Part 4

A dolog így most már rendben van s lehet kódorogni. Eddig is kódorogtunk ugyan, de munkában kódorogtunk, ezentúl azonban szabadon kódorgunk a vastag zöld füvön. (Ilyen szép szőnyegje semmi más gyülekezésnek nincsen csak a baromvásárnak.) Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a kisafája nincs úgy odaszegezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell húzni, mint a másiknak. A szeg, amin a fa mozog, nem szeg, hanem egy darab vasból készített kalapács, amivel, ha útközben a kocsival baj esik, mindjárt javítgatni lehet. Ilyen furfangos a sváb, pedig csak strimfliben és papucsban jár az istenadta. A kocsik a csodálatos vékony kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van külömbség. Amelyik előtt szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább oláh gazdát jelent. Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig. Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában olyan embert keres, aki nagy bankót kisebbre tudna váltani. Nem igen talál, mert akkor majd az szaladgálhat megint váltani, aki elváltotta. Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak épen abban látszik meg a szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül.

Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem beszélnek, mert bolgárok ezek Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni szokták őket: bogarak. Ugy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni, hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként hogy se keleti néphez, se lovonjáró néphez a szűk nem is illett. Csak későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.

Van módom benne, e sokadalom öt-hat ezer emberén végigtekinteni. Látni lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a hófehér ruhára varrott fekete paszomántokkal, a bolgár teljesen magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is. Csak ép a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránkint valami pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan mint a Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel s kilátszik alóla a csizma szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy külömb legyen a többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál s a többi utána ment.

A divat itt is csak így készül. Ki hinné, hogy a pusztai emberek között akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne, amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van s bizony már a pusztai legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról s büszkén jár benne, mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel. Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden pusztai legénynek s embernek ilyen ujmódi csizmája lesz, az úrféle bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos. Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos. Akkor válik azzá, ha majd a mienk is hordja.

Bár erről úgyis hiába írkálunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett tanácsosabb, ha a sátorok közé megy az ember, amelyek alatt már sok magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon és még mindig sújtja az átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost s egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja mely faluvégről. Ide se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár. Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt. Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de mostanában a kis kutyáknak is ezt a nevet adják.

A harmadik sátorban mégis megtaláltatódik a magyar banda. Két ember az egész, de mégis csak banda, mert épen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik a klárnétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret, egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz, pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legföljebb ha ilyen vásárokon látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni efajta egyszerű dolgok iránt. Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint, hogy köszörűkő van is benne. E fölött húrok vonulnak, rézből, acélból és birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a fejüket.

Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű, csak a nótát kell ismerni és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak s velük ép azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket épen akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különfélekép reszeli ki belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kiséret aztán a klárnéthoz, mit inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike épen beleillik a nótába. És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a zongora?

A népek hallgatják. Mondja is ám a klárnét meg a tekerő a pusztára városi cselédkedéséből kalapos dáma gyanánt visszakerült leány nótáját:

Most gyüttem Szögedébül, Abbúl a hirös nemzetségbül. Kalap van az én fejemön, nem kendő, Én vagyok az igazszívü szerető.

Szép az ilyesmi. Bicskafokkal kedvvel dobolnak a söröspoharak oldalán a népek, hogy adjanak még. Fiatal bolgár család jön be a nyíláson, asszony meg ember. Nem udvariasságból van ez így írva, hanem mert tényleg az asszony van elűl eresztve. Magyarnál az ember jár elűl, van is ebben igaz sok. Mert lám, hogy az asztalok között hely után most az asszony előzködik, annyi szem pillantását kénytelen fogadni, hogy belepirulna, ha már egyáltalán pirosabb lehetne. Csak utána aprózkodik a zömök vérbeli vér az ezüstgombokkal. Sugár szentesi legények, kiknek férjuram karszügyig sem ér, mosolyogva tekintenek rá, széles tuskó lábain azért csak nyugodtan biceg be a bolgár, mivelhogy az ő válla meg azokból hármat is elbir. Leül a menyecske a sok szép katrincában, de biz bármennyi sok is az, csak kötő az és semmi más, melynek egy része elül lévén, más része hátul lévén, térdig csak a csinos egy ingben marad a lelkem. Szép az ilyesmi is.

