismét csak igen mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli és azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó és egészen tele van rakva. Ez baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a „Ha Isten velünk, ki ellenünk“-öt, s mert hogy most már végkép estére fordult az idő, emennek az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.

Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide ladikon, hogy szót értsen Török Mihálylyal. Üdvözli, mit kesernyésen viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német és magyarázni kezdi a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni a Pestre.

– Hát ebbe is búza van – feleli kelletlenül Török és megrugja a csizmája orrával a hajótető oldalát – mégse kerülök más elibe.

Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával, nagy birságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az üzlet-üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon. Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba, miután ha jól keressük, a sógornak mégis csak igaza van, ha igyekszik. Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai már három napot, nincsen egészen jól kedvében odakint a parton és nagyon tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a Vízhányógyerek s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, amíg a varjat meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében, becsattantja a bicskát és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A Vízhányógyerek előveszi a citerát és Török kedvében járni akarván, azt a régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbeli barátom. Minden embör egyször él a világon. Lám, a hold is változandó, egyször telik egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy.

Szép nóta ez nagyon, különösen annak aki szereti. Török nem szól semmit, de a pipát kiveszi a szárból maga elé tartja, megnézi s újból belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a csárdából és Komlósihoz kerül.

– No – mondja Komlósi, – kend se öszik mán?

– Nem, – feleli Nosza.

– Hát – adja tovább a szót Komlósi, kend mindig olyan ételű volt mint a molnár tyúkja.

Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat kirakták a belső részen, hogy valamely vízenjáró edény a sötétben beléjük ne ütődjön. – A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk lehallatszik.

– Hát előttünk a némöt – szól Nosza.

– Ehen.

– De – mondja Nosza – hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a lovakkal a túlsó partra.

– Még mondjam is?

Nagyon gágog a vadlúd, Komlósi félretartja a fejét és úgy hallgatja. Azok bizonyosan jobban fölnének a bográcsban.

– Te – szólítja Nosza – te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?

– Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl hamarább a német?

– Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt. Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja abban is bőr van, de ez már szőrös és szaga van neki.

– Ferkó – mondja csendesen – eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.

– Ehen, felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó. Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt és semmitsem szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.

Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban felkölteni. A német akkorra már el is ment és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát fölhúzták a hajón a legények s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, – aki szebben táncol, mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt előtt a német hajót s csak akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó partra, hogy majd ottan folytatja az útját.

A dereglyét ép el is oldták már a hajótól és költöztetik bele a lovakat. Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyott kiált rá: Haó, héj, hahahó, – arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó partra. A német dereglyéje már indul és Nosza növekedő figyelemmel veszi észre, hogy bajban lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szőrnyen ugrálnak, ami a hajóhúzóknak nem igen szokása. Egyre veszettebbek s mikor a dereglye a túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé és szerteszalad a pusztán. A gazdájuk épen csak hogy egynek a kötőfékjét kaphatta el, bár azzal se nagyon bir.

Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a kárvallott emberhez megy.

– Hát kendet mi érte? – kérdezi.

– Hogy mi ért? – jajgat amaz, – ahol ni, szerteszét a lovak, estig se szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.

– Mi a korság leli űket? – kérdezi tovább Nosza.

– Mi leli? Tudom én mi leli! – fakad ki az ember. Farkasbőrrel vannak megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan nem menne el élve innen!

– No felel Nosza tünődve, nézvén csizmában a lábafejét, – evvel is okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem földi, de ilyet még nem hallottam.

S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a domentátumra Törökhöz, csendesen:

– Mán nem előzködik a némöt.

Török elismerőleg szól:

– Kendet, Pál, ha egészen kölök korában akasztották volna föl, akkor is későn lett vóna.

Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi a varjút.

(1903.)

Látogatás a városban.

