Part 3

A másik ambiciója meg az volt, hogy szerette volna megtalálni, mint ásató ember, az Attila sírját. De már ebben nem volt szerencséje. Egy derék alföldi város ebben lefőzte Szegedet. Attila sírját az odavaló múzeum találta meg, csak az én tudtommal is legalább ötször már. Legutóbb, amennyire a helyi sajtó jólértesültségének hinni lehet, az is rá volt írva a koporsóra, – persze latinul – hogy _Attila rex_.

De ha már maga meg nem találhatta az istenostorát, beérte volna azzal is, ha én találom meg. Azért, ha régi lovas sírokra akadtam valahol a környéken, mindíg kijött a tetthelyre körülnézni.

Azt hiszem, az igazi Tömörkényt nem is lehetett máshol látni, csak kint, a szabad magyar mezőn az Isten szabad egének napsütésében. Azt kellett volna hallanotok, ahogy az átokházi pusztán beszélgetett a széllel, a nappal, „ej, de haragosan fújsz, te szelecske“, „jöjj ki már, te napocska, örülj ennek a szép zöld fűnek“, azt kellett volna látnotok, ahogy leheveredett a domboldalba és símogatta a kezével a szagos zsályák kék fűzéreit, ahogy hallgatta szeretettel a görnyedő magyarok nehéz tréfáit, ahogy felállt a dombtetőre és nagy barna szemeiben kergette egymást fény és ború, ahogy nézett a messziségbe, ahol az éj ráhajol a földre és Isten lelke lebeg a búzamezők fölött! Nem tehetek róla, ha kicsit Székely Bertalanos is a kép: ez volt Tömörkény, a költő, a magyar próza Petőfije!

Sok-sok ilyen emlékem aranyos ködben úszik már, egy frissen és üdén fog kísérni a magam alkonyatáig: az első közös ásatásunk emléke. Április vége felé volt, Röszkén, Nemes Ördög György földjén, ahol avar lovasok csontjait szedegettük ki a heretáblából. Antal, akkoriban a város kocsisa asszisztált ennél az exhumálásnál, aki igen tanulmányos férfiu volt, mert, mint ő mondta, egy ténybeli herceg privadinerje volt huszárkorában és akkor igen megtanult a nagy urakkal bánni, élőkkel úgy, mint holtakkal. Antal azon magyarok közé tartozott, akik szeretik a választékos beszédet és _rugalmas_-nak mondják a rugós lovat és nagy szenvedelmet éreznek, ha pipáragyújtáskor az égő masináról a _kém_ rácseppen az ujjukra. Ilyen képzett férfi lévén Antal, Tömörkény rábízta a halott avar urakat, a _hullámokat_, amint antali nyelven neveztetnek és engem odaintett maga mellé a pimpimpárés pázsitra.

– Gyere, ezt nézd, – mutatott rá a leáldozó nap véres ostyájára, – nincs ennél szöbb az egész világon.

Az Isten tudja, mi érzékenyítette el, a leáldozó nap-e, a jegenyék végtelenbe vesző árnya-e, az ősök hamva-e, amelyet reszketve szitált ruhánkra a szél, de se azelőtt, se azután soha nem láttam annyira lirikusnak és annyira gyöngédnek és nem tudom, övéin kívül nyitotta-e meg valaha annyira a szívét idegennek. A fiatalságáról beszélt, a küzdelmek hiábavalóságairól, a családról, mint az élet egyetlen értékéről, aztán azzal fejezte be:

– Látod, nekem nem sok van hátra, mink nem vagyunk hosszú életű embörök. Én úgy vagyok veled, mint a fiammal, – te aztán majd a Lacit szeressed vissza, ha én nem löszök.

Föltérdelt hevertéből s ami borocska volt még az üveg fenekén, azt megfelezte kettőnk közt.

A magyarok szedelődzködtek már, csöngtek az ásók, ahogy veregették le róluk a rájuk tapadt homokot.

– Nene, de neki térgyelt a dilektor úr az utolsó pohárnak, – mondja az egyik magyar a többieknek.

– Nem, emberek, – utasította őket rendre Antal a hivatalos ember fölényével – a dilektor úr csak szembe térbetyült a nappal, hogy szívbéli belső megindulását meghitelesítse.

És én nem tudom, a tanulmányos Antal cifra beszédjében nem tartózkodott-e ezuttal igazság.

XV.

Gyerekkoromban lakott az utcánkban egy asztalos, aki messze földön híres volt a koporsóiról. Olyan koporsók voltak azok, hogy szinte megkívántatták az emberrel a beléjük fekvést. Csinosak, szemrevalók, testhezállók, – látszott rajtuk, hogy fütyörészve csinálta őket a mesterük.