Továbbá svábok is jönnek, helyet keresvén ezen a szép vidéken. Délfelé jár az idő és minden sátor telik már. Szorongani kezdenek a padokon és Buza uram, a sátoros, egyszerű felszólítást intéz a népekhez, mondván:

– Aki rég itt van mönnyön haza.

Buza uram ezt minden vásáron elmondja és a népek minden vásáron nevetnek hozzá, hogy ejnye de játékos a tömérdek gondja közt is. A sváboktól pedig kérdi, hogy kell-e pecsenye nékik. Pecsenye nekik nem kell, mert azt hoztak magukkal, ki is rakják a tarisznyából. Bor kell; de hogy a bor? Biz az negyvennyolc krajcár. No az drága, az sem kell. Hát a leves hogy egy fazékkal? Az tiz krajcár. No hát, az kell nekik. Ej de jó leves! No még eggyel. A sátoros a fejét csóválja e csodálatos vendégek fölött. Ha sok ilyent adna az Isten, el is vihetné az ördög azonnal a sátrat. Azt mondja egy vékony, de igen vékony sváb ember: Ham nejn ur kritten pisz to hájt in da frü, un jec hama vida nejn c’reitn in da nacht. E szerint mégis csak van némi joga ennek a papucsosnak ahoz, hogy kanalazza a levest. Tizennyolc óra lóháton: ez elég volna egy magyarnak is.

Jönnek ám azonban befelé a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor telik kedve. Jönnek különfélék a nyomorúság azon százalékából, kiket a statisztika feltétlenül e világbeli élethez rendel: egyik süket, másik vak s mint a dorozsmai nóta mondja: neki mén a másiknak. Jön köztük két mankón egy lehetősen széles ember. Nincsen ennek az embernek semmi baja sem egész felső testében. De még egyik lába is tökéletesen rendes. A másik is, de csak térgyig. Azontúl kezdve el van aszva. Vékony, miként az esztendős gyermeké s bármely erős ember három ujjal ketté tudná roppantani. Nyomorúságának e részét két mankón meztelenül hordozza az ember és gonddal van rá, mert hiszen lábszárának e mód fölött való elsoványodásából él ő (s úgy lehet: otthon hat gyerek). Közben az asztaloknál mindenki eszik, mert dél van. Nem tagadom, de igaz lélekkel nem is tagadhatom, hogy jól esik az étel a sok csavargás után: pedig e nyomorék ember hordja ám az aszott lábát az asztalok között körös-körül. S lám azért tarisznyáznak mindenütt és krajcár szedése szempontjából mindenki a zsebébe nyúl, mikor a koldus szótalan előtte megállván, reá tekint.

E mondás igazsága alól mindössze a svábok veendők ki, mert azok mit sem adtak, de még rajtuk fölül is volt egy magyar, ki semmit sem adott. Ez bizonyosan rossz vásárt csinált.

– Hát – mondta – úgy járjon az embör keze örökké a zsebbe, mint a kútba a vödör?

Nem felelt rá senki. A pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatszanak az áldások, miket a lábatlan kíván. Ő elkívánta mindenkire az áldást és Isten segítségét kérte mindenkinek a munkájára külön-külön. Csöndben szokás ezt hallgatni s csönd is van ilyenkor. Mígnem egy ember a nagy némaságban a fogai közé dugja a bicska hegyét és amellől így vél:

– Ennyi áldás mögér egy pézt…

Az egész sátor fejbólintása tanu rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt, egy kis pénzt megér.

(1897.)

Almaszüret.

Az almafa fiatalkorába zsenge, játékos és bohó állat. Ilyenkor még nem gondolkodik komolyan, csak örül az életnek, a harmatnak s fényes, világos leveleit gyermeki szeretettel terjeszti csókra a napsugár elé. A gazdája őrzi, karózza, hernyózza, ha ráér, locsolja is és különféle erős táplálékot ad a gyökereire, gödröt is csinál az esővíznek a fája körül: az almafának mindez tetszik és érte adózik a gyümölcseivel. Így élnek ők ketten, a fa meg a gazda, egymást kölcsönösen támogatván.

Később, idő multával kezdi észrevenni az almafa, hogy a gazda szeretete az ő irányában meglappadt. Nem úgy van már, mint azelőtt volt. A kedvezgetések elvesznek s eltünedeznek. A gazda más, fiatalabb fákat kezd szeretni, azokat ajnározza, karózza, árkolja, emerre pedig már nem sok ügyet vet.