Van valami tizenkét esztendeje, hogy az öreg Tóni, már mint az öreg Himarró Antal, nem volt a városban. Hát ez úgy van. Minek járjon be, ha semmi dolga ott nincsen. – Amint hogy nem is volt. A kocsi ugyan gyakorta bejárt a tanyából, hol ezért, hol azért, meg mi egymásért, de az öreg Tóni tizenkét év óta semmi módban sem kívánta a várost. Minek menjen? Öreg ember, már nem szokta. Lám itt a dorozsmai pusztai kápolna közelebb esik, mint a város s ott évente búcsú szokott lenni, jól megtarkázva különféle vígaszságokkal és a multkor, ép búcsú napján az öreg Tóni erről megemlékezvén, mondá:

– Jó búcsúk szoktak ott esni. De én már most jóideje nem vótam feléje se. Hát mögájjunk csak… Hetven. Most mög a kilencszáz van ugy-e uram? Hát akkó épen harminc esztendeje, miúta nem vótam ottan.

Harminc év nem sok idő: még vár az öreg Tóni pár évet, míg majd ismét elmegy a búcsúra. A napok oly egyformán suhannak odakint. Ha az időjárásnak változatossága nem volna, haladásukat észre sem lehetne venni. Oly egyszerűen múlnak el, egyik olyan, mint a másik s kedves föntartónk, a nap is csak annyiban játsza meg magát az egész év folytában, hogy olykor az öreg diófa egyik, másszor meg a másik oldalán halad le aludni. De a diófa bármely oldalán megy is le, a föld pereméről mindig visszatekint, utolsó pillantásával mindig igéri: Ne féljetek. Hisz reggelre visszajövök.

Ez ideig mindig vissza is jött. Nagyon rendes és szótartó. A csillagok egész járásában nincsen senki akkora rendtartással, mint ő. Pontos, akár a járó óra és sugarait szelíden küldi az emberekhez. Tavasszal, mikor a borús fellegek eltűnnek, miként csapdos apró kezeivel feléje a gyermek. Lám a nap is így van, útjáról el nem tér, miért térne hát el napjai rendes folyásától az öreg Tóni? No nem úgy van az. Öreg katona tudja, mi a rend. Tizenkét esztendő egy kapituláció s hogy most az letelt, Tóni elhatározta, hogy bemegy a városba, mert amúgy is volna vásárolni való. Egy darab vas kell a puskába s az ünneplő pipába új szár.

Azon ember, aki ezek megvételére rászánta magát, útazásához keményen készülődött. Kirakták neki az új kalapot, valamint a szegről az új csizmák szintén leakasztattak. Ami a ruházatot illeti, Tóni vagy húsz év óta nem vett magának ruházatot, hanem mindig abban járt, amit a városból a gazdáék neki kiküldtek s Tóni ezen öltözetben fensőbséggel tekintett szét a tanyai parasztok között. Az úthoz kellékül az új subát is kitették (pedig kár ilyen finom, szép új subát kocsiba töretni). Előkerült a tarisznya is, nem ez a mostani koldúsos-féle, hanem a valóságos rendes bőrtarisznya, csillaggal kivert rézcsattokra járó.

Éjfél után két órakor, mert a városba való induláshoz a tanyán ilyenkor kelnek, mindezen kesztesekbe beleöltözve indult el kocsin Tóni. Kissé aggodalmas volt aziránt, miként és hogyan lesz el egy egész napon át a városban, mert ez, ha jól s minden oldalról felfogjuk, sok tekintetben szokatlan.

– Hejnye, hejnye – mondta Tóni s pipára gyújtván a sötétben, elvette a mellette ülő kocsislegénytől a gyeplőt, mert nézete szerint a mostani kocsisság már nem ért ahhoz, hogy miként kell a lóval bánni.

Így haladtak a megszokott környéken. Közben megvirradt s a nap fölfelé kezdett menni. Tóni hajt, de idő multán csak visszaadja Péternek a gyeplőt.

– Ne-e!

– Hát mér nem hajt kend? – Kérdezi amaz gúnyosan.

Tóni subájáról a gyerek gúnyolódása lesiklik s az öreg csendesen feleli:

– Nem azok az útak vannak mán, mint ezöknek előtte. Nem tudom, mík út mejik.

