Part 1

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:

CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.

SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:

MÓRA FERENC.

A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT KIADÁSA

SZEGED, 1922.

TÖMÖRKÉNY.

I.

Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt. Heroikus lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt, szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen, noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága elismerését és minden órában megtudott volna halni a családjáért – ime, ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette, mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság ellenállhatatlan radióaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és bocsánatkérőn.

Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra. Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak írók, akik azt is följegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt, szemre személytelen müvészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső kényszerűségé, melyik a véletlené, ezé a nem eléggé tisztelt, ismeretlen istené, sorsunk egyedül való uráé, akinek minden halandó oltárt emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképen neki köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingasznerné nagyasszony ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra, hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből – és ha épen nagyvendéglős lesz belőle, mint az öreg Steingasznerből, az se lesz egészen utolsó mesterség. S abban az időben a makói nagykorcsma a maga úri jágereivel, szűkszavú civiseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyárd majmosaival, vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak, – ez az alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű fiúcska ambicióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra, Steingaszner István valószínűleg egész életére ott marad a szerencsekergető baráberek közt, akiknek tarka meséit mohó fülekkel hallgatta s a csetlő-botló parasztok közt, akikből később a Halbőr Förgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor! Míg Kolumbusuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is: bismuthkása-hegyeken. Pistánk néhány gimnáziumi osztálybizonyítványával a zsebében patikárosságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök volt és vídám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja és a kis patikárus inasnak sok hallani és látni valója volt lombikjai és fehérgombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a lapdacsgyúrásba és katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak sótárnok volt és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a herbatea-főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de szerencsére nem jól tudta a receptjét és kábult álmából még az innenső parton felébredt.

Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb kezdődik, mint amikor már ők maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne keresni a Szegedi Híradóban az első kezemunkáját Tömörkénynek, de nem sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a vásárban, vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk és még a csöpp báli cipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük, – igaz, hogy cipők sincsenek).

Az első novelláját Nagy Sándor, szegedi szerkesztő, visszaadja neki. Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz felebbezett, aki már akkor kijárta az inas-éveket és segédi sorban szolgált a Szegedi Naplónál. Ádám átfutotta a novellát és a maga stilusában így fogalmazta meg az itéletet:

– Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindíg röviden végeznek.

A próbatárca szerzője elpirult és zsebregyürte a grófokat és grófnőket a megfelelő démonokkal együtt és Steingaszner István írói pályája ezzel körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot és lelke itt lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi Naplóval, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.

III.

Tudom, hogy nagy szó ez és nem szabad vele könnyelműen bánni még a kegyelet örvén se és én nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni, de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldelő erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem olyan, mint a többi és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához hasonló, – mint őrá. Köd előtte, köd utánna, nincsenek mesterei és csak másolói vannak, de nincsenek tanítványai. Nem tagja valami hegyrendszernek, magános orom, egy hirtelen támadt Szent-Ilona sziget. Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a föld alatt belétorkollanak. Humora, filozofiája, világlátása csak az övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához, Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez – azt hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt meg van: az isten lelkinek, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom, szántszándékkal tette-e, vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait befejezte Bret Harte-tal s a talentuma ezért maradt csudálatosan szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta: ami íze van, az csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább ujságokat olvasott, mint novellás köteteket s ha nagyon unta magát, a Pallas-Lexicon földrajzi és technikai cikkeit. (Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát adtak neki, – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexicont vette elő, vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egy millió forintja volna, milyen életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindíg azzal a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra rendesen elaludt.)

Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél és jó, hogy szívesebben ült halászok és „célszörű szögény embörök“ közt, mint egy asztalnál kitünő irodalom-filozofusokkal és esztétikusokkal. Egy paraszti közmondás volt az egész esztétikája: „Nem az a szép, ami szép, ami tetszik az a szép“ s nagyon megörült neki, mikor azt mondtam, hogy Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a paraszttól tanulta.

Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem nagyon érdekelte az egész forradalom és nem igen mondott róla véleményt. Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése. Indifferens volt, vagy mindent megértő, igen egyre megy s az az ember, aki százezer könyv között lakik és tudja, hogy azok mind szép, csöndes halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer minden régi lesz és az emberek rendszerint az új dalt szeretik – ezt minden bibliotheka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyával nézte, hogy forog a világ és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett, – őt csak a tanya érdekelte az egész világból és nem akarta elhinni, hogy az is forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb magyar író sorsával, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük – s az utolsó könyvében, amelynek korrekturáit akkor csinálta, mikor a halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek, hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.

IV.

Vajjon ez az őserő, aki napsütött mezőkön élt és végtelenbe ködlő horizontokba is kilengett, tudott-e magáról és annak érezte-e magát, ami volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt mint a parasztjai, akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóizűt nevetett rajta.

– Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.

Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép, kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta, hogy mit akart a költő – és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a fene“. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről, neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, mint a napsugár. De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem halotta tőle, hogy írónak nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnografus és magyarra fordította Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem okvetlen muszáj neki lenni.

Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:

– Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, – milyen furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.

– No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért löhessön adni, az még nagyobb embör volna.

Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a világon, ez a szegedi polgár józansága volt.

Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.

– Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl, – mondogatta csillogó szemmel – technikus lösz belőle.

S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre ide nem adta az ujság számára.

– Ne bántsd, – azt mondja, – még mögzavarhatná a gyerököt.

V.

És ez a magatudatlan nagy iró, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették, halálos holtáig rabja és rajongója maradt az ujságírásnak, amelynek tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség ez, az ujságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt, amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az ujságíróévek voltak a legboldogabb évei, amikor szivében izzott, szemében ragyogott, ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció uszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó“ íródeákjának, – egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában az adott neki enyhet.

Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást, mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás: komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli, vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát megtakaríthat.

Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel“, arról az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés szobrát.

Ugy illene, hogy mikor ujságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére sírja fölött, elsősorban az ujságíró érdemeit szedjem számba. De hát mióta szokás az ujságíró-érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak az ujságiró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre följegyezték az ujságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát összetörik: ez az ujságíró sorsa s ez alól nem kivételek a legnagyobbak sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel a pszeudonimmel jegyezte Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a Szegedi Napló hasábjain hozzá szólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált, mint kroki-író. Ugy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga pazarolni. Az ujságíró a városra költötte mindenét és mi ujságírók, akik gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nem hiába költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az övé.

Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden tanítói allürök nélkül való ember: az ujságírás formaművészetében és a mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült nemzedék, – más ennek a zenitje és nadirja, mint az övé volt. A szegedi ujságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karrikatúrákat, amiket az esküvőm napján, a vonatra várva rajzolt a vasúti vendéglő asztalán a számoló-cédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy kolomppal a nyakában, aláírva: _a publicista_. Egy mélaszemű bárányfej – nincs szívem, hogy birkának mondjam – _a költő_. Egy kilógó nyelvvel futkározó pulikutya, aláírva: _a riporter_.

Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fűrgelábú és szemfüles szerzet ki fogja csaholni az ujságból a döngőléptű publicistát és a merengő költőt és, hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és térfoglalás a tömegben.

VI.

Minden ujságíró a borjújában hordja a marsalbotot s Tömörkénynek egyik sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló marsalbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő kerül a szerkesztői székbe, máskép fordúl az élete és sohase hagyja el az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higyjétek el, akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az ujságot csinálják s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had, amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban s aki vezére ennek a hadnak, nem félni, nem írigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket termelni s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé, amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi szülőjüket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt s szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok s a szigorral ellenségeket, akik soha nem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett tekintettel s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket emelni a maga vállán annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prosperó varázsvesszejét és csudát tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél és aztán ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: ime ettől a sorstól menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett és másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.

VII.