Part 2

A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott. Bohémia koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni a fejét a jövendő kultúrtörténet-irója, vagy Tömörkény kései biografusa. Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtónyitogatás. A szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben: kis diákok útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében. Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és magarubrikázta papírosokon ötven filléres tintásüvegek számadója. Köszönő leveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a szigorú számvevőségtől. Az argentinai kormánnyal cserél indián nyílhegyeket szegedi halbicskákért és egy hétig jár nyakára Luklábú Pap Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél és mindenki természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy, cédulát küld a tekintetes kurtúl-igazgatóságnak, hogy tessék annak a másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd vigye el a hírünket és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe, akkorra ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm tekintetös úr mutassa mög a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jó Isten mentül előbb. Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az emeleten, lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön, hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már itt van, azt is mondja meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, a kiváló hentesmester és városatya, aki annyit szemére térítette a közgyűlésen a tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik belőle, hanem a zseniálitási eszme erő“, fölkattyog a kultúrpalotába, hogy mutassák meg neki a _lepkény_-gyűjteményt, mert azt hallotta, hogy _Emerikában_ olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű. És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési osztályú „szinekurát“, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában, mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az egyűgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a „közművelődés“, vagy a „művészet“ szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból mindenhez értenie kellett.

Tömörkény a maga aere perennius monumentumának fölállításával a kulturpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság, mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.

VIII.

E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztetikus aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz, este lesz – és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar firmamentumon.

Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla nehányunk szíve. Még sokan érezzük a keze melegét, amelynek szorításában sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohase volt gőgös a csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát, magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amelylyel koccintott és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk, – de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek és az emlékek száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha fotográfiát vett fel rólunk és senki nem tudja többé, melyik volt a kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.

Szeretnék ezek közül az emlékek közül nehányat elültetni az ólommezőkbe addig, míg frissek, – hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét a zászlós bajússzal s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt, mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő alaknak, aki azt írta a deákbetűs pergamen margójára magyarúl és emberül: _jaj, de ihatnám_. A többi is nagyon okos ember lehetett, de nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle gvárdián.

Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok, amelyekkel a hegyek magassága a távolból is megmérhető.

IX.

Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud és a szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt. Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de mindenki szerette, – mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé, amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent mindnyájan, hogy érthető, ha nem igen tett személyválogatást az emberek között. Mindenkihez kedves volt és szelíd, készséges és részvevő, de a szíve belül nyíló ajtó volt és azt ő nem nyitogatta akárkinek.

Annak különösen nem, akiről észrevette, hogy szeretne odabent körülnézni. Vannak olyan írók, akik mindjárt elálmosodnak, ha nem ő róluk beszélnek; ki hallotta valaha, hogy Tömörkény a maga jószántából beszélt volna önmagáról? Pesti íróknak rendesen csalódás is volt a vele való találkozás. Már a külső Tömörkényt sem olyannak várták, amilyen volt. Valami vitézkötéses magyarnak gondolták, makrapipával és járulékaival és találtak helyette európai urat, nagyon udvariasat és nagyon tartózkodót, akiben semmi hajlandóság nem volt arra, hogy kellemeztesse magát. Leginkább a hivatali dolgairól beszélt, ha már beszélni kezdett, de az írót nem lehetett meginterjuvolni. Az olyankor a legbelső szobájába zárkózott, mint a nautilus-csiga.

Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb kozőrje a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában levő _Hét_-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha még akkor csak úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert, akik még addig nem találkoztak egymással és kiváncsian várták, mi lesz most, két híres szellemes ember közül melyik sziporkázik jobban. Hát nem igen akarta kezdeni egyik sem. Hallgatagon ült a kávéház márványasztalánál a pesti író, meg a szegedi író. Kóbor unottan nézegette Tömörkény pörge bajúszát. Tömörkény kedvtelve szemlélgette a Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét, meg a buckait. A sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette szájából a cigarettát és odahajolt Kóborhoz:

– Kóbor úr, – kérdezte szigorúan, – süti ön a haját?

Egyébre nem igen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból, pedig Kóbor azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt. Általában azonban olyan gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk, ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy kézlegyintéssel: – Uramisten, pesti embör!

A Petőfi-társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt mondta, sietni kell neki a vasúthoz.