Csakugyan azon idő óta ez útak formájukat változtatták. S mellettük mezők helyett tanyák keletkeztek, máshol szőlők vannak, sőt némely darabokon „műjút“ is van. Ezek mind furcsaságok s különlegességek, de legkivált a város széle. Ni, tizenkét év alatt hogy megteltek a temetők. Mennyi kőkeresztet állítottak azóta!

– Hát persze, persze – véli Tóni – a kórházak is szaporodtak, hát halottnak is többnek kő lönni.

No így vizsgálódva s elmélkedve beérnek egészen a tötthelyig s Tóni útnak indul, hogy körüljárja a várost. Lassan lépked és a suba oly méltóságosan lebben utánna. Sok furcsaságokat lát, de nem mutatja, mert öreg férfihez ez nem volna illendő. Az utcákon nagy vasrudakon fehér golyóbisok. (A rúdja jó volna kútágasnak). Egy ember, akinek nincsen lába, ül a földön és muzsikál. Amott meg egy kisasszonyféle biciklin nadrágba, de még ma aligha fésülködött, mert rettentő borzas.

Ahogy Tóni e dolgokat tűnődve nézi, egyszerre meglepetten kiált föl. Tulajdon magát látja előlépni a boltablakra rakott tükörben, de egészen a kalaptól a csizmatalpig. Hejnye, az ördög vigye el. Tóni kedvtelve nézi magát a tükörben, a kalapját megigazítja, a subát magára húzza. Minden jól van, a bajusz is egészen rendes. A subát szétveti s így nézi most már a tükörbe, hogy a suba alatt lévő úri ruházat is látható legyen. Előbb bal lábát veti előre, majd a jobbat. Szép ettől a városi néptől, hogy bár sok a járókelő, senki sem ütődik bele. Engedik Tónit így mulatozni az utcán. Ő maga csak akkor veszi észre magát, mikor már a háta mögött gyerekek gyűlnek és nevetgélnek. Búcsúpillantást vet hát a tükörbe s kissé mérgesen halad odább. Mert ami a gyerekeket illeti, már ez nem jól van. Odakint ugyancsak oldalba ütnék azt a kölyköt, aki öreg emberen nevetgélne.

– Tóni mostan már a pipás felé halad. A suba miatt csak úgy féloldalt szorul be, mivel hogy e vastag állati bőr szélesebb nyílású ajtókhoz van szokva.

– Ebbe adjanak e szárat – mondja büszkén – de jelös szárat, mert ez nem mindönféle pipa.

Mutatja a pipát. A boltban ráismernek, ott készült, a Tóninak faragtatták a gazdáék régi minta után. Tóni szerfölött örvend, hogy a pipa szerkesztőjét így megtalálta s most már a szár dolgában nem sok bajuk van egymással. – Tóni beleteszi a szárat a makkba s magától messzire eltartva a készséget, nézi. Éppen ilyen volt az is, aki legelsőbb benne volt.

– Láttya – mondja boldog mosollyal – mijen szöröncsésök vagyunk, ha így egymásra akattunk. Tuggya-e, hogy én már tizenkét esztendeje nem vótam ideben, osztán most a pipánál fogva mégis csak egymásra ismerkszünk.

A szár árában meg is alkudnak s Tóni a nagy örömben inkább csak úgy képmutatás szempontból alkudik, hogy valami nagyon el ne bízza magát a boltos. Fizet és elkezel és távoztában a subaszéllel lesodorja az asztalról az újságokat. De ez nem baj, majd felszedik, ha akarják.

Az utcán most már az új készségre gyújt s igen sok masinát húzgál végig a házak oldalán, míg egy lángra kap. Ennek a városi szél az oka, amely korántsem olyan becsületes, mint a tanyai. Odakint csak egy felől fúj, itt meg minden sarkon másik kapja oldalba az embert, mint az ék (azért is ékesszél a neve.) Ilyesmikkel kell küzködni a subában, ahol az utcákon megy. Még a puskaművest keresi föl, az ócskásat, ahol sokáig kotorász egy darab vas után, amit majd a fegyvereire akar fölverni. Idővel azonban ennek is vége szakad és Tóni megkönnyebbülten mondja:

– No.