Hanem azért nekem mégis csak az a koporsó lesz a legemlékezetesebb, amely füttyszó nélkül készült. Valaki olyannak csinálta az asztalos, akit nagyon szeretett s gyerekésszel csudájára sereglettünk az egész utcából: aki idegeneknek annyit remekelt, micsoda ágyat vet majd az a maga halottjának!

Aztán mi lett belőle? Hát mi lett volna: nagyjában összerótt, göröngyösen gyalult, összefutott festésű deszkakoporsó, még a széleit se tudta rendesen összepászítani a jámbor, mert reszketett a kezében a cirkalom és elfutotta a szemét a könny.

Ilyenformán sikerült ez az én emlékezésem is Tömörkény felül. Gyalulatlan, festetlen, cirkalom nélkül való. Sírján már rég sűrűre nőtt a borostyán és szíve fehérségéből már ötödször hajtanak az őszi rózsák, de nekem még mindíg nehéz róla, mint halottról beszélnem. Sokszor hallom a köhögését a hátam mögött s egy-egy tollszáron, amely az ő idejéből való, még mindíg érzem a keze melegét. Jánossal, az intézeti szolgával még sokszor úgy emlegetjük az _igazgató urat_, mint élő gazdánkat, hogy „ez az igazgató úr írása“ és hogy „az ásványos szekrényt még az igazgató úr rendelte Rainernál“. És minekünk kettőnknek nyilván mindaddig igazgató urunk marad, míg az öreg kulcsár elő nem csoszog valamelyik homályos sarokból és nekünk is ki nem adja az ordrét, az utolsót ebben az életben:

– Hét óra, urak, zárunk!

Senki tehát ebben az elüljáró írásban ne keressen tudós tanulmányt. Csak beszélgetés ez, csöndes és meghitt, napáldozat után való, mikor belemélázva a lámpafénybe, egy kicsit szomorúan, de már egy kicsit beletörődötten emlegetjük azt, aki elment, ám ha koccan az ablak, várakozva nézünk oda: hátha ő jött vissza.

XVI.

Erről a Tömörkény-kötetről kell még valamit mondanom, amelynek én szedtem össze az anyagát, csupa könyvbe eddig nem foglalt tárcát és én adtam a címét is, Tömörkény egyik leggyakoribb szavajárása szerint, amit ő a szegedvidéki néptől tanult. Az erre való magyarok szokták magukat groteszk szófűzéssel „célszörű szögény embörök“-nek mondani, mielőtt fölvették volna a kisgazda nevet…

A szegedi Dugonics-Társaság engem még Tömörkény halála után megbízott, hogy rendezzem sajtó alá néhai főtitkárunk minden írását és állítsak össze belőlük egy válogatott kötetet is, amely Tömörkény minden értékét reprezentálja, azok nélkül a gyöngéi nélkül, amiket kritikusai több-kevesebb igazsággal szemére vetettek. Összes munkái kiadásáról ma természetesen szó sem lehet. Szine-java dolgai összeválogatásának meg az az akadálya, hogy a könyvei négy-öt kiadó birtokában vannak s némelyikük még igen messze az elfogyástól. Gondolom azonban, a már megjelent Tömörkény-könyvek újból való kiadása nem is sürgős. E kötet kiadójának azt a tanácsot adtam, inkább Tömörkény könyvbe még nem foglalt írásaiból adjon ki egy kötetet. Jó nehány kötet kitelne a több száz tárcából, amelyek a legkülönbözőbb ujságok és folyóíratok porosodó köteteiben rejtőzködnek.

Kiadó-barátomnak tetszett a gondolat, engem bizott meg a kötet összeállításával s én úgy válogattam össze az anyagot, hogy benne legyen az egész Tömörkény, indulásától távozásáig. E kisérlettel nemcsak azt a széleskörű közönséget akartam szolgálni, amely örömet keres az olvasásban, hanem azokat is, akiket Tömörkény téma gyanánt is érdekel.[1]

Móra Ferenc.

CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN NOVELLÁI.

Két vénség.

Minden reggel elvisz az útam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén koldúsember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót s ez előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni s ekkor véletlen elment mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint megköszöni és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a zsebbe, a kalap a fejre kerül s amint jön újból valami jótét lélek, megint köszön az öreg.

Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája kopottasan rendes s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth-katonája volt. Ám Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket s a külső dekorációt ennélfogva a nagyszaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer meghalt már belőlük s még ötezer néhány száz él, aligha mese. Nálunk is, aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak, mind résztvett a szabadságharcban. No mindegy. Az is szép dolog s ha valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldús legyen, miért ne tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindíg hatással van. Katonaviselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldúst látnak az utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe nyúlnak pénzért s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem volna katonasapkás – pedig úgy lehet, sohasem volt katona és korcsmai verekedésben törték el a lábát.