– Ne bolondozz, Pista, – ráncigálta vissza Pósa bácsi, – hiszen fölvesznek tán az esteli vonatra is.

– Arra én nem ülök, Lajos, – csóválta meg Pista a fejét. – Sütétbe nem látja a sínöket a vasút és elcsellög valamerre.

És otthagyta a köszöntést visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak, akik rossznéven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt és sohse akart másforma lenni és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látja meg először a gyémántban.

X.

Én láttam könybe lábadni a szemét, mikor meghatotta valami, amit olvasott, de sohse hallottam, hogy gratulált volna valakinek. Vannak született gratuláló talentumok, mint ahogy vannak köszönő tehetségek, akik olyan virtuóz módon tudják megemelni a kalapjukat, hogy az ember arra gondol, ezeket egy külön Isten teremtette. Belőle ez a két talentum határozottan hiányzott. Nagy, kajlaszélű kalapját mindíg egyforma szerényen emelte meg akár a hajdúnak, akár a kegyelmes úrnak, gratulálni pedig egyformán nem gratulált senkinek. Ezt valami szemérmetlen dolognak tartotta és azt hitte, mindenki olyan, mint ő, akinek mindíg kényelmetlen volt, a szemtől-szembe való dicséret.

Olyan harmat pedig az elismerés az írónak, ami nélkül nem tud élni. Kellett ez neki is, csakhogy ennek a harmatnak olyan mennyei tisztának kellett lenni, mint amilyenről a rorátékon énekelnek.

Ahogy a halála után az íróasztalát összetakarítottuk a Laci fiával, kezembe kerül a _Margit_ című regényének egy példánya. Eszembe jutott, hogy hetek óta látom már itt hányódni a könyvet az asztalon. Ugyan mit akarhatott vele? Forgatom a könyvet, hát kiesik belőle egy levélboríték, címezve _Tömörkény István városi tisztviselő úrnak_. A Hecht-bankház borítékja volt, amelyikben sürgős parancsot kap az ember, hogy a 10.223. számú sorsjegy megvásárlása által alapítsa meg élete szerencséjét. Az ilyesmit az ember a papirkosárba dobja. Pista ha itt tartogatta, bizonyosan oka volt rá. Megfordítom a borítékot, hát ez van írva a hátuljára ugyanazzal az irodai női írással, amelyikkel a címzés:

_Jaj, de gyönyörű szép regényt tetszett írni! Tisztelettel H. Ella_.

Ime H. Ella kisasszony, kis díjnok-leánya a hatalmas bankháznak, fölírván a Tömörkény István nevét a borítékra, szükségét érezte annak, hogy az ő kis pesti lelke fehér kendőjét meglibbentse az író felé, akinek néhány sugaras negyedórát köszön és néhány könycseppet a történet végén. Ime ez az a tiszta harmat, amelyik még Tömörkénynek is kedves volt. Hol az a király, aki ilyen pro litteris et artibus-t adhatna?

XI.

Ennek a _Margit_ regénynek a megjelenésében egyébként, amely inkább csak a Tömörkény adoptált gyerekének látszik, én vagyok a bűnös.

A háború elején egyszer oda tesz Pista az asztalomra egy nyaláb kéziratot; azt mondja, olvassam majd el, ha ráérek. Ez a nagy tisztesség, talán a legnagyobb, amely nekem írói életemben adatott, többször ért. Ketten voltunk lektorai Tömörkénynek: a felesége, meg én. Emma volt az első fórum, én a második. _Emmának tetszik_, vagy _Emmának nem tetszik:_ ez volt az elsőfokú ítélet, amellyel a drága akta hozzám került.

Ez alkalommal éppen valami postamunkán dolgoztam – a kultúrpalota nyári nagytakarítási napszámos-számláit összegeztem mint történelmi okmányokat a tekintetes tanács számára – azért megkérdeztem Pistát, sürgős-e a kéziratok dolga.

– Fenét sürgős, – nevetett. – Lehet vagy tíz esztendeje, mikor ezt a három struflit írtam, aztán valahogy elkeveredtek a könyveim közé és csak most kerültek elő. Hát ha tíz esztendeig vártak, most már nagyon ráérnek. Éppen azt légy szives mögmondani, hogy olyanok-e, amiknek alátöhetöm még a nevemöt.