Ez annyit jelent, hogy a hivatalos ügyek el vannak intézve s a komoly munka után most már következhet a szórakozás. Ilyenkor legnagyobb szükség van egy alkalmas korcsmára. Tóni bemegy az alkalmas helyre. Kevesen vannak még ott. Egy asztalt kiszemel, arra rákopogtat az ujjával s azt mondja:

– Ide parancsolok egy fél liter bort.

A hozott italra műértő szemmel tekintvén egy pohárkával iszik is azonnal. Majd pedig az ételbe kezd és olykor érdeklődve az utcára tekint. A sok nép járása, a kocsik lármája igen szokatlan neki és szinte elkábítja. Itala lassankint elfogyott, talán jó volna menni is már. Széttekinteni, nézelődni. Hiszen azért jött be. A Tiszát különösen érdemes lesz föltekinteni, meg a hajókat rajta.

De nem megy. Érzi, hogy elfáradt nagyon, jól esik itt pihenni és szemlélődni az ablakon keresztül. Nem nagyon akar mozgolódni, bágyadt. Ez minden tanyaival így van a városban. Az aszfalt és a kövezet rendkívül hamar kifárasztják. Van tanyai ember, aki, ha egy napot tölt a városban, utána két nap beteg.

Tóni hát nem megy. A kocsi, amely délután volt visszafelé indulandó, hiába várta, kiment nélküle, Tóni pedig legyen úgy, ahogy van. Hát Tóni pedig ez időn nem volt épen valami rosz dologban. Ott ült a délelőtti helyén, sok üveg volt az asztalon, meg sok üres gyufatartó, amikből a masinát már mind kifogyasztotta. Ép mikor a kocsi már kifelé halad s elhagyta az utolsó gyárkéményt is, Tóni így szólt a boros üveghez:

Nem akar az ökörcsorda legelni, A kolompját haragosan zörgeti, Idegön szagot éröz a pusztába, Hátra nézök: hat zsandár gyün nyomomba.

Az üvegek mit sem feleltek. Tóni, az öreg Tóni a másik könyökére dült s ujból így adta föl a szót:

Azt kérdezi az elül gyüvő zsandár, Hová való születésü vagy, te bojtár? – Török Kun Szent-Miklós vót az én hazám, Ott nevelt föl engöm az édösanyám.

Az ügyek így állván, emberek jönnek a nóta hallgatására, sőt később oly egyének, kik hegedűt viselnek a hónukalatt. Ez igen finom muzsika, nem úgy mint odakint, ahol csak klárinét van, meg duda. Egy-két nótával azonnal megkörnyékezik a vídám férfiut, aki most már végleg kibúvik a subából és kedvtelve üti össze a tenyereit.

– Húzzátok no, de csak a javát…

És kiállván a korcsma közepére, valamely régi lassú, egy embernek való tánc járásába kezd…

*

Tóni csak másnap délelőtt vergődik el a gazdáékhoz, kócos és zákányos állapotban. A suba, meg a tarisznya elmaradt valahol, de megvan az ünneplő pipa. Az öreg megjelenvén, nem szól semmit, csak áll az udvarban, gondolván, hogy majd csak észreveszik. Amint hogy igaz is. Csakhamar rákiáltanak.

– Hát kend, vén korhely, hol csavargott?

Hátra int a pipa szárával a vállán keresztül.

– Oda vótam – mondja. – Jó fűre hágtam egy kicsit.

A jó fűre hágás a tanyai nyelven azt az embert jelenti, aki a mulatozásból csak másnap ér haza. Tóni hát így mindjárt egy szóval bevallja a történeteket s hozzáteszi:

– Hejnye, hejnye.

Megint rászolnak:

– A subát is elitta kend?