– Elég erős vagy már, – gondolja, – hogy a magad lábán is megélj.

Legfölebb megnyírja olykor, amit emberi nyelven tisztogatásnak neveznek. Fiatal hajtásait, sarjait, amit a fa legjobban kedvel, ollóval lemetszi, bicskával, fűrésszel levágja – s ezt ő tisztogatásnak nevezi ama fa irányában, amely neki annyi időn által rendben és becsülettel szállította ízes gyümölcseit. Amiket a gazda leszedett, belőlük jól lakott, a gyerekeit is vele étette, a csumáját a kutyának vetették, hogy megegye, az egészen hitványosát a disznónak adták, a félig férges javát levágták, megszárították bagolytüdőnek s eladták a városi kofáknak s így pénzeltek a fából, amelyet elhanyagoltak, nem törődtek többé vele, hanem csak nyírbálták és tépték, ahogy legjobban a hasznukra esett.

Az almafának ebben az időtájban kezdenek az érzései föltámadni az ember ellen, látván a tulajdon maga kifosztását. Ilyenkor meggondolja a dolgot, az egész életét. Védekezni kezd. Már nem fordítja többé minden erejét arra, hogy minél több gyümölcsöt juttasson a gazdának, hanem az erejével inkább magamagát erősíti. Vastagítja a tulajdon törzsét, hogy ki ne dönthesse mindenféle szélvihar s nagy, hosszú, lombos ágakat nevel, amelyek sátorformán hajolnak a homok fölé s nem engedik be a napsugarat az alattuk levő szőlőtőkékhez, hogy azok se teremjenek a gazdának.

Mint ő maga sem. Az öreg almafa látván a viszonyok változását, elhatározza, hogy ezentul csak minden második esztendőben terem. Meg is tartja, szigorúan és konokul. Ha az egyik évben termett, a második évben nem ad semmit. Gondolja magában: úgy kell a gazdának. Nagy szocialista az öreg almafa és sztrájkol.

De nem kell hinni, hogy csak egymaga teszi ezt. Az almafák szervezett szocialisták és tömegsztrájkokat csinálnak. Ha megkötik magukat, nem terem egy sem. Dús leveleik között csak nagy elvétve akad egy-egy gyümölcs, az is férges, színetlen, gyámoltalan. Aki ilyen nyarakon nézi az almafákat, nem tudja megérteni, hogy minek is ültetik, mikor, mint látnivaló, semmi haszna sincsen.

A másik esztendőben kell azonban megnézni e haszontalan kötözködőket, hogy mit művelnek, ha jó kedvük van. Ha mérgüket a gazdán már kitöltötték s a jobbik eszükre térnek. Mikor kezdik belátni, hogy valamit csak nekik is tenni kell, mert különben fejszével esnek a derekuknak. Pedig az almafa szeret sokáig élni. A jó homoki földben, bármennyire bolondos is az alföldi, hol nagyon hideg, hol nagyon meleg az időjárás, hatvan-hetven esztendő nekik meg sem kottyan. Az őszi baracknak a fája tíz év alatt mond bucsut a földi életnek s a tűzre kerül, a hatvan éves almafa pedig, mint mondani szokás, erőteljes férfikora delén áll s amelyik esztendőben nem sztrájkol, több rajt a gyümölcs, mint a levél.

Mint az idén is, mikor szüretje. Mert nemcsak szőlőszüret meg krumpliszüret van, hanem van almaszüret is. A dús fás szőlőskertnek bájos képe, nevető tekintete van ilyenkor. A régimódi szőlőben sok a fa. Az újabb elmélet ennek ellene mond s fölállítja a maga vagy-vagyát: vagy szőlőskert legyen a földből, vagy gyümölcsöskert, de a kettőt összekeverni nem szabad. Mert a fa alatt nem terem szőlő. Ez sokban igaz, így aztán sok helyen csak az őszi barack fáját ültetik a szőlőben el, mert az olyan kicsi is, ritkás is, hogy úgyszolván semmi árnyékot sem vet.