Hazavittem a kézíratokat, elolvastam őket s másnap reggel azt mondom Pistának:

– Egy olyan szép köztük, hogy ahhoz foghatót rég nem írtál. Hanem a másik kettő mintha nem volna Tömörkényes.

Szegény Pista annyi mindenben volt köztünk első, hogy most már sok mindenben utolsónak látszik. Nem tudom, nem ő volt-e az utolsó ember, akivel ilyen őszintén lehetett beszélni. De tudtam, hogy ő nem az a fajta író, akinek éles szeme van ugyan, de a saját személye elfogja előle a világosságot.

– Az ám, – mosolyodott el az ítéletre – magam is úgy éröztem, ez a kettő már nagyon lecsökkent.

Azzal fogta a két lecsökkent novellát, szép nyugodtan összetépte a szemem láttára és belehajította a papírkosaramba.

– Emezt, – azt mondja, – fölküldöm Szakács Andornak, legalább a jövő hétre nem köll újat írnom.

Hát én nem tudom, hogy Heródes hogy érezhette magát a betlehemi gyermekgyilkolás után való nap, hanem az bizonyos, hogy nekem kegyetlen lelkiismeretfurdalásom támadt. Mégis csak gonoszság volt az, amit én cselekedtem. Amit Tömörkény írt, mégis csak meg kell azt becsülni, ha csak szemenként csillog is benne az arany. De hát ha nem is szemenként csillogott? Hátha nem a jegecben volt a hiba, hanem a próbakőben?

Egyszer aztán jön hozzám Tömörkény Kabos Edének egy levelével. Pár íves kis regény kellene karácsonyra az Érdekes Ujságnak, fizetne érte 1000 koronát.

– Hát a péz elkelne, – mondja Pista, – de az ördög tud regényt írni. Mit kénytetnek engöm olyanra, amihöz nem értök.

– Megállj csak, – mondom, – nem bizonyos az. Kis gimnazista koromban olvastam én egy novelládat a Magyar Szalonban. Biz én már elfelejtettem a címét is, a meséjét is, de azt tudom, hogy akkor borzasztó tetszett. Szép hosszú is volt, illusztrációk is voltak benne. Két képre még emlékszem. Az egyiken egy kibontott hosszúhajú lány kapkod a szívéhez. Ez csak szerelem lehet. A másikon egy hosszú puskájú erdész-féle ember fekszik a fűben, a szívéből folyik a vér, ez csak amiatt a hűtlen kígyó miatt lövöldözhette meg magát. Olyan regény ez, Pista, mint a parancsolat.

Pista hümmögött, jött-ment, tett-vett, úgy látszik, családi konferencia elé is vitte a dolgot, délután aztán azt mondta, hiszen lehetne beszélni a dologról, de az ördög tudja most már azt a Magyar Szalont előkeríteni.

Reggelre előkerítettem neki a könyvet és elment a levél Kabosnak, hogy mit szólna a leányzó föltámadásához, aki nem halt meg, csak alszik, igaz, hogy már majd huszonöt esztendő óta. És mivel Kabos beleegyezett, a _Margit_ megjelent, tábláján a legutolsó fotografiával, amit Tömörkényről csináltak.

Így aztán mindenki jól járt. Pista megkapta az 1000 koronát, én expiáltam a lecsökkentett kézíratokkal elkövetett bűnömet és az asszonyok végre kaptak egy Tömörkény-könyvet, amelyben szerelem is volt.

Mert a szerelem egyébként nem témája Tömörkénynek. Ép úgy hiányzik nála, mint Arany Jánosnál. S épen azért lehet a kezébe adni az iskolás gyermeknek is, ép úgy, mint Arany Jánost. Talán az egyetlen elbeszélő író a világirodalomban, aki negligálni meri Aphroditét minden csalafintaságaival. A népszerűségnek egy biztos eszközéről mondott le vele. Jókai, Mikszáth, Herczeg hódíthattak volna-e akkora birodalmat, ha nem Ámor ül a bakon, jácintvesszővel hajtva a Pegazust? És micsoda abszolut uralkodó lett volna Tömörkény, ha legalább sáfrányként bele veszi a szerelmet írásaiba! Miért nem tette? Az Isten tudja. Az ő alakjai nem érnek rá a _Liebelei_-re. Rendesen túl vannak már az ifjúság virághaván az emberei s a Veronok és Etelek, ha hajadonfővel járnak még, testetlen árny gyanánt suhannak át a napos mezőkön.

A legtisztább beszédű férfi volt, akit valaha ismertem. Egy apáca-növendék nem lehetett szemérmesebb, mint a paraszti élet e legnagyobb tudósa volt és nála kedvesebbeket senki nem mondhatott asszonyoknak.

– Asszonyom – mondta egyszer valakinek, muzsikás és nótás hajnalon – nagyságodnak olyan szép szeme van, hogy az egyiket bátran ki lehetne szúrni, mert a másik magában is többet érne, mint másnak kettő.

Ilyen az óriás, mikor jókedvében leül a földre kis rózsaszin kavicsokkal tiplózni.

XII.

Azt hiszem, gondolkozónak is volt akkora, mint művésznek, de a sors nem állította olyan helyre, ahol ezt a talentumát is kibonthatta volna. Így csak úgy végbe göngyölve maradt és házi használatra szolgált.

Az antropológus Török Auréltól hallottam egyszer az egyetemen, hogy a legnagyobb magyar elme Kerkápoly volt, mert az csinálta a legnagyszerűbb definiciókat. Például tőle származik az a meghatározás, hogy „a külső, amelynek belseje van, csak annyiban külső, amennyiben belső a belső, amelynek külseje van“. Hát én Tömörkénytől sohse hallottam ilyen nagyszerűségeket, mégis azt merem mondani, hogy ami ezt a szentenciózus stilust illeti, a legnagyobb magyar elmék közül való volt. Az eszejárásában, a világos látásában és a megvilágító képességében volt valami Deák Ferences. A paraszti aforizmákból, amelyek a könyveiben találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet s az nagy becsülete lenne a magyar elmének. Persze nehéz lenne kiválogatni, melyik belőle a paraszté, melyik a Tömörkényé. A Keller Zendelvald lovagja húsz esztendeig hordott magán egy álarcot s mikor végre levetette, akkorra az arc úgy hozzáidomult az álarchoz, hogy nem lehetett tőle megkülönböztetni. Tömörkény annyira bele tudott öltözni a paraszt pszihéjébe, hogy aztán a magáét is a paraszté gyanánt adta.

Sokszor kötődtem vele efelől és rábizonyítottam a pia fraust, ami a művészet lényege. Fogott egy témát a búzapiacon, valami paraszti mondást hallott, feljegyezte a noteszébe, mutatta nekem nagy örömmel. Az bizony még akkor békasó volt. Erre hallottam megint, ahogy elmondta valakinek, hogy milyen nagyszerű dolog ez. Még akkor is békasó volt, de már kezdett áttetsző lenni. Harmadnap múlva megint előhozakodott vele, elfelejtette, hogy már frissiben elmondta s már akkor a lelke műhelyében átesett a köszörülésen, csiszoláson s mire megírta, olyan tiszta hegyijegec volt, mintha akkor került volna ki az Isten markából. És ő azt hitte, hogy ezt így bányászta a Luklábú Pap Illés lelkében.

– Jobban szeretném, ha nem a te parasztod volna olyan, mint az eleven paraszt, hanem az eleven paraszt volna olyan mint a tied, – védtem a művészetét az élettel szemben, de ebben az egyben makacs volt és meggyőzhetetlen.

Az igazság pedig az volt, hogy ő a valóság párnáján álmodott. Azt hiszem, a realista művészetnek ez a lényege.

XIII.

Ha valamivel meg volt elégedve önmagában, az a kiválóan gyakorlati észjárása volt, már t. i. amit ő annak tartott. Igazában pedig az ember realizmusa csak olyan desztillált volt benne, mint a művészé. Hiszen ha nem az, akkor nem marad itt a város cselédjének Szegeden, hanem elmegy magyar humoristának Bécsbe. Azt hiszem, akkora úr lett volna belőle, hogy a kultuszminiszter is ott silbakolt volna a temetésén.

Soha nem volt olyan termékeny a tehetsége, mint a háború alatt és soha rosszabbúl nem gazdálkodott vele. Ez volt az az embarras de richesse, ami csak a nagyon kis íróknak adatik, vagy a nagyon nagyoknak. Akkora volt a gazdagsága, hogy nem tudott mit csinálni vele. Három-négy rajzot csomagolt egybe _Apró dolgok_, vagy _Heti dolgok_ cím alá s így küldte őket Szakács Andornak, aki mint szerkesztő legtöbb örömet szerzett neki az életben.

– Nem jól van ez így, Pista – mondtam neki. – Micsoda boltos vagy te, hogy három-négyszáz korona árút adsz száz koronáért. (Ennyit kapott egy tárcáért.) Szakácsnak is jobb, ha négy kis tárcát kap az egy góliát helyett. Nincs papír, nehéz neki a helyet kimódolni.

– Az neköm mindegy, – vetette föl a fejét Pista. – Ami böcsület, az böcsület, ha neköm száz koronát adnak, azért böcsülettel köll szállítani a portékát.

Mikor a háború harmadik nyarán az öreg katonákat is bekívánta a császár, Pista is menni akart erővel s úgy felkészült, hogy már a hivatali pénztárakat is átadta nekem. Mert ha pénzünk kevés van is, legalább a pénztárunk sok. Átvettem a könyvbeszerzési pénztárt, a könyvkötésit, a régészetit, a természetrajzit, a néprajzit, az irodait, a bútorjavításit, a nagytakarításit, a kistakarításit a kulcsokkal egyetemben. Lehetett az egész összevissza vagy háromszáz korona, a kulcs alighanem több volt. Másfél napig írtam az elismervényeket, külön minden egyes „pénztárról“.

– Csunya mestörség, – szépítette a dolgot Pista, – de tudod, ami rönd, az rönd.

Hát persze, hogy persze. Esti záráskor átadom neki az elismervényeket; a kincseket, amikről szólnak, majd átveszem reggel, mondom. Hát vacsora után jön be hozzám a szerkesztőségbe.

Átnéztem otthon az írásokat, – azt mondja, – valamit kifelejtöttünk.

– No?

Előveszi a noteszát és olvassa belőle:

– A bélyegzős kiszniben van 4 darab 25 fillérös bélyeg, 18 tizfillérös, mög 8 háromfillérös. Ezökrül is egy kis írást légy szíves majd szörkeszteni.

– Ami rönd, az rönd, ugye? – nevettem el magam, mert ismertem a természetét. – Ne ragasszunk rá koronás bélyeget is?

Másnap délelőtt aztán áthurcolta – fél markában – az egész hivatalos kincstárt az ő fiókjából az én fiókomba.

– No hála Istennek, ezzel is röndbe vagyunk – mosolygott elégedetten, ahogy rácsattantottam a zárat a fiókomra. – Most már légy szíves bejönni egy kicsit az én szobámba.

Ott elővette a zsebéből a kulcsos karikát, levett róla egy vékony kulcsot, kinyitotta vele az íróasztalát, annak a fiókja tele volt mindenféle purzicsános skatulyákkal:

– Hát nézd kérlek alásan, ebben a dobozban vannak Jóska bátyám hadikötvényei. Emebben mög sorsjegyök vannak. Ez egy takarékpénztári könyv a gyerök nevire, ugyan akárki fölvöheti. Ebbe mög készpénz van, ráírtam, 1750 korona. Ebbe mög a te elismervényeid vannak, amiket tegnap adtál. Hát most már ezt a kulcsot odadom neköd, majd löszöl szíves rá vigyázni, még én odalöszök.

– Igen, – mondom és húzom elő a papirt, – mindjárt csinálom az elismervényt.

– Ördögöt, – azt mondja, – hiszön ez nem hivatalos.

Hát ilyen volt a realitása.

XIV.

Volt-e valami ambiciója ennek a csodálatosan igénytelen embernek, aki sohase akart lenni semmise? Kettőről tudok. Az egyik az volt, hogy a gyerök, a Laci kitüntetéssel jőjjön haza a frontról. És mikor Laci hazajött a kis ezüst pitykével, akkor Pistát még kérkedni is hallottuk. Ha az ismerősök kérdezték tőle, „hogy vagy, Pista“, mindenkinek azt felelte:

– Ülök otthon, pajtás, egész délután, oszt nem csinálok sömmit, csak nézöm a gyerök mejjin a kis ezüstöt…