Az öregről sem lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van elmarad, nyáron nem várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét s olyan léptekkel ballag hazafelé, hogy ha fejedelem volna, azt írnák erről, hogy fölöttébb ruganyos.

Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak és méhek dönögenek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott rajta, hogy dologból jön s dologba megy.

– Jónapot kévánok – köszöntött s fölnyúl a kalapja széléhez, ami tudvalevőleg mindig tisztesség.

– Adjon Isten – felelte a medáliás. – Hova mégy?

Amaz láthatólag megörült a szónak.

– Majd csak ki ide a partra – mondá. – Hát kend?

– Gyüvök innen belülről é…

Egy pár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz munkás és az egyenesebb öreg koldús. Az utóbbi azután félre nem ismerhető fölsőbbséggel így adta föl a szót:

– No. Hát hogy álltok otthun?

A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta s csak állt egy-egy darabig.

– Tudja az isten – sóhajtotta. Ténförög az embör a világban, jár előre-hátra, hogy mőre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad mindig. Éppen csak hogy vagyok.

– Hát otthun?

– Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon, tudja kend.

– Tudom.

– Mán csak – folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás – addig, amíg dógozni tudok, addig dógozok. De mán ez se mén sokáig. Nem köll mán úgy az étel, mint ezelőtt. Ami vasláncot még most két esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm. Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza (mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem t’om mi lössz velem. Az asszony úgy is möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én – mög a két kis onokám, mert kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küssebbik.

Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér szakállát:

– Baj, baj.

Akkor azt mondja a munkás:

– Hát kend, hogy van?

– Nono – felelt amaz. Vagyok.

– Most is ott lakik kend, ahun eddig?

– Ott, mondta. – Jó hely ez nagyon. Az igaz tudod, hogy az udvarba esik mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.

– Virágos… – szólt búsan a másik.

– Nem. Csak veteményös. Mán, hogy ami idejére kikel.

– No az szép hely. Nem licitál kendre sönki?

A koldús nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt nevetett.

– Hohó – kiáltotta – ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod a múlt hétön is, hogy möghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak lé téjját neköm a gazdátúl.

Az ingujjas csodálkozva nézett reá.

– Téjját? – kérdé.

– Azt – adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: Van egy kis pézöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a szívességükkel.

A munkás elborultan tekintett végig a koldúson. Nem szólt semmit, csak kezelt vele s útnak indúlt. A munkás, négy élet gondjával a vállán, meghajolva és lassan, a koldús ellenben keményen lépdelt és a botját úri nembánomsággal ütögeté a földhöz.

(1895.)

A kimutatáson.

Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak. Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem vénhedett s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a puskát, azt lehozta a levegőből s ily módon vadgalambjáráskor gyakran cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál, a konyhában segédkez s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik. Fiatal korában sokfelé cselédeskedett s nagy táblákhoz terített annak idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették s a valóságos savanyú lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát a világban.

E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én Istenem, mi lesz hát a világból, ha már az e fajta parasztikus nép is útra kel, bilétát vált a vonalra s utazik a vaskocsin messzire, mint akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a szóbeszéddel, hanem ha már egyszer neki indultak, el is mentek a tött helyre s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét végire hazakerültek.

Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika húz. Mert az könnyen egymásnak szalad és a vasvonalon nem lehet egymás elől kitérni.

De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember, amit a tulajdon szemeivel lát), ime megjöttek a messziről. Ez nem kis érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen s az asszonyok azonnal beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.

– Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra, szóltak büszkén.

A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az adóintő cédulát.

– No csak ne beszéljetök, mondták azután, – estére majd meghallgatjuk, hogy mit láttak.

Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, mert hogy az úton az mind kifogyott.

Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy bottal meg a feleségével.

– Adjon Isten jó estét, szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta most királyok és országurak közül jött haza.

Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja barátságosan:

– Adjon Isten, öcsém…

Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Színtúgy az asszony sem. Az a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.

– Hát möggyüttek kendtök? – kérdezi Sántáné.

– Az ám, feleli az asszony.

Eközben a kutyák odakint támadnak s amint kitekintenének, látják, hogy Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsittul, Thurzó bejön, utána az asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincsetlenség az istenadtákon. A szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kivánja be a jó estét s félrehúzódik.

– Ej no, mondja Bertáné, – de elbujsz. Elférsz még itt a padon.

Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy keressük is a dolgot) nagy tisztesség.

Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az udvarban árnyék van s a napsugár csak az eprek, jegenyék ágai között szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával, amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András. Egyszer pedig Thurzó Zakar asszony föláll a kis padról.

– Hova mégy? kérdezi Bertáné.

– Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.

– Már miért?

– Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet adnék, feleli a Valér.

Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.

– Jaj dehogy, dehogy, mondja. Aki előbb jön, azé a jobb hely. Ugy volt a vonalon is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is, aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.

Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.

– Ugy ám, folytatja. – Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.

– Az jól is van úgy, mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.

Most, miután Károlyiné is beérkezett és csakugyan a kis szék jutott neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ez irányban s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán hirtelen így szól:

– Ott voltunk ép akkor is a kimutatásba, mikor a király kinyitotta a kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy tulongott a nép, hogy oda sömmikép be nem férhettünk. Mert én is vittem a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is, hogy el nem hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.

– Aztán nem tévedtek el kendtök? kérdezi a Sánta Imre.

– Nem ám, válaszol büszkén az asszony. – Az állomáson gyütt elébünk egy hordász úr, hogy aszongya ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: „Hajja kend, otthun egy pöngőért mindaketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?“ Majd oda tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy csuda. Mert ép akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj…

Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább szótalan a dohányt.

– Hát aztán? kérdik megint.

– Hát aztán, folytatja Bertáné – voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kendtök, de már úgy üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak a hordász urak, de mondom, neköm nem köll, mert eltudok én mönni magam is.

– Hát a kiráj szobája?

– Sz be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek… Nagyon sok úrforma katona van ottan…

Így beszélgetnek. A nap lement s az útszéli jegenyék között előáll a hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak eleség után.

Sánta Bertához fordul:

– Hát kend semmit se beszél arrul, amit látott?

– Elmondta már az asszony, feleli Berta, tömve a pipát.

– De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? évődik tovább Sánta.

Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé a szemével s azt mondja:

– No az igaz. Mert azonfölül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat láttam odafönt…

– Óh, hogy a sátán hordja el a kend haját! kiált föl a felesége, kendnek még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött vékonyságon?

Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.

– Már akár hordja, akár nem hordja, feleli, – de ez így van. Mert nem az a szép, ami szép: ami tetszik az a szép.

Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.

– Ejha, mondja – hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha jutott volna kendnek valami bárókisasszony? Ugy van a nótába is, hogy ép az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?

Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi. Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva. Hanem aztán csak végig sodorítja fehér bajuszát és mosolyogva szól öreg társához:

– Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.

(1896.)

Vásárállás.

Haladunk kifelé a sógorral a baromvásárba, mert mink most lóvásárlásba vagyunk elegyedve. Ló kellene, amelyik jó volna, szép is, futós is, de szelíd is legyen, mert egy istállóban fog lakni a tehenekkel s azok nem tűrik a garázda lakót, – de azonfölűl olcsónak is kell e lónak lenni, mert nem olyan világ van, hogy a pénzt drágaságokra lehessen pazarolni. Csak szűkecskén, lelkecském. Ennélfogva gyalog megyünk, bár a villamos mentén. (A tótok is így utaznak vasúton, mégis megvannak.) S mert ketten megyünk, egyre-egyre úgy is csak a feleútja esik. Jól van az így nagyon elrendezve, hogy ilyféle számításai vannak a szegény embernek, mert ezekből vígasztalásokat szerez. Haladunk hát lovak, borjúk és ökrök között. Jó por van, jó napsugár is van, e kettő együtt jár s az egyik kellemességéért el kell viselni a másikat.

A vásárban aztán ki is kerestük négyezer társa közül azt a lovat, amely épen nekünk kellett. Ezért kell előbb végigjárni mindet kétszer is, hogy az ember épen ahhoz jusson, amelynek már akkor, amikor elindult az istállóból, az volt a sorsa, hogy majd ez meg ez a bizonyos ember vegye meg. Ellenkező esetben nem olyan lóhoz jut az ember, amely neki rendeltetett s az ilyen vételen soha sincs áldás. Az olyan ló lesz, hogy a vétel után félórával megbánja a vevő, de kései bánkódásnak már semmi haszna sincsen. Mi azonban épen olyanhoz jutottunk, amilyen kellett. Hetven forintot kért érte az oláh, aki árúlta, igértünk huszonötöt s megalkudtunk ötvennyolcban s kifizettük. A lovat hazavittük, a passzust átírattuk s az oláh kijelenté, mint ez már szokásos, hogy megcsaltuk egy forinttal, mert még az a forint is neki járt volna. Azt a tiszteletdíjat értette, amelyért az állatorvos megvizsgálta a lovat, hogy egészséges-e. Mondtuk az oláhnak, hogy majd őt is megvizsgáltatjuk az állatorvossal, ebbe azonban nem egyezett, hanem elköszönt.