De a régi módi gazdálkodás másként gondolkozik. Azt mondja, hogy igaz ugyan, hogy a szőlőtőke a fa árnyékában kevesebbet terem, mint különben, de hát azért van eset rá, van oly esztendő, hogy a nemfás szőlő sem terem. Azután azt mondják, hogy a nem fás szőlő csak gazdag embernek való, akinek van heverő pénze. Mert a szőlőre tavasztól őszig folyton csak költeni kell s pénzt csak újborkor lehet belőle látni. S a munkája egyre több. Valamikor csak a nyitás, kötözés, a kétszer való kapálás, szüreti munka, meg a döntés volt. Ma ott van a karózás, kapálni is háromszor kell, locsolni is háromszor: hogyan birja mindezt ki őszig bárki is. Folyton csak szedni elő a pénzt a zsebből, bele meg nem tenni semmit?

– Csak a mesében vannak olyan tarisznyák, hogy mögteröm benne a tallér, ha nem is rakják bele, – véli a régimódi gazda.

A gyümölcs azonban már korán jövedelmez, lehet vele piacozni. Elsőnek jelenti magát a cseresznye a földi eperrel, azután megérkezik a meggy, jön utána a barack, nevetni kezd a nyári alma, utána haladnak a kacsal- és sárgakörték, vele csaknem együtt a szilvák, azután sereghajtóul az őszi almák, amik télire eltenni valók, minél fogva téli almáknak is neveztetnek.

Hát ezekből történik a pénzelés és ez a gyümölcsféle segíti a gazdát abban, hogy hízlalhassa a szőlőt, amely majd csak akkor ad pénzt, mikor már közel jár az idő ahhoz, hogy a hó leessen. Mert, mondják az emberek:

– A szőlő sokáig hál kint. Már minden betakarodott födél alá, a szőlő még mindig kint van, még mindig nem ad semmit, csak várja, egyre várja a pénzt.

És a pénzt bele kell tenni. Akármennyi fáradsággal jár, bele kell tenni. Adja neki az alma, meg a többi. Ez olyan takarékpénztár-féle, mint a malachízlalás. Amennyibe a malac főlhízlalása belekerül, ugyancsak annyi pénzért hízott disznót is lehet venni a piacon, de hát hol van annyi pénz egyszerre együtt? Emígy meg, naponkint a garasok valahogy csak beletehetők a tisztelt malacba, akárcsak perselybe: nem hiába van malacformája ennek is.

Azután meg azt mondják: ha gyümölcs nem terem, terem a szőlő. Ha a szőlő nem terem teremni szokott a gyümölcs s mégis valahogy át lehet kínlódni a rossz esztendőt. Ezért szeretik nagyon termelni és leginkább az alma az, amelyben régtől fogva a kedvüket lelik. A nép nyelvén ennek is van a legtöbb neve, amik már a régi szőlőkben ismeretesek voltak. Szilvának, baracknak valami ötféle nevét ismeri. Potyókaszilva, kékszilva, lószeműszilva, magbaváló. A barackba ott van a koraérő, az őszi, sárga, a kopasz, a duránci. A körtében a borízű, a búzával érő, a császárkörte, nyakaskörte, tojáskörte, dámakörte (ez bizonyára olyan finom, hogy csak dámáknak való). De már az alma több neveken tisztelendő. Ott van a borízű, azután a nyári selymös, az őszi selymös, a szercsika. Azután jön a szentiványi alma, a Jakab-alma, a pogácsa-alma. Meg még jön a juhfarkalma, a véralma, a dallosalma, az aranyalma. Öreg szőlőkben ezek szoktak a termők lenni. Ami idő előtt leesik a fáról az faalj-alma, amit pedig az oláhok szoktak tutajokon hozni s vékaszámra mérik, azt teljes megvetéssel fűzfaalmának nevezik, mert olyan keserű-savanykás, mintha fűzfán termett volna.

Mikor aztán mind ez a soknevű almafa egy esztendőben egyszerre teremni kezd és még azután dúsan termő a szőlő is: ez a látványosság a legszebb festett képpel fölér. A szőlő is már tarkulásban van, a fákon pedig a színek tömérdek változatában hevernek egymás sorában gyümölcsök és levelek. Alul a sárga homok, felül a kék ég fehér bárányfelhőivel s az égi bárányok között lassan sétál a pásztor, a „szárító csillag“: a nap.

A gazda lelke ilyenkor örömmel és aggodalommal teli. Amiként az öreg Budaváry fordította a nagy görögöt: kétfelé gondolkozik szőrös mellében. A szőlőnél az bántja, hogy sokat, nagyon sokat igér ugyan, de nem lesz-e épen emiatt rossz és gyönge a bor? S akármilyen lesz is, nem szalad-e a sokasága miatt nagyon le az ára? A gyümölcs tömérdeksége meg egyenesen ijesztő. A szedés, kosarazás, tisztogatás, zsákozás, fuvarozás, piacozás sok munkája jár vele, ami mind pénzbe kerül, az ára pedig alacsony és leszáll. Van, aki fölsóhajt:

– Az Isten áldja mög ezöket a fákat, de sokat adnak…

Hát bizony, a sok néha több az elégnél. A termés aljább részével még csak piacozni sem érdemes, ilyenkor a lovak az urak, mert széna után gyümölcsöt kapnak konfektnek.

Egyedül csak az öreg Vetró Soós János maradt nyugodtan, miután öreg lévén, tapasztalt is. Ő inti a panaszkodót, mondván:

– A nincsenre köll haragudni, nem a vanra.

Hát jól van. A tanyaudvarokban a kocsikat este elkészítik az útra s a fáradt emberek ledőlnek. De amikor az éjfélt üti a sétálós óra, megint talpon vannak. Amazt úgy hívják: elkászolítás, emezt pedig: kászmálódás. A lovakat fogják be, előbb megitatván. A János szokott piacozni, de a János most nem hajthatja a lovakat, gyümölcsszedés közben fölborulván ugyanis a taroglyával. Az ilyen kétlábú létrának valamelyik ága ha beleszakad a homokba, könnyen feldől. Szélesebb talpát kellene neki csinálni. Télen volna erre ráérős idő, de télire elfelejtik s a jövő évben, ha lesz mit szedni, megint fölbukik a János vagy a Mihály a taroglyával.

Különböző messzi tanyákból éjféli sötétben indulnak el a kocsik, hogy idején a piacra érjenek. Lassú és unalmas dolog ez, csak lépésben lehet menni, hogy a gyümölcs a kosarakban össze ne törjön. Hajnal van mire beérnek, igyekezvén jobb helyet szerezni a kocsisorok között. A fődolog minél hamarabb túlesni a vásáron, azután haladni hazafelé, mert annyi maradt még a fákon, hogy meg sem látszik rajtuk, amennyit már leszedtek róluk. Hát veszik, veszik, leginkább a „szödők“. Szödőnek neveztetik az, aki nem a maga számára vásárol, hanem megvesz mindent, amit csak lehet, hogy azután vasúton küldje idegen országokba. Ez esetleg jobb árat is ád, mint más, de fődolog, hogy a gyümölcsön egy szikra törődésnek sem szabad lenni.

Hódi Pál irigyen mondja a szomszédjának, Sánta Pálnak:

– Kendnek mindön kosarát mögvötte a szödő. Kendtök nagyon értenek a kosarazáshoz.

– Én nem, – feleli Sánta, kászmálódván már, hogy indul hazafelé. – Én csak szödöm, mög hordom be a kamrába. Az asszony kosarazza.

– Kend szöröncsés a feleségivel, szomszéd, – véli Hódi. – Kend boldogul vele.

– Hát, – mondja Sánta némi büszkeséggel, nem mondhatom, hogy nem… Az embör ne lögyön kocsmás mög kártyás, az asszony ne lögyön nyelves, aztán… aztán hát ebben van mindön.

Hódi most már egy kicsit gúnyolódni szeretne:

– Kendtöknél talán soha sincsen pörölés? – kérdezi.

– Hát, – felel a szóra Sánta, – nem mondhatom, hogy nem. Kés, kanál nem esik csördülés nélkül. De ha én mérges vagyok, az asszony vöszi a kosarat, aztán kimögy a földbe. Ha az asszony haragos, én kimögyök az istállóba.

Hallgat egy kicsit, majd hozzá teszi:

– Mert a fődolog, hogy gyújtat ne lögyön a házastársak között.

Már indul is Sánta hazafelé. Az emberek, akik még ottmaradtak, sűrű fejbolintások között néznek utána, mert valóban úgy áll a dolog, hogy csak gyújtat ne lögyön a házastársak között.

(1899.)

Történet a gyermekről.

– Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? – mondták tehát az emberek, látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok is súgdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig, ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.

A Viktor leány, meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely oly gyakran megesik s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn, állatlegeltetés közben, azután